Jobboldali plebejusok



A magyar miniszterelnök nemrégiben interjút adott a tekintélyes Le Monde című francia lapnak. Az interjút ismertette a magyar sajtó, és leközölte a Galamus. Most kissé morfondírozni fogunk egynémely érdekesebb részletén.

A francia újság természetesen az Európai Unió és a magyar kormány közti ellentétek hátterére volt mindenekelőtt kíváncsi. Erre nézve a következő választ kapta: „Ez a nemzet szabadságharcosok nemzete: az 1848-asoké, akik a Habsburg-uralom ellen harcoltak, és az 1956-osoké, akik a szovjet megszállás ellen harcoltak. Én ehhez a tradícióhoz tartozom.” Ezek szerint tehát ő is szabadságharcos, aki a nemzet szabadságáért harcol, nyilván azért, mert most is van ki ellen harcolni. Magyarázgassa ezek után a külügyminisztere – aki derekasan meg is dolgozik a fizetéséért –, hogy főnöke nem Bécs és Moszkva utódját látja Brüsszelben… A Nyugat csak azért nem érti az ő nemzetmentő politikáját, mert nem ismerte meg a kommunizmust és a posztkommunizmust (bármit jelentsen is ez), ami körülbelül olyan érv, mintha én azt mondanám: ő meg azért nem érti – vagy nem akarja érteni – a szélsőjobboldal veszélyességét, mert nem élt a fasizmus idején. Attól még érthetné, aminthogy a Nyugat is tisztában van a kommunizmussal és azzal, hogy bukása után csaknem negyedszázaddal már csak üres kifogás hivatkozni rá. Bezzeg a – nyilván hasonló helyzetű – szomszédaink, így a miniszterelnök, szolidárisak velünk! Talán nézzen kicsit utána: hol, kik, mennyire és meddig.

Ez annál inkább indokolt lenne, mert a kommunizmus (és „posztkommunizmus”) mumusát rángatja elő nemcsak külpolitikája, de belpolitikája magyarázatára is. Eszerint azért volt szükség másfél év fékevesztett rohammunkájára, mert a kormányváltáskor az ország a szakadék szélén állt. Hogy ezt az itthon már számtalanszor elismételt hazugságot szegény franciák elhiszik-e (egy újszülöttnek is minden hazugság új), nem tudom. A hasonlatot azonban, amelyet a nyilatkozó előtálal nekik, alkalmasint ők is kellőképp tudják értékelni. Szerinte ugyanis az ő kormánya – mivel erre volt szükség kvázi a romeltakarításhoz – úgy ment előre, mint egy buldózer. „De a mi buldózerünk mindig betartotta a KRESZ-t. Még ha olykor meg is próbáltam megváltoztatni ezt a szabályzatot, mindig gondosan ügyeltem a törvénytiszteletre.” Hát ez tényleg gyönyörű. Vajon megengedi-e a KRESZ buldózerek közlekedését az autópályán? És miféle közlekedési szabályzat az, amelyet a járművezető megváltoztathat: mondjuk közölheti, hogy szerinte 250 km/h a megengedett sebesség buldózereknek? Továbbá hogyan ügyelhet gondosan a törvény tiszteletére az, aki a szabályzatot „olykor” megváltoztatja?

Amennyit az ilyenfajta törvénytisztelet, ugyanannyit ér a következő kijelentés is: „Semmiféle problémánk nincs az EU-val, amely értékközösség.” Habár bizonyos értékeket (kereszténység, család, nemzet) mi „hagyományosabban” (értsd: középkoriasan) értelmezünk, s így nem csoda, ha a nyugat-európaiak, így a franciák is, megint csak másfajta érzékenységgel reagálnak az ilyesmikre. (Hát persze: hiszen nem ismerik sem a kommunizmust, sem a posztkommunizmust, ellenben ismerik például szerencsétlen Pétain marsall jelszavát: „munka, család, haza”.) De hát azt azért mégsem érdemeljük meg, hogy úgy kezeljenek bennünket, mintha nem lennénk méltók az európaiságra! Ugyan mitől hordják úgy fönn az orrukat? Hiszen a nyugati demokrácia elvben szép dolog ugyan, de gyakorlatilag válságban van, miközben nem-demokratikus keleti országok nagy sikereket érnek el! Itt az ideje hát, hogy „gondolkozzanak szabadabban a demokrácia jövőjéről”. Mondjuk olyan szabadon, ahogyan a magyar miniszterelnök gondolkozik róla. Akkor majd ők is bátrak lesznek, mint a szabadságharcos magyarok: „Világos, hogy sértettük az üzleti világ bizonyos szereplőinek érdekeit. […] Az egész nemzetközi bankárközösség állt velem szemben.” De aki mer, az végül nyer. A szabadságharc láthatólag győzött: „Azt hiszem, a nagy veszély elmúlt. A mentőakció után most már át kell lépni a konszolidációs szakaszba.”

Csakugyan? Már tényleg itt tartanánk? Az Egerben tartott beszédek és nyilatkozatok újból kiásták a csatabárdot. Habár egy nap késéssel, a kormánypropaganda nagy erővel kezdte cáfolni a miniszterelnöki bejelentést a megbuktatását célzó „puccskísérletről”, melyet azonban sikerült „leverni” (a hírt kormánypárti források alapján minden magyar napilap közölte, politikai pártállástól függetlenül, sőt egy kormányközeli hetilap már jó előre beharangozta), ám oly módon, hogy az rosszabb volt, mint az eredeti változat. Eszerint nem puccskísérlet volt, hanem világméretű összeesküvés… És a miniszterelnök – gondolom e szörnyű ármánykodás hatása alatt – most aztán igazán kikérte magának, hogy az Európai Unió „sértő módon” bíráljon „bennünket, magyarokat” (vagyis őt), mert ezzel csak az ellenfelévé tesz bennünket. Mármint őt, mondhatnánk, ha nem tudnánk, hogy mindig is az volt. Ne Európa mondja meg - harsogta bátran a Le Monde hallótávolságán kívül –, hogy mit tegyen tízmillió magyar! (Hanem ő.) Miniszterének legutóbbi uniós szereplése során (ahol az illető mást mondott négyszemközt és mást nyilvánosan) az is elhangzott: elfogadjuk az Unió javaslatait, ha az nem ellenkezik a magyar jogrendszerrel. Már elnézést: adandó ütközés esetén nemde az uniós jog írja fölül az egyes államokét. Kilépni nem akarunk esetleg?!

Vajon hogy tetszene mindez a Le Monde olvasóinak? Vagy az Európai Néppártnak, amelyhez a miniszterelnök pártja tartozik, mint „kereszténydemokrata orientációjú jobbközép párt”? Vagyis hogy… Hallga csak: „Nem szeretem az elitista és arisztokratikus politikát. […] Én jobboldali plebejus vagyok, ez a legnyersebb leírása a dolognak.” Tehát nem jobbközép, hanem jobboldali. És populista is, szerinte egy bizonyos értelemben legalább – ha pedig az, akkor nyilván jobboldali populista. Ezt a politikai formációt mármost a történelemből jól ismerik Európában, nyugaton és keleten egyaránt… Miniszterelnökünk azonban, mint jól csengő névre, ismételten Abraham Lincolnra hivatkozik (nyilván valamely ötletes tanácsadója hatására), mert úgymond ő maga is a nép által és a népért kormányoz. Ezt a szólamot sok populista előadta már, baloldali és jobboldali egyaránt. Csakhogy „a nép által” formula a populizmusban az ún. „közvetlen népakaratot” jelenti, és hogy Lincoln a dolgot így soha nem értette, abban biztosak lehetünk. Az általa végsőkig elkerülni kívánt polgárháború előtt és alatta is szigorúan tartotta magát a törvényekhez, s általában mindig kész volt a kompromisszumra. A könyörtelen és harcias magyar miniszterelnök idézhetne tőle olyasmiket, mint például hogy a kegyelem célravezetőbb a szigorú ítélkezésnél, vagy hogy a háborúban csak a vége a jó. (A jelenlegi magyar miniszterelnök és az egykori amerikai elnök közti különbségekről szórakoztató összeállítás olvasható itt: A Lincoln Ábrahám menet.)


light of lincoln – flickr/MPBecker

Egyik korábbi, Demokrácia című cikkemben már idéztem Thomas Mannt, egy 1938-as írását. Eszerint Amerika a demokrácia klasszikus hazája, Abraham Lincoln és Walt Whitman országa, s a demokrácia időtlenül emberi jelenség: az emberi méltóság tiszteletét jelenti. „Ha az arisztokrácia valóban és mindig ’a jók, a legjobbak uralma’ lenne, akkor kívánatos volna, mert pontosan az lenne, amit mi demokrácián értünk.” A valódi demokrata Masaryk vagy Roosevelt személyükben és mint államférfiak is inkább arisztokratikus típusok, mint a jobboldali plebejus Mussolini és Hitler. „Egy olyan demokráciában, mely a szellem magasabb életét nem becsüli és nem általa határozza meg magát, szabad tere van a demagógiának. […] A kultúra fogalmát és színvonalát alulról, a csőcselék érzése és értése szerint meghatározni – épp ez, és nem más a demagógia[…]” A korabeli Németország így lett az „entartete Demokratie” hazája: mert ide jut a demokrácia, ha a kellő szellemi-arisztokratikus vonást veszni hagyja.

A miniszterelnöki kinyilatkoztatás után azt mondta nekem egy kiváló magyar tudós és kitűnő európai elme: „Én pedig nem egy jobboldali plebejus vagyok, hanem egy konzervatív úr.” Ennek a magatartásnak a magasabbrendűségét kellene végre már megérteniük a batthyányprofoknak és a hasonszőrű szekértolóknak.



Lendvai L. Ferenc



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!