Az MSZP esete az elefánttal
- Részletek
- 2010. máj. 27. csütörtök, 04:42
- Ágh Attila
Ágh Attila
Az indiai bölcsesség szerint gyakran úgy vagyunk a dolgok azonosításával, mint a vak emberek az elefánttal. A vak emberek ugyanis az elefánt különböző testrészeit tapogatják meg, és ezért nagyon különböző véleményekre jutnak az elefánt természetéről. Aki az elefánt testét tapogatja, az kijelenti, hogy az elefánt egy nagy fal. Aki a lábát, az oszlopnak véli az elefántot, aki pedig az ormányát, az hosszú csőnek gondolja, és így tovább sorakoznak az eltérő vélekedések. Keveset változott a világ.
Keveset változott a világ, mert az MSZP-elefánt leírásában most ugyanez játszódik le. Igen örvendetes dolog, hogy széleskörű vita indult az MSZP válságáról, és még inkább a jövőjéről. Örvendetes dolog, hogy sokan szólnak hozzá, s a vita a kőkorszaki médiából, a nyomtatott sajtó világából már a digitális sajtóba is átcsapott, hiszen ebben nagyon is érzékelhető volt a lemaradás. „Nincsen abban semmi bűn, hogy Önről álmodom” - azaz hogy mindenki máshol tapogatja a szegény MSZP-elefántot, mivel a maga álmainak élményvilágát viszi be a közösbe, és a maga személyiségének a lenyomatát hagyja rajta vitán. Hullámzik a városi folklór, visszatérnek a népszerű dalok, az „egy ablaknál” dallama helyett most egyre gyakrabban csendül fel a „megújulás”, a „baloldal válsága”, a „visszatérés a baloldali értékekhez” örökszép melódiája. Igaza van Bitó Lászlónak, ebből előbb-utóbb szép kóruszene lesz, a külön-külön megélt és megénekelt életek harmóniája, s végül talán öröm ódája.
Ettől persze az egész olyan szépen és kereken posztmodern marad, mert voltaképpen nincs is vita. Mindenki mondja a magáét, ami a bensőjéből fakad. Megéltük az elmúlt húsz évet, megbántottak bennünket, s ha meghallgattak is, nem fogadták meg, ha meg is fogadták, nem csinálták meg, ha esetleg megcsinálták, nem eléggé ünnepeltek érte bennünket, hogy ami jó volt, azt mi találtuk ki, ami pedig rossz volt, azt megmondtuk előre, de nem törődtek vele, s itt újra kezdhetjük a kört. Mindnyájunknak ezer története van, a sok narráció egymás mellett fut, s jó posztmodern módon majdnem mindegyik ellentétes mindegyikkel, de még inkább önmagával, mert itt-ott megtörik a narrációnk logikája, és az érzelmek-indulatok triumfálnak. Az MSZP húszéves története személyek története is, és a személyes történetünk is, vagyis ott voltunk, megmondtuk, de azok nem értették, nem látták be, ezért a politikusok tényleg ezt érdemlik, mert fafejűek, sőt, bezzeg most az ellenzékben. Akiket nem szeretünk, azok politikai múmiák, akiket szeretünk, azokat mindig bántják, pedig nekik van igazuk, de a kutyára közismerten dér jön. Ennek a múltba kacskaringózó modellnek az alapján számos hozzászólás írható, és íródik is, az enyém se lenne különb a többinél, mert „érzem őket és emlékezem”.
Bitó László megindító írása abban különbözik a megszokott narrációktól, hogy más élményvilágot tükröz. A messze Amerikából objektívebben és nyugodtabban nézi a mi világunkat, ami most már teljesen az övé is, de hiányzik belőle az újszövetségi szenvedéstörténet átérzése. Ezért nem is ígér olyan bizonyosan megváltást, ahogy mi szoktuk, akik kalandvágyból idehaza maradtunk. Az amerikai sikerfilozófia idehaza nehezen eladható portéka, mi itt sérelmi politikában utazunk. Úgy együtt is, meg külön-külön is, hiszen ugyebár mindenkit megbántottak, de bennünket aztán különösen. Aki azonban ismeri Bitó Lászlót, az tudja, hogy talán még az átlagos baloldali értelmiséginél is jobban kedveli az Újszövetséget, csak ez éppen nála elméleti magasságokba emelkedik, és pszichés terminusokká szublimálódik, mint az „erős hit” és az „eszmei újjászületés”. Mindkettőben igaza is van, de ezt meg mi nem értjük még eléggé, ahogy neki se fájhat eléggé az elmúlt húsz év, meg persze az előtte lévő harminc. Ezért mi még csak lökdösődünk egymással, ahelyett hogy inkább egymásba kapaszkodnánk, ahogy Bitó ajánlja. Én szívesen követem őt a „tubarózsákkal szegélyezett keskeny ösvényen” a 21. századba, akkor is, ha olyan apróságokban nem értünk egyet, mint hogy el kell-e zavarni az MSZP teljes elnökségét vagy sem, mivel abban csak egyetértünk, hogy együtt várjuk a mozgolódó baloldaliakat, s köztük a „briliáns fiatalokat”.
Nálunk, politológusoknál szakmai betegség, hogy unalmasan kell írni, sok idézettel és lábjegyzettel, s a személyes életútra való hivatkozás nélkül. Nem tudom, hogy én látom-e az egész elefántot, de nagyon buzgólkodom azon, hogy így legyen. Ez már csak a szakmai elfogultságból adódik – „szentséges ég, de ronda pálya”. Így aztán a szakmához illően, unalmasan fejezem be, anélkül persze, hogy itt Gyurcsány röpiratáról és Földes tanulmányáról hosszan értekeznék. Szerintem négy megkerülhetetlen kérdés van, amit itt az alkalomhoz illő komolytalan formában fogalmazok meg:
1. Miről szólt az elmúlt húsz év és miért nem vettük észre?
2. Miért nem tudta az MSZP a Horn-féle beteges pragmatizmust kinőni?
3. Hogyan kormányozhatott a szoclib koalíció ennyire pancserül?
4. Ki tudjuk-e támasztani a lehetőségek ablakát, hogy biztosan kijussunk rajta?
Ágh Attila politológus
A Szocialista Párt és a magyar baloldal lehetőségeiről lásd még:
Lendvai L. Ferenc: Kapkodás és kiútkeresés
Mihancsik Zsófia: Egy másik szótár
Bitó László: Hova tovább MSZP: megújulás, fiatalítás vagy újjászületés?
Lengyel László: Balsors
Lánczos Vera: Gyurcsány Ferenc röpiratát megírta
