Mit kezdjünk a szocialista párttal?

• Nyomtatás

Részletek

2010. máj. 31. hétfő, 07:32

Mihancsik Zsófia

Interjú Kósáné Kovács Magdával

Mihancsik Zsófia: – A kiindulópontunk legyen az, hogy ezzel a Szocialista Párttal, de vegyük szélesebbre, a magyar baloldallal valamit csinálni kell, mert ez így nem maradhat. A kérdéseim: ebből a pártból kell-e csinálni bármit is, amelyik most rendelkezésre áll, ezekkel az emberekkel kell-e csinálni, és ha nem, hogyan, milyen módszerekkel lehet alkalmas embereket találni. Abba, hogy miként szerveződik, működik, épül fel ma ez a párt, mi, kívülállók nagyon kevéssé látunk bele. Fontos kérdés, persze, sok minden eldőlhet rajta. De a polgárok számára ezt a kérdést mindenképpen megelőzi az, hogy mit akar és milyen nyelven beszél ez a párt. Tehát ha eldöntötte magában, hogy merre akar menni, mit akar csinálni, akkor képes lesz-e ezt emberi nyelven, vonzó perspektívákat kínálva elmondani. Nem üres közhelyek tömegével vagy éppen földhözragadt részproblémák taglalásával. Kezdjük azzal, hogy szét kell-e szedni ezt a pártot, annyi pártra, ahány évek óta jól láthatóan van benne.

Kósáné Kovács Magda: – Ha én ezt tudnám, rögtön elkezdeném megcsinálni. Nincs egyértelműen jó vagy rossz válasz. Meggyőződésem, hogy nem csak a párttal van a baj, még csak nem is a nevével – ezek csak óriásira megnövelt gumicsontok, amelyeken jól el lehet rágódni, ha magát az igazi problémát nem akarjuk megoldani. És fontos tudni azt is, hogy az igazi probléma nem speciálisan magyar. Mert ott, ahol a baloldal egyetlen pártban szerveződik, ezek a pártok mind gyűjtőpártok. A gyűjtőpárti létnek pedig természetes velejárója, hogy belső repedései vannak. Ez nem baj. De a közös nevezőt minden ilyen pártnak nemcsak tisztáznia kell, hanem a benne létező csoportoknak meg kell találniuk azt a hitbéli és érzelmi közös nevezőt is, amely meggyőződésük szerint és érzelmeik szerint is összetartja őket. Még az is lehet, hogy a tömegközépponthoz legközelebb és legtávolabb esőnek nagyon kevés köze van egymáshoz, de a gyűjtőpártnak magának kell hogy legyen olyan, mindenki által elvállalt magja, amely mindenki számára közös, és kell hogy legyenek olyan elemei, amelyek mindenki számára elfogadhatók. Ilyen alapon a szocialista párt maradhat egyben. Úgy gondolom azonban, hogy a gyűjtőpárti jelleg révén a szocialista párt magába épített olyan elemeket, amelyek húsz évvel ezelőtt nem tartoztak szorosan a baloldalisághoz. Most a liberális gondolkodásnak a pártban megtestesülő szerveződése megroppant. Én az elmúlt tíz évben azt tapasztaltam, hogy a liberális gondolkodásmód a szocialista párton belül ezeket az egymáshoz tartozó csoportokat nemcsak megkülönböztette, de össze is fogta. Szocialista párt nem lenne, ha a liberális minimumnál erősebb összetartó erőként nem tudná elfogadni a liberális gondolkodásmódot. A szabaddemokraták sajnos eltűntek. A koalícióban természetesen adtunk és kaptunk sebeket, de aki a politikában ezen nem tud túllépni, annak nagyon nehéz a sorsa. Azt mindannyian tudjuk, hogy a négy évet nem lehetett volna végigcsinálni az SZDSZ támogatása nélkül. Csak hát most azzal a szomorú ténnyel, hogy a magyar parlament ma nélkülöz egy európai minőségű liberális pártot, a szocialista pártnak megnőtt az eszmei integrációs feladata. Mert liberális gondolat ma a magyar parlamentben a szocialista párt nélkül nincs. Aki ennek a felelősségét nem tudja felfogni, és még mindig megenged magának ordenáré tréfálkozást arról, hogy a liberálisok úgyis csak a melegekkel foglalkoznak, annak, azt hiszem, másik pártot kellene keresnie, és nem nekünk kellene azon törni a fejünket, hogy nem lenne-e jobb kettéosztani a szocialista pártot egy klasszikus, szindikalista gyökerű, csak a munka világával törődő pártra meg egy olyanra, amely egyaránt táplálkozik a liberális és a baloldali hagyományokból. Amit mondok, egyébként nem példa nélküli. Az olasz politikai életben valami hasonló történt. De figyelmeztetés mindenkinek, aki a liberalizmust ősellenségnek és a baloldal megrontójának tekinti: ma az európai parlamentben a szocialista frakciót Szolidaritás és demokrácia frakciónak hívják. Azért hívják így, mert a kettészakadt olasz baloldalból – ez az én megfogalmazásom, elnézést kérek a hozzáértőktől, ha pontatlan, de személyes tapasztalatokon alapul – nem az eurokommunista gyökerű, klasszikus baloldal jött ki győztesen, hanem a liberális gondolkodást is magába foglaló új baloldal, amely az európai parflamentben a demokrácia nevet adta a korábbi szocialista frakció nevéhez. Na most, ha ezt a kérdést félretolom – hiszen nem mondtam se igent, se nemet –, és azt mondom, hogy a magyar baloldal ereje nem azon múlik, hogy egyetlen pártban, egyetlen párt logója alatt szólítja-e a meg a választókat, hanem azon múlik, hogy ez a megszólítás milyen, mit tartalmaz, mennyire őszintén szól a választókhoz vagy mennyire marad belül a pártszékházak és irodák falain. A párt jövője azon múlik, hogy tényleg azokhoz szól-e, akik persze hogy törődnek a klasszikus baloldali értékek jövőjével, de még inkább törődnek a saját mai és holnapi napjukkal, a gyerekeik középiskolai és egyetemi esélyeivel és azzal, hogy nekik és a gyereküknek lesz-e munkája, tehát a saját jövőjükből indulnak ki. Ha a baloldal a tőlük kapott impulzusokra építi a politikáját, ha ezek az impulzusok ráépülnek egy olyan értékrendre, amelyet Magyarországon az embereknek minimum egyharmada magáénak vall, akkor nem hiszem, hogy ennek a pártnak ne lenne hosszú távon is jövője. Mert persze, ez egy rendies ország, persze, olyan ország, amelynek nem volt ideje kinőni a harmincas éveket, mert látens módon a harmincas évek gyökereihez való ragaszkodás egy kicsit a magyarság őrzését is jelentette, és erre jött a rendszerváltás nagy traumája, ami aztán megint fordított egyet az illúziókon, és most a Kádár-rendszerhez való ragaszkodást jelenti, a megélhetéshez, a biztonsághoz való garanciák megőrzését – furcsa történelmi sors a miénk –, de ebben megtalálni egy európai és sajátosan közép-kelet-európai és magyar baloldalnak a jövőjét, ez történelmi feladat. És semmiképp nem lehet a ki kit győz le kérdése. Mert a második kérdése az volt, ha eldől, hogy egy vagy két párt, akkor kikkel.

– Ilyen válsága volt és van baloldali pártoknak Európában. De van egy nagy különbség. Az, hogy például a hosszú ideje válságban lévő francia szocialista pártnak is van egy nagyon hosszú múltja, de ez nem államszocialista múlt, nem a féldiktatúrához kötődik. Ezért aztán náluk már fel sem merül, amit mondott, hogy ádáz harcot vívnak a liberalizmussal, hogy baloldali értékek címszó alatt 19. századi üres ideológiai fogalmakkal dobálóznak nap mint nap. A magyar szocialista párt úgy beszél, mintha a kádárizmus legszebb napjait élnénk. Nem azt mondom ezzel, hogy ez a párt azonos az 1989 előttivel. Ez nem igaz. Csak hát egy sor meghatározó embere mégiscsak maradt, aki volt, eszményeiben vagy inkább eszménynélküliségében, módszereiben, attitűdjében, szóhasználatában. Mások meg együtt alakultak a demokráciával, váltak demokratává az elmúlt húsz évben. Csakhogy ez a két jellemző csoport ugyanabban a pártban van. Ami láthatóan két dolgot eredményez, hogy a kádáristák hiteltelenítik a demokratákat, illetve hogy az újabb generációkban is erőteljes a kádárista káderutánpótlás. Sőt, még azok is láthatóan kénytelenek alkalmazkodni ehhez az erős csoporthoz, akik talán másfajta elképzelésekkel, látásmóddal, beszédmóddal érkeznek a pártba. Ezért aztán az ő megszólalásaik is kénytelen-kelletlen le vannak öntve azzal az üres ideológiával, hamis baloldali érzülettel, amely minduntalan a nyolcvanas évek eleji párttaggyűlések képét idézi fel. Ebből a két jellemző csoportból nehéz lesz komoly nyugat-európai szociáldemokrata pártot összegyúrni, már csak azért is, mert a kettő harca óhatatlanul pozícióharc is. És őszintén szólva nem is értem, miért kellene összegyúrni két ennyire különböző baloldaliságot.

– Igen, valóban súlyos tünet a mi baloldaliságunknak az a nyelvi-kifejezésmódbeli héja, amelyről beszél. Persze ha ez csak héj, akkor olyan túl nagy baj nincsen. De nem az. Mert ez olyan, mint Ancsel Éva lilahagymája: lebontod a fölső réteget, de alattuk csak újabb héjrétegeket találsz, és a legvégén nem marad semmi, nincs mag. Attól félek, hogy ez az önálló életre kelt, teljesen üres baloldali retorika nem csupán gondolathiányt, hanem szándékhiányt is leplez. De lehet, hogy meg kell fordítani: az akarat hiánya megöli a gondolatot, és a hiányzó akarat csak arra jó, hogy újratermelje a héjakat, hogy még az se derüljön ki, hogy nincs se gondolat, se akarat. Ez engem kétségbe ejt. Már csak azért is, mert ez a szinte kötelezővé váló kódrendszer, amelyet a politika használ, elképesztő gyorsasággal megy át a dekóderekhez, a felvevőkhöz, azokhoz, akik még olvasnak újságot, politikai műsort is megnéznek a televízióban. Ezeket a gyűlöletes bikkfanyelvű mondatokat hallom vissza a fodrásznál, a taxisofőrtől. Nem veszik észre, hogy sem az alanyt, sem az állítmányt nem kellene megváltoztatni ahhoz, hogy ugyanezeket a mondatokat egy jobboldali politikus szájába lehessen adni. Bárcsak tudnám, mit kell ezzel csinálni! De azt hiszem, csak egyetlen dolgot lehet: ilyenkor a nyílt beszéd az egyetlen megoldás. Csak hát ez sem olyan könnyű. A múltkor az egyik tanítványom azt mondta, hogy a politika tökéletesen médiadeterminálttá vált. Egyrészt egy párt már régen nem tud, nem is akar személyes kapcsolatba keveredni a választóival, de valószínűleg nem is lehetne. Ezt 1989-90-ben még meg lehetett csinálni. Be lehetett kopogni, csöngetni. Vannak része az országnak, a városnak, ahol ezt ma is meg lehet tenni, de egyre kevésbé.

A médiadetermináltságnak az első szomorú velejárója az, hogy a politikus személyes kapcsolatépítés helyett a médiára figyel. És a lelkük üdvösségét is eladják azért, hogy a médiában kellő gyakorisággal és az éppen legjobban eladható imázsukkal jelenjenek meg. Ennek aztán több más következménye is van. A média pénzbe kerül. Méghozzá sokba. Ki teremti ezt elő, honnan, milyen eszközökkel? Ha nem akarjuk, hogy ezek a források világosak és átláthatók legyenek – ebben csak két fél nem érdekelt, a politika és a média –, akkor a források aktatáskában, nokiadobozban, gumicsizmában vándorolnak egyik kézből a másikba. És máris ott vagyunk a harmadik és legdrámaibb vonulatnál, a jogalkotásra, illetve a jogalkalmazó szervekre gyakorolt hatásnál. Hogy lehet kapni nyolc és fél évet egy rendkívül haszontalan fiatalembernek, aki nagyon súlyos hibákat követett el, de nem nyolc és fél évnyit, tizenöt millió forintos okozott kárral. És lehet kapni felfüggesztett egy-két évet milliárdokért. A logika ez: a médiaszereplés kényszere meghatározó a politika és a politikusok számára; a média profitorientált – a magyar királyi televízió ugyanúgy kisebb profitorientált érdekcsoportokból áll, mint a kereskedelmi televíziózás –, és több érdekszövetség áll mögötte; ezek háborítatlanul működhetnek úgy, hogy én elnézem neked, hogy megvetted ezt meg azt a médiumot, de te se vedd észre, amikor én lefizetem az ezt meg azt. Ha ezt az ördögi fonalat nem tudjuk elvágni, akkor a kör bezárult.

– Én liberális ember vagyok, amíg lehetett, liberális szavazó voltam. Nem maradt politikai képviseletem, ezért egyelőre azokban az emberekben kell gondolkoznom, akiket e pillanatban a politikában látok, és választékom egyelőre csak a szocialista politikusok közt van. Az a szocialista párt, amelyet én politikailag hiteles és hatékony pártnak tartanék, a következőképpen nézne ki: úgy tud folyamatokat érthetővé tenni, helyzeteket elemezni, hosszabb távú célokat kitűzni, az értéktartalmukat elmagyarázni és az emberek napi életéhez is hozzákapcsolni őket, ahogyan azt Gyurcsány Ferenc tette, amikor meghirdette a reformjait. Úgy tud konkrét döntéseket, eseményeket, állásfoglalásokat, jelenségeket hétköznapi nyelvre lefordítva elmagyarázni, ahogyan azt Lendvai Ildikó szokta. És úgy, olyan egyértelműen, világosan és karakán módon képes és hajlandó elvi-gyakorlati vitákban, konfliktusokban állást foglalni, ahogyan azt Öntől nem egyszer hallottam, Strasbourgban is. Különösen egy ellenzéki pártot mondanivalójának tartalma, magatartásának egyértelműsége és következetessége, beszédmódjának tisztasága, álláspontjainak világos képviselete tesz hitelessé. Csakhogy ez úgy nem megy, hogy közben mindenki más sumákol, mondja a közhelyeit vagy a szakzsargonjait, ha egyáltalán mond valamit, mert többnyire az egész párt hallgat. Megtapasztaltuk ezt, amikor kormányon voltak. Olyan nincs, hogy a miniszterelnök kiáll azzal, mennyire felháborítónak tartja, hogy a nyírségi és a budapesti ember életesélyei gyökeresen mások, ezért olyan egészségügyi rendszert akar, amely a különféle helyzetű embercsoportok egészségügyi ellátottságát azonos szintre hozza, majd ezt hónapokon keresztül senki mástól nem hallom, mert a pártjában-kormányában csupa olyan ember ül, aki vagy nem érti, vagy nem így gondolja, vagy alkalmatlan rá, hogy továbbvigye, felerősítse, napi intézkedésekre lebontva elmagyarázza a törekvést, mert az úgynevezett baloldali értékek hangoztatásánál vagy a saját klikk szervezésénél nem jutott tovább soha életében.

– Számomra az a megrázó, hogy semmilyen ismeretünk nincs arról, hogy mondjuk az egri kórházbotrány során, amely hosszú hónapokig tartott, vagy mondjuk Vásárosnaményban, ahol az ország egyik legszebb kórházát láttam tíz évvel ezelőtt – remélem, még ma is olyan szép és korszerű –, hogyan fordították le helyi politikusok a Gyurcsány-féle mondatot a vásárosnaményi és az egri polgárok nyelvére.

– Attól tartok, sehogy.

– Akkor nagy baj van. Mert ha nincsenek meg az áttétek, még akkor sem volna működtethető semmi, ha a baloldal sokkal jobban állna a médiában. Elég szomorú, hogy a nyolc évi kormányzás során valóban az történt, hogy a miniszterelnök egyszer elmondott valamit, majd fideszes bérszónokok sora heteken-hónapokon át, minden áldott nap azt magyarázta, miért hülye a miniszterelnök, ez minden áldott nap végigment az összes lehetséges adón és híradóban, és ezzel szemben nem állt semmi. Hiába érvel a miniszterelnök az álláspontja meg a reformjai mellett olyan tarthatatlan példák hosszú sorával, amelyeket a polgárok napi tapasztalataikból is jól ismernek, és gyűlölnek, ha ez után csak azt hallják, hogy az egészségügyi ellátást szegényellátássá teszik, hogy a reform a népirtással egyenértékű, hogy egy mandulaműtét kétszázezer forintba fog kerülni, vagy hogy a reform célja nem más, mint kilopni a pénzt az egészségügyből – ha ennek a rágalom- és megtévesztésáradatnak nincs ellensúlya, nincs mellette ott folyamatosan az értelmes és cáfoló beszéd, esély sincs semmire. Én még mindig azt remélem, hogy nemcsak a párton belüli suttogó propaganda, hanem az embertől emberig, szomszédtól szomszédig terjedő, a boltban sorban állók beszélgetéseiben zajló információcsere ma is működik. Talán még működik a helyi média is. Sok kisvárosban az önkormányzati üléseket közvetíti a helyi televízió. Tehát ha adott településen az egészségügyi reformot le tudják fordítani a helyi érdekek nyelvére, ha képesek érzékeltetni, hogy a helyi polgároknak milyen előnyeik származnak belőle, akkor ezt megértik az emberek, bármit hallanak is a köztelevízió híradójában a Fidesztől. De ha ez úgy zajlik, hogy előbb lát napvilágot az a hír, hogy az a vezető, aki két vidéki kórház közös fejlesztésében gondolkozik, egy ötvenes évekbeli párttitkárnak az unokaöccse, és lopta azt a pénzt, amit az önkormányzatok a két kórház fejlesztésére szánnak, majd az egész sajtóban ez már úgy megy tovább, hogy mutyi XY település kórházában, és erre megint nincs semmilyen válasz, természetes, hogy elegük lesz az embereknek.

– Igen, de a probléma ugyanaz, mint az országos politikában: ha nincs helyben hiteles ember, akit a saját közössége ekként ismer, aki a saját hitelességét tudja szembeállítani a rágalmakkal, aki értelmes mondatokkal képes az emberek józan eszére apellálni azokkal szemben, akik a gyanakvásaikat és az indulataikat akarják felkelteni, akkor reménytelen. Csak hát úgy képzelem, hogy a szocialista párt káderpolitikájának helyben sem ezek a szempontjai, ahogy a pártvezetés összetételében sem.

– Márpedig helyi hang nélkül egyetlen országban sem lehet politizálni. Ez így van. Mondok példát. Az előbb beszéltünk a franciákról. Az alkotmányos – azóta lisszaboni szerződéssé vált – szerződéstervezetről a franciák előbb pártszavazást, majd népszavazást rendeztek. Amikor a pártszavazásra készültek, meghívtak európai parlamenti képviselőket. Kisvárosokba. Én is voltam három-négy ilyen kisvárosban. Ott volt a terület országgyűlési képviselője, a régió francia európai parlamenti képviselője, de az érvrendszert a helyiek vezették elő. Ők próbálták megmagyarázni, hogy az ő régiójuknak, ahol tejet termelnek, ahol erős a textilipar, ahol a szőlő a megélhetési forrás, miért jó ez. Hogy hol és miért kell alkut kötni. Hogy miért nincs jó üzlet kompromisszum nélkül. Ott voltak a helyi politikusok, és ők érveltek. Az úgy nem megy, hogy a televízióban beszélünk tíz percet, és ezzel elvégeztük a dolgunkat.

– Akkor csak egy probléma van. Ha a szocialista párt vezetésében olyan emberek ülnek, akik a maguk elavult, kiüresedett irányvonalát viszik, mert többre nem képesek, nyilván ehhez fogják kiépíteni a saját hátországukat is. És akkor a helyi politikusok kiválasztásának se lesz más szempontja, mint hogy kinek a klikkjéhez, lobbijához tartoznak, melyik felső vezető pozícióját erősítik, és senkit sem érdekel, hogy hitelesek lesznek-e majd ezek az emberek a helyiek szemében akkor, amikor éppen támadni fogják őket a szocialista párt reformpolitikája miatt. Félreértések elkerülése végett: nem a hátországok kiépítését tartom bajnak, hanem azt, hogy ezek a hierarchiák óhatatlanul leképezik a hierarchia csúcsán álló ember minőségét. És ha rossz minőségű emberek ülnek a felső szinteken, a hátországuk is ilyen lesz.

– A jövő szempontjából ezt tartom a legnagyobb veszélynek. Ez a párt, tulajdonképpen a genezisétől kezdve, nem is annyira lobbicsoportokra, inkább azt mondanám, determinált politikai körökre épült. Mert a szocialista párt születésekor is ebből a különböző gondolkodású, a paletta bal szélétől a liberális széléig terjedő, vegyes tagságból állt össze, és ezt tükrözte a vezető testületek és a parlament összetétele is. Én például akkor az alig tűrhető kategóriába tartoztam a magam szindikalista múltjával. Sokak szemében szégyenfolt voltam. Tehát az, hogy különböző körök vannak, nem baj, és a genezist tekintve rendben is van. Az viszont elfogadhatatlan és kétségbeejtő, ha ezek a körök kizárólag személyi ambíciókhoz kötődnek, és ez egyfajta sajátos gúlában végigmegy az egyes nyomásgyakorló csoportok teljes szeletén. Én egyre növekvő kétségbeeséssel nézem azt, hogy a bázisvásárlás – nevezhetném bázisépítésnek is, csak hát az egy pozitív fogalom –, a klientúraépítés lassan már tényleg nem szolgál mást, mint személyes politikai ambíciókat, illetve a nem értékrendben megtestesülő, hanem a kölcsönös függésből táplálkozó hadállások megtartását és erősítését. Egyébként is az a véleményem, hogy a politikában az értékrendek alapján létrejövő csoportok nem háborúzhatnak egymással, mert ha ezek az értékrendek valódiak, és az alapértékük, aminek alapján dolgozni akarnak, mindenkié, akkor ebbe szükségképpen beletartozik más értékrendek tudomásulvétele is. Már ha az érték. Mert a szélsőjobb gyűlölködése akkor sem lehet érték, ha értékmorzsák vannak benne, mert már ezek is át vannak itatva a szennyel. A legjobb példa az értékrendek nem tudomásulvételére a hagyományos baloldal és a liberálisok közti folyamatos súrlódás. Előbbiek szerint a liberálisok marginális problémákon csámcsognak, önzők, kegyetlenek és fogalmuk sincs a baloldali értékekről. Nem tudják, nem érik fel ésszel, hogy ennek az országnak a rendszerváltása egy elvhű liberális vonulat nélkül olyan lett volna, mint Romániáé vagy Bulgáriáé. Nem kell X-et vagy Y-t szeretni, ez nem tartozik a politikai ethosz követelményei közé. De aki az iménti összefüggést nem látja be, az maradjon távol a politikától.

– Ön mit csinálna most ezzel a párttal? Hol nyúlna hozzá és hogyan?

– Annál a pontnál, amiről most beszéltünk. Csak hát én nem tudok hozzányúlni. Viszont szeretnék sokaknak a kezére verni: el a kezekkel attól a folyamattól, amelyik most úgy tűnik, ha botladozva is, illúziókkal, még több kétséggel, időnként demagóg visszahúzó szándékokkal, de elindult. Először is néhány ponton határozottan megváltoztatnám a működést. Nem gondolom, természetesen, hogy a működés megoldhat elvi problémákat, főként nem az értékválságét. De ha nincs működési változás, esély sincs az értékválság megoldására. Mert mindenkinek ott a kezében a szívlapát, és erre az értékválságra bizony rá fogja dobni a maga lapát földjét, nem igazán lévén érdeke, hogy a tisztázásból az derüljön ki, vannak olyanok, akiknek az eddig fölmutatott életével, tevékenységével, szavaival, az általa képviselt és vállalt politikai viselkedési formákkal nincsen helyük ebben a pártban. Ezért első helyre azt tenném, hogy meg kell tanulnunk – talán a párt történetében most először – mindenfajta determináció nélkül kiválasztani azokat, akiket a pillanatnyi tudásunk és morális érzékünk szerint a legjobbaknak tartunk. Azért mondom, hogy talán most először, mert 1989-ben ez nem így történt. Akkor is egy nagy politikai alku révén létrejött konszenzus hozta létre a pártot a maga belső felépítésével, és helyezett el benne olyan kis gyutacsokat, amelyek bombának nem bizonyultak ugyan, de a működésben sok nehézséget okoztak. A politizálás párton belüli formalizált, elkülönült színtereiről van szó, amelyek elsősorban egymással nincsenek beszélő viszonyban. Nem lehet társadalompolitikai műhelyben és nőtagozatban, európai integrációs műhelyben és ifjúsági csoportban külön-külön a magunk élvezetére, hasznára átfazonírozni egy pártot. Nem jó, nem megy. De a kiválasztás is ezekből a politikai alkukból született. Ugye a nagy változások mindig a parlamenti választásokhoz kötődtek. 1994: nagy győzelem, eufória és Horn Gyula mint meghatározó személyiség. 1998: kis bukás, nagyon bosszantó, de nem megrendítő.

És lázasan elkezdődik a felkészülés a belátható időn belül való visszatérésre, ami konzerválta a korábbi kiválasztási problémákat, és még inkább konzerválta az egyes csoportok alkukényszerét egymással. És már ott is vagyunk 2002-nél, ami egy nagy kompromisszum eredménye volt. Majd jött Gyurcsány Ferenc. Az szintén nincs benne az alapszabályban, hogy Gyurcsányt szeretni kell. De aki nem ismeri fel, hogy a legnagyobb személyiség volt, akit 1989 óta felszínre hozott a magyar baloldali mozgalom, az vak. Mindenesetre súlyosan nem ugyanazt gondoljuk az emberi és politikai tehetségről. És innentől kezdve az van, amit az imént mondott, hogy ennek a rendkívül tehetséges embernek – nyilván megterhelve a saját vezetési hibáival, a túlságos zártsággal és azzal, hogy nem igazán ismerte ennek a pártnak az egész működését, az elnökségtől a battonyai alapszervezetig – óriási nyomás alatt kellett dolgoznia, ráadásul egy újabb parlamenti választással kellett szembenéznie. Elkövette azokat a hibákat, amelyeket elkövetett, a többit pedig tudjuk. Azzal megtetézve, hogy ezenközben a média teljesen elszabadult. Nem a szocialista párttal szemben vált ellenségessé és értetlenné, hanem a kormánnyal, és ebben benne voltak a liberálisok is. Az SZDSZ nem jutott volna oda, ahová jutott, ha abban az állandó, húsz éve nagy hangon ismételgetett vádban, hogy a média a liberálisok kezében van, egy icike-picike is igazság is lett volna. Semmi nem volt igaz belőle! Az SZDSZ nem hullik darabjaira, ha van médiaháttere! Derék liberális újságírók voltak, vannak, remélem, lesznek is, de ez nem az SZDSZ médiabirodalma volt. Médiabirodalma csak a Fidesznek van.

– Korábban meg senkinek nem volt médiabirodalma, csak egy egyre erőteljesebben széteső, lepusztuló, szakmai értékeit vesztő média volt, amelyre aztán már könnyű volt rátelepedni.

– Dilettantizmus és szolgalelkűség ágyaz meg minden szabadságvesztésnek. De visszatérve az alapkérdésre, hogy mit lehetne és kellene csinálni. Az egyik teendő tehát az, hogy ezt a húsz éve magunkkal cipelt, hagyományos és állandó lobbikörök közti alkut, amely determinálja a párt belső működését, valahogy át kell metszeni. Meg kell fosztani ettől a determináns szereptől. És természetesen fiatalítani kell. De nem úgy, hogy a parlamenti képviselők országos listájáról mindenkit kiszórunk, aki a negyvenes években született, és ha behozunk húsz ifjút harminc és negyven között, akkor baromi nagyot fiatalítottunk. Ez semmit se ér. Ráadásul ha elnézem az utánpótlás születésének a módszereit, akkor azt mondom, nem különbözik attól, amit megpróbáltam itt elmondani a szocialista párt belső alkumechanizmusának működéséről. Mert ugyanez reprodukálódott a következő vagy az az után következő generációban is. A huszonévesek ugyanígy létrehozták a maguk csoportjait. A nevüket se tudom felsorolni, hogy milyen ifjúsági szerveződések jöttek létre. De teljesen nyilvánvalóan ezek is karriermotiváltak. Nem azt mondom, hogy állásvadászok vagy funkcióvadászok, ennél azért a helyzet jobb. De ha az egyik csoporton belül nem látják  a kéményhatást, amelyik felfelé tudja őket lökni, akkor átállnak egy másikhoz. Vagy rosszabb esetben átállnak egy másik oldalra.

– Most a szocialista pártnak van egy frakciója, amely szem előtt van, és amelyre a nyilvános figyelem óhatatlanul irányul. Ugyanígy szem előtt lesz persze az is, ami a kongresszusokon a párttal történik. Egyszeri alkalommal. De a közvélemény számára ez a frakció lesz majd a szocialista párt arca, akkor is, ha magában a pártban netán drasztikus változások történnének. Miből fog kiderülni, hogy ez már egy másfajta párt frakciója, ha lesz egyáltalán másfajta párt?

– Attól félek, hogy a következő négy évben a televízióból vajmi kevéssé. Egyrészt azért, mert – és ezt most lefogadom – a televíziós közvetítések valamilyen módon protokollárissá válnak. A miniszterelnök nagy szónoklatait biztos, hogy egy az egyben végignézhetjük, de azokat a vitákat, amelyekből szakmai álláspontok és azok különbözőségei derülnének ki, a televízió nem közvetíti majd. Különben is: ez a ciklus nem olyan lesz, mint az 1990 és 1994 közötti időszak, amikor a parlament demokratikus volt az összes gyermekbetegségével együtt. Akkor egy harminchárom fős frakciónak, de egy huszonegynéhány fős frakciónak – ez volt a Fidesz – egy-egy pillanatban meghatározó szerepe volt. Nem bírom megállni, hogy ne mondjam el: amikor Szabad György, nyilván Antall Józseffel egyetértésben, június negyedikén egyperces néma felállást kért a parlamenttől a trianoni békekötés emlékére, akkor a fideszesek felálltak, és elhagyták az üléstermet. Csakhogy erre szerintem már ők sem emlékeznek. Én azért emlékszem, mert halálosan szégyelltem magam, hogy ezt miért nem tudtuk mi is megcsinálni. A lényeg tehát az, hogy az demokratikus parlament volt, amelyben érdemes volt jól felkészülni és jól érvelni. Akkoriban sokat jártunk az országban. Voltam olyan fórumon, ahol asszonyok – egy helyi gyárban dolgoztak három műszakban – elmesélték, hogy ők minden kedden éjszakai műszakba kérték magukat, hogy nappal nézhessék a parlamenti közvetítést. Akkor a parlamentnek még volt hatása az országban, és ha harminchárom ember rendesen dolgozott, annak volt is értelme. Most ötvenkilenc embernek tizedannyi hatása nem lesz. Egyrészt azért nem, mert a kétharmad gondoskodik róla, hogy a javaslataik még akkor se kerüljenek a képernyőre, ha egyáltalán be tudják nyújtani őket. Másrészt az egész parlament összetételéből az következik, hogy a szakmaiság színvonala közeledik a nulla felé. Azt gondolom, hogy a frakcióban vannak még, akik nem felejtették el, hogy mit csináltunk 1998 és 2002 között. Akkoriban "ország-rész-gyűléseket" rendeztünk. Ezeket azért neveztük így, mert Orbán Viktor egyszer közölte, hogy a parlament ellenzék nélkül is elműködik, mi pedig erre azt mondtuk, hogy az ellenzék is el tud működni a többség jelenléte nélkül. Szinte a teljes frakciónk elment egy-egy megyébe, végigjártuk az országot. Ezért hívtuk ország-rész-gyűléseknek ezeket a találkozókat, mert a parlament egy része gyűlt az ország egy részében. Tematikus rész-országgyűléseket tartottunk a helyi sajtóval, a helyi médiával és igen nagy publicitással. Ma már az is kérdéses, hogy van-e még helyi sajtó, van-e még helyi média, és van-e még akkora függetlensége, hogy egy ilyen gyűlés mondanivalóját el tudja juttatni egy-egy országrész nézőihez-olvasóihoz. Itt én nem tehetek mást, mint felteszem a kezem, és azt mondom, hogy míg élek, remélek.

Kósáné Kovács Magda

A Szocialista Párt és a magyar baloldal lehetőségeiről lásd még:
Lendvai L. Ferenc: Kapkodás és kiútkeresés
Ágh Attila: Az MSZP esete az elefánttal
Mihancsik Zsófia: Egy másik szótár
Bitó László: Hova tovább MSZP: megújulás, fiatalítás vagy újjászületés?
Lengyel László: Balsors
Lánczos Vera: Gyurcsány Ferenc röpiratát megírta 

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

• < Előző
• Következő >