Galamus.hu - Galamus.hu

Kitérő: Kosztolányi és a (nyelv)szellem

Nyomtatás

Részletek: Sándor Klára; 2012. március 16. péntek, 04:58; Sándor Klára

(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)

Kosztolányi nagy kedvenc: még az sem tudja igazán megutáltatni, hogy kötelező olvasmánnyá tették. Nem mondom, találkoztam már magyar szakra felvételizővel, aki azzal nyitott, hogy Kosztolányi rossz költő, s amikor megkérdeztük, mit olvasott tőle, döbbenten és értetlenkedve meredt ránk: semmit, hát most mondta, hogy rossz költő, minek olvasott volna tőle verset? De az Édes Annát még ő is ismerte, sőt, saját bevallása szerint tetszett is neki. Ha mást nem, az obligát Hajnali részegséget meg a Színes tintákat sokan szeretik, Esti Kornél őgyelgéseit szintén. Azt is megtanultuk, hogy Kosztolányi, afféle vasárnapi nyelvészként, jó sokat írt kifejezetten a nyelvről. Hatszáz oldalnál hosszabb a Nyelv és lélek című kötet, amelyet a nyelvről szóló írásaiból állítottak össze. Ezzel a Kazinczy szépkiejtési versenyek iskolai fordulóin is nagy sztár, az utolsó pillanatban is ki lehet nyitni valahol, máris megvan a szép, nyelvszerető versenyszöveg.

Ez mostanáig mind rendben is volt. Csakhogy már túlvagyunk azon, hogy gondolkodás nélkül leboruljunk „anyanyelvünk védelmezői” előtt, azon az alapon, hogy ki a nyelvet nyesegeti, rossz ember nem lehet. Ráadásul legutóbb az is kiderült, hogy a harmincas évek nyelvvédő mozgalma elég gusztustalan politikai ideológiától nyerte az erejét, és Kosztolányi e mozgalom egyik legnyüzsgőbb aktivistája volt. Itt vagyunk, Kosztolányi-rajongók, nyakig a zavaros pácban. Önálló fejezetet mégsem ezért kap Kosztolányi, hanem mert egyetlen életművön belül megmutatható a két ellentétes gondolatrendszer: az is, hogy miért szent hazafiúi kötelesség az anyanyelv védelme, meg az is, hogy miért hülyeség a nyelvművelés, úgy, ahogy van. Az már nem a mi gondunk, hogyan fért meg egymással egyetlen emberben, egyetlen fejben ez a két, egymást kizáró hozzáállás – Kosztolányi fejében meglehetősen sok minden tárolódott egyszerre –, de azoknak, akik hasonló önviaskodásoktól szenvednek, némi gyógyírt jelenthet (bár fölmentést nem ad). Meg különben is, további ürügykeresgélések nélkül: Kosztolányi megér egy sétát – elvégre Kosztolányi valóban nagy kedvenc. Az enyém is.

Úgy kezdődött, hogy egy időben többen mondogatták, írjak már valamit Kosztolányi nyelvszemléletéről. A téma csábító, mert engem valami oknál fogva érdekel a nyelvművelés, a nyelvi megbélyegzés lélektana és művelődéstörténete, Kosztolányi pedig közismert nyelvművelő volt, azon kívül, hogy a szavak zsonglőre meg szerelmese, na és persze ott van a tíz legszebb magyar szó stb.

A téma először izgalmasnak is látszott. Amikor csak elképzeltem, mi mindent lehetne találni, mi mindent lehetne megsejteni közben, milyen új kapcsolatokat lehetne fölfedezni gondolat és gondolat között, esetleg nyilvánvalónak tartott viszonyok mutatkoznának felszíninek vagy nem is létezőnek az új felfedezések nyomán, egyszóval amikor a munka még abban a fázisban volt, amit a tudományban szokás enyhén lefitymálóan „csak” töprengésnek nevezni, mert ilyenkor még ellenőrizetlen ötleteknél, kérdéseknél valóban nem több az, amiből esetleg fegyelmezett, csomagolt, vonalkódos tanulmány születik majd, a megcélzott folyóirat formai és szellemi egyenruhájába bújtatva – ha nem hangzana nagyon idétlenül, szívesen írnám azt, hogy ekkor még „boldog kíváncsisággal” szemléli az ember azt, amit érdekesnek talál –, akkor tehát izgalmas volt. Kosztolányit a nyelvművelők (is) saját szentjeik közé fogadták, és érdekesnek tartottam volna például alaposabban is megnézni, vajon jól dolgozott-e ördögügyvédjük, ha egyáltalán volt ilyen. Mert Aranyt is szentté avatták, noha Arany nem éppen föltétlen rajongással szemlélte kora nyelvművelő prófétáinak hitbuzgalmát. Amikor hozzáláttam, és elkezdtem elolvasni a nyelvvel kapcsolatos összegyűjtött írásokat, akkor már egyáltalán nem volt izgalmas. Először unalmas volt, aztán vicces, aztán bosszantó, aztán kiábrándító, aztán elgondolkoztató, s végül, most, talán érdekes újra.

