rss      tw      fb
Keres

A felzárkóztatásügyi államtitkár és a Dzsáj Bhím


Február 23-án bilincsbe verve vittek el négy roma gyereket Sajókazán, a buddhista Dzsáj Bhím Közösség által fenntartott dr. Ámbédkar nevű iskolából. Hogy miért éppen akkor és miért bilincsben, arra vonatkozóan a rendőrség nem adott elfogadható magyarázatot. Csak annyit lehet tudni, hogy a gyerekek (fiúk, lányok vegyesen) egy előző héten lezajlott, magánjellegű konfliktus résztvevői voltak, de akkor csupán kihallgatták őket. Az igazgató, egy tanár, néhány szülő és a cigány önkormányzat vezetője az elszállításuk után azonnal bement a rendőrségre, ahol a „Na, megjött a Dzsaj Bhím! Takarodjanak ki innen!” felkiáltással fogadták őket, majd Derdák Tibor igazgató kivételével mindenkit kikergettek. A konfliktus során valaki azt kérte, hogy legalább legyenek tekintettel az aznapi, a tatárszentgyörgyi gyilkosságról szóló megemlékezésre, mire a rendőrök egyike azt válaszolta, hogy „most legalább lesz mire emlékeznetek”.

Az iskola egyik tanára, Orsós János arról értesítette a nyilvánosságot, hogy az épületet minden előzmény nélkül körbekerítették a rendőrök, majd bementek, és mielőtt kiemelték a letartóztatandó gyerekeket, hangosan cigányoztak. Orsós, de mások is arra gyanakodnak, hogy ezt az akciót a közönséges bosszúvágy vezérelte. Előzőleg ugyanis Sajókazán a rendőrök rendkívül kínos ügybe keveredtek: egy minden jogi normának ellentmondó formanyomtatvánnyal jelentek meg a romák telepein, és azt kérték, hogy az emberek járuljanak hozzá a népszámlálás során fölvett, a vallási hovatartozásukról szóló adataik felhasználásához – egy nyomozásban. A nyomozást azért indították, mert a sajókazai jegyző túl soknak találta a községben élő roma buddhisták számát, és az volt a véleménye, hogy a romák helyett a Dzsáj Bhím töltötte ki a kérdőíveket (a romák erre nyilván képtelenek). Ezért följelentést tett, amit a község vezetése támogatott. A romák – élükön a számítógép-használatban is jártasakkal – tiltakoztak a gyanúsítás ellen. Most a rendőrség gyakorlatilag listát kezdett volna összeállítani arról, hogy ki vallja „hivatalosan” is buddhistának, illetve a buddhista közösséghez tartozónak magát. Eljárásukból botrány lett, s a volt adatvédelmi biztos, Jóri András az adatok titkosságának normája alapján tökéletes abszurditásnak nevezte, ami történt. Emellett teljesen érthetetlennek tartotta, hogy miként lehet egyáltalán a társadalomra nézve veszélyesnek minősíteni azt, ha valahol emberek buddhistának vallják magukat.

Hogy a buddhizmus veszélyes volna a magyar társadalomra, nyíltan senki sem mondta, de azt igen, hogy bizonyos egyházi közösségek „piszkos” üzleti szellemmel, „bizniszesedéssel” vádolhatók. Az iskolát fenntartó Dzsáj Bhím is azok közé tartozik, amely a jobboldal szerint csak az iskolatámogatásért kapható pénz miatt vált egyházzá (mintha eleve a biznisz teteje volna, hogy valaki részesül az alkotmány által előírt állami kiegészítő normatívából). Ezt a vádat mind a Jobbik, mind a kormányközeli sajtó, mind pedig a roma felzárkóztatásért felelős államtitkár, Balog Zoltán is többször hangoztatta. Utóbbi némi óvatossággal. „Nem mondom, hogy bizniszegyház, na de arra alapítani egy egyházat, hogy aztán iskolaalapítással szerezzenek pénzt!” – érzékeltette a Kossuth rádió december 16-i, Ütköző című műsorában, hogy ha cigányokról van szó, akkor ott a bizonyítás igénye nélkül is lehet bizniszre gyanakodni. A tények azonban mit sem bizonyítanak a bizniszesedésből. Az iskola nem annak ürügyeként működik, hogy vezetői meggazdagodjanak és kereskedést nyissanak a fejkvótákból, majd az Azori-szigeteken „konferenciázzanak”.

