Konszolidáció és német kapcsolat



Amiként miniszterelnökünk megpróbálta beadni a derék franciáknak, hogy a válság elmúlt, és most konszolidáció következik, ugyanezt kísérelte meg hűséges fegyverhordozója és frakcióvezetője a derék németekkel. Mert itt olyan konszolidáció lesz, ami mellett még a Bethlen Istváné is elhalványul! Megkapjuk az IMF segítségét, és konszolidálunk! (Bár ami azt illeti, a népszövetségi kölcsön fejében Bethlen, akinek nemcsak a rafináltságát, de az intelligenciáját is el kellene talán lesni, kemény ellenőrzéseket vállalt, s ezzel most nem tudni, hogyan állunk.) Bezzeg a szocialisták nem használták föl az IMF-hitelt, hogy nekilássanak a működésképtelen rendszerek átalakításának! Ó, hát akkor most nyilván nemcsak járások lesznek majd, hanem valódi régiók, s a felsőoktatásban tisztességes tandíjat, az egészségügyben pedig tisztességes térítéseket fognak bevezetni!

(A Malév esete nem erre utal, sajnos. Már 20 éve privatizálni kellett volna, aztán nem visszaállamosítani – lásd erről A nemzetek jóléte című írásomat –, vagy ha igen, csak az akkori kormány által jól kidolgozott projektummal a tervszerű fölszámolásra és új társaság indítására. Ehhez képest másfél évig nem történt semmi, míg végre lecsapott a villám Brüsszelből, amiről előre lehetett tudni, hogy le fog csapni. Hogy közben ki milyen bejelentést tett, vagy hogy ki milyen igazgatóságban ül, és hasonlók, teljesen érdektelen: a törvény az törvény, a szabály az szabály.)

A frakcióvezető azt mondja, az IMF és az EU a legfőbb értéknek a stabilitást tartja, szerinte nyilván akkor is, ha ez egy autokrácia stabilitása. Ahogyan azt a hódmezővásárhelyi Móricka elképzeli… Ebben az állításában ugyanis nagyjából annyi az igazság, mint abban a másikban, hogy több ország követte már Magyarországot az ún. „válságadók” bevezetésében. (Hát igen, tényleg nemcsak az állatkertben tartanak macskaféléket, hanem sok otthonban is, és még csak ketrecbe sem zárják őket!) Mindez olyan önbizalmat adhat a magyar kormánynak, hogy nem kell követnie a Kovács László-féle szervilizmust, a Brüsszel előtti térdrehullást: mi nem leszünk bólogató Lacik, Ferik, Gordonok. Nos, ami azt illeti, ezzel tényleg nemigen lehet vádolni a magyar kormányférfiakat. Hacsak a külügyminisztert nem, aki folyton magyarázkodik és gazsulál, mint igazi bólogató János. De őt, szegényt, erre tartják.

Bár a hűséges fegyverhordozó és frakcióvezető szerint nem kedvez az EU „egyébként is gyönge lábakon álló” közép-európai megítélésének, hogy folyton okvetetlenkedik, ahelyett, hogy a miniszterelnöki jóslatok szerint szépen összeomlana, valami probléma azért itt mégis van. A németeket valahogyan mégiscsak meg kellene győzni – a fenébe is, gazdaságilag tőlük függünk: „El kell oszlatnunk a demokratikus félelmeket és kételyeket német barátainkban.” És emberünk most csakugyan odaáll a külügyminiszter mellé mint második bólogató János, és igyekszik eloszlatni a félelmeket.


Double speak – mideastposts.com

Ámde mit érhetnek az ő fáradozásaik, ha főnökük idehaza megint előveszi a kettős beszédet, és nemzetközi puccsot és/vagy világméretű összeesküvést kezd emlegetni. Mert jó, Hannes Swoboda szavait arról, miszerint a magyar miniszterelnök nem olyan nagy ember, hogy bárki össze akarna esküdni ellene (micsoda, hát Bástya elvtársat már senki nem akarja megölni?!) le lehet söpörni azzal, hogy egy hazug szoci. De mit kezdjenek Ruprecht Polenz nyilatkozataival, aki kereszténydemokrata létére képes azt mondani, hogy ezek nyilvánvalóan túlnyerték magukat, s a legjobb lenne, ha minél gyorsabban kiigazítanának minden kifogásolt törvényt? Így bízzon meg az ember egy jobbközép néppárti barátjában – ó, hát miért is nem jobboldali plebejus inkább!



Lendvai L. Ferenc



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!