Laikus kérdések profi politikusokhoz




Olvasom a Szanyi Tibor közvetítette MSZP-reagálást arra, ahogyan Orbán Viktor ismét tisztán nemzeti szuverenitási kérdést kreált az EU-ban, az egyik krízisintervenciós lépéshez való viszonyunkból. És égnek áll a hajam.

Azért áll égnek, mert nem kérdés, hogy az ország ma annak törésvonala mentén válik ketté, hogy ki mennyire látja tisztán szuverenitási kérdésnek a válság körül zajló folyamatokat. Szanyi pedig úgy tesz, mintha ez a fogalom föl sem merülhetne. Ami főként azért érdemel szót, mert ezt a hiányt nem egyedül Szanyi kelti. Nem ő az egyetlen, aki ahelyett, hogy tisztázná, mitől hamis, mitől egyoldalú vagy egyszerűen másként érvényes az Orbán által fölrajzolt összefüggés, továbbá hogy neki mi a véleménye a szuverenitás, a válság és a válságkezelés stratégiájának kérdéseiről, maga is úgy beszél, mintha ez az egész csupán viselkedés, hazafias attitűd kérdése volna. Mintha tényleg úgy lehetne megoldani az ország szuverenitásának megtartását, hogy az egyik fél fantomokkal hadakozik, a másik meg kiröhögi. Mintha szükség sem volna arra, hogy valaki ne a vele szemben álló fantomtechnikájához, hanem a helyzet valódi összefüggéseihez képest (ezt most írtam le kb. ötvenedszer) adjon programot egy krízishelyzetben, és normálisan beszéljen a szuverenitás létező fogalmáról, helyi értékéről és létező igényéről. Ehelyett, szokás szerint, benne marad az Orbán-meghatározta dimenzióban, és reflexből az „igazodjunk, ne igazodjunk” gondolata köré rendezi a kérdést. („Orbán Viktor az uniós politikai és gazdasági KRESZ betartása helyett motorbiciklire ül, és szuverén módon próbál közlekedni, helyenként az autópályán, szembe a kamionokkal" – mondja úgy, mintha ez nála sem valaminek a következménye, hanem a lényege lenne. Mintha tényleg arról lenne szó, hogy csak be kell tartani valamiféle uniós KRESZ-t, és nem arról, hogy kríziskezelés zajlik.) Másfelől – ugyanennek a kitágításaként – a (szintén konszenzust törő) britekről is úgy beszél, mintha ebben is csupán a „viselkedés”, illetve a „kihez igazodunk” volna a lényeg („a britek mindig is távol tartották magukat az uniós együttműködés egy részétől, ezért visszalépés, ha a magyar kormány most hozzájuk igazodik”). De hogy mit jelent a két ország eltérő státusa a világgazdaságban, és hogy éppen a fennálló különbségek miatt ez miért nem lehet valódi igazodás, csak viselkedésbeli, vagyis formális, arra egy szóval sem utal.

Akárcsak a többi, Szanyinak ez a nyilatkozata is azt mélyíti tovább, hogy ne csak a nacionalisták gondolkodjanak úgy az MSZP-ről, mint amelynek nincs viszonya a nemzeti szuverenitáshoz, hanem sok baloldali is. Továbbá egyúttal annak a lehetőségét is elvágja (legalább is ezzel a kérdéssel kapcsolatban), hogy tisztázni tudják: a szuverenitásnak létezik nem nacionalista értelmezése. A nacionalistával pedig ők nem úgy versenyeznek, hogy nagyobbat mondanak ugyanabban, vagy ha nem, akkor az ellenkezőjét, hanem hogy mást mondanak. Szanyi ez alkalommal nem tudott mást mondani, pedig volna miről beszélniük, mert van kérdés a helyzettel kapcsolatban, éppen elég. Ők pedig kiemelt szereplői az eseményeknek, így elvárható tőlük a nagyobb rálátás és tudatosság.

A legalapvetőbb, amire választ kéne hallanunk (és nemcsak tőlük, hanem általában a demokratikus ellenzék politikusaitól), az az, hogy akkor most valóban micsoda és mikor veszélyezteti egy ország szuverenitását, és ha veszélyezteti, akkor milyen mértékben és mely területeken. Mert az nem kérdés, hogy ahol válság van, ott beszűkülnek a mozgásterek és beszűkülnek az addig szuverénnek tekintett lépések lehetőségei is. Ám éppen ezért kell tisztázni, hogy a szuverenitás eredendően a válság megjelenésekor és a válság tényétől (tehát egy folyamattól) csorbult, és nem akkor kezdték csorbítani hétfejű sárkányként fölrajzolt pénzpiaci és politikai szereplők (tehát személyek), amikor megkezdődött a krízisintervenció. A feladat pedig éppen ennek a csorbulásnak a megállítása. Orbán nem akkor torzítja el a valóságot, amikor a szuverenitás megtartásának veszélyeiről beszél, hanem akkor, amikor ezeket a veszélyeket a válságban nem, annak kezelőiben viszont a kizárólagosság rávetítésével látja. Amihez persze hozzá tartozik, hogy természetesen létező dolog a fennálló, kapitalista világrend összes ellentmondása és méltánytalansága, a pénz önjáróvá válásnak abszurditása, a változtatás kényszerének parancsa, és az is, hogy az erősebb gazdasági hatalom erősebb politikai hatalmat jelent. Viszont ugyanúgy tény, hogy a politikai és pénzügyi aktorok nem azonosak egyetlen és egyazon (ártónak képzelt) célra szerveződött tőkés befektetői körrel (ezt a víziót sajnos TGM is átvette, a Ne tessenek örülni című írásában – Magyar Narancs,  2011. november 24. –, amikor az IMF-et és az EU-t „a nemzetközi tőke szervezetei”-nek nevezte). Tény továbbá, hogy az Unió mégiscsak a biztonság és az egyensúlyok folyamatos fenntartására jött létre. Vagyis léteznek, működőek a krízishelyzetek tárgyalásos, egyeztetéses megoldásainak fórumai, az erőpolitikák érvényesítésének ellensúlyaiként. Arról nem is beszélve, hogy még ha indokolt volna is egy világméretű forradalom a fennálló kapitalizmussal szemben, abba aztán végképp nem lehet úgy belekezdeni, hogy egy ország miniszterelnöke – csak mert országának helyzete éppen megfelel a „leggyengébb láncszem” lenini elméletének – minden konspirációs munka és másokkal való összeszövetkezés nélkül hatalmasakat lő egy gyorsnaszádról.


Sunk Boat – flickr/Vitó

További, minden párt részéről tisztázandó és egyértelműen értelmezendő kérdés volna még az is, hogy mit jelent, amit az EU kérne, vagyis a német-francia kezdeményezésre javasolt szigorúbb költségvetési szabályozás. De ami még ennél is fontosabb, hogy volna-e ennek ma alternatívája, és hogy mi lenne az. Egyáltalán van-e ennek válsághelyzetben alternatívája, és ha van, az egybeesik-e bármilyen, Orbán-féle elképzeléssel. Fölvethető-e, hogy ez a szabályozás valakiknek az érdekeit inkább szolgálja, másokét meg nem, vagyis hogy valóban sérthet-e a válságkezelés során szuverenitást, autonómiát, ahogyan azt a jobboldali démon-elméletek fölrajzolják? Vagy ehhez semmi köze? Illetve: a britekét első blikkre sértheti, mert ők valóban erős, önálló és alternatív pénzpolitikát képviselnek. Mit mondanak a szakérők erre, és melyik politikai erő melyik szakértőre hallgat? Egy ilyen helyzet tényleg stabil, vagy csak stabilnak néz ki? Általában lehetséges-e egy világválságban alternatív pénzpolitikával lavírozni, és „különstabilitást” fenntartani? 

A gazdaságilag nagyok (a gazdaságföldrajzi térképeken a Matolcsy által említett „Banán-formáció” tagjai) valóban helyzeti előnyben vannak, ezért könnyebben diktálhatnak. Igaz-e, hogy tényleg diktálnak is, és ezzel közvetve sérülhet a kisebbek és gyengébbek autonómiája?  (Ez utóbbiak ugyancsak egy második, kisebb „Banán”-formációt alkotnak, ám azt Matolcsy már nem említette, hogy azt a tagok mai helyzete alapján „Bumeráng”-nak hívják az Unióban.) Ha igaz, mivel lehet ezt egyensúlyozni, mi a helyes stratégia? Tekinthetjük-e a feltételezett diktátumokra jó válasznak az agresszív, harcias támadást, vagy máshogy kell megszerezni a szuverenitás biztosítékait és fedezeteit? Egyáltalán: hány tényezősnek tekintik a pártok egy állam szuverenitását? Szerintük a válság melyik tényezőt gyengítette, és melyik lehet az, amelyet akár meg is erősíthet, ha az ország jó politikát választ? Mit gondolnak arról, hogy az Unióban rögzülhet a kétszintesség? Fátumnak kezelik, vagy van a kompenzálására elképzelésük?

Nem hiszem, hogy mindez csak az én laikus fejemben kérdés, sőt, biztos vagyok benne, hogy igen sok embert izgat. Mindezt azonban ez a sajtótájékoztató semmilyen módon nem érintette, ezek egyikére sem adott semmiféle választ. Márpedig ha ezt nem tette, akkor Szanyi Tibor hiába mondott ki közben látványos igazságokat. Hamis közegben az igazság fénye is hamis, a tartalma pedig érvénytelen. Így nem tudok mit kezdeni azzal, hogy a kimaradás „mérhetetlen szenvedést okoz majd a magyar embereknek, például a forint árfolyamának további romlása miatt”. És azzal sem, hogy „olyan ez, mint amikor a bolha felpattan az elefánt ormányára, és ráordít, hogy: Haverok vagyunk!”. Igen, olyan, de ezt nélkülük is látom. Úgyhogy olyasmit kéne mondani, ami nemcsak viccnek jó, hanem ellenzéki koncepcióként is elővezethető. Végtére ez most mégsem a Ludas Matyi szerdai kiadása, hanem egy krízis, amelyben mindnyájan fülig vagyunk.



Lévai Júlia



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!