A 2007-ben létrehozott dr. Ámbédkar iskola egy olyan indiai politikusról kapta a nevét, aki kaszton kívüli páriaként született (1891-ben), de végül Ghandi igazságügyi minisztereként a modern indiai alkotmány létrehozójává vált. Politikusi koncepciójának lényege az volt, hogy a politikai jogok és a polgári jogegyenlőség önmagukban nem elegendőek ahhoz, hogy tömegek emelkedjenek ki a páriasorból. A kitöréshez kell egy olyan közösségi hit is, amely önmegerősítő életstratégiát is kínál. A buddhizmus ilyen, és ezért válhatott a buddhista politikus emancipációs mozgalma a valódi társadalmi mobilitás példájává. Itthon a keresztény egyházak egyike sem kínált sem hasonló példákat, sem szándékot a borsodi elesettek megsegítésére, így az iskola alapítója, Derdák Tibor már csak ezért is a buddhizmussal kötötte össze a romák felzárkóztatását szolgáló intézményét. (Lásd Rádai Eszter interjúját: „Biznisz” másképp, ÉS, 2011. május 27.) Az iskola pedig kifejezetten sikeressé vált az évek során. Nem anyagilag – szellemileg. Az Ámbédkarban van általános iskola, gimnázium, szakképző, speciális szakiskola és felnőttoktatás. Borsodban három helyen – Sajókazán, Ózdon és Hegymegen –, Baranyában pedig Mágocson működnek.
A gimnáziumban nappali, esti és levelező évfolyam is van, a szakképző iskola informatikai (számítógépszerelő és -karbantartó), szociális (szociális gondozó, szociális segítő), illetve ügyviteli (irodai asszisztens) szakképzéseket tart, a speciális szakiskola pedig a sajátos nevelési igényű tanulók nappali rendszerű oktatását biztosítja. Az iskolában az esetleg másutt megkezdett általános iskolai tanulmányok befejezésére is van lehetőség.
Pedagógiai módszereiben a személyiségközpontú (gyakran kompetenciaelvűnek is nevezett) pedagógiára támaszkodik. (www.ambedkar.hu, www.dzsajbhim.hu). Arra, amely a gyerekben lévő természetes lehetőségekre épít, és nem valamiféle akarnokságokkal kialakított, egyen-ideológiába bújtatott elképzelést akar mindenkire ráerőltetni.

Négyszáz diákot tanítanak, a középiskolásoktól az idősebbekig, s nagyjából harminckét pedagógus dolgozik az iskolában. A siker mellé az egyértelmű, helyi politikai elfogadottságot is oda lehet állítani, hiszen tevékenységükről például 2011. május 26-án hivatalos helyen, Alsózsolca Városi Polgármesteri Hivatalának képviselőtestületi ülésén is beszámoltak, s a 8/2011. sz. jegyzőkönyv tanúsága szerint a testület egyértelműen pozitívan fogadta a beszámolót. Elhangzott, hogy a gimnáziumi oktatás ugyanolyan színvonalú, mint bárhol másutt, hogy egyre több diák érettségizik, jók az eredmények, s hogy abban az évben minden fő tantárgyból érettségiztek. A polgármester összefoglalója szerint: „Az intézmény jelenléte sikeresnek bizonyul és a jövőre nézve nagyobb létszámmal tud majd diákokat képezni.” Maga is támogatni fogja az intézmény kérelmét az újabb tanterem biztosítására vonatkozóan.

Mindez azonban – több, hasonlóan kisegyházi fenntartású iskolával együtt (ilyen az Iványi Gáboré is) – már 2011 júniusában, az új egyházügyi törvény tervezetének megjelenésekor veszélybe került.

