Lezárult a „taggyűlés/nem taggyűlés” típusú házszabályvita

• Nyomtatás

Részletek

Lánczos Vera

2011. november 16. szerda, 04:23

Gombhoz a kabátot

A Galamusban már részletesen írtam arról, hogy az október 22-én megalakult Demokratikus Koalíció, majd egyidejűleg létrehozott frakciója ügyében taggyűlés/nem taggyűlés típusú jogászkodásra lehetett számítani abban a kérdésben, hogy tudomásul veszi-e a Ház az új frakció létrejöttét, elismeri-e a jogát az azonnali működéséhez. Sejthető volt, hogy az elutasító döntés kész, s ehhez, mint a gombhoz a kabátot, úgy keresi a politika a magyarázatokat.

Molnár Csaba, az új frakció vezetője egy korábbi helyzetre, egy korábbi parlamenti döntésre hivatkozott – az MDF-ből 1996-ban kivált MDNP megalakulására és arra, hogy az akkori és a mostani helyzet hasonló. Az MDNP frakciójának létrehozását a Parlament annak idején jogszerűnek találta. Molnár erre a tényre utalva állította, hogy csupán bejelentési kötelezettsége van, a Háznak meg csupán tudomásul vételi kötelezettsége. A Galamusban közöltük az 1996-os bizottsági vita jegyzőkönyvét is, amelyből megállapítható, hogy a Házszabály általános érvényű értelmezésével jutottak a fenti végkövetkeztetéshez az akkori alkotmányügyi bizottság tagjai, majd a döntésüket elfogadó Parlament.

Úgy értelmezték a Házszabályt, hogy az nem lehet gátja a parlamenti pártmozgásoknak. Azaz nem egy konkrét esetet vizsgáltak csupán, hanem általános következtetéseket vontak le a normaszövegből, ráadásul a bizottság akkori tagjai többségükben maguk is részt vettek a Házszabály megalkotásának vitáiban is. Ebben a minőségükben is arra a következtetésre jutottak, hogy egy kiválással létrejövő új párt frakcióalapítása egyértelműen különbözik attól a jogi helyzettől, amikor a pártja zár ki egy képviselőt vagy ő kilép. Ezt az értelmezést fogadta el akkor a Parlament is nagy többséggel. Vagyis még konkrétabban: a Ház akkor úgy találta, hogy az ilyen esetekben alakított frakciók tagjaira nem vonatkoztatható a kilépő vagy kizárt képviselőket terhelő hathónapos moratórium.

Ez az írás arról szól, hogy miként kerekítenek jogszabályértelmezési álvitát azonos politikai szándékok elfedésére a legkülönbözőbb politikai szereplők. Sajnálatos, hogy a sajtó túlnyomó része sem ad segítséget az eligazodásban az olvasóknak, a politika iránt még érdeklődő keveseknek.

Ismeretes, hogy Kövér László külföldön tartózkodott, amikor a folyamat elkezdődött, helyettese, Lezsák Sándor pedig kijelentette, hogy ő nem illetékes az ügyben. Amikor Kövér László hazatért, „alkalmazkodva” az eddigi parlamenti gyakorlathoz, megvizsgálásra kiadta az ügyet alkotmányügyi bizottságnak. Erről számolt be az MTI november 3-án.

A hírből az is kiderül, hogy Kövér László a házbizottság megelőző ülésén jelezte, „határozott véleménye van” az ügyről, de nem szeretné, ha személyes döntés születne csupán.

Az imént idézett MTI-hír figyelmes olvasása után feltűnhet, hogy látszólag minden információ megtalálható benne, csak éppen egy kulcsmondat hiányzik. Az, hogy az új párt, a Demokratikus Koalíció megalakult frakciójának vezetője arra a bizonyos 1996-os alkotmány- és igazságügyi bizottsági Házszabály-értelmezésre hivatkozott, és ennek alapján látta úgy, „…hogy nem léptek ki, és ki sem zárták őket, frakciótagságuk így az új képviselőcsoport létrejöttével szűnt meg, azaz nem kell fél évre a függetlenek közé ülniük, hanem azonnal önálló frakcióként működhetnek.” E nélkül azonban nem értheti a lényeget, akinek nincsenek előismeretei, nem értheti, hogy miért kezeli „perdöntőként” a frakcióvezető az 1996-os bizottsági állásfoglalást.*

