Lehetne-e...
- Részletek
- Lévai Júlia
- 2019. július 19. péntek, 04:06
– Lehetne-e bárhol is hatása, ha létezne még a Galamus? – tettem föl nem egyszer a kérdést az elmúlt években, elsősorban olyankor, amikor úgy éreztem: gond, hogy nincs jelen egy fórum, amely koncentráltan és következetesen értelmezi, elemzi, és nem utolsó sorban a felvilágosult gondolkodással ütközteti az aktuális jelenségeket.
A Galamus éppen akkor szűnt meg, amikor beért a termése. Cikkeit rendszeresen idézték (akkor még volt hol), a szerzőit is egyre gyakrabban szólaltatták meg nagyobb fórumokon, mert az írásaikat tágabb körben is fajsúlyosnak minősítették. És mivel akkor még a Klubrádióban nem volt rendszeres külföldi lapszemle, a Galamusban viszont már kora reggel kompakt válogatást lehetett olvasni, több lap is a nálunk megjelent szövegeket vette át (hogy milyen módszerrel, azt most felejtsük el). Ráadásul erősítette ezek erejét, hogy az olvasó gyakran a lapokban említett téma teljes előtörténetét, beágyazottságát is megkapta, ami segítette a rálátást a folyamatokra. És persze annak az érzetét is, hogy ki lehet nézni a világnak erről a pontocskájáról, egy tágasabb horizont is megnyitható, legalább is azok számára, akik nem szeretnének beleragadni a provinciális létbe. Emellett a facebookos jelenlét is lehetővé tette, hogy ismertebb vitafórummá legyen a Galamus.
Mindez tehát kiesett attól a pillanattól kezdve, hogy a lap már csupán archív dokumentációs tárként, megfagyott múltként van jelen a neten. Ennek látványától viszont végül azt válaszoltam magamnak a „Lehetne-e bárhol is hatása…” kezdetű kérdésre, hogy ha tovább működött volna a Galamus, akkor is maximum a kor dokumentálójának szerepét tölthette volna be. Miért mondom ezt? Semmiképp sem azért, mintha a lap nem lett volna alkalmas az érdemi viták fenntartására vagy ne tudott volna továbbra is izgalmat kelteni a szerzőire jellemző, magas színvonalú elemzések, prognózisok vagy stratégiai javaslatok közzétételével. Hanem azért, mert az utóbbi hét-nyolc évben, ha lehet, még határozottabban bontakozott ki előttem annak képe, hogy mindez mennyire csupán egy szűk, gyakorlatilag gettóba szorított réteg számára volt érdekes egyáltalán. Hogy a társadalom nagyobb nyilvánosságában, de főként a politikai szereplők között mennyire nem voltak jelen vitaképes partnerek, akik nélkül viszont értelmes viták sem születhettek a szélesebb nyilvánosságban. A hatalmon lévő politikusok nem álltak (ma sem állnak) szóba a független médiával, csak a saját ideológiájukat visszaböfögő sajtókomisszárjaik tehettek-tehetnek úgy, mintha kérdeznék őket. Ha véletlenül mégis nyilatkoztak egy-egy „ellenséges” lapnak, olyankor sem jöhetett létre értelmes beszélgetés, hiszen ezek az emberek kibillenthetetlenek a maguk megátalkodottságaiból, irracionális logikáiból. Még ennél is nagyobb baj, hogy az ellenzéki pártok szinte egyáltalán nem használták fel azokat az alaposan végiggondolt fogalmakat, értékeléseket és folyamatelemzésekből levont tanulságokat, amelyeket a független sajtó munícióként felkínált nekik. Ezzel sajnos valóságos tapasztalattá tették, hogy a társadalmat-közéletet érintő, kiművelt gondolkodás olyannyira csak egy szűkebb, értelmiségi réteg privilégiuma, hogy semmiféle kanalizációs lehetősége nincsen. Az teljes értelmetlenség, hogy a konklúzióit politikai erők is felhasználják, tettekbe fordítsák, vagyis az értelmiség még közvetve sem segíthet elő politikai változásokat. Ami viszont a média körében mindennél fölöslegesebb feszültségeket gerjesztett: egyrészt kettéosztotta a tagjait vádaskodó szómágia-pártiakra („nem mondta ki senki!”) és kiábrándult védekezni kényszerülőkre, másrészt arra késztette őket, hogy ki-ki százötvenedszer is elmondja ugyanazt, mintha az bármiféle változáshoz is elvezethetne.
Miközben pedig mi sem jellemzi jobban a helyzetet, mint hogy az eltelt időszakban már az égvilágon mindent leírtunk, feltártunk az orbáni rendszerről. Nincs olyan ténye, jellemzője, csalása, lopása, manipulációja, amit valaki már meg ne nevezett volna – mindent kimondtunk róla. Ám attól, hogy ez a mindent kimondás mégsem jelentett semmit, mert nem volt olyan politikai erő, amely hasznosította volna, az is realitássá vált, hogy az ilyen rendszerbe aktívan, vitatkozva vagy a konklúzióit továbbcizellálva tényleg semmi értelme beleszólni. Az ilyen rendszert csak dokumentálni érdemes, hogy legalább az utókor kapjon róla egy használható képet.
Ezt gondolom tehát az eltelt időszakról, de nem biztos, hogy ugyanezt látom a mairól is. Ha ma tenném föl a kérdést, hogy vajon lehetne-e bárhol is hatása a Galamusnak, optimistább válaszom lenne. Ha halványan is, de egy fordulatot látok körvonalazódni, amelynek egyebek közt a budapesti előválasztás megszervezésének sikere is a része. Plusz a fiatalabb generációk aktivizálódása a politikában. Ezért most azt gondolom, hogy – mivel ráadásul ebből van a legnagyobb hiány – nagyon is lehetne hatása egy olyan lapnak, amely már erre koncentrál, és az orbáni játékvariációk újracsócsálása helyett elsősorban azzal foglalkozik, hogy miként lehet előre nézni és leváltani ezt a mindennél iszonyatosabb garnitúrát. Ez persze csupán az ábrándozás területe, és csak azért írtam le, mert eddig másféle viszonyt nem sikerült kialakítanom az egykori Galamusszal. De hát vagyunk úgy néha, hogy ami sokat jelentett a számunkra, ahhoz már nincs kedvünk másféle viszonyt kialakítani, csak az ábrándozásét.
Lévai Júlia
Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal
