Fanatikusok


A fanatikus ember arról ismerszik meg, hogy nem gondolkodik, csak hisz. Mert lehet hinni úgy is, hogy az ember azért még gondolkodik, és úgyszintén lehet csak megjátszani a hitet, miközben az egész mögött kizárólag számítás van. Abu iPad, az alaptörvény atyja például nemrég arról győzködte naiv külföldi hallgatóságát, hogy főnöke, a magyar miniszterelnök persze nem szuperman, s így nem tévedhetetlen, de a tévedéseit mindig kijavítja. (Hát először is nem mindig, csak ha rákényszerül, másodszor pedig olyan tévedéseket javít, amelyekről előre megmondták neki, hogy ne csinálja, mert tévedések.) Ehhez aztán még hozzáteszi, hogy tehát a gonosz nemzetközi baloldaliak (ki más?!) igaztalanul bántják a nem szuperman, de bölcs vezetőt, aki csak hatékonyan szeretne kormányozni (mint általában a diktátorok). Sőt voltaképpen – az általa eszerint mintegy megtestesített – Magyarországot bántják. Mert hát azok ott Brüsszelben és Strasbourgban azt hiszik, hogy nemcsak kicsik vagyunk, de gyöngék is, így aztán gyarmattartó mentalitást tanúsítanak velünk szemben. Nos, ez a magatartás egyszerűen csak színtiszta cinizmus, amelyben az őszinte (akár fanatikus) hit szikrája sem fedezhető föl. Ugyanez a magatartás jelenik meg az országgyűlés kormánypárti főkorifeusánál is, midőn kinyilatkoztatja: bármilyen eredménnyel zárul is majd az államelnök plágium-ügyében folyó vizsgálat, számára teljesen világos, hogy itt valójában csak egy baloldali lejárató kampányról van szó. És ugyanez a cinizmus kombinálódik szolgalelkűséggel és gondolatnélküliséggel a kommunikációs főfelelősnél, aki minden lehető alkalommal papagájként elismétli, hogy Magyarországon minden a lehető legnagyobb rendben van.

Fanatikusak voltak ezzel szemben azok a százezres (ha nem is 400 ezres) nagyságrendű tüntetők, akik komolyan azt hitték és hiszik, hogy Brüsszel gyarmatosítani akar bennünket, s őszinte hülyeségből vitték a plakátot, amelyen az Európai Unió szimbólumát az ötágú vörös és a hatágú sárga csillaggal társították. (Ezt a plakátot kellene Abu iPadnak az ülések előtt elhelyeznie az Európai Parlament üléstermének minden székén, hadd tanuljanak belőle a gyarmattartó mentalitású uniós biztosok és a többiek.) Fanatikusok azok a kormánypárti képviselők, akik hosszú lobbivitákban esnek egymásnak a kórházaik megtartása és a járáshatárok meghúzása miatt, de azt a kérdést nem teszik föl, hogy mégis milyen alapon és mikor minősül egyháznak egy vallási közösség, s mikor nem, vagy hogy ha már némi szánalmas magyarázat elhangzik a felsőoktatás szakjainak keretszámaira, legalább ennyit kierőltethetne magából a kormányzat arra nézve is, hogy az egyes intézmények között milyen alapon történik az elosztás. Fanatikusak azok a kormánypárti politikusok, akik az először csak többé-kevésbé kimagyarázható ostobaságból elmondott 47 ezer forintos megélhetési összeget, aztán vagy csakazértis szó szerint értelmezik, majd panaszkodnak, hogy ők nem szó szerint értették, vagy ugyanily dacosan azt magyarázzák, hogy veteményeskert és kecsketartás mellett bizony hogy elegendő az összeg. (Na persze, ha Zsuzsi néninek négy kereke lenne, mindjárt autóbusz lenne.) Csodálatos, hogy akadt köztük valaki, aki ellene mondott ennek az elképesztő ostobaságnak – az ember örömmel nyugtázza, ha értelmes beszédet hall onnan, ahonnan nem várta volna.

Fanatikusak azok a szerencsétlenek, akik itthon és külföldön jobb ügyhöz méltó buzgalommal harcolnak a magyar kormány (hitük szerint a magyar nemzet) igazságáért, s leveleket írnak nagy igyekezettel és némileg kisebb tehetséggel a legkülönbözőbb helyekre, vagy katasztrofálisan szövegezett röpirataikat egy filmfesztivál nézőközönségének osztogatják. (Természetesen a szervezők tudta nélkül: a fanatikus meg van győződve róla, hogy ő isteni sugallatra cselekszik, neki tehát mindent szabad.) Itt automatikusan törlődik tájékozottság és műveltség egyaránt: mindegy, hogy bécsi nagykövet valaki vagy londoni professzor, a magyar kormányzat védelmében gyakorlatilag ugyanarra a primitív szintre süllyednek le, mint a „békemenet” egyik harcos szervezője, aki szerint hazánkat balliberális és tőkés összeesküvők támadják (lásd a klasszikus tételt: a zsidók egyik fele tőkés, másik fele meg kommunista), vagy a magyar üzletlánc főnöke, aki angyali bárgyúsággal nyilatkoztatja ki, hogy országunk vezetőjét (akit ő az újságjában és óriásplakátokon népszerűsített, s hódolatát leróni ma is rendszeresen fölkeresi) maga a gondviselés ajándékozta nemzetének. De azért ez mégis egy hamvasabb bárgyúság, mint amikor egy tudós professzor átvedlik batthyányproffá, s így képes megismételni azt a nyilvánvaló képtelenséget, hogy annak idején a Kossuth téren kétmillió ember tüntetett a Vezér mellett – ezt a zagyvaságot azóta már akkori kiötlője is visszavonta.


Girolamo Savonarola – Fra Bartolomeo (1497) – Wikipedia

Nemrégiben azután találkoztam a fanatizmusnak olyan megnyilvánulásával, amely a maga nemében párját ritkítja és nyíltságában egyenesen bámulatraméltó. A magyar kormány egyik tisztségviselője és a miniszterelnök tanácsadója, akinek pedig korábban észleltem értelmes és jó szándékú megnyilatkozásait is, a következőket mondta egy nyugati lapnak: „Mi lettünk ellenségkép az úgynevezett ’nyugati’ sajtó számára… Európában a legerősebb posztkommunista elit Magyarországon maradt fenn… Most a régi kommunisták, a gyerekeik és az unokáik szövetkeznek állítólagos liberálisokkal, és a Standarddal, a Neue Zürcherrel és a Süddeutsche Zeitunggal tesznek azok ellen, akik 20 éve a kommunizmus ellen, a demokráciáért harcoltak Magyarországon.” A nyugati sajtó tehát nem nyugati sajtó, csak „úgynevezett” nyugati sajtó; a Standard, a Neue Zürcher és a Süddeutsche Zeitung éppígy csak „állítólag” liberálisok (vagy éppen konzervatívak). Hogy Magyarországon máig fönnmaradt a „posztkommunista” elit, ez azt jelenti: a mai dilettáns akarnokok még mindig nem tudták elfoglalni a régi szakértők stallumait, pedig ez járna nekik, mert a kommunizmus ellen és a demokráciáért kizárólag ők harcoltak, más senki! Ámde mégis, még mindig itt vannak a régi „kommunisták”, holott már rég el kellett volna tűnniük, legalábbis az elitből, mert ott nemcsak nekik, de a gyerekeiknek és az unokáiknak sem juthat hely. „Megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyed iziglen…” Ez az ember meg van győződve róla, hogy csakis az ő pártja, a nagybetűs Párt az igazi nyugati, az igazi liberális és az igazi konzervatív, és egyáltalán, csak ő az igazi elit, vagy még annál is több: a kiválasztottak kasztja. Ezért aztán úgy gyűlöl mindenkit, aki nincs az ő Pártja pártján, ahogyan csak a legigazibb és legvérbelibb fanatikusok gyűlölnek: a Savonarolák és a Müntzerek fajtájából valók. Akik lehetnek bármily tisztességesek, elvakultságuk mégis borzadályt keltő, s így nem lehet mást mondani róluk: „Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják, mit cselekesznek.”



Lendvai L. Ferenc



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!