rss      tw      fb
Keres

Az összeesküvőktől a koponyalékelőkig


Mindenekelőtt előrebocsájtom, hogy sem pénzügyi, sem gazdasági szakértelmem nincsen. Amit tehát a leminősítési ügyről a következőkben mondok, az pusztán egy olyan laikus állampolgár véleménye, aki maximum a kapitalizmusról szóló polgazd-könyvének vörös farkaktól megtisztított passzusaiból, a hozzá előírt kötelező olvasmányokból, valamint Kornai Jánosnak a maga korában forradalmi jelentőségű művéből, A hiányból tanult némi rálátást a dolgokra. (Nem állom meg, és itt teszek egy kis kitérőt arról, hogy mit jelent a rendszerváltásig kötelezően előírt polgazd eltörlése a felsőoktatási intézményekben. Egy szóval összegezve: hiányt. Kicsit részletesebben: túl azon, hogy a gazdaság, a piac és a tőzsde szférájának fogalmairól és működési szisztémáiról így még a legalapvetőbb szinten sem tanulnak meg semmit az emberek az iskolákban, ez az állapot még a korlátoltság, az előítéletesség, valamint a groteszk helyzetek eszkalációját is elősegíti. A korlátoltságét, amennyiben mindenki úgy tesz, mintha bármely tudomány teljes egészében haszontalanná válhatna attól, hogy kötelezővé tették. Az előítéletességét, amennyiben a nyilvánosságban mindenki úgy tesz, mintha a fogalmat kifejezetten a diktatorikus kommunisták vezették volna be (nem ők voltak, a tizennyolcadik századi, polgári közgazdász, Adam Smith kezdte használni), és mintha ezért a politikai gazdaságtan a kommunista ármány tiszta megjelenési formája volna. Eközben minden jelentős közgazdasági egyetemen ma is kiemelt tantárgy. És végül a groteszk helyzetekét azért, mert ma nálunk ebben a témában egy bank indít egyedi felvilágosító tanfolyamot a fiatalok számára, és nem az iskolarendszer iktat be, általános ismereteket, az alaptantervébe.)

És akkor arról, ami november 25-én az ország pénzügyi helyzetére vonatkozóan történt.

Péntekre virradóra a Moody’s Investors Service Londonban bejelentette, hogy megvonta Magyarországtól a befektetési ajánlású adósbesorolást, vagyis az ország mégis bekerül a „bóvli” kategóriába. A hír azért okozott meglepetést, mert az előzmények ismeretében az ország mintha sínre került volna azzal, hogy a kormány az addigi (ál)szabadságharcos attitűdjével szemben tett egy racionális fordulatot, és legalább a tárgyalási hajlandóságát kifejezte az IMF-fel. Éppen ezért az a hitelminősítő, amely először meglebegtette a rossz besorolás lehetőségét (vagyis a Standard & Poor’s), visszalépett ettől, és több nyilatkozatban is kifejezte: megvárja az IMF-fel és az EU-val lefolytatandó, beígért egyeztetések végeredményét, és majd csak jövő februárban dönt a végleges besorolásról. Az európai gazdasági mozgásokban otthonosabb londoni Moody’s azonban vélhetően jobban értette, mit jelent az a hihetetlen ünnepi tűzijáték, amellyel a kormány önmaga észhez térését nem észhez térésként, hanem a kollektív önámítás prolongált extázisaként ünnepelte. Azt jelenti ugyanis, hogy eddig még lehetett abban reménykedni, hogy a hurráoptimizmus és a valóságos tények elfedése csupán a híveknek szóló habverés, duma, mert a mélyben a kormánytagok is tudják, hogy mik a realitások, és titokban ésszerű programokon is dolgoznak; ám ebben a pillanatban végképp kiderült, hogy nem habverés, és hogy fogalmuk sincs a szükséges lépésekről.

Nincs itt semmi titok. A Széchenyi-kultuszra oly szívesen rájátszó Orbán szemmel láthatólag nem élt azzal a lehetőséggel, amit például a Széchenyi-kultusz is fölkínált neki, és egy percig sem használta ki a nemzeti hagyományainkban előkelő helyen álló fogékonyságot a kiemelkedő férfiak nagy és nemes gesztusai iránt. Itt most megtehette volna, hogy az IMF-tárgyalások kapcsán ugyanúgy kalapot emel a Bajnai-kormány konszolidáló lépései előtt, ahogyan külföldön képes volt erre, s felőlem a legvadabb, pátoszos képzavarokkal vehette volna át tőlük a folytathatóság reményének tekintett, csődkezelési stafétabotot, és nevezhette volna őket politikai elődeinek – meghajoltam volna a nemes gesztus előtt. Majd egy merész mozdulattal ezt mintegy szerényen ad acta téve, elkezdhetett volna nagyon hangosan arról beszélni, hogy akkor most melyek is volnának a fenntartható fejlődés garanciái, a bizalmi tőke visszaszerzésének lehetőségei, és hogy miként állítja párba a kormány a gazdasági működést az adósságtörlesztéssel, amely, mint tudjuk, nem az egyetlen mutatója egy ország megbízhatóságának. A két kulcsfogalomról – a növekedésről és a konszolidációról – pedig legalább a szigorlatozó ötödévesek szintjén illett volna valamit elmondani.

