Szálka és gerenda
- Részletek
- Sándor Klára
- 2012. március 06. kedd, 04:27
Az előítéletes gondolkodás csúnya dolog. De könnyen hajlunk rá, így aztán valóban érdemes magunkat is figyelnünk, mint Lázár György javasolja: ha lehet, kerüljük el. Az ismeretek begyűjtése és a kritikus gondolkodás segítségünkre lehet ebben.
Így van, bizony: a baloldali szavazótáborban, urambocsá a baloldali pártok tagságában sem ismeretlen a rasszizmus. Ugyanez érvényes a liberálisan gondolkodó választókra – mármint hogy vannak közöttük előítéletesek –, és igaz a néhai liberális pártra is: valóban, voltak a tagok között még rasszisták is. Sőt: homofóbok is vannak szép számmal mindkét táborban, a szexistákról nem is beszélve, az age-izmusról (vagy „korizmusról”, a diszkriminálásról az életkor alapján, ugyanis Magyarországon az 50 fölöttiek az egyik legerősebben diszkriminált csoport) meg jóformán nem is tudnak.
You've won - flickr/soulrush
Na de azért az arány mégsem mindegy, hogy 2 százalék vagy 20 százalék vagy 98 százalék, és az sem mindegy, hogy egy politikai csoport a rasszizmust (homofóbiát, szexizmust stb.) módszeresen fölvállalja, módszeresen elsumákolja, vagy módszeresen küzd ellene, akkor is, ha sem a tagságát, sem választóit nem küldi átnevelőtáborba, ha még nem kellően fejlettek ideológiailag. Ezt Niedermüller Péter már megírta. Rendkívül udvarias válaszához annyit hozzátennék még, hogy a súlyozás nélküli ítélkezés, az egyik kutya, másik eb szemlélet (már ha nem ez a helyzet, és ritkán ez) kifejezetten kártékony, és az értékrelativizálásban, a politikai apátia reménytelenségbe fulladásában meglehetősen nagy szerepe van.
Szembe kell itt nézni sok mindennel, ez biztos. Például hogy a dogmatizmus és a mechanikus, könyökvédős kishivatalnoki fűnyíróelv lehet-e megoldás bármire – mondjuk elég-e százalékokat nézegetni, hogy megítéljük, mennyire szegregál egy iskola, egy település, egy polgármester, vagy érdemes végiggondolni, hogyan, milyen pedagógusi hozzáállással és elkötelezettséggel működik az iskola, biztosan jó lesz-e a szegregációból kimentett gyerekeknek, ha a város más iskoláiba szórják szét őket. Sokszor igen, mert jobb tanárokhoz kerülnek, összehasonlíthatatlanul jobb körülmények közé, és nem kell elszenvedniük a szégyent és balsorsot, hogy ütött-kopott iskolájuk és motiválatlan tanáraik miatt a közelében sem lesznek azoknak a lehetőségeknek, amelyek minden gyereknek alanyi jogon járnak. Máskor meg nem olyan biztos egyáltalán, mert lehet, hogy speciálisan képzett, rutinos, őket jól ismerő, körülményeikkel tisztában lévő, őket szerető pedagógusok tanították őket, nem kellett reggel a város másik részére buszozgatniuk, barátaik, testvéreik vették körül őket a szünetben, az új iskola meg idegen, a régiek gonoszul kezelik az újakat, amire az újak ellenségeskedéssel válaszolnak (mert ez a dolgok rendje), és mindenki rettentő rosszul érzi magát, de a számok stimmelnek a papíron. (Egy ideig, amíg a szülői átíratások miatt a statisztikai arányok „szegregált” iskolává nem teszik a befogadó intézményt is.) Hallgattam ilyen iskolában a panaszokat, a problémákat, kértem tőlük türelmet, nem nagy meggyőződéssel, mert hát egyszerre láttam rajtuk a segíteni akarást is, a tanácstalanságot is – azon a fórumon történetesen egyetlen rasszista vagy akár csak annak is értékelhető mondat sem hangzott el, megoldatlan kérdésekből annál több. Fogalmuk sem volt, mit kezdjenek a helyzettel, hogy mindenkinek jó legyen: „régieknek” (akik között természetesen már korábban is voltak roma gyerekek), „újaknak”, szülőknek, tanároknak.
Azt most hagyjuk, formállogikailag hogyan következne akár még húsz polgármester 2009-et megelőző iskolaátszervezési bojkottjából is az, hogy „párttársai sem álltak ki” Mohácsi Viktória mellett, amikor olyan támadások érték – három évvel később –, amelyek hatására úgy döntött, menekültstátuszt kér Kanadában. Sehogy.
Hogy ne kelljen végigjátszani a „meg nincs is harang”-os retorikai alappéldát, csapjunk a közepibe: mert egyszerűen nem igaz. Nem igaz, hogy csak az egyébként igen derék kalocsai polgármester, Török Gusztáv számolta föl a szegregált iskolát. Mondjuk a sikertelepülés Budaörs polgármestere, Wittinghoff Tamás valóban nem tett ilyet, mert konkrétan ott nem volt szegregált iskola. Most sincs. Van viszont Tanoda-programjuk, hosszú évek óta Rózsa Szeréna vezeti, ő évekig egyben a Cigány kisebbségi önkormányzat vezetője is volt. Az önkormányzat erőteljes emberi és anyagi támogatásával végeznek példa értékű munkát, s mivel együtt tanulnak ott roma és nem roma gyerekek, nemcsak felzárkóztató műhely, hanem sokat segít az előítéletek lebontásában is. Tudom, hogy ez egyetlen példa csak, de legalább mégis egy példa, szemben húsz ember differenciálatlan ledorongolásával – szívesen olvastam volna a megrögzötten szegregáló liberális polgármesterek nevét, hogy tudjam, kikről van szó, ha már így kabátot loptak. Ki volt az? Kiss Gyula Demecserben, Nagy Béla Medgyesegyházán, akik név szerint ismerik a település apraja-nagyját, minden búját és baját? Sértő Radics István Uszkán, ahol az iskolát kell fölszámolni, ha a szegregált iskolát akarja megszüntetni valaki, mert hogy a település lakói túlnyomórészt romák? Vagy a többiek közül valaki? De ha volt is ilyen liberális polgármester (ki volt az?), akkor sem több vádaskodásnál és általánosításnál az a kitétel, hogy „az SZDSZ szégyene is” Mohácsi Viktória Kanadába menekülése (mostanában), merthogy párttársai nem álltak ki mellette (mikor? már régen csak a neve van meg a pártnak), mert a polgármesterek közül valaki(k) nem szüntették meg az iskolai szegregációt (2009 előtt).
Az igazság azért mégis az, hogy Mohácsi Viktória nemcsak uniós képviselője volt az SZDSZ-nek, hanem előtte az SZDSZ-es Oktatási Minisztériumban irányította miniszteri biztosként a minisztérium példátlanul erőteljes roma integrációs programját. Mohácsi már brüsszeli képviselőként mesélte el a BBC-nek, hogy ment be minden előzetes ismeretség nélkül – saját szavaival – lényegében az utcáról a minisztériumba, kereste meg Magyar Bálintot, adta elő a terveit, s fogadta el a miniszteri biztosi kinevezést, mert úgy ítélte meg, a miniszter valóban elkötelezett híve a szegregáció felszámolásának.
És tényleg nagyon úgy néz ki, hogy az. Az SZDSZ-es miniszter nemcsak a törvényeket alakította át az integrációt elősegítendő, de példaértékű hadakozásba ment bele a szegregáló jászladányi önkormányzattal, és ösztönözte a szegregáció miatt próbaperek indítását. A közoktatási törvénybe bekerült a halmozottan hátrányos helyzet definíciója, a hátrányos helyzetű gyerekek ingyenes étkezést kaptak az óvodában, és kötelezően föl kellett venni őket óvodába, napközibe, kollégiumba. Az integrációs és képességkibontakoztató programokat végrehajtó iskolák normatív támogatást kaptak, az integratív pedagógia terjesztésére intézet jött létre, a halmozottan hátrányos helyzetű tanulók továbbtanulását az Útravaló ösztöndíjprogram segítette. A felsőoktatásba kerülést az esélyegyenlőséget javító támogató intézkedések könnyítették, például a mentorprogram, vagy ha valaki a költségtérítéses felvétel felső határán volt, az állam finanszírozta a képzését. Elindultak a hátrányos helyzetű gyerekeket segítő Tanoda képességfejlesztő és szabadidőprogramok, jócskán szigorodtak a szellemi fogyatékossá minősítés szabályai, hogy ezzel az ürüggyel ne lehessen roma osztályokat létrehozni. És a fölsorolást lehetne folytatni, de elég ennyi is, meg hogy oktatást érintő jogszabály nem készülhetett előzetes esélyegyenlőségi kontroll nélkül.
Aztán jött 2004, Mohácsi Viktória harmadik volt az SZDSZ listáján, a párt két helyet szerzett, de a brüsszeli mandátumáról lemondó Demszky Gábor helyett az SZDSZ Mohácsit delegálta az Európai Parlamentbe. Nyilvánvalóan jól végezte képviselői teendőit, nemzetközi szinten is elismerték a munkáját. Így aztán miért is ne érezte volna rosszul magát attól, hogy 2009-ben – akkor már Fodor Gábor vezette a pártot, az Országos Tanács elnöke Szent-Iványi István volt – nemcsak a vele együtt már öt éve EP-képviselő Szent-Iványi előzte meg a listán, de Béki Gabriella is (ő 2004-ben negyedik volt), és újra fölkerült Demszky Gábor is harmadiknak. Esély sem volt egynél több befutó helyre (aztán még egy sem lett), ilyen értelemben csak az első hely volt érdekes, éppen ezért nyilván jólesett volna legalább a szimbolikus elismerés, legalább a második hely. Ha valaki erre azt mondja, hogy ő jól dolgozott, ezért negyedik nem akar lenni, az tökéletesen érthető emberi döntés. Nem kell ehhez ideológiát keresni, és bemószerolni egy csomó tisztességes polgármestert – a cikkből nem derül ki, az információ honnan való, nehezen hiszem, hogy Mohácsi mondott volna ilyet, mert miért mondott volna.
Marad viszont a kérdés: miben különbözik a cikkben megjelenő szemlélet a „ha egy szegregál, mind szegregál, és ahol mind szegregál, az egész szervezet kollektíve bűnös” attól, hogy „ha egy lop, akkor mind lop, és ahol mind lop, az egész nép kollektíve bűnös”?
Az előítéletes gondolkodás csúnya dolog. Ha lehet, kerüljük el.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
