A politika zsoldosa – huszonkettedik rész


(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)



Szarvas Gábor halála után lecsendesült a nyelvművelő buzgalom. A Nyelvőr szerkesztését Simonyi Zsigmond vette át, ő elsődleges feladatának nem a neologizmusok elleni harcot, hanem a valódi nyelvészeti munka végzését tekintette. A Nyelvőr köre ebben az időben is folytatott ugyan csatározásokat az Akadémiával, de ez alkalommal a vita tárgya a helyesírás megreformálása volt. Nyilván a világháborúnak is volt szerepe abban, hogy – mint a magyar nyelvművelés történetét összefoglaló Fábián Pál fogalmazott – a 20. század első negyedében „nem történtek nagy dolgok” a nyelvművelésben. A háborún kívül azonban más okok is közrejátszhattak, például az a polgárosult értelmiségi attitűd, amelyet a Nyugat képviselt. Ha már a Nyugatnál tartunk: Kosztolányi, a nyelvművelők egyik kedvenc idolja, erősen kettős lelkülettel rendelkezett nyelvművelés-ügyben, de erről később.

A nyelvművelés körüli állóvíz az 1920-as évek közepén kezdett fölkavarodni. Szaporodtak a napilapokban a nyelvművelő írások, s a „mozgalom” az 1930-as években végül újra erőre kapott, ez alkalommal minden korábbinál nagyobb dübörgéssel. Az első nagy visszhangot keltő lépés a nyelvművelés újraszervezésében Szinnyei József finnugrista, nyelvtörténész előadása volt: 1924-ben, a pesti egyetem rektoraként szenvedélyes szónoklatban ítélte el az idegenszerűségek használatát, és az utódok iránti felelősségre hivatkozva, mármint hogy nem hagyhatunk rájuk holmi szedett-vedett nyelvet, síkra szállt amellett, hogy nagyon is szükséges beavatkozni a nyelv életébe. 1929-ben Kenedi Géza és Hegedüs Lóránt javasolta a Nyelvtudományi Bizottságnak, hogy indítson nyelvművelő mozgalmat. Hegedüs gazdaságpolitikus volt, korábban (1920–1921) pénzügyminiszter; Kenedi pedig rövid ideig a Pesti Hírlap szerkesztője, a középszernél gyengébb, népiesch, a fajmagyarságot védelmező (hírlap)író, aki fröcsögő kirohanásokkal támadta a „ringy-rongy irodalmat”, legnagyobb kedvvel a Nyugatot, s tette ezt akár a Fajvédő Párt lapjában, a Bajcsy-Zsilinszky Endre által szerkesztett Szózatban. (Sőt egy parlamenti beszédében még azt is követelte, hogy az állam „tegye rá a kezét” a kultúrára, s alkalmazzon akár „testi fenyítéket” a szerinte szennyet produkáló írók ellen.)

1931 májusában aztán Klebersberg Kunó kultuszminiszter kérte erőteljes nyelvművelő munka megindítását az Akadémiától. Alig több mint két hónap múlva meg is alakult az MTA Nyelvművelő Szakosztálya az elsősorban verstanos munkásságáról ismert Négyesy László elnökletével, s fél év múlva, 1932 januárjában a tudományos-tudományos ismeretterjesztő Magyar Nyelv mellékleteként önálló folyóiratot is indítottak Magyarosan címmel. A két háború közötti nyelvművelést ehhez a folyóirathoz kötik, de az időszak nyelvművelő tevékenysége természetesen ennél sokkal szélesebb mederben folyt: napilapokban, nyelvvédő könyvekben, és megjelent a nyelvművelés az iskolákban is.

A Magyarosan nyelvművelő gyakorlatában és bicskanyitogató modorában sokban hasonlított a korai Nyelvőrre: az 1930-as évek magyar nyelvművelését lényegében Szarvas Gábor nyelvművelő elveinek még dogmatikusabbá válása jellemzi. Az új nyelvművelő folyóirat Beköszöntője azonban már az első számban hangsúlyeltolódást jelzett: „Akarjuk nyelvünk védelmét, az idegenszerűségek visszaszorítását, a fattyúhajtások irtását, a nyelvnek sajátos jellege szerinti fejlesztését, a szó- és szóláskincs gyarapodásának magyarosságát, a szép magyar szó tiszteletének terjesztését, a beszéd- és írásmód ízléses tisztaságát.” A Nyelvőr programnyilatkozatában esett még szó a nyelvtudományi munkához való kapcsolódásról, itt már nincs ilyesmi, s ez valóban különbség. Szarvas nyelvőrködésének, bármennyire eltorzítva vagy félreértelmezve, mégis volt valamiféle nyelvészeti háttere, ez a harmincas évek nyelvműveléséről már messze nem mondható el: a korszaknak máshol létezett nyelvtudományi kötődésű nyelvművelése, a prágai strukturalizmushoz kapcsolódva, de ez nyomokban sem mutatható ki a korabeli magyar nyelvművelésben.

Nem véletlen, hogy a kor – sőt, talán a 20. század – legnagyobb magyar nyelvésze, Gombocz Zoltán éppen 1931 januárjában, a fölhorgadt korhangulatot érzékelve mondta el a Nyelvtudományi Társaság elnökeként azt az előadást, amelyben élesen elhatárolta a nyelvtudományt a nyelvműveléstől, és pontról pontra haladva mutatta ki a „nyelvhelyességi elvekről”, hogy laikus babonák (fogunk még találkozni az érveivel). Gombocz tartózkodása talán összefüggött a korabeli nyelvművelés politikai irányultságával is, mert az még a korábbinál is kínosabb pályára tévedt. A nyelvtörténeti adatokból kihámozott „törvények” kisebb hangsúlyt kaptak, mint Szarvas Gábor korában, a középpontba az idegen szavak és szerkezetek elleni harc került – ezt a Beköszöntőből idézett szöveg is egyértelművé teszi. Mindez ugyan a Nyelvőrben is fontos szerepet kapott, mégis összehasonlíthatatlanul kisebbet, mint a Magyarosanban. Sokszorosára nőtt a magyarságra való hivatkozások aránya – kezdve rögtön a folyóirat címével; a nyelvőrködést, nyelvművelést mint terminust pedig egyre inkább a nyelvvédelem váltotta föl.

Nem kell rejtvényfejtő bajnoknak lenni, hogy rájöjjünk: a nyelvvédelem kifejezés nem véletlenül kezdte egyre inkább helyettesíteni a nyelvművelést vagy akár a nyelvőrséget, hanem a fajvédelem mintájára. A Magyarosan nyelvművelése – ezt még a nyelvművelés saját, „hivatalos” története is elismerte – a nacionalizmus szolgálatában állt. Kezdetben, amikor még a finnugrista Zsirai Miklós szerkesztette a lapot, visszafogottabban magyarkodott, mint később, 1937-től, de a folyóiratban – hiszen már a neve is ezt hangsúlyozta – mindig jelen volt ez a vonulat. Különösen sokat emlegették a „hazafiasságot” például abban a vitában, amelyet Zolnai Béla (1890–1969) és Schöpflin Aladár (1872–1950) robbantott ki az új folyóirat magyarkodását nehezményezve.

Zolnai irodalmár és stiliszta volt, a szegedi Széphalom című eszmetörténeti magazin szerkesztője, Juhász Gyula barátja, Radnóti és Szerb Antal útjának egyengetője, egyébként a nélkülözhetetlen nyelvtörténeti adattár, az Oklevélszótár egyik szerkesztőjének, a nyelvtörténész Zolnai Gyulának a fia – apja az 1920-as évek végén igen szorgalmazta a nyelvőrség élesítését, minthogy úgy vélte, „a nemzeti tudat szunnyadása” az oka, hogy „mind több és több eredeti magyar szavunkat hagyjuk kipusztulni, hogy egyre nagyobb arányban hozzunk divatba idegen szókat”. Az irodalmár, kritikus, műfordító Schöpflin valószínűleg ismertebb kettejük közül, hiszen a Nyugat meghatározó munkatársa volt. A Magyarosan indulásától való félelmüket is ezekben a folyóiratokban fogalmazták meg 1932-ben, illetve 1933-ban: mindketten úgy ítélték meg, hogy sokkal nagyobb szükség van tiszta gondolkodásra, jó stílusra és pontos fogalmazásra, mint árvalányhajas csűrdöngölésre és az idegen szavak elleni tisztogató hadjáratokra, márpedig az új folyóirat ez utóbbit fogalmazta meg saját vezérelveként. Négyesy László és Kosztolányi próbálta eloszlatni félelmeiket, nem lehet csodálkozni rajta, ha nem nagy meggyőző erővel, mert azt nyilván könnyedén elhitte nekik bárki, hogy az álnépies giccset maguk éppenséggel nem szándékoznak terjeszteni, de azt azért ők is hozzátették, hogy minden nyelvnek önmagának kell lennie, úgyhogy ki az idegen szavakkal.