A törvény ötlete egyébként nem más fejében fogant meg, mint éppen Balog Zoltánéban. Ő a választások előtt, még a Hold utcai templom lelkészeként és Orbán egyházpolitikai főtanácsadójaként 2006-ban beszélt erről először, amikor a Hit gyülekezetével szemben táplált ellenszenvét érvényesítette. „Az egyházalapítási törvényt úgy kell megváltoztatni, úgy kell szigorítani, hogy abba az ilyen adócsaló szervezetek ne férjenek bele" – mondta. Az „adócsalás” szót később a divatos „bizniszegyház” kifejezésre váltották át, s a hatalomra kerülő pártszövetség egyházügyi koncepciójában rejtve ma is ez látszik a szelekciós alapelvnek. Kiegészülve azzal a parírozási készségméréssel, amellyel kapcsolatban Balog már akkor leszögezte: a márciusban Orbánnal már tárgyaló egyházaknak mentességet kell adni. Mint közismert, az általa megtámadott Hit gyülekezete végül mégis bekerült a „jók” körébe, így Balog szelekciós vágyai ez ügyben kielégületlenek maradnak. Meglehet, ezt pótolja most a Dzsaj Bhím elleni harc lehetősége.


Manhunt – flickr/boxchain

Mire eljutottak a törvény elfogadásáig, már nem volt kérdés, hogy nyílt, hatalmi szempontú szelektálásról van szó, s a cél az, hogy az minden reális tény és szempont kizárásával monolit ideológiai hatalmat biztosítson a kormánynak, amely szeret a papok, hittérítők és a templomból kufárokat kikergető Krisztus szerepében tetszelegni. Filozófiáról, keresztényi szellemiségről ne beszéljünk, hiszen az elvárásokat illetően csak regulákról és egyfajta egyen-hazaszeretetről, eszményi alattvalókról hallunk. De ha csak a cselekedeteiket nézzük, abból is nyilvánvaló, hogy a legfontosabb keresztény fogalom, a karitász kiesik a látóterükből, s az univerzalizmus ellen kifejezetten hajtóvadászat folyik. Számukra a vallásosság, illetve a kereszténység a legkevésbé sem szellemi-filozófiai kérdés, hanem egyértelműen hatalomképviseleti téma. Ők abban különböznek másoktól, hogy egy mindenkiénél nagyobb(nak képzelt) hatalom szolgálatában állnak, a világban lehetséges legnagyobb erőt képviselik, és ennek jegyében szelektálnak. Vagyis a kormány úgy viselkedik, mint egy fundamentalista egyház.

Még a törvény előkészítési fázisában megjelent az a rendelet, amely lehetővé teszi, hogy az önkormányzatok minden további kötelezettség nélkül átadják az egyházaknak az oktatási intézményeket, s így jelentősen föl lehet futtatni az egyházi iskolák számát. (A közoktatási információs rendszer adatai szerint a 2010/2011-es tanévben 369 egyházi fenntartású intézmény volt az országban, s a következőkben nagyjából negyedével több egyházi iskolával lehet számolni.)

A dr. Ámbédkar Iskola vezetői június 16-án levelet tettek közzé a Fidesz frakcióvezetőjének, Lázár Jánosnak címezve, a Dzsaj Bhím Közösség honlapján. Ebben felhívják a címzett figyelmét, hogy az új egyházi törvény tervezete veszélybe sodorja „hazánk talán legnagyobb létszámú roma nemzetiségi intézményét”, mert a közösség a törvény alapján elveszítené egyházi minősítését, és így elesne az egyházi iskoláknak járó, kiegészítő állami normatívától. Fennmaradásuk létjogosultságát az elért eredményekkel és kiemelten hasznos tevékenységükkel próbálták igazolni. „A Dzsaj Bhím Közösség tagjai imádkozni, tanítani, életformát váltani járnak az isten háta mögötti falvakba (…). Munkájuk nyomán mélyszegénységben felnőtt fiatalok kerülnek egyetemre, írástudatlanok ismerkednek a betűvetéssel, iszákos apák teszik le a poharat” – írták. Levelük végén arra is hivatkoznak, hogy Balog Zoltán államtitkár ottjártakor példamutatónak tartotta az intézmény működését. Balog ugyanis 2010 decemberében ajándékcsomagokat vitt az iskolának, amelyet a gyerekek karácsonyi rajzokkal viszonoztak.

Ehhez képest Balog a következőkben egy lépést nem tett az iskoláért, holott az nyilvánvalóan nagy terhek átvállalásával tesz szolgálatot az állami roma-programnak is. A törvényt – amelynek célja elérhetetlen, hiszen egy kormány előre nem döntheti el, miből lesz biznisz, és ezért az egész egy irracionális összevisszaság – júliusban elfogadta az országgyűlés.

Ezek után, az őszi újrakezdéskor lépett be a képbe a Jobbik, amely akkor, úgy látszik, éppen nem talált másik ürügyet cigány- és kisegyház-gyűlöletének a gyakorlására. Ekkor indult meg az a józan ésszel felfoghatatlan hadjárat, amely úgy irányult a csoport és az iskola ellen, mintha valami bűnszövetkezetet kéne felszámolni, miközben a törvény önmagában, mindenféle külön hadjáratok nélkül is elég volna a kinyírásukhoz. Különösen, hogy a 2012. február 27-i módosítása véglegesítette: a Dzsáj Bhím nem elismert egyházközösség. Mindaz, ami Sajókaza ügyében történt, egyetlen, nyilvánvaló törekvést szolgált: az öncélú gyűlölet kiélését, és a mások által működtetett, sikeres intézmények dühödt megsemmisítését.

A nyitótüzet a Jobbik két képviselőjének összehangolt felszólalása jelentette. Az iskola közelében Márton Ferenc, a Jobbik ózdi önkormányzati képviselője, a budapesti parlamentben pedig Endrésik Zsolt képviselte az egyértelmű rasszizmust és kirekesztő szándékot. Az összehangolást annyira nem is akarták elleplezni, hogy Endrésik beszéde Mártonénak több helyen is a szó szerinti megismétlése volt. A különbség csupán annyi, hogy beszéde végén Márton „ellenőrzési rendkívüli bizottságot” követelt az iskola ügyében, Endrésik viszont kérdéssel zárta: „Meddig folytathatnak hasonló tevékenységet ezek az oktatási intézmények?”

Mindkettejük szóhasználata a cigányokat és zsidókat rasszi (jobboldali szóhasználatban: faji) alapon lenéző, a saját felsőbbrendűségének megkérdőjelezhetetlensége talaján nyilatkozó ember gondolkodására utalt. (Melynek hallatán a környezetükben senki föl sem szisszent.) Az iskola puszta jelenlétét és önmagában álló aktivitását nagyfokú térhódításként, szembeötlő terjeszkedésként és nyomulásként leíró mondataikban például az élettér veszélyeztetésének elmélete van jelen. A „magasabbrendűek” részéről elvárt örök fölénymonopólium igényét az „elmagabiztosodott személyek” emlegetésével jelezték, és természetesen a „minden mögött a zsidók állnak” klisé is ott volt. Igaz, Mártonnál ezt csak a „bizonyos körök céltudatos benyomulása” kifejezés, valamint az SZDSZ neve keltette életre, és ő a kompetencia-megvonást célzó mondatában sem lépett túl a gúnyolódáson: „Kérem alázattal, hallott már azelőtt valaha valaki a Dzsáj Bhim közösségről? Buddhista cigányokról, pláne Borsodban?”, Endrésik azonban már nyíltan előhozta a származás alapú ítélkezést: „Hallott már ezelőtt valaki a Dzsaj Bhím Közösségről az SZDSZ-en kívül? Buddhista cigányokról, akik ’holokauszt-menetelnek’ zsidó vezetőkkel?”

A mások speciális tudásának lekicsinylésében Márton valamivel többet nyújtott, és több példával részletezte, hogy az iskolában miért csak idézőjelben értendő a „tanítás”: azért, mert „az csak cigányzene-hallgatás, kannaütögetés és ilyesmi”, valamint „bohóctréfa”.

