Úttévesztés előtt
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2012. január 04. szerda, 04:20
Befejeződött az ország „megújulása”, legalábbis nagyjából. Politikusaik felszámolták a köztársaságot, tanult jogászok segédletével megsemmisítették a jogot, kommunikációs szakembereik a hazugságot tették a tisztesség mércéjévé és a szaktudás legmagasabb fokát ezentúl dilettantizmusnak hívják. Létrejött a magyar újdiktatúra. Mégis van, aki még mindig azzal hitegeti magát, hogy a III. köztársaság megmenthető, vagy legalább egy picit visszaállítható. Mások a politikusok mélységes utálatától áthatva azt hazudják önmaguknak és mindenkinek, aki hallgatja őket, hogy lehetséges politikamentesen megoldani a közügyeket. Megint mások arról álmodoznak, hogy majd úgy oldódik meg a jelenlegi politikai válság, hogy az emberek nem esnek egymásnak, aztán olyanok is vannak, akik, mint a vak ló, mennének neki a falnak, mondván, hogy nem kell külföldi segítség, szuverenitásunkat megőrizve majd megoldjuk mi a saját gondjainkat. Ők így vagy úgy, mind orbánisták. Mindegyikük a saját ködképeit kergeti és csodálja. Az orbánizmus legsajátabb tulajdonsága, hogy tökélyre vitte a magyar mentalitás egyik legfontosabb jellegzetességét: Ne törődj a következményekkel! Ne is gondolj rájuk, mert ha semmit sem tudsz róluk, akkor egyáltalán nem fogják zavarni a tetteidet. „A tett első, a szó második” – állt a Fidesz 2002-es választási plakátján a Goethe parafrázis. Máig ez az egyik alaptétele az orbánistáknak. Lefordítva: „Sose gondolkodj túl sokat, inkább cselekedj és aztán magyarázd meg (magadnak is), amit tettél!” Az igaz orbánisták még kiegészítik ezt azzal: „Találj valami (akár értelmetlen) magyarázatot arra, miért csináltad!” Ezért is van az, hogy jobboldali, fideszes politikus ebben az országban soha, semmiért nem vállalt még felelősséget. De most nem róluk van szó, hanem arról, hogy az ellenzék egy része átvette ezt a mentalitást, és nem foglalkozik a következményekkel.
Nagyon fontos, hogy a kibontakozó ellenállás végiggondolt, stabil alternatívákkal rendelkezzen, hogy tudja, mit miért tesz és mit fog kezdeni abban a helyzetben, ami szavai és tettei nyomán létrejön. Ehhez – szerintem – meg kell szabadulnunk sok megszokott, otthonos ostobaságunktól, védelmezőnek hitt rögeszménktől. Sok időnk nincs rá, de ha a hamarosan cselekedni akaró sokaságnak csak annyit tudunk majd programként ajánlani, hogy Orbánt el kell távolítani, de ne bízz a politikusokban, akkor ismét utat tévesztünk, ahogyan az elmúlt két évtizedben már annyiszor.
Politika helyett az ügyek kezelése?
A mai politikai helyzet egyik legszembetűnőbb sajátossága a bizalmatlanság. A politikától való elfordulás, amely hónapról hónapra növekedett az elmúlt évben, ugyanis nem közönyt, inkább kétségbeesést és bizalmatlanságot jelez. Azt üzeni, nincs ebben az országban egyetlen tisztességes politikus, nincs egyetlen értelmes, élhető jövőt hihetően kínáló párt sem. A politika iránti megvetés már az újdiktatúra híveinek kormányra kerülése előtt általános volt. Kétségtelenül ez volt az egyik, ami hatalomra segítette az orbánistákat. „A politika többség számára az érdekek megőrzésének és érvényesítésének nemszeretem színjátéka volt, a viszály, az egoizmus és a békétlenség forrása. A politikai mezőnyben csak szövetségeseket és csoportokat láttak, olyanokat, akik a háttérből irányítanak, valamint lelkes híveket, bandák és klikkek üzelmeit.” * Akármennyire pontosan írja is le a mi helyzetünket, ez mégsem a mai Magyarországáról szól – a harmincas évek Németországában viszonyultak így a polgárok a politikához. A „megoldás” akkor – ahogyan Safranski nevezi – a „politikamentes politika” volt. Valójában nemcsak a nácik, de minden diktatúra megszünteti a politikát, csak a személyes pozícióharcok és magánérdekekért folytatott aljas tülekedés marad meg. A politika sterilizálása, viták és az alternatívák ütköztetésének megszüntetése a diktatúra biztos jele. Éppen ezért érdekes és félelmetes, hogy az újdiktatúra ellenfelei ugyanígy gondolkodnak. Azt mondják, hogy nem politizálni kell, hanem ügyeket intézni. Ezt mondja Tétényi Éva, Esztergom polgármesterasszonya, és ezt mondja a Magyar Szolidaritás Mozgalom egyik vezetője, Árok Kornél is. Mindketten az ellenállás szimbolikus alakjai, annak bizonyítékai ők, hogy bármekkora hatalmat koncentrált is Orbán Viktor, mégsem képes (nyílt erőszak nélkül) elbánni azokkal, akik szembeszállnak a rendszerével. A diktatúrák többsége bizonyos mértékig álszent, azt szereti, ha a polgárok „dalolva, táncolva és önként” hajtják végre a parancsokat, vagy legalábbis főleg a külföldi megfigyelőkkel szeretik elhitetni, hogy így van. A diktátorok is szinte természetes módon úgy rendezik el a közvetlen környezetüket, hogy ők maguk is elhihessék, rajong értük a nép.