Ugyanez az MTI-hír azonban hivatkozik egy másik (2009-es - pdf) alkotmányügyi, igazságügyi és ügyrendi bizottsági állásfoglalásra, mégpedig egy kategorikus megállapítás formájában, „perdöntőnek” is vélhető adalékként, így: „Az alkotmányügyi bizottság 2009 márciusában általános érvényű állásfoglalást fogadott el, amely szerint a féléves kötelező függetlenség nemcsak a már létező frakcióhoz való csatlakozásra, hanem egy új frakció megalakulásában való részvételre is vonatkozik.” .

Ám ennek a kategorikus megállapításnak megvan az a szépséghibája, hogy ebben a formában nem olvasható ki az eredeti szövegből. (Erről azonban később.)

Ma a pártstruktúra bebetonozása a cél

A november 4-ei Népszabadságban volt olvasható Csuhaj Ildikó írása Kövér törvényt hozna Gyurcsányék ellen címmel. A cikk szerint a házelnök „határozott véleménye” az ügyben nyílt titok volt, Kövér László szerint „Gyurcsány Ferencet és az MSZP-ből kilépett kilenc volt szocialista képviselőt fél évig függetlennek kell tekinteni”, mert hogy – és itt az obligát fordulat következik – „a házszabály szerint azoknak a képviselőknek, akik kilépnek (vagy akiket kizárnak) a frakcióból, kötelező a féléves moratórium a függetlenek között.” S arra, ami az 1996-os állásfoglalás ismeretében tudható, sajnos a Népszabadság írása sem emlékeztetett.

A cikk ugyanakkor – a lap egyik munkatársának értesüléseire hivatkozva – betekintést nyújtott a Fidesz házelnökének későbbi elképzeléseibe is: „Kormánypárti képviselők… munkatársunknak azt mondták, ’egyáltalán nem biztos, hogy Gyurcsány Ferencnek lesz frakciója ebben a ciklusban’. Van olyan nem hivatalos vélemény, miszerint a házszabály nem mondja ki, de nem zárható ki, hogy a frakcióalakítás olyan párthoz tartozó képviselőkre vonatkozik, amelyik indult a parlamenti választáson.” (Kövér maga is erről beszélt a HírTvben)

Mondhatnánk, nincs új a Nap alatt, csupa 1996-ban is felmerült, majd elvetett nézet felmelegítésére kerülne sor, ha ezek az elképzelések megvalósulnának, és a dolog pikantériája az, hogy számos akkor is és ma is a parlamentben ülő politikus, köztük a Fidesz némely képviselője, gondol most homlokegyenest mást ugyanarról. Érdemes az 1996-ban elsöprő többség által képviselt álláspontot ismét felidézni – Kutrucz Katalin szavaival, mert nagyon idevágnak:

„… amikor az új Házszabályt megcsináltuk, …hosszú viták voltak ( …) Csak emlékeztetni szeretnék rá mindenkit, aki részt vett ebben az előkészítésben, hogy az eredeti szöveg azt a szándékot tükrözte – a Házszabály első változata –, hogy fagyasszuk be a pártstruktúrát. Abban ugyanis az szerepelt, hogy az országgyűlési választásokon indult pártok alapíthatnak képviselőcsoportot. Ez azért maradt ki, mert végül is – hangsúlyozni szeretném, hogy nagyon hosszas és alapos vita után – arra a megállapításra jutottunk, hogy helytelen dolog lenne ezt megtenni. Ezért lett ilyen a Házszabály, amilyen lett.”

Ha ebből az értelmezésből megfogalmazói 1996-ban azt a következtetést vonták le, hogy a parlamenti pártmozgást nem szabad akadályozni, akkor nem nehéz megtippelni, hogy milyen szándék vezérli a most tervbe vett normaszigorítást, hogy az egész ciklusban csak a választáson elindult pártok rendelkezhessenek frakcióval a parlamentben: nyilván a jelenlegi pártstruktúra befagyasztása, vagyis hogy ne veszélyeztesse semmilyen esetleges átrendeződés a kényelmes kétharmadot.

Kié a mandátum és kitől függ a frakcióalakítás?

Mielőtt rátérnénk, hogy végül is milyen koreográfia szerint zajlott az alkotmányügyi bizottság november 7-ei vitája, szánjunk néhány mondatot a minden híradásban előkerülő 2009-es állásfoglalásra is.

Először is tudható, hogy ez egész más élethelyzetben született. 2009-ben az MDF kérésére értelmezte a bizottság a frakcióalakításra vonatkozó szabályokat azért, mert az MDF-frakció taglétszáma akkor a szabályozás által megkívánt szám alá csökkent.

Másodszor, ekkor nem vált ki egy frakciónyi ember semmilyen pártból, nem alakított senki új pártot, frakciót, tehát nem állítható fel analógia sem a mai, sem az 1996-os helyzet, illetve a 2009-es eset között. Sajnos az MDF-nek a bizottsághoz intézett megkeresése nem lelhető fel a neten, de az állásfoglalást megelőző vita anyaga igen. Abban semmi olyasmi nem olvasható, ami felülírta volna az 1996-os házszabály-értelmezést a frakcióalakításról. Mégis, mindenki így hivatkozik rá.

Harmadszor, a 2009-es állásfoglalást megelőző bizottsági ülésen egyetlen felszólalás hangzott csak el, Salamon Lászlóé. Okfejtését az teszi ma különösen figyelemreméltóvá, hogy tartalmát és szemléletét tekintve is tökéletesen szemben áll a házelnök most megszellőztetett elképzeléseivel. Kövér László a HírTv egyik műsorában is kifejtette:

„…a választók egy bizonyos kínálatra szavaztak, egy adott pártra, annak a jelöltjeire, a programjára stb., tehát nem tartom feltétlenül fair dolognak, hogy képviselők egyszer csak azt mondják, hogy nem ér a nevem, én egy másik politikai alakzatot kívánok alakítani”. „Tehát ha tiszta helyzetet akarnánk elvi alapon teremteni, akkor ezt valószínűleg meg kéne tiltani.”

Ehhez képest Salamon László három évvel ezelőtt még éppen ellenkezőleg látta a képviselő mandátumszerzését, a frakcióhoz, a pártjához való viszonyát, s tegyük hozzá, hogy sokkal inkább az 1996-os felfogáshoz közelebb eső módon.** A frakcióalakításról való döntés Salamon László felfogása szerint is a képviselők kompetenciája. Ez a megközelítés nyilván adekvát az eddigi gyakorlattal, és egyben a mostani frakcióvita szempontjából is van jelentősége. Ha ugyanis a frakcióalakítás a képviselő joga, akkor a Parlamentnek csak az lehet a dolga, hogy a frakcióalapítás törvényi feltételeit vizsgálja. (Szabályszerű bejelentés, megfelelő létszám.) Akkor közömbös, hogy milyen műszót használnak korábbi képviselőcsoportok volt tagjaik távozására.

A lényeget nem tisztázta az Alkotmányügyi bizottság

Az alkotmányügyi bizottságnak azt kellett volna tisztáznia, és a Parlamentnek is abban kellett volna döntenie, hogy mi a viszonya a kiválás, szétválás intézményéhez. Elismeri-e vagy sem, amit 1996-ban a Házszabályból levezetve már elfogadott, a képviselők frakcióalapítással egyidejű kilépését mint olyan speciális esetet, amelyre nem vonatkozik a hathónapos moratórium. Mert ha most ugyanabból a Házszabályból ellenkező következtetésre jutott volna a bizottság, akkor erről kellene beszélnie. Mert csak ekkor állna fenn az a helyzet, hogy kizárólag a kilépés és a kizárás kontextusában kezelhető minden frakcióelhagyás. Ám az, hogy az elhagyott frakció szóhasználata kapjon kulcsszerepet döntésben, tehát hogy az elhagyott párt kilépésnek vagy kiválásnak nevezi a távozást – ez nem megy, ez maszatolás. Ezzel a megoldással ugyanis a bizottság lényegében a volt frakció hatáskörébe utalja annak eldöntését, hogy a távozó képviselőknek van-e joguk azonnal frakcióalapításra vagy nincs, függetlenül attól, hogy a törvényi előfeltételeket a távozók teljesítették.

Ezek után és ennek fényében érdemes szemügyre venni, mi is történt az alkotmányügyi bizottság november 7-ei ülésén, amely a DK frakcióalakítását tűzte napirendjére.(Sajnos jegyzőkönyv még nem elérhető, csak az MTI híradására hagyatkozhatunk.)

Az ülést Salamon László vezette mint bizottsági elnök.

Az ülésen az LMP képviselője nem vett részt. Az MSZP nem szavazott, ellenben úton-útfélen ismételgette a bűvös műszót: a távozók „kiléptek”.

Az elnök az új párt képviselőjének 10 perc megszólalási lehetőséget javasolt, ezt az időkeretet a jobbikos Gaudi Nagy Tamás felvetésére a többség 5 percre korlátozta. (E felett a pikáns részlet felett érdemes elidőzni egy pillanatra, mert igen jellemző a történetre és minden szereplőre.)

Az előzmények után nem lepődhettünk meg, hogy a döntés Kövér László „határozott véleményének” megfelelően született meg. Csak fél év elteltével alakíthat frakciót a DK, a testület 21 szavazattal – a kormánypárti és a jobbikos képviselők támogatásával – hozta meg döntését.

„Molnár Csaba – a DK nevében – a már ismertetett érvelést adta elő. Idézte Bihari Mihály 1996-ban alkotmányügyi bizottsági alelnök álláspontját, hogy a frakciótagság nemcsak kizárással és kilépéssel, hanem más módon is megszűnhet, így szétválás és új frakció létrehozása esetén nem kell alkalmazni a kötelező függetlenséget előíró szabályt. Emlékeztetett arra is, hogy akkor a kereszténydemokrata Rubovszky György és a fideszes Szájer József szintén egyetértettek ezzel. A bizottsági vitában felszólaló kormánypárti politikusok ennek ellenére változatlanul Mesterházy Attila MSZP-s frakcióvezető szóhasználatára hivatkoztak. Rubovszky György össze is kapcsolta ezen az alapon a jelenlegi és az 1996-os esetet, amikor megjegyezte, azért nem azonos a két szituáció, mert míg Mesterházy Attila a tíz képviselő kilépéséről számolt be, 1996-ban az MDF-ben maradók nem vonták kétségbe, hogy szétválás történt. Sőt, egy lapáttal rá is tett : „… ha a Demokratikus Koalícióhoz tartozók szerint Mesterházy Attila valótlanságot állított, azt csak bíróság állapíthatja meg, ezért javasolta, pereljék be a pártelnököt.”

Ennél a mondatnál – túl azon, hogy vajon mennyire ízléses – érdemes ismét megállni, mert markánsan azt jelenti, hogy Rubovszky szerint végső soron az elhagyott frakció és párt kompetenciája dönteni abban a kérdésben, hogy a távozók új pártja alakíthat-e egyidejűleg új frakciót is. Ha a volt párt a távozást kilépésnek nevezi, akkor nem. Ha a volt párt szerint tízen kiváltak, akkor igen. Rubovszky azonban nélkül gondolja így, hogy a Házszabályból levezethető bármilyen jogi érvelést szükségesnek vélne. Anélkül, hogy érdemben vitatna akár egyetlen okfejtést is, amely 1996-ban elhangzott. És szemben Salamon László 2009-es álláspontjával, aki úgy gondolta három éve, hogy „a frakcióalakítás a képviselők joga, a képviselők tárgyalásán alapul..” , amiből viszont az következne, hogy a Háznak nincs egyéb teendője, mint hogy a frakcióalapítás feltételeit ellenőrizze.

(Ami a kiválás, szétválás szavak használatát illeti, érdemes megjegyezni, hogy az MDNP-vel kapcsolatosan is hol kiválásról, hol szétválásról olvashatunk az 1996-os parlamenti jegyzőkönyvben.)

Egyéb sajátos hozzászólások is elhangzottak az ülésen. A jobbikos Gyüre Csaba szerint például a korábbi – a Jobbik parlamentbe jutása előtt hozott – állásfoglalások nem kötik az alkotmányügyi bizottságot, ők pedig nem támogatják, hogy az új képviselőcsoport most létrejöjjön. (Ennek vélekedésnek is megvan a maga diszkrét bája, hiszen rávilágít, mit jelent a megszólaló számára egy demokratikus jogintézmény esetében a jogfolytonosság. (Azt, hogy ha ő vagy pártja nem vett részt egy korábbi döntésben, elég ok arra, hogy rájuk nézve ne legyen kötelező.) Másrészt ezzel az állásponttal közvetve azt ismerte el, hogy a korábbi bizottsági állásfoglalás tartalma valóban az volt, amire a frakcióalapítók hivatkoztak, s amivel a Jobbik most szakítani akar.)

Az ülésen – legalábbis a híradások szerint – nem került szóba a sajtóban sokat hivatkozott 2009-es állásfoglalás, amelyet úgy értettek, hogy az kimondaná „a féléves kötelező függetlenség nemcsak a már létező frakcióhoz való csatlakozásra, hanem egy új frakció megalakulásában való részvételre is vonatkozik”. A kérdés csak az, hogy ha ez így van, akkor miért is nem erről, és csak erről szólt az ülés.

The Proud Rooster – Sean Guerrero (Fair Oaks) – flickr/etgeek

Összegezve

Megállapíthatjuk, hogy a kívánatos tisztázást az alkotmányügyi bizottság nem végezte el. Nem foglalt állást egyértelműen abban a kérdésben, hogy elismeri-e a szétválás, kiválás intézményét a parlamenti pártoknál és frakcióknál. Nem foglalt állást abban, hogy ha 1996-ban levezethető volt a Házszabályból hathónapos moratórium nélkül a kilépés, egyidejű frakcióalakítás mellett, akkor most miért nem. Nem csoda, mert akkor világossá vált volna, hogy ez ma se lenne megakadályozható. Érdekes módon azt sem vállalta a bizottság, hogy normaként kimondja: ma akárhányan válnak ki egy frakcióból, akár újat létrehozva, mindenképpen moratórium alá esnek. Igaz, ezt is nehéz lett volna megokolni az eddigi gyakorlat és az eddig képviselt nézetek alapján, és világossá vált volna, hogy a döntésnek politikai oka van. Marad a fogalmi maszatolás és a szavakon való lovaglás, bízva abban, hogy csak kevesen értik meg, hogy semmi jelentősége a szóhasználatnak.

A történet hétfőn zárult le végleg, amikor a Parlament megtárgyalta az állásfoglalást, és nem meglepő módon jóvá is hagyta. Noha borítékolható volt a döntés, deprimáló, hogy a parlamenti demokrácia működésének elvei és értékei ilyen mértékben relativizálhatók, és hogy ehhez ki mindenki asszisztál.

Ha a jóslatok beválnak, hogy tudniillik arra kell számítani, hogy a DK tagjainak hathónapos „függetlensége” alatt törvényt fogad el a Parlament, amely ellehetetleníti Gyurcsányék frakcióalakítását az egész ciklusra, az azt jelenti, hogy egy társasjátékban az egyik szereplő menet közben írja át egyre gátlástalanabbul a játékszabályokat, borítja a táblát, látszólag minden következmény nélkül.

Természetesen kétharmaddal „bármi” megszavazható pro forma, akár az is, hogy a Nap reggel megy le és este kel fel. A kakasokat azonban ez nem fogja megzavarni. Sőt, némelyik előbb-utóbb igényt tart a gyémánt félkrajcárjára is.

Lánczos Vera

* Az előzmények mozaikjaiból sajátosan felépülő MTI-hírösszefoglalóban bizony elsikkadt ez a fontos momentum, bár összeállítója gondosan ügyelt rá, hogy ne lehessen felróni bármilyen információ kimaradását. Ismerteti pl. a Házszabály rendelkezését, miszerint ugyanazon párthoz tartozó tíz képviselő alkothat frakciót, ám ezt követően azt a szabályt idézi, hogy: „…valamely frakcióból kilépett vagy kizárt képviselőt függetlennek kell tekinteni, s aki függetlenné vált, csak hat hónap elteltével csatlakozhat képviselőcsoporthoz.”
Megemlíti ugyan, hogy „Molnár Csaba… hangsúlyozta, nem léptek ki, és ki sem zárták őket, frakciótagságuk így az új képviselőcsoport létrejöttével szűnt meg ..” – csak éppen azt nem, hogy ezt az álláspontját egy autentikus Házszabály-értelmezésre alapozza.
Ezzel szemben utal a szöveg az említett (2009-es) állásfoglalásra egy kategorikus megállapítás formájában, míg az 1996-os frakcióalakítás mintegy történeti érdekességként bukkan csak fel a szövegben: „…1996-ban volt már példa arra, hogy új frakció alakításakor a képviselőknek nem kellett fél évet a függetlenek között tölteniük…”. Tehát nem olyanként, , amelyet, ha a döntésnél majd figyelmen kívül kívánnak hagyni, akkor illene megokolni a miértet.

** Érdemes részletesebben idézni:
„…leegyszerűsítő szóhasználatban szoktunk beszélni párt képviselőcsoportjáról, pártok frakciójáról és arról is, hogy a párt elért-e egy 5 százalékos küszöböt vagy sem. Az MDF-beadvány is úgy beszél az 5 százalékos bejutási küszöbről, mint amit a párt kap. Ez politikailag igaz, közjogilag azonban téves, és a jelen ügy elbírálása szempontjából a helyretételének lehet jelentősége. Tudniillik van egy alkotmánybéli rendelkezés: a párt közhatalmat közvetlenül nem gyakorolhat. Kérem szépen, a szavazópolgárok nem a pártra mint jogi személyre szavaznak; a szavazópolgárok a szavazatukat a pártok által állított jelöltekre adják, egyéni választókerületben is, akik vagy párttagok, vagy nem párttagok – ezt is hozzáteszem –, és a pártok listájánál is nem a párt mint jogi személy kapja a szavazatot, hanem a párt listája, egy adott személyi összetétel mellett, akik egyébként lehetnek párttagok vagy nem párttagok.
A párt nem tulajdonosa a frakciónak, és nem a pártot illeti meg a frakcióalapítási jog, hanem az országgyűlési képviselőket. Több oldalról is lehet ezt alátámasztani: ugyebár a párt az egyesülési jogi törvény és a párttörvény alapján alakul meg, a frakció pedig a Házszabály alapján az országgyűlési képviselők szabad mandátumon alapuló, önkéntes társulási jogára építve. Azt is szabadon döntik el az országgyűlési képviselők, hogy csatlakoznak-e egy adott, úgymond, párt frakciójához vagy nem, egyáltalán létrehozzák-e a párt képviselőcsoportját vagy sem. És ezt nem a pártközpont dönti el sohasem, hanem azok a képviselők, akik a szabad mandátum kapcsán ezt a döntést a Házszabály alapján meghozzák, ők alapítják a frakciót.
Ez nem elméleti jogászkodás. Két eset is előfordult a rendszerváltozás után, amikor egy párt listáján vagy egyéni jelöltségében mandátumot szerzett képviselők meditáltak azon, hogy létrehoznak-e önálló frakciót vagy sem. Ilyen volt 2002-ben a Magyar Demokrata Fórum részéről, aztán úgy döntöttek, hogy létrehoznak; és ugyanilyen volt 2006-ban a Kereszténydemokrata Néppárt részéről. Mind a két döntés történhetett volna úgy is, hogy nem hoznak létre frakciót. Tehát tegyük világossá, hogy a frakcióalakítás joga a képviselők joga, a képviselők tárgyalásán alapul, és a frakciónak, a képviselőcsoportnak a párt nem tulajdonosa. Egyébként a frakció nem a párt része, ami abból is belátható, hogy képviselőcsoportnak lehetnek nemhogy nem párt tagjai, hanem más párthoz tartozó párt tagjai is, amikor például a Vállalkozók Pártjának elnöke egy mandátumot megszerezvén, a parlamentben egyik vagy másik frakcióba beül; többféle történetet is lehet erre mondani.”

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!