Aux armes, citoyens (de l’Europe)!



A Népszabadság december 3-i, szombati száma közölte Guido Westerwelle német külügyminiszter cikkét az Európai Unió érzékelhető válságának problémáiról (Merjünk felvállalni több integrációt!). A cikk egyes megállapításait érdemes lesz az alábbiakban összevetni néhány fontos európai személyiség megnyilatkozásaival. A szerző így indítja cikkét: „Európa történelmének egyik legkomolyabb próbája előtt áll. Mindeddig a legintenzívebb fáradozásaink ellenére sem sikerült ugyanis visszanyerni a pénzpiacok bizalmát.” Ennek okai az ismert problémák: az adósságválság, egyes országok féktelen eladósodása, a versenyképesség eltérései a különböző országokban, a megkötött szerződések sebezhető pontjai. „És ezeket a problémákat túl sokáig sikeresen el lehetett kendőzni. Mostanra mindenki láthatja, hogy ez így nem mehet tovább. És a fájdalmas tapasztalatok arra is ráébresztettek minket, hogy a közös pénzügyi és monetáris politika hosszú távon nem fog működni szigorúan egyeztetett gazdasági és költségvetési politika nélkül.”

Jacques Delors, az egységes Európa fölépítésének egyik mestere éppen mostanában nyilatkozott arról, hogy az euró bevezetésekor a döntést meghozó politikusok figyelmen kívül hagytak számos problémát, melyek lényege abban foglalható össze, hogy a közös pénz végül is nem fog működni közös financiális politika nélkül. Westerwelle így vonja le a következtetést: „Egyedül az stabilizálhatja hosszú távon az eurózónát, ha a szerződésekben szilárdan lefektetjük az ellenőrzési, beavatkozási és szankcionálási lehetőségeket. […] A jövőben az Európai Bizottságnak automatikusan életbe kell léptetnie a szankciókat.” A válság leküzdése sikerülni fog, „ha bátran fel merünk vállalni több integrációt”. Csakhogy, amint tudjuk, ezek az elgondolások közel sincsenek mindenki ínyére, és sok tagállam éppen hogy nem szeretne több integrációt. És erre Westerwelle a megfelelő választ adja meg, amikor kimondja: „aki nem akar előrehaladni, az ne tarthassa fel a többieket”.


Delacroix: La liberté guidant le peuple (1830) – wikipedia

Az Európai Unió gazdasági és politikai alapja kezdettől fogva Franciaország és Németország (a két „testvérköztársaság”, Schwesterrepublik, ahogyan a nagy Friedrich Naumann már annakidején nevezte őket) megbékélése és egyetértése volt. Közös törekvéseik azonban nem a semmiből álltak elő. Az Unió alapját és gyökereit mindig is a nyugat-európai kontinensrész földrajzi és történelmi adottságai és hagyományai jelentették: Nagy Károly birodalma, melyet azután – sajnos azonban inkább erőszakkal, mint a szerves fejlődés útján – többen megkíséreltek fölújítani, XIV. Lajostól Napóleonig és tovább. Az egykori Frank Birodalom keretein túlmenő növekedésről előre lehetett látni, amit nekem korán elhunyt kedves barátom, Sárfalvi Béla, a regionális földrajz professzora az Eötvös Egyetemen, már évtizedekkel ezelőtt elmagyarázott: az Unión kívüli különbségek az Unión belül fognak újratermelődni, ha az újonnan belépők nem tudnak sikeresen integrálódni az eredeti maghoz.

Ezért aztán nem csoda, hogy az Európai Unió megújítására vonatkozó kísérletek éppen ettől a két államtól, Franciaországtól és Németországtól, illetve az ő vezetőiktől indulnak most ki. Nicolas Sarkozy francia elnök a legjobb formáját nyújtotta, amikor touloni beszédében nemrég kimondta: nem lenne megoldás Franciaország bezárkózása, Európát újra kell gondolni és újra kell alapítani. A francia-német együttműködés nyomán új szerződések megkötése és/vagy a meglévő szerződések módosítása jöhet szóba, miközben ez nem fogja a föderatív Európát jelenteni. Angela Merkel német kancellár a lényegre mutatott rá, amikor egyik legutóbbi beszédében hangsúlyozta: valamilyen új szerződés megkötésének és/vagy a meglévő szerződések módosításának célja a szorosabb fiskális együttműködés, a vita már csupán ennek mikéntjéről folyik. Szükségesnek tartotta azonban hozzátenni: abszurd föltételezés, hogy Németország akarná irányítani Európát. És hogy egy demokratikus, európai Németországtól (több mint 60 évvel a második világháború befejezése után!) senkinek sem lehet félnivalója, azt éppen az egykor oly sokat szenvedett Lengyelország külügyminisztere, Radoslaw Sikorski mondta ki egy éppenséggel Berlinben elmondott beszédében: igenis a legerősebb gazdasági hatalomnak kell a föderációs törekvések élére állnia – mivel az Európai Uniónak nincs más választása, mint a szétesés vagy a szorosabb integráció. Guido Westerwelle a cikkében külön kiemeli Lengyelországnak (az Európai Unió elnökségében is mintaszerűen fölmutatott) inspiráló szerepét.

Hogy ezek a törekvések nem tetszenek mindenkinek, azon fölösleges lenne meglepődni. David Cameron brit miniszterelnök még csak arra intette Párizst és Berlint, nehogy már előreszaladjanak London nélkül. Na persze, a britek legszívesebben örök időkre megtartanák a szigetországot a splendid isolation állapotában, főleg, ha vissza lehetne hozni Viktória királynő időit, a régi gyarmatbirodalommal együtt… Francois Hollande, a francia szocialisták elnökjelöltje viszont az egykori jakobinus és maquisard hagyományú nacionalizmust újította föl, amikor kijelentette: ő ugyan sohasem hagyná, hogy Németország diktátuma szerint Franciaország lemondjon szuverenitása egy részéről. Mintha az Unióba való belépés (pontosabban annak megalapítása) nem már eleve ezt jelentette volna… A legelképesztőbb kijelentést azonban a lengyel jobboldali klerikálnacionalista Jaroslaw Kaczynski tette: Sikorskit bíróság elé kell állítani, mivel esküszegést követett el, mert csökkenteni akarja Lengyelország szuverenitását… Mindezek a megnyilvánulások végső soron – ilyen vagy olyan formában – azt az álláspontot fejezik ki, amit mi magyarok így ismerünk: az Európai Unión kívül is van élet. Igen, a barbároké, akik már oly sokszor rárontottak Európára. Fegyverbe hát, Európa polgárai!



Lendvai L. Ferenc



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!