Tétényi Éva és Árok Kornél személyes példájukkal bizonyítják, hogy elutasítják a demokrácia felszámolását és jó ügyet képviselnek. Mi hát a probléma, miért nem fogadható el a „vannak jó ügyek minden oldalon” szemléletmód? Szerintem több súlyos gond is van vele. Az első az, és ez a legnagyobb, hogy a politikamentes ügymegoldó rendszer véletlenszerű és eseti lehet csak. Talán világosabb lesz, mire gondolok, ha úgy fogalmazok, hogy a politikából csak az akciószintet látják azok, akik megelégszenek egy-egy ügyre szerveződött összefogással és együttműködéssel, problémamegoldással. Úgy képzelhetik, hogy egy probléma megoldásán való gondolkodással kezdődik és elintézésével be is fejeződik minden. Nincsen tehát intézményi, kulturális, politikai vagy éppen érdekek szövedékéből álló környezet és nincsenek is ilyen következmények. Azaz, nincsen szükség olyan rendszerre, amely mindezeket és sok minden mást is átfog és együttesen működtet. Márpedig a demokrácia ilyen rendszer! Nem esetileg, véletlenszerűen, ad hoc teszi lehetővé a problémamegoldást, hanem olyan feltételeket biztosít, amelyek között a keletkező problémák meghatározott módon és meghatározott következményeket előidézve, rendszerszerűen oldhatóak meg. Megfordítva: a demokrácia az a rendszer, amely kizár, tilt és büntet bizonyos konfliktus-megoldási módszereket, így például az erőszakot és a csalást. A gazdasági, a politikai, vallási és kulturális hatalom monopolizálását pedig sem eszközként, sem következményként nem ismeri el. Egy adott ügy nagyon sokféle módon kezelhető, ebből pedig az következik, hogy a mód legalább olyan fontos, mint maga a megoldás. A megoldási mód pedig éppen az, amiről a politika szól. Ahol erről nincs vita, ott diktatúra van. Ahol viszont politika van, ott nem létezhet a diktatúra!
A másik probléma az, hogy az ügyekre koncentráló apolitikus magatartás felelőtlenül összemossa a demokrácia híveit és ellenségeit. Láttuk ezt Esztergomban és a rendvédelmi szakszervezetek tüntetésein is, ahol elfogadták a neonácikat partnerként. Igaz, ebbe a hibába beleestek magukat politikusnak tartó képviselők is. A neonácik nem is azok, amik, mondogatják az LMP képviselői, hiszen nekik sem tetszik a rendszer, ezért aztán Schiffer András inkább parolázik és cseverészik Vona Gáborral, mint egy szocialistával. Neki aztán mindegy, miért alkalmaz erőszakot a rendőrség, a demokrácia védelmében, mint tette azt 2006-ban, vagy az újdiktatúra érdekében, ahogyan 2011 karácsonya előtt tenni volt kénytelen. Ebből látszik, hogy megvan az esélye annak, az ügyekre koncentrálás vakká tesz a problémák jellegére. Következményképpen pedig a kár nagyobb lehet, mint a haszon.
My hope's gone and went astray – flickr/donvacano
De nem túlzás-e mindez? A városi közvilágítás és tömegközlekedés fontos, de csak akkor lehetnek elsősorban szakmaiak és többé-kevésbé politikamentesek ezek az ügyek, ha a demokratikus politikai rendszer stabil feltételeket biztosít a problémakezeléshez. Ez jelenleg nem áll fenn. A rendvédelemben dolgozók nyugdíjazásának kérdése például egyáltalán nem egyik az ügyek közül, nagyon is szorosan összefügg azzal, hogyan akarják a politikusok beilleszteni a rendőrséget és a többi szerveztet az intézmények közé, miféle szerepet szánnak neki és milyen társadalmi következményeket várnak el tőlük. A demokrácia szempontjából nézve a nyugdíjazás kérdése a rendőrségi reform kérdéskörén belül értelmezhető csupán, az újdiktatúra rendszerében pedig a közigazgatás és a rendőrség militarizálása adja meg az értelmezési keretet. Politikai szempontok határozzák tehát meg az ún. szakmai kérdések értelmét is, legalábbis ezen a szinten.
(1) Rüdiger Safranski: Egy némethoni mester. Heidegger és kora, Európa, Budapest, 2000, 331. p.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!