Orbán szeme előtt azonban nem Széchenyi, de még csak nem is a tárgyalási készségek illusztrálásához bármikor jól előkapható Deák lebegett – ő továbbra is kizárólag Gyurcsány képének foglya maradt. Így egyetlen célja most is az volt, hogy vele a legkisebb hasonlóságnak még a látszatát is elkerülje. Ezért ő és csatolt file-jai (őszintén nem értem, miért nem hívják ezeket a férfiakat Orbán Viktornénak) azonnal azt kezdték szajkózni, hogy ez az IMF nem az az IMF, valamint hogy amit most pontosan ugyanúgy vesznek föl, ahogyan azt a Gyurcsány-kormány is fölvette, az semmiképp sem ugyanaz a biztonsági hitelkeret, hanem az valójában egy biztosítás. Ezt szolgálta Matolcsy egészen elképesztő road show-ja a Kárpát-medencében tomboló, fergeteges sikerekről, és ezt illusztrálta Kósa Lajos minden képzeletet felülmúló „magyarázata” is Bolgár Györgynél. Kósától nemcsak azt tudtuk meg, hogy a „hitelkeret” miért jelent egyértelműen „biztosítás”-t  – hát azért, mert „Gyurcsányék hitelt vettek fel, mi pedig bankgaranciát szeretnénk kötni”, és mert a Credit Line helyett „mi a szép magyar bankgarancia [] szót használjuk” –, hanem azt is, hogy ugyanaz a hitelkeret miért nem ugyanaz a hitelkeret. Hát azért nem ugyanaz, mert ők nem fogadják el ugyanúgy a feltételeit, ahogyan a Gyurcsány-kormány. („Mi azt mondtuk, hogy azt a szerződést, amit Gyurcsányék kötöttek a hitelfelvételről – nincs 13. havi nyugdíj, nincs 13. havi fizetés, csökkenteni kell a reálbéreket, egy csomó megszorítást kell alkalmazni – nem fogadtuk el” – érzékeltette Kósa mérhetetlen biztonságunkat a 13. havi nyugdíjat, a 13. havi fizetést és a reálbéreink értékállóságát illetően [].)


Tökfölde – flickr/estaticis

Mindezt Nyugaton is hallják. Így azután, érzékelvén, hogy továbbra is csak süket duma van és nulla koncepció, a hitelminősítő két fő okot jelölt meg a bóvlisítás indoklásában:
1. egyre nagyobb bizonytalanság övezi, hogy az ország képes lesz-e teljesíteni a költségvetési konszolidáció, valamint az államadósság-csökkentés közép távú céljait, különös tekintettel az ország egyre korlátozottabb növekedési kilátásaira;
2. megnövekedett az ország érzékenysége a magas államadósságból fakadó eseménykockázatokra. Az ország kiszolgáltatottan lép be egy növekvő piaci feszültségekkel terhelt időszakba: nagy mértékben támaszkodik ugyanis külső befektetőkre, és közben jelentős finanszírozási igénnyel rendelkezik.

Természetesen létezik az a kérdés, hogy mit gondolunk magáról a közös pénzügyi kontrollrendszerről. Meglehet, azt, hogy hosszabb távon minden bizonnyal van rajta mit változtatni. Ami nem létezhet, az egy olyan nemzeti stratégia, amely éppen a közös kontrollrendszer forradalmi felrúgását kezdi meg és végzi konzekvensen olyankor, amikor tetőzik egy krízis, és amikor a kríziskezelés kivételes, valamint egyetlen garanciája éppen a közös kontrollrendszer léte. (Szemben a múlt század eleji krízisével, amikor a világ ilyennel még nem rendelkezett, ezért szükségképpen a világháborúkba csúszott bele.)  Most mégis ezt gyakorolják, és szemmel láthatóan nem képesek leugrani a nyomvonalról. Selmeczi Gabriella azonnal tálalta a változatlan ideológiát: a minősítők nem arra reagálnak, amit érzékelnek és amit – megengedem – az egyes országokénál általánosabb érdekek szempontjából találnak mérlegelendőnek, hanem ellenségesen támadnak. „Ma már az elemzők is úgy vélekednek, hogy támadás éri Európát, ami alól sajnos Magyarország sem tudja kivonni magát” – mondta a sajtótájékoztatóján. Mondandójához természetesen talált megfelelő külföldi szereplőket, akik hasonló összeesküvés-elméletekben gondolkoztak. Brüsszel további összehangolásra irányuló törekvéseit pedig így emlegette: „Brüsszel is megfogalmazott kritikákat a hitelminősítőkkel kapcsolatban, és megfegyelmezni készül az unió ezeket az intézeteket”.