Unalmas nem attól volt, hogy mind a háromszáz oldal, jó harminc év nyelvvel foglalkozó Kosztolányi-írása, ugyanazokat a gondolatokat ismételgeti. Hogy csak az anyanyelvünkön lehetünk igazán magunk, az idegen nyelveket sosem tudjuk sem úgy megtanulni, sem úgy beszélni, mert a nyelv lélek. Hogy a nyelv nem logikus, nem racionális, hogy az okos megoldásokat számonkérni rajta őrültség, hiszen a nyelv lélek. Hogy a szavak jelentésének ész által értelmezhető része sokkal kevésbé fontos, mint amit a lélek érez belőle. Hogy a szótár egy nép történelemkönyve, és a nyelvtan a nyelv jellemrajza. Amikor erről ír, élvezetesen teszi. Amikor ezt mutatja be, az már majdnem olyan is, mintha novellarészletet olvasnék: az udvariasságról, a budapesti nyelvről, a sírógörcsről.

Unalmas attól volt, hogy nemcsak gondolatok ismétlődnek, hanem frázisok is. Hogy nyelvünk „árva és rokontalan”, hogy bezzeg a régi szép időkben még volt becsülete a nyelvújító munkának, hogy csak nálunk „bitang jószág” a nyelv, a művelt nyugati népek nem hagyják ebek harmincadjára, hogy a szavaknak tőzsdéjük van. Rögeszmésen emlegeti föl a rossz színpadi hangsúlyt és az idegen szavak járványát, a középosztály divatmajmolása nyomán beözönlő veszedelmet.

Persze nézőpont kérdése is lehet, hogy kinek mi a gondolat és mi a frázis, csakhogy a gondolatait magyarázva nem ismétlődnek annyit Kosztolányi képei, mint amikor frázisokat ken oda. Ilyenkor üres, szürke, elnyűtt, sivár – valljuk be egyszerűen, csapnivalóan rossz. Folyton „félreveri a harangot”, „megfújja a kürtöket”, „megvonja a türelmi bárcát”, a remekírók vagy a szokás állandóan „fémjelzi” a használhatónak ítélt szavakat. Félti, támogatja, védelmezi a „mozgalmat”. (A par exellence polgár Kosztolányi mint a mozgalmár: hátborzongató.) Időnként még népieskedik is, van „a kutyafáját”, van „bitang”, és kedves jelzője a „rongy”. (Kosztolányi, a népi író, az se semmi.)

Vannak más ismétlődő motívumai is, de azok hitelesek: a leírásukra használt nyelven kívül azzá teszi őket a tartalom. Sokszor eljátszik azzal, hogy a költő, mint a gyermek, megfosztja a szavakat történetüktől, múltjuktól, kötöttségeiktől, kiszabadítja a hangsort a köréje szőtt jelentésburokból, és önmagukért élvezi őket – ugyanaz a határ nélküli önimádat van ebben, mint Kosztolányi leveleiben.

És vannak ismétlődő motívumai, amelyek attól hitelesek, sőt élvezetesek, hogy hazudozik velük. Egyszer azt írja, hogy Mezzofanti „egy érintéssel” megtanult egy nyelvet, máskor azt, hogy az ilyesmi tökéletesen lehetetlen; egyszer lelkendezik kora sajtójának előmenetele miatt, máskor elmarasztalja. Az örök cseléd a nyelvvel foglalkozó írásokban is többször fölbukkan mint a tiszta, szűzies vidék tiszta, érintetlen képviselője, akit aztán megront a nagyváros. Hol Juliskának nevezi, aki „egy kis Csík megyei parasztlány”, mellesleg a házmester leánya volt, és „csöpp fejében öntudatlanul felhozta ... az erdélyi fejedelmek nyelvét”. (A házmester nem.) Hol kisfia dajkájának teszi meg, aki „a tanyáról” érkezett hozzájuk, és a történetmondásból nyilvánvaló, hogy nem szabad komolyan vennünk, amit mesél róla: „Esténként feleségem a Hamletet olvasta föl nekem, Arany János utolérhetetlen szövegét. A dajka, miután elaltatta a kisfiamat, egy zsámolyon kuporgott. Azt hittük, hogy ránk se hederít. Észrevettük, hogy odafülel. Izgatottan követte a cselekmény menetét, s a bonyolult lelki átalakulások, a zsúfolt, fűszeres párbeszédek legkisebb mozzanatáról is pontos számot tudott adni. Mindent megértett. Végre ez az ő anyanyelvén volt. Viszont az újságokat nem értette meg. Ha azt olvasta, hogy…” – és így tovább. Vannak „kerekarcú, pirospozsgás, bajszos magyarok” is, ők az országházba kerülvén tanulták meg a „sete-suta nyelvet”; „két kucsmás vidéki atyafi” meg annyira azt hiszi az Oktogonon világító fénybetűk láttán, hogy külföldön van, hogy azt viszont nem hiszik el az őket útbaigazítani siető írónak: ő is magyar, inkább hitetlenkedve tovább ballagnak. Kíváncsi vagyok, de hogyan lehetne ezt már kideríteni, hogy amikor Kosztolányi ilyeneket írt, maga bármennyire is komolyan vette-e, vagy ezeket az ötletnek talán nem nagyon rossz, de nagyon hányaveti módon odamaszatolt történeteket pusztán pénzkeresésre és saját maga szórakoztatására szánta. Kísértetiesen olyanok, mint a bolgár kalauzról szóló mese (a Portugálul olvasok ennek egyik mintapéldája), teleszórva szemenszedett hazugságokkal; összekacsintva a szemfüles olvasóval az együgyű olvasó háta mögött, aki képes az elmondottakat szó szerint igaznak venni.

Az unalmas ismétléseknél és a saját maga által kiüresített, elerőtlenített képeknél bosszantóbb, amikor okoskodik: amikor játssza a nyelvészeti jólértesültet. Mikor zárójelben kekeckedik olyasmivel, hogy egy kifogásolt szó valójában görög tő latin képzővel, plusz a német közvetítette, vagy hogy az angolok sose mondják happy endnek a happy endet, csak happy endingnek. Mintha nem tudná ő maga is, hogy ez a magyar használat szempontjából tökéletesen közömbös. Pedig nincs semmi szüksége rá, hogy nyelvészeti bennfentességét fitogtassa, mert mikor egyenesben ír, íróként, akkor tökéletesebben magyarázza el a beszédaktus-elmélet, a nyelv identitásjelző szerepe, a szleng, a stílustörténet, az akkomodáció-elmélet vagy a „szociopragmatika” lényegét, mint bármelyik nyelvészeti tankönyv. Ez persze minden valamirevaló szépirodalmi műre érvényes, de Kosztolányi úgy ír ezekről, hogy kifejezetten róluk ír, nyelvi jelenségekről, középpontba állítva őket, és úgy azért nehezebb.

A legokoskodóbb, legszedettvedettebb, legbosszantóbb írása nekem mindenképpen a Túlvilági séták. Mintha szigorú kis bölcsészcédulákról irkálta volna bele mindazt, amit belegyömöszölt, nem vetkőzve még le a kezdő filoszoknak azt a tulajdonságát, hogy képtelenek lemondani egy-egy följegyzésükről. Ilyenkor az írásba szuszakolt adatok és témák ráömlenek az olvasóra, mint a lakótelepi beépített szekrény tartalma a gyanútlan ajtót nyitóra, mert a mondatok alig vannak szöveggé még csak fércelve is. A Túlvilági sétákat először olvasva nem akartam elhinni, hogy ennyire rosszul is tudott írni. El voltam keseredve. Attól féltem, hogy soha többé nem leszek képes Kosztolányit olvasni, ahogy Karinthy muramistézése után nem lehet Móriczot olvasni, és Alfonso után nem lehet Csehovot nézni.

Amikor másodszor olvastam, úgy két órával az első után, már örültem neki. Nem mintha mint írást jobbnak lehetne találni, akárhányadik olvasásra is. Vannak benne különösen borzalmas részek, ha nem olvastam volna az Új Zrínyiászt, azt gondolhatnám, az ötlet is az: hirtelen fölbukkan a 35 éve halott Szarvas Gábor (az utcán? a temetőben? egy parkban?), és belekarol az íróba. Aztán mászkálnak kicsit Budapesten, elszörnyülködnek a sok idegen cégtáblán és szállodanéven, majd beülnek egy kávéházba, és elbeszélgetnek arról, hová jutott a magyar nyelv. Aztán Szarvas, ahogy jött, észrevétlenül eltűnik, csak a „pamlag borpiros bársonya” (jaj) marad. Nehéz elhinnem, hogy Kosztolányi komolyan írta le ezt a mondatot: a lezüllött tömegek „közönnyel tekintenek nyelvünkre, mely mostoha századokon nőtt nagyra, amikor idegenek tiporták, s börtönbe vetett íróink a vérükből, a bilincs rozsdájából kevertek tentát, hogy feljegyezzék egy elfeledett szavunkat”. Azt is nehezen hinném, hogy nem vette észre, milyen mulatságos, ha egy hulla „dacosan hátraveti a fejét” (s így ráadásul „igen hasonlít ahhoz a mellszobrához, mely az Akadémia előtti kertben van”); hogy vicces, ha azt mondják neki, „hidd el, sír bennem a lélek”; vