Tévedések szomorújátéka
- Részletek
- Niedermüller Péter
- 2012. február 15. szerda, 04:48
Úgy tűnik, a kormány végre megértette, sehova sem vezet az Európával való csatározás. A miniszterelnök minden lényegi kérdésben meghátrál az EU-val szemben, Lázár János pedig Berlinben azt magyarázgatja, hogy „kijavítjuk a hibáinkat”. Ezek a megnyilvánulások persze csak a külföldnek szólnak, az itthoniak számára Orbán Viktor az ellene irányuló „puccskísérletről” beszél. Igaz, a kormány számára nem csupán az EU jelent problémát, hanem az is – vagy talán elsősorban az −, hogy az olyan meghatározó európai országok, mint Anglia, Franciaország, Németország vagy figyelemre sem méltatják Orbánt és kormányát, vagy pedig leplezetlenül bírálják tevékenységét, az általa keresztülerőszakolt törvényeket. Ami már csak azért is elgondolkoztató, mert ezekben az országokban kereszténydemokrata, konzervatív, jobboldali pártok, illetve kormányok vannak hatalmon. Ugyanakkor az a tény, hogy Cameron, Sarkozy és Merkel átnéznek Orbánon, hogy az európai országok egyhangúan bírálják a jelenlegi magyar politikát, azzal a következménnyel is jár, hogy egyre gyengül ezekben az országokban a Magyarországra irányuló befektetési hajlandóság. Aligha tekinthető véletlennek, hogy Lázár Berlinben a német üzleti szféra megnyerésére irányuló kampányt jelentett be. A gazdasági szükségszerűségek és a politikai túlélés vágya tehát rákényszeríti az Orbán-kormányt, hogy visszavonuljon, s rendezze kapcsolatait Európával. Európa azonban nemcsak a gazdasági törvények betartását, a demokratikus politika érvényesülését követeli meg, hanem olyan kulturális stílust, olyan értékeket és normákat is képvisel, amelyek a jelenlegi kormány számára idegenek és veszélyesek. A mindennapi életnek a liberális demokrácia által biztosított szabadsága, a kulturális sokféleség elismerése és tisztelete, a különbözőségek elfogadása, a velük való együttélés, mind olyan eszmények, amelyek feloldhatatlan ellentétben állnak az Orbán-kormány etnikai alapú nemzetfelfogásával, kulturális nacionalizmusával, a mindennapi élet ideológiai ellenőrzésére és befolyásolására irányuló gyakorlatával. Aligha véletlen, hogy a miniszterelnök egyik állandóan visszatérő kedvenc vesszőparipája ennek a kulturális értelemben vett Európának a bírálata, s azon belül is elsősorban 1968 jelentőségének megkérdőjelezése, 1968 szellemiségének hajthatatlan elutasítása.
Mivel a miniszterelnöknek és kormányának most égető szüksége van Európára, ugyanakkor „befelé” ugyanilyen égető szüksége van kulturális, ideológiai különállásának hangsúlyozására, másfajta eszközökhöz nyúl. Szájer József saját blogjában ír nyílt levelet Neelie Kroesnak, az Európai bizottság egyik alelnökének, felsorolva benne az Orbán-kormány összes szánalmas, unalomig ismert sablonját a „büszke magyarokról”, az egyenrangúságról, az Orbán Viktor elleni „összehangolt támadásról”. Ezzel egyidejűleg azonban megszólalnak a tudósok is, akik tudományosnak tűnő érvekkel igyekeznek támadni, lejáratni az európai liberális demokráciák értékeit, kulturális rendjét. Ez utóbbi sorba illeszkedik Schmidt Máriának a komment.hu-n megjelenő „esszéje”, amely a sokat sejtető Kifosztva és elárulva – Németország a hatvannyolcasok szorításában címet viseli. Schmidt Máriáról mindenki azt gondol, amit akar, de mégis egyetemi tanárról, jelentős történettudományi intézetek vezetőjéről, a jobboldali értelmiség egyik (feltételezetten mérsékelt) meghatározó alakjáról van szó. Mindezt azért kellett előrebocsátani, mert ez az „esszéje”, függetlenül a messziről felismerhető – ha nem lenne képzavar, azt is mondhatnám, szabad szemmel is látható – politikai elfogultságtól, tele van történészhez méltatlan csúsztatásokkal, pontatlanságokkal. Erősebben fogalmazva, írása elfogadhatatlanul megtévesztő és félrevezető.
A szöveg nyolc rövid bejegyzésből áll, s érdemes röviden végigkövetni az érvelést. Az első bejegyzés látszólag minden összefüggés nélkül a francia forradalom és a párizsi kommün bírálatával kezdődik. A következő bejegyzésben azonban világossá válik az összefüggés, amikor Schmidt Franciaországgal állítja szembe Poroszországot, „kora legmodernebb államát”. A történészasszony itt hallgatja el először az igazságot (eltekintve azoktól a ma már egyébként érdektelen képtelenségektől, amelyeket a francia forradalom kapcsán röviden felsorolt). Miközben ugyanis felsorolja mindazokat a vívmányokat, amelyek szemében Poroszországot „mintaországgá” teszik, mélyen hallgat mindarról, ami a mindennapi életet, a militáns porosz szellemiséget, kultúrát, társadalomszemléletet jellemezte. Pedig senki sem gondolja, hogy Schmidt Mária ne ismerné a porosz birodalommal kapcsolatos újabb kutatásokat, csupán nem tesz róluk említést, mert nem felelnek meg írása aktuálpolitikai céljainak. Az ezt követő részben azt taglalja, milyen nagyszerű volt a porosz oktatási rendszer, amely az alapját jelentette Németország felemelkedésének, s amit „a hatvannyolcas nemzedék pusztításai mára végérvényesen padlóra küldtek”.
Ezen a ponton kezd megvilágosodni az olvasó. Legalábbis abban a tekintetben, hogy a történészasszony miképpen kezeli a tényeket. Szerinte ugyanis a német oktatási rendszer lényegében működésképtelen, rosszul képzett diákokat bocsát ki, az oktatási rendszer „demokratizálása” indította meg a „lejtmenetet” – és folytathatnám a képtelenségek sorát. Az embernek az a benyomása, hogy a szerzőt egyszer csak elkapta a lendület (vagy talán Hoffmann Rózsa súgott neki), és már nem egészen biztos benne, mit is bírál, a német oktatási rendszert, a hazai oktatáspolitika elmúlt nyolc évét, vagy általában a balliberalizmust. Éppen ezért nem árt felhívni a professzorasszony figyelmét a PISA 2009 megállapítására, amely szerint 2001 és 2009 között a német oktatási rendszer következetesen javuló teljesítményt mutatott minden területen, különösen a korábban gyenge tanulmányi eredményt produkáló diákoknál jelentős az előrelépés. Ahogyan én, úgy nyilván Schmidt Mária is megtalálhatta volna mindazokat az írásokat, tanulmányokat és elemzéseket, amelyek a német oktatási rendszerrel, annak különböző problémáival foglalkoznak – már persze, ha egyáltalán érdekelné őt a tényszerűség. De nem érdekli, hiszen sincs szüksége rájuk. Sőt, ahhoz, hogy meggyőző legyen a „hatvannyolcasok” kiátkozása, éppen a tények elhallgatására van szükség. Ugyanakkor van még egy szempont, amelyet „elfelejt” megemlíteni a szerző, nevezetesen, hogy Németországban élénk, sokféle szempontot megjelenítő, a társadalmi változásokra reflektáló, nyílt, magas intellektuális szintű vita folyik az oktatási rendszer modernizálásáról. Olyan vita, amelyből sokat tanulhatna a jelenlegi magyar oktatási kormányzat is – már ha a célja az oktatás tényleges modernizálása, nem pedig az oktatási rendszer ideológiai kolonizációja lenne.
A következő, negyedik bejegyzésben aztán végképp elragadja a hév a jeles szerzőt, akinek többek között ilyen mondatokat sikerült leírnia: „A magát demokratikusnak tartó Németországban sokkal rosszabb a helyzet a szólásszabadsággal, mint amilyen a kádári Magyarország utolsó évtizedében volt, pedig akkor a pártállam cenzúrája mindent megszűrt”. Legyünk elnézőek, s ne kommentáljuk ezt a részt – tekintsük egyszerű félreértésnek (hogy ne használjak erősebb szavakat). De hadd tegyek példaként itt is egy tárgyszerű kiegészítést. Schmidt azt írja, hogy ma Németországban „a hivatalos szegénységi küszöb havi 1600 euró (nettó)”. A baj az ezzel a mondattal, hogy ilyen nincs, szegénységi küszöbök vannak a háztartások típusai, a családban élő gyerekek száma szerint. Schmidt Máriát persze ez a tény sem érdekli, hiszen azt akarja bizonyítani, hogy Németország gazdaságilag ugyan jó úton jár, erős, „polgárainak lelkét azonban még mindig nem tudta újraépíteni. A német lélek sírkövére azt írnám: Megfulladt baloldali elitje és a holokauszt rituálék szorításában”. És itt már erősebben kellene fogalmaznom, ha ez a megállapítás egyáltalán kommentárt érdemelne. Schmidt ugyanis ezen a ponton vészesen közel kerül a szélsőjobboldali érveléshez. Akárcsak a következő részekben, ahol a második világháború utáni németekkel szembeni kegyetlenkedéseket emlegeti, apátlan nemzedékekről beszél, sőt, azt is leírja, „nem folyt gyászmunka” – abban az országban, ahol az elmúlt évtizedek nyilvános diskurzusait az emlékezés politikája, a múlttal való szembenézés, a múlt feldolgozása határozta meg. Ez már nem félreértés, ez már durva, történészhez nem illő csúsztatása, félrevezetés. És innentől kezdve végképp értelmét veszti a történészasszony „esszéje”, mert az egészet oly mértékig hatja át valamiféle nehezen érthető irracionális gyűlölködés, hogy végképp megszűnik a lehetősége mindenféle értelmes vitának. A tények erejüket vesztik az aljas indulatkeltéssel szemben. Mit lehet mondani egy szerzőnek, aki „esszéjében” ballib baromságokat, ballib ítélet-végrehajtókat emleget, tévedésektől hemzsegő mondatokat ír a német szociális ellátásról (5. bejegyzés), „áldozati kultúrát” vizionál, amelyben „Siker, győzelem, hősiesség – olyan fogalmak, amelyeknek már az említése is szégyellnivaló” (üdvözlet Orbán Viktornak!), a Stasi-t Stazi-nak írja (hogy apróságokat is megemlítsek, 6. bejegyzés), kontextusából kiragadott összevisszaságokat idéz baloldali politikusoktól a német újraegyesítéssel kapcsolatban (pedig, ha valamely területnek széles az irodalma, akkor ennek a témának különösen) – és folytathatnám hosszasan a sort, de nincs értelme.
Die Proklamierung des Deutschen Kaiserreiches (Anton von Werner, 1885) – Wikipedia
Schmidt írása azért említésre méltó, mert pontos képet ad a mai magyar jobboldali értelmiség politikai kultúrájáról, identitásáról, önértelmezéséről. Ez a csoport vagy réteg ugyanis azt gondolja, az ő elsődleges feladata a jelenlegi kormány, a kormányzati politika minden erővel való szolgálata, megvédése. Ha az ellenség Európa, a liberális demokrácia, 1968, a mindennapi élet szabadság, a kulturális sokféleség, a különböző vélemények tiszteletben tartása stb., akkor nekünk is ezt az irányt kell követnünk, ezekre az ellenfelekre kell „lőnünk”. A tények nem számítanak, azok „kitakarhatók”, csak az elkötelezettség, a mellé- és félrebeszélés, a csúsztatás, a ködösítés, a butítás, az indulatok keltése számít. Ez az Orbán emlegette „új jobboldali kultúra”. Ennek a legfőbb jellemzője pedig az, hogy megengedhetetlenül közel áll a szélsőjobboldal érveléséhez, történelem- és társadalomfelfogásához, politikai krédójához. És ez az igazi probléma, ez az, amit Schmidt írása megdöbbentő élességgel exponál. Annak elszomorító bizonysága ez az esszé, hogy Magyarországon nincs racionálisan érvelő, kellő politikai moralitással rendelkező demokratikus jobboldal – vagy ha van is, a hangját nem hallani. Ebben az országban a kormányon lévő jobboldal olyan közel áll a szélsőjobboldalhoz, mint sehol máshol Európában. S ez Magyarország, a magyar politikai kultúra legfőbb baja, ez az, amit az EU és az európai országok bírálnak és elutasítanak.
Niedermüller Péter kulturális antropológus,
a Galamus-csoport volt tagja,
a Demokratikus Koalíció alelnöke
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