Mesterházy Attila kivételesen a lehető legésszerűbben reagált a történtekre. Elemezve, hogy hová vezetett Orbán harcközpontú mentalitása, kiemelve, hogy ez nemzetközi szinten is hitelvesztést jelent, és néven nevezve az összeesküvés-elméletet, arra szólította fel a Fidesz-frakciót, hogy konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal válasszon új, hiteles miniszterelnököt és új kormányt. Emellett arra kérte a kormánypárti képviselőket, hogy az ország érdekében tegyenek félre minden személyes és pártpolitikai érdeket, „viselkedjenek hazafiként, ne pedig egy hűbérúr szolgáiként”.

Ennél jobb nyilatkozatot a jelen pillanatban nem lehet tenni. Mesterházy elkerülte, hogy ellen-kakaskodást állítson szembe az orbáni Vitéz Szabólegény-narratívával, amivel talán némi erkölcsi tőkegyarapodásra is szert tett. Az MSZP most olyan pártnak mutatkozott, amely tudja, hogy a maga rossz helyzete egy tény, de nem több annál, nem mindennek az origója. Nem ehhez képest kell bármihez hozzászólnia (esetleg a helyzete átszínezésével), hanem a tárgyról kell beszélnie.

A Fidesz nevében Lázár János ezt a közleményt juttatta el az MTI-nek: „Úgy látom, hogy Mesterházy Attila képviselőtársam nem bírja a politikával járó feszültséget. Ezzel a problémájával azonban ne hozzám, hanem orvosához forduljon. Jó pihenést és jobbulást kívánok neki!”

A kérdés az, hogy a Fidesz környékén léteznek-e olyanok, akik felismerik ennek a helyzetnek a mély megoldhatatlanságát, és azt, hogy ebből valóban csak Orbán leváltásával lehet kikerülni. A helyzet lényege ugyanis, hogy ugyanazok a tények – esetünkben a kritikák és a leminősítések – mindkét, jelenleg létező politikai oldalon a saját narratíva igazolásaképpen hatnak. Az ország egyik fele úgy tudja: minden alapvetően a belső mechanizmusok miatt jött létre, akkor is, ha közben egy nagyobb egység részei vagyunk, a másik fele meg úgy, hogy mindent a külső ellenség idézett elő, akkor is, ha közben szuverén ország vagyunk. Bármi történik a következőkben, minden ugyanebben a kettévágott térben értelmeződik. Nem lesz tény, amely önmagáért beszélne. Márpedig ahol ugyanaz a tény mindkét oldal számára érv lehet, vagyis ami engem ugyanúgy igazol a saját rendszeremben, az a velem szembenállót is igazolja a saját rendszerében („na ugye, megmondtam, hogy ha továbbra sincs gazdaságpolitika, le fognak értékelni”, illetve „na ugye, megmondtam, hogy aki harcol a szabadságáért, azzal szemben a gonoszok összefognak és leértékelik”), ott végképp hozzáférhetetlenek vagyunk egymás számára. Márpedig ezt sokáig nem lehet csinálni – Magyarország egy ország, és csak egy krízise van, azt kell megoldani.

El lehet küldeni az ellenzék vezetőjét orvoshoz, és lehet ősi hagyományú húzóágazatként emlegetni az „agysebészetet”, ahogyan Matolcsy tette, de – hogy közhelyet mondjak – a tények makacs dolgok. Mesterházyval nincs dolga egyetlen orvosnak sem, a Matolcsy által emlegetett orvosi technikát pedig az etnográfia nyelvén koponyalékelésnek hívják, és vajmi kevés köze van a mai agysebészethez. Nem vitás, hogy a maga korában az eljárás megléte magas színvonalra utalt (és persze nemcsak itt létezett, hanem szerte a világban), ám az sem vitás, hogy Karinthynak nem véletlenül kellett a harmincas évek elején a svéd Olivecronához mennie bármely hazai agysebész helyett. És bármennyire is léteztek később kiemelkedő agysebészeti eredmények, talán mégsem tekinthetjük őket a termelési fellendülés lehetőségeinek.

Na persze azt, hogy a koponyalékelésnek bizonyos formái folyamatosan továbbhagyományozódtak és hagyományozódnak ma is, egy percig sem vitatom. De nem szeretném látni ennek a hagyománynak az újraélesztését. Még azokon gyakorolva sem, akik most sámán színvonalon és ráolvasással próbálják beírni magukat a magyar történelembe.



Lévai Júlia



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!