E cél érdekében született Kosztolányi szerkesztésében A Magyar Hírlap nyelvőre című kötet 1933-ban. Az olvasóknak ajándékba adott zsebkönyv néhány rövid, ártalmatlan tudománynépszerűsítő írást tartalmaz, nem a nyelvművelésről, hanem nyelvtörténetről, nyelvrokonságról, hangsúlyról, jelentésről, a nyelvújításról. A nagyobbik részt azonban két szótár teszi ki. Az első nyelvhelyességi tanácsokat sorol: zömmel az „idegenszerűségekre” tüzel, igen sok fordulatot minősít „csúnya németességnek” (sok más mellett például az eltanul valakitől valamit igét), és meghökkentő javaslatok is vannak benne, például hogy a magatartás helyes ragozása a magamtartása, vagy hogy az öreg jelzőt csak emberre használjuk, tárgyakra ne, például bútorra, házra, ruhára mondjuk, hogy ócska, elnyűtt, romos, régi, de nem öreg. A könyv legterjedelmesebb része – hiszen a korszellemnek megfelelően az idegenellenesség jegyében fogant – A tiszta magyarság szótára címet viseli, és olyan, leginkább latin eredetű szavakat tartalmaz, amelyeket azóta is önfeledten használunk, vagy párhuzamosan, részben más jelentésben és stílusértékben a magyar „megfelelőjükkel”, vagy ilyenek nélkül, merthogy az erőltetett magyarítás sikertelen maradt. Ez utóbbiak közül való az antik helyett javasolt ókori (ez ma mást jelent), a cilinder helyett a kürtőkalap, a cigaretta helyett a szivarka, az árkád helyett az ívbolt, a hipnózis helyett az igézés, vagy a demokrata helyett a népbarát.

A Pesti Hírlap könyvében tobzódó szómagyarító rögeszme az egész korszak legfőbb jellemzője volt. Bár már a Nyelvőr is igyekezett minél inkább bevonni olvasóit az aktív nyelvművelésbe, igazából csak a harmincas években teljesedett ki a „mozgalom”. A korabeli magyarságkövetelményeknek megfelelni igyekvő nyelvcsőszök tömege vizslatta a szövegeket, hibásnak minősített szavakat, szerkezeteket kutatva. A magára valamit is adó, magát műveltnek mutató ember azóta is boldog örömmel köt bele mások nyelvhasználatába. A kedvenc vadászterületek közé tartozott a különféle sportágak szaknyelve, ezek lényegében angol kölcsönzésekből álltak (ekkor alkották meg a foci és a tenisz magyar szakkifejezéseit, a harmincas évek terméke például a szöglet, hátvéd, les, kezezés, cselez, röpte, fonák, játszma; de ekkor született az edző, rajt, hajrá, mez, mérkőzés, erőnlét, szurkoló, szorító; stb.), és a különféle szakmák szótára, ezeket viszont erős német hatás jellemezte (jelentős részüket a mesterektől ma is halljuk, de a „hivatalos” változatuk a magyar: vinkli, spicc, malter, pemzli stb.). A szókincsbővítés ellen normális esetben nem lehet kifogásunk, de ez nem volt normális eset, mert a dühöt nem az érthetetlenség, hanem a „nem magyar” mivolt váltotta ki.

A nyelvművelés új grundokat is foglalt magának: a rádió terjedésével megjelent a rossz, „helytelen”, „magyartalan” kiejtés ostorozása is. Ebben egyébként Kodály járt az élen, de nemcsak a rádióban beszélőkre, hanem a színházi kiejtésre, később a filmek szövegeire is füleltek. Különösen sokat ártott a nyelvi türelemnek, hogy az iskolai tananyagba Pintér Jenő budapesti tankerületi főigazgató (és vaskalapos irodalomtörténész) rendeletileg erőszakolta bele a nyelvvédelmet – csak azóta „erkölcsi felelőssége” minden magyar tanárnak, hogy kijavítsa tanulói „nyelvhelyességi hibáit”. Pintér hírhedt, Magyar Nyelvvédő Könyv című kötetével csak tovább rontotta a helyzetet, minthogy ez – az előíró alapattitűdhöz képest is – sok ostobaságot, álszabályt, nyelvi hiedelmet terjesztett. És mindez lehetett még rosszabb, mert a tanárok, akiknek az új feladatot hirtelen sózták a nyakukba, többnyire megelégedtek a szabályok és álszabályok sulykolásával, így aztán nem pusztán sikertelen, de kifejezetten kártékony iskolai gyakorlat alakult ki. (És öröklődik máig.)

A Magyarosan hangneme a harmincas évek második felében, főként 1937-től kezdve egyre gunyorosabb, agresszívabb, lekezelőbb, ellenségeskedőbb lett, s a magyarázatot és érvelést végképp fölváltották a kinyilatkoztatások. Részben mert egyre több amatőr nyelvvédő írásait jelentették meg, részben mert a szerkesztők változtak. A tisztogatás odáig ment, hogy széles körben ismert „idegeneket” is likvidálni javasoltak, például a parketta helyett a rakotta, a keksz helyett az eltét, a film helyett a pergős szót akarták bevezetni. (Vicces? És a kétszótagos, széles körben elterjedt ímél helyett a villanyposta vagy villámlevél nem legalább ennyire az?) A folyóiratban megjelenő írásokon kívül is megjelentek a mániákusok, akik minden kezük közé kerülő szót megmagyarítottak – a legismertebb közülük ebben az időszakban Szécsi Ferenc volt, ő szívesen kiebrudalta volna többek között a hangár, sellő, harmonika, hasonló, hedonista, kloroform, helikopter szavakat, helyette a repszín, vizelény, huzolc, egykaptás, bódszer, helybőlszálló volt a javaslat. A mai témánk borongós, úgyhogy lazításképpen néhány további ötlete (és valljuk be, vannak közöttük egész jópofák): vízkalitka ’akvárium’, pihefém ’alumínium’, útmáz ’aszfalt’, komorvers ’ballada’, irodabáb ’bürokrata’, tanlevél ’diploma’, toporzékosság ’hisztéria’, ragadógyík ’krokodil’, pénzdagály ’infláció’, felszék ’lift’, bujka ’pulóver’, idill ’málány’, bikaeb ’bulldog’ stb. Kétségtelen, a korszak hivatásos nyelvművelői között volt, aki ezt a túlburjánzó ügybuzgalmat veszélyesnek tartotta, merthogy könnyen lejáratja a „nyelvtisztító mozgalmat”, de a puristák egyik vezére, Pintér Jenő sem maradt ki belőle: jobban esett volna neki a szendvics, ha rakott zsemlének hívják, szívesebben mondta volna ujjas deréknak a blúzt, és így tovább.

A korszak tömegessé váló tisztogatási lázának jelenségéről és okairól 1940-ben újra   Zolnai Béla írt átütő erejű tanulmányt A műkedvelő Purista lelkialkata címmel. Érdemes a teljes szöveget is elolvasni, nemcsak mert pontos képet ad a korról, igen szórakoztató stílusban, hanem mert sok szempontból újra aktuális – a kisebbségi érzésből, bizonytalanságból fakadó magyarkodás, a kifelé igazodás, a gyűlölködő erkölcsi csőszök újra velünk vannak. Zolnai bevezetése szerint a „dilettáns Purista körbejár, mint a klasszikus oroszlán és idegen szavakra vadász. Quaerens quem devoret. Minden nap egy idegen szót kipusztítani, különben diem perdidi – gondolja magában a türelmetlen Purista és elégedetten olvassa reggelizés közben a dilettantizmus özönvizein állítólag elsülyesztett csempészszavakról beérkező jelentéseket. Magyarosan – hirdeti a harcos Purista, ami helyes elv, ha csínján bánunk vele, de a túlbuzgó Purista elfelejti, hogy csak magyarosan tud, de nem tud – magyarul. Frakkhoz is falusi csizmát húz, hogy magyarosabbnak lássék, mint az igaz magyarok, akik szerényen európai szabású közruhát viselnek.” Zolnai szerint a nyelvtisztogatók egyik legfőbb motivációja az idegen – többnyire német – származásuk miatti bizonytalankodás és túlkompenzálás (Kenedi Géza Kaufmann volt eredetileg, Simonyi Steiner, elődjük, Volf György megtartotta a nevét). A lelkes puristákat egyszerű gondolkodás jellemzi (minden rossz, ami idegen), és igen alacsony szintű jártasság a stílus és a nyelv kérdéseiben; nem érzik az „idegen szó” és „magyar megfelelője” közötti kisebb vagy nagyobb jelentéskülönbséget, az élő nyelv változatosságának jelentőségét. Ráadásul tulajdonképpen fogalmuk sincs, alapjában miért is haragszanak annyira az idegen szavakra. Zolnai, a mai nyelvészeti sztenderdből kiindulva irodalmárként is összehasonlíthatatlanul jobb nyelvész volt, mint nyelvész kortársainak többsége, érvei ma is érvényesek – elő is fogjuk venni őket a későbbiekben, amikor az „idegenszerűségek” változatlanul divatozó üldözéséről, de legalábbis szapulásáról lesz szó.

Zolnai arról írt, mitől volt ostoba és harsány korának puristája: mert valódi tudás, érzékenység nélkül, a gondolkodás, szelekció és döntés terhét ledobva tizedelte a magyar szókincset. Ezért válhatott annyira könyörtelenné a két háború közötti nyelvvédelem: a „helyes nyelv”-bálványba a nyelvet használó ember nem fért bele (ahogy egyébként a fajvédelembe sem fér bele az absztrakt és nem is létező „faj” mellé). Tulajdonképpen az vált rémséges valósággá, amit Németh G. Béla Szarvas Gábor elveivel kapcsolatban még fenyegetésként, közeli veszélyként jelzett: „az élő nyelv, a beszélt és írott élő nyelv valóság volta helyébe a nyelvi törvények valóság volta lép, mégpedig az elsőbbség jogával. S félő, hogy mindehhez csupán egy lépés kell még, s máris eljutunk a társadalom nélküli nyelv elvéhez. A már-már dogmává lett, a társadalom és a történelem fölé emelkedő törvénynek most immár fétissé válása kísért. Az eszközből cél lett: szinte várjuk, hogy elpattanjon a féltve rejtegetett mondat: a beszéd azért van, hogy beteljesítse a nyelv törvényeit.” Meglepő, hogy ennek a nyelvművelő nézetrendszernek a legkidolgozottabb megfogalmazása jóval később született csak meg: 1974-ben. Nyelvművelésünk a címe, és az egyik legelismertebb magyar nyelvész, Bárczi Géza (1894–1975) írta.

Ez valószínűleg nagy meglepetés azoknak, akik magyar szakot végeztek, vagy járatosak a magyar nyelvtörténeti irodalomban, esetleg ismerik a legtöbbet forgatott magyar nyelvészeti népszerűsítő kötetet, A magyar nyelv életrajzát. Bárczi valóban sokkal inkább a magyar szókincs történetét földolgozó Szófejtő szótárról, nyelvemlék-elemzéseiről, a magyar hang-, alak- és mondattörténet föltárásáról ismert. Kevesebben tudják, hogy 1932-es tanulmányával ő kezdte el komolyan a szleng történetének kutatását – és ő volt az, aki azt a nyelvhasználati módot, amit ma szlengnek hívunk, „pesti nyelvnek” nevezte el, kanonizálva ezzel a legutóbb említett, máig tartó megbélyegzést. Megbeszéltük ezt már, de nem is a „pesti nyelv”, hanem a fogalmazásmód miatt idézek belőle, mert megvilágítja a harmincas évek nyelvtisztogatásának a fajvédelemre emlékeztető motivációit, nevezetesen hogy az idegennel a legnagyobb gond az – hogy idegen. „A pesti ember nyelvében található idegen szavak – írta Bárczi –, valamint főképpen a magyar nyelvszokással ellenkező s így bántó, idegen, német fordulatoknak szó szerint való magyarra fordításai nagyrészt abban lelik magyarázatukat, hogy a gyorsan magyarosodó főváros német eredetű, anyanyelvű és műveltségű lakossága, továbbá a betelepült s túlnyomóan ugyancsak német anyanyelvű zsidóság a magyar nyelvet csak fokozatosan tanulta meg, s hiányos nyelvtudása a német mondat formájában megfogamzott gondolatot sokszor nem tudta megfelelő magyar formába önteni. Ebben a magyar anyanyelvűnek még nem mondható, de már magyarul beszélő társadalomban aztán egy egész sereg német szó s főképpen németes fordulat honosodott meg. Ez a körülmény a teljes megmagyarosodás után is bizonyos ingadozó, tágabb lelkiismeretű nyelvérzéket teremtett.” Árulkodó az is, hogy Bárczinak nemcsak azért volt rossz véleménye a szlengről, mert mindenféle „tolvajok, hamiskártyások, kéjnők, alacsonyabb rendű cigányzenészek stb. titkos nyelvéből” beszivárgó, főleg német, héber és cigány eredetű szavakból alakult ki ez a nehezen körülhatárolható „tulajdonképpeni argot vagy honi nevén egykor nyalavi nyelv, ma linkhadova, hebre nyelv, hóhem nyelv, jassz-nyelv”. Úgy tűnik, a nyelvekre rávetítette azt is, amit a nyelvet beszélő csoportokról gondolt: „Miként a németek számára a zsidó csavargók, házalók, vásári csalók, orgazdák héberrel teletűzdelt jiddisch-e már maga is érthetetlen, titkos nyelvnek hat, s ezért a rotwelsch is bőven merít ebből a forrásból, akként hatott a magyar rablóvilágra titkos nyelvként a körülötte settenkedő, belőle vagy vele élő cigányok nyelve.”

De nézzük akkor a Nyelvművelésünk című, negyven évet késett könyvecskét. Többen találkozhattak vele, hiszen ma is használatos, közkönyvtárakban és nagy példányszámának köszönhetően valószínűleg tanári könyvespolcokon is könnyen hozzáférhető munka. Bárczi tekintélye megkérdőjelezhetetlen, így a mai nyelvművelő szakirodalomban is sokat idézik egy-egy elvi állásfoglalását. Az 1974-ben megjelent összegzés a nyelvközpontúnak nevezett nyelvművelő irányzat bibliája – ez a nyelvközpontú szemlélet és érvrendszer volt tehát a Magyarosan (és korábban Szarvas) elméleti és gyakorlati útmutatója. A nyelvközpontú nyelvművelés terminus megteremtője, Lőrincze Lajos elsősorban a két háború közötti nyelvművelést nevezte így (de ő is hangsúlyozta, Szarvas nyelvművelésének folytatásáról van szó), és azzal jellemezte ezt a szemléletet, hogy mindenekelőtt az idegenszerűségeket üldözte, hogy a nyelvhelyességet kizárólag a szigorúan értelmezett nyelvtanhoz mérte, hogy „legszívesebben a nyelvnek minden mozgását meggátolná”, és hogy „gyalázkodó, fenyegető, megszégyenítő” volt a hangneme. Bárczi már Lőrincze nézeteinek első megjelenése után védelmébe vette a korábbi korszak nyelvművelését, mert szerinte „minden törekvés, mely a nyelvet óhajtja jobbá, szebbé, gyakorlati és művészi célokra alkalmasabbá tenni, az embert szolgálja, ’emberközpontú’, s minden olyan jelenség, mely nem előnyös a nyelvre, az embert károsítja meg.” Kétségtelenül kiderül ebből a megfogalmazásból, hogy Bárczi egyértelműen erénynek tekintette azt az embert figyelmen kívül hagyó nyelvi dózerolást, amit Lőrincze bírált: nála a nyelv az ember elé került, az embernek akkor jó, ha a nyelvnek jó.

Bárczi mindvégig fölvállalta a korai Nyelvőr és a Magyarosan elveinek szellemi hagyatékát, ez tükröződik könyvében is: ítélethozatalaiban, melyekben legfőbb mércéje – ahogy várjuk –, hogy a nyelv szempontjából mi értékes és mi káros, és könyvének szerkezetében szintén. A könyv elején hosszasan fejtegette, hogy a nyelv fejlődése irányítható, sőt a nyelvésznek hazafias kötelessége a helyes irányba terelni a nyelvi folyamatokat; aztán sorra vette a nyelvhelyesség területeit, szigorúan abban a sorrendben, amit a „nyelvi részrendszerekre” vonatkozó leíró nyelvtani szamárvezető előír (hangtan, szótan, morfémák, mondattan). Könyvének második részében pedig azt taglalta, hogy „milyen eszközökkel tud hatni a nyelvművelő arra, hogy a nyelvfejlődés valóban hozzáigazodjék ahhoz a helyes irányhoz, melyet ő a fenti [a könyv első részében kifejtett] elvek alapján megjelöl”. A cél tehát egyértelműen a szabadon burjánzó nyelvi változások nyesegetése, a csapongó nyelv megregulázása, a nyelvész kötelessége az összes többi, szegény tudatlan anyanyelvi beszélő megrendszabályozása, nehogy tönkretegyék a nyelvet.

