rss      tw      fb
Keres

A nagy gyűjtemény



A zenekedvelők tudják, hogy megjelent (többször is), a megfelelő évfordulókhoz időzítve, Bach és Mozart összes műve is, CD-n, díszdobozban, kitűnő előadókkal, jókora dobozokban majd 200 lemez. Nyilván nagyon sok zenekedvelő – aki elég tehetős is - meg is vette ezeket; valahogy úgy, ahogyan (magyar földön, a maga idejében) a 100 kötetes Jókai-díszkiadást is illett megvásárolni. És ahogyan az összes Jókait sem olvasta senki (vagy mindenesetre: kevesen), a két zeneszerző-óriás életműve sem arra való, hogy valaki elejétől végéig meghallgassa. Nagyon óvatos és udvarias próbálok lenni, ezért csak finoman utalok arra, hogy az igazi zenekedvelők bizonyos műveket szeretnek (még ha másokat meghallgatnak is) és azokat is bizonyos előadásban; nem az a fontos számukra, hogy minden meglegyen, hanem hogy a számukra fontos (érdekes, élvezetes, sokatmondó stb.) darabokat újra meg újra meghallgathassák. Aki a nagy összesművek beszerzésével gondolja letudni a kulturális tőke felhalmozását, az igazából ritkán tekinthető valódi műértőnek, de még műélvezőnek is bajosan. Becsüljük meg, persze, az efféle erőfeszítéseket: aki úgy veszi meg a könyveit, hogy minél jobban menjenek a tapétához, még mindig sokkal többet tesz művelődéséért, mint aki egyáltalán nem vesz irodalmat. Ne kerteljünk: a Bach- és Mozart-összkiadások fogyasztói nagy eséllyel parvenü sznobok, a kultúra elsajátításának kezdeti fokán álló emberek, akik (egyelőre) nem képesek a válogatásra, saját ízlésük (meglehet, lassú, tévutakkal teli) kialakítására – a bírvágy irányítja kultúrafogyasztásukat, hogy minden meglegyen, mintha csak a mennyiségi és szisztematikus beszerzés pótolná a mélyebb megértést és a személyiség alakítását.

Persze, ismétlem: összehasonlíthatatlanul jobb volna, ha honfitársainknak Bachról nemcsak valamilyen huszárok jutnának az eszébe a történelmi régmúltból, Mozartról meg a finom kis csokigolyócskák. Ha (a gazdagabbaknak) a CD-tartó díszeként is szolgáló összkiadáshoz van kedvük, vagy (a szegényebbeknek) a „legszebb” művekből készült („essential”, „best of” stb.) válogatásokhoz – hát legyen, ez is út lehet az értő, kifinomult műélvezethez. (Még ha azt a CD-tartót ízléses horgolt terítő fedi is.)

Mindent, amit értékesnek gondolunk, begyűjteni, egy helyre összeszedni – ez nagyon is érthető, emberi törekvés. Akkor is, ha nem mindig racionális. És néha nem is egyszerű. A történelem (a könyvkiadás, a gyűjtemény-alakítás stb.) kerülőútjai és szeszélyei akadályozhatják a teljességre törekvést. Bécsben a Képzőművészeti Akadémia festészeti gyűjteményében van az egyik legjelentősebb Bosch-festmény – nem a Művészettörténeti Múzeumban tehát, ahol a festészet páratlan kincsei vannak egy helyen, hanem egy kisebbfajta egyetemi múzeumban. És mindenhol a világon vannak efféle kis gyűjtemények, ahová egy-egy jelentős mű miatt (és – olykor – semmi másért!) érdemes elmenni; ha fel akarjuk térképezni egy-egy nagyobb város komolyabb művészeti értékeit, be kell járnunk öt-hat múzeumot, s nem is mindig csak a legnagyobb, legreprezentatívabb helyeket. És bizony, ez gyakran fárasztó.


Hieronymus Bosch: Az utolsó ítélet (Purgatórium – részlet), Bécs, Képzőművészeti Akadémia – Wikipedia

El tudom képzelni, hogy a sietős japán (vagy – félre az előítéletekkel! – francia vagy bolgár) turisták bosszankodnak, amikor a Hősök terén buszba terelik őket, hogy a Nemzeti Galériához hajtsanak velük, mert bizony a Magyarországon őrzött  műkincsek megismeréséhez legalább ebbe a két múzeumba illik elmenni. Márpedig a mai turista hajlamos úgy viselkedni, mint az összkiadások szerelmese: sok pénzt, időt és fáradságot áldozott arra, hogy egy idegen országba jöjjön, ki tudja, visszatér-e még – mindent be akar gyűjteni, meg akar szerezni, ami csak az idejébe belefér. Logikus lenne tehát, ha megkönnyítenénk a dolgát. Legyen meg minden együtt, egy helyen, áttekinthetően, jól elrendezve.

Csakhogy a kultúrával való ismerkedés legszebb pillanatai éppen azok, amikor egy kis magángyűjteményben ráakadunk valami nagyon szép vagy érdekes műre, amikor az antikvárium polcán lelünk fel egy könyvtárakban alig elérhető könyvet, amikor lemezboltban (vagy a neten) eddig ismeretlen felvételre bukkanunk. Jó dolog új helyszíneket (kiállítótermeket, galériákat, templomokat) felfedezni és bejárni. Akit igazán érdekel a kultúra, az nem feltétlenül a teljes és rendszeres gyűjtemény híve, hanem éppen a véletlenekben, a félig-meddig rejtett kincsekben gyönyörködik. A kultúra terjesztői pedig szívesen látják a fogyasztókat a legkülönbözőbb helyszíneken – ugyan, miért volna jó, ha csak egyetlen helyre (egyetlen monstre múzeumba, egyetlen hatalmas könyváruházba vagy antikváriumba, és így tovább) járnának?

A Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum tervezett (vagyis már hihetetlen gyorsasággal el is döntött) összevonása (együtt az „Andrássy-negyed” tervével) a sietős turista vagy a minden kultúrkincset egy kupacba söpörni akaró kapzsi parvenü igényeit szolgálja. Annak a nagyáruházi szemléletnek a kifejeződése, hogy legjobb, ha mindent megtalálunk egy helyen – ne kelljen a várost járni. Ha ezt a logikát továbbvisszük, semmi szükség rá, hogy az Iparművészeti Múzeum elkülönüljön, nem is szólva a kisebb gyűjteményekről, a Kiscelli Múzeumtól a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeum termeiig és raktáraiig.

Emellett az egyik legtöbbet hangoztatott érv művészettörténeti jellegű – hadd lássuk a magyar művészetet nemzetközi kontextusában, ne elszigetelve, külön entitásként, hanem az európai művészet részeként. Ez ugyan megfontolandó – de mindenekelőtt: megvitatható – érv volna, de a gyakorlatban semmi jelentősége. Állami intézményekről van szó, amelyek között a kölcsönzés nem lehet túlságosan bonyolult tranzakció – bármikor össze lehet hozni olyan kiállításokat, ahol bizonyos tárgyakat egymásnak ideiglenesen átengednek a nagy múzeumok, akár hosszú évekre. Másfelől az is tanulságos lehet a látogató számára, hogy átlássa: mi volt az egyes múzeumok beszerzési stratégiája (vagy egyszerűen: hogyan alakult a szerencséje) az évtizedek, évszázadok során. Nem feltétlenül művészettörténeti tanfolyamot várunk el még egy állandó kiállítástól sem – nagyon jó, ha az adódó lehetőségeket az ügyes kurátorok kiaknázzák, de ez nem lehet az indoka brutális és gigantikus átalakításoknak. Annál is kevésbé, mert akkor legalább ilyen fontos volna a kortárs művészet és a klasszikus (vagy klasszikus modern) művészet összehozása egyazon múzeumban – az is elvárható volna (a magyar és a nemzetközi élvonal együttes bemutatása mellett), hogy a kiállításlátogatók jobban értsék meg múlt és jelen kapcsolatait, egymásra épülését.

Eltekintve ettől, és eltekintve attól is, hogy az összevonási döntést most, utólag kezdik (a véglegesség és az erő pozíciójából) „megvitatni” az érdekeltekkel – ez a terv hihetetlen, felfoghatatlan összegekbe kerül. Nemcsak egy hatalmas múzeumépületet kell felhúzni az amúgy is túlterhelt, zöldterületét folyamatosan elveszítő Városliget szélén, hanem utána évekig tartó és méregdrága átköltöztetés következik, aminek ideje alatt legalább az egyik múzeum nyilván nem is működhet. Csomagolás, biztosítás, szállítás, elhelyezés (s mindeközben persze revízió, rekatalogizálás, folytonos restaurálás) – őrült pénzt költ majd rá az állam, hogy a végén ott álljon egy hatalmas és semmire sem használható üres épület a várban. Miniszterelnöki (elnöki, netán királyi) rezidenciának alkalmatlan, és bármit kezdenének is vele, jócskán rendbe kell hozni (meg persze átalakítani).

És most újra tegyük föl a kiinduló kérdést: mivégre is? Hogy meglegyen minden, egy helyen? Hogy egyetlen („teljes”) gyűjtemény foglalja magába a magyar műkincsek színe-javát? Ja, és ki ne felejtsük: azért, hogy ennek a nagyszabású tervnek a kiagyalóját és végrehajtóját (ha más nem, akkor) a művészettörténet és várostörténet tartsa majd számon.

Megéri?



Kálmán C. György (kép: prae.hu)
irodalomtörténész, kritikus, publicista



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!