Endrésik a példákra nem fordított ennyi energiát, és csupán az idézőjelességet és a bohóctréfát ismételte meg, ugyanakkor színesebben gyalázta a tanodákat: „Az SZDSZ-es ámokfutás következményei az úgynevezett tanodák, bárminemű állami és önkormányzati felügyelet nélkül. Azt hirdetik magukról, hogy áldozatos munkával cigány gyermekeket nevelnek, juttatnak majd szakmához, sőt diplomához. A valóság viszont dióhéjban: maga az Ámbédkar csak nevében gimnázium (…). Teljesen szakképzetlen, arrogáns személyeket helyeznek komoly pedagógiai és intézményvezetési pozíciókba”.

A mások bensőségességét irigylő, féltékeny gyűlölet Mártonnál jelent meg erősebben, amikor azt nehezményezte, hogy az informatikai érettségiről nem irtották ki az otthonos elnevezéseket: „a cigánygyerek a monitort tévének, az egeret kattantónak nevezte, és érettségit kapott rá.” (A képviselő valószínűleg azonnal lecigányozná és lezsidózná az egész EU-t, ha megtudná, hogy az e-mailbeli kukacot az olaszok csigának, a németek és hollandok majomfaroknak, a dánok meg elefántormánynak hívják.)

Arra, hogy univerzálisan és feltétel nélkül élősködőknek tartja a cigány gyerekeket, az őket segítőket pedig az élősködés pártolóinak, ez a mondata utalt: „már arra is érettségit adnak, ha a cigány gyermek délben befárad megenni az ingyenes ebédet”.

A „csak a pénz érdekli őket” klisét viszont legalább színezi a magyar nyelvhez való vicces viszonya:„nyoma sincs a Dzsáj Bhim semmiféle hitéleti tevékenységének, templomának, papjainak, hanem csakis a tanodák működtetése címén történő pénzkapásról ismert”.

Azt is Márton fogalmazta meg plasztikusabban, hogy ahol kisebbségiek is pályáznak ugyanarra a pénzre, amelyre „mi” is, ott nem egymás melletti pályák futnak, hanem egy olyan szervesség áll fenn köztünk és a pénz közt, amelyet a cigány gyerekek beékelődött, idegen testként tesznek tönkre: „Az oktatásügyre fordítható források nélkülük is ugyanúgy rendelkezésre állnának, sőt nélkülük még jobban, mert ha nem iktatnák magukat közbe, akkor ezek az EU és magyar állami források nem csapolódnának meg (most nagyon tapintatosan fejeztem ki valamit)”. (A zárójelben említett tapintatosság nyilvánvalóan a lopás evidens, és látszatra udvariasságból nem kimondott „tényére” utal. Valójában persze arra, hogy Márton maga is tudja: csak feltételezés a lopás, bizonyítani nem tudja, és azért nem mondja ki, mert nem szeretne pert veszíteni.)

Egy másik, karakteresen rasszista felfogást viszont Endrésik tett közzé, amikor arról beszélt, hogy a „sajátságos” csoportok esetében nem kellenek ugyanolyan sajátságos agressziók ahhoz, hogy a felbukkanásuk zavaró és feszültségkeltő legyen. Elég, hogy léteznek, jelen vannak: „Az ilyen sajátságos csoport felbukkanása és tevékenysége a térségünkben nemhogy csökkentené, hanem növeli az etnikai feszültséget”– zárta a mondandóját.

Endrésik fölvetéseire nem Balog Zoltán válaszolt, mint az logikus lett volna, hanem a nemzeti erőforrásminisztériumi államtitkár, Hoffmann Rózsa, aki egyáltalán nem tartotta fontosnak tisztázni, hogy civilizált nézőpontból mit szokás etnikai feszültségkeltésnek tekinteni. Így azt az alapvető választóvonalat sem húzta meg, amelynek láttán tudnánk, hogy miben különböznek ők a szélsőjobbtól. (Ezt a vonalat természetesen Balog sem húzta volna meg, hiszen jól tudjuk, még Gyöngyöspatáról, hogy az ő fejében is a cigányok voltak a feszültség egyedüli létrehozói.) Ezért azzal kellett megelégednünk, hogy csupán a stílusukban különböznek (Hoffmannak nem tetszett Endrésik szóhasználata), ám az alapkérdésekben nincs eltérés. Hoffmann, lényegében eleget téve a jobbikos elvárásnak, meg is ígérte az iskola felszámolását, csak éppen elkendőzve és finoman fogalmazta meg: „a közösség további működésének támogatása csak komoly pénzügyi és szakmai átvilágítás után lehetséges”.

Szavait tett követte, mert az iskolát heteken át zaklatták a legkülönfélébb ellenőrző szervek. A lakosokat pedig maga a polgármester figyelmeztette arra, hogy ha nem hagynak fel a buddhizmusukkal, akkor a pap sem a gyerekeiket nem fogja megkeresztelni, sem a halottaikat nem fogja eltemetni a többség által normaként felfogott és az összetartozást kifejező katolikus szertartás szerint. A Dzsáj Bhímhez tartozók azzal próbálták védeni a helyzetüket, hogy ugyanolyan pontossággal különbséget tettek a „közösséghez tartozás” és a „felekezethez tartozás” között, ahogyan azt a népszámlálás kérdőíve is megtette, és ezzel egy sajátos ökumenét hoztak létre. Ám mint oly gyakran, most is az derült ki, hogy legyen mégoly fontos a deklarációk szintjén egy hatalom számára az ökumené, ha azt egy általa idegennek tartott származási csoport is a magáénak tartja, akkor inkább neki sem kell. Ahogyan az integráció igénye is csupán deklaráció marad, hiszen ahol ilyen természetességgel tudnak felháborodni a kisebbségek öntudatosodásán, és tekintik veszélynek egy iskola oktatási aktivitását, ott nyilvánvalóan nem integrációt várnak, hanem totális önfeladással járó és a másik mély lenézésén alapuló asszimilációt.

Az iskola fennmaradása egyetlen garanciájának ma az a mondat látszik, amelyet Balogtól hallottunk a már említett rádióműsorban: úgy nem működhetnek, mint eddig, de majd egy különalkuval elrendezik a dolgot, hogy „más formában tudják működtetni az iskolájukat”.

A roma integrációs programjával folyamatosan büszkélkedő felzárkózatásügyi államtitkár tehát azt tekinti felzárkóztató stratégiának, ha önkezével cseréli le egy jól működő iskola fenntartóját, és veszi kézbe az anyagi függéseinek rendszerét.

Balog kevés olyan, látványos lehetőséget kapott, hogy felmutassa az országában működő, pozitív példákat a feltörekedni vágyó cigányok és az őket értőn támogató többségiek együttműködéseire, mint amilyet a tanodákon, közösségi házakon és kreatív vagy buddhista iskolákon alapuló programok kínáltak fel neki. Balog a Berlini Filmfesztiválon bemutatott „országmosdatásán” mégsem ezekkel dicsekedett. (Igaz, hogy is dicsekedhetett volna, hiszen részese az ellenük folyó hajtóvadászatnak – a Ferge Zsuzsa vezette programot is ők szüntették meg, egyetlen tollvonással.) Balog azzal védte az ország „cigánypártiságát”, hogy egyfelől ugyanolyan idegen, új népcsoportként írta le a magyar cigányságot, mintha például most érkezett török vendégmunkások lennének (a „másutt is vannak feszültségek” gondolathoz párhuzamba állította a német-török és a „magyar”-cigány kapcsolatot, mintha a magyar cigány nem őshonos magyar volna). Másfelől pedig a velük végzendő, közös felzárkóztatási munka lényegét a pénzek ellenőrzésének megosztásában, tehát a függés helyzetének kimerevítésében látta. Ez az a koncepció, amelynek érdekében itthon elképesztő energiával rombolnak le mindent, ami működőképes, és ami egy társadalom életének az olajozottságát, a finombeállításait biztosítja, és ez az, amit külföldön dicsekvésként adnak elő.

Amivel azonban egy dolgot kétségtelenül elértek: hihetetlenül röhejesnek látszunk, miközben a szó szoros értelmében a vérünk folyik.



Lévai Júlia



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!