Nemcsak a nyelvközpontúság jelenik meg Bárczi elveiben, hanem a két háború közötti nyelvművelő szemlélet többi jellegzetessége is. A nyelvművelés és a nyelvhelyesség összefüggéséről például a következőket írta: „a nyelvi eszményben igen nagy súly esik az elődöktől ránkszállt örökségre, ennek megtartására is. A nyelvi jelenségek megítélésében tehát igen fontos szempont, mennyiben felelnek meg nyelvünk szellemének, azaz egészséges hagyományainak és mennyiben tükröznek idegen észjárást vagy legalább olyan fölösleges idegen hatást, mely a nyelv arculatát szeplősíti, esetleg külső hangzását is torzítja.” A könyvben mindvégig az idegen rontás tűnik föl a legnagyobb veszedelemként, akár a szókincsről, akár a grammatikáról van szó: „Nem jár ki a védelem azoknak a fölösleges idegenszerűségeknek, melyeket a nyelvi közömbösség vagy éppen a sznobizmus ültetett át, és melyek esetleg akár már hosszabb idő óta fojtogatnak egy vagy több jó magyar kifejezést” (ide sorolja többek között a filterest, a filcet, a milit és a metrót); az idegen szavak élősködnek, és „az idegen szerkezetek mélyebben hasítanak bele a nyelv testébe” (pl. a kimondottan, a jól áll neki, a lekéste a vonatot, a jó üzletet csinál stb.). De „veszedelmes idegen szemlélet mutatkozik meg a ragok használatában is”; „idegen minták utánzó fordításával indult útjára az igekötők helytelen, fölösleges használata”; végül „a mondattanba befurakodott idegenszerűségek a legbántóbbak”.


Ready for fight – flickr/Mark Wilton

A nyelvi sovinizmus gyanúja is fölmerül az olvasóban, amikor azt olvassa, hogy a magyar nyelv megóvásáért „az egész világ előtt” felelősek vagyunk, mert ez „fölépítésében, minden jellegzetes tulajdonságában annyira más, mint a többi művelt nyelv, hogy az egész emberiség, az emberi műveltség szempontjából megérdemli megőrzését”. Ez a „mennyire különleges nyelv a magyar” kijelentés, bármennyire jelentős nyelvtörténész volt Bárczi, sült dilettantizmus, másrészt meg súlyos nyelvi emberi jogi kérdéseket vet föl: ezek szerint a többi nyelv nem volna ugyanennyire méltó a megőrzésre? A magyarkodás egyébként abban is megnyilvánul a könyvben, hogy a szerző jóval többször emlegeti a magyarságot, magyarosságot, magyar érzelmeket, mint az a könyv megjelenésének idején a nyelvművelő irodalomban szokás volt (van a könyvben többek között: magyar fül, kulturált, szép magyar ejtés; érdeklődő magyar, művelt magyar, jobban beszélő magyar és természetesen minden magyar ember).

Az 1930-as évek harcossága jelenik meg a könyv metaforahasználatában is, különösen a tennivalókat soroló részben. A hibák fertőznek, rákfenék, magyarosság ellen elkövetett vétségek; száműzni, üldözni, irtani kell őket, harcba kell szállni ellenük, a káros, veszedelmes nézetekkel szemben is. A nyelvvédő küzdelem eszköze lehet a lelkiismeret fölébresztése, a harckészség szítása, harcos lerohanás, apró csatározások, hadjárat, propaganda, reklámhadjárat, gerillaháború, egy olcsó nyelvvédő folyóirat szerepe a nyelvművelő hadjárásban a könnyűlovasságé volna: földerítés, portyázás, könnyű csatározás”. A győztes háború kivívása nincs csatazaj nélkül, de ez nem baj; a nyelvművelők hadrendjébe rendületlen bizalommal kell beállni. Tragikusan ismerős gondolkodási keret.

A nyelvművelő munka megszervezését Bárczi a mozgalmak általános jellemzőinek megfelelően képzelte el: önkéntes szervezetnek kellene kiépülnie, amelynek gócai behálóznák az egész országot, nyelvhelyességi közületek jönnének létre a helyi erőkből, ezek vitadélutánokat és tapasztalatcseréket tartanának, agitációt végeznének és propagandát fejtenének ki; a szervezet munkáját természetesen a középpont, a Nyelvtudományi Intézet irányítaná. A siker érdekében azonban nemcsak ennek az önkéntes szervezetnek kellene működnie, hanem az iskolákra, a sajtóra, a közintézményekre is ki kell terjeszteni a nyelvvédelmet, sőt a hatóságokat is be lehet vonni a munkába, és felsőbb rendelkezésekkel lehetne megtiltani a helytelen alakok használatát. Nehéz megmondani, mennyi ebben a mozgalmárságban a harmincas évek maradványa, és mi az, ami az ötvenes, hatvanas években épült rá. A szóhasználatból ítélve ez utóbbi szelleme sem hagyta érintetlenül Bárczit, mégis úgy tűnik, hogy az alapot ebben a vonatkozásban is a második világháború előtti évek szellemisége adta. Annál is inkább, mert Bárczi egyértelműen „tisztogatást” javasol, és „nyelvvédő küzdelemről” beszél, és a könyvben többször szerepel az 1970-es évekre már nem föltétlenül szalonképes nyelvvédelem terminus. Egyes megfogalmazásai pedig kifejezetten ijesztőek: „a helyes magyarság a nem magyar szakos tanárjelöltek számára is nem mellékesen kezelt, hanem szigorúan ellenőrzött követelmény legyen. Kétségtelen, hogy a hatékony főiskolai oktatás módozatai sok nehéz kérdést vetnek föl, ezeket azonban bármely áron is meg kell oldani.” Egy másik helyen: „meg kell teremteni azt a légkört, amely a nyelvi kultúrának kedvez, olyan állandó hatást kell létesíteni, amely észrevétlenül, akaratlanul, az utánzás erejével beleégeti a helyes fordulatokat a beszélők agyába, hogy önkéntelenül is, nemcsak tudatos irányítással, hanem ösztönösen is kerülje a hibáztatható, nem kívánatos nyelvszokást, és helyette magyarosan beszéljen.”

A korai Nyelvőr, a Magyarosan és Bárczi nyelvközpontú nyelvművelése tehát ugyanazon a nyelvszemléleten alapult: hogy a nyelv egyfajta szerszám, eszköz, gép, és minél tökéletesebb, annál inkább szolgálja az embert. Ez a fajta nyelvművelés ideológiailag mindhárom korszakban az enyhébb vagy egészen otromba nacionalizmusból táplálkozott, ezt Szarvas és Bárczi esetében a felületes szemlélő elől elfedte a nyelvészetinek beállított érvrendszer. Az 1930-as években a „nyelvészeti” indoklás pusztán áttetsző lepel, de ez nem nyomasztotta különösebben a korszak puristáit, hiszen a nyelv védelme vállaltan a faj védelmének egyik megjelenési módja volt. A második világháborút megelőző bő egy évtizedben a nyelv ugyanazt a faji tisztogatást volt kénytelen elviselni, amit a társadalom, az eszközök, érvek és célok sem különböztek 1937-től kezdve. Az idegengyűlölet és az antiszemitizmus nyelvművelésbeli leképeződése (az „idegenszerűségek” elleni rögeszmés, tisztogató küzdelem) természetesen ugyanúgy a 19. század utolsó harmadába nyúlik vissza, ahogyan az idegengyűlölet és az antiszemitizmus is. A hangsúlyeltolódást a „belső szabálytalanságok”-ról az „idegenszerűségek”-re éppen a nacionalizmus és a fajvédő ideológia terjedése és fölerősödése okozta.

Az embert figyelmen kívül hagyó nyelvművelés érzéketlenségére, könyörtelenségére, ostobaságára – azaz szó szerinti és átvitt értelmű elembertelenedésére – már 1934-ben rámutatott Dezséri György a Korunkban, írása elsősorban Kosztolányit mint a nyelvvédő mozgalom egyik tábornokát vette célba. A szinte ismeretlen név valójában az ifjú Jancsó Elemért (1905–1971) fedi: a később irodalomtörténészként, kritikusként, szerkesztőként ismert Jancsó akkorra már – Eötvös kollégistaként – végzett Pesten és a Sorbonne-on is, és épp a kolozsvári Református Kollégiumban tanított. Később a kolozsvári egyetem neves irodalomtörténészévé vált, ráadásul rengeteg régi szöveg, irodalmi kuriózum kiadását köszönhetjük neki.

Hogy van ez akkor Kosztolányival?



Sándor Klára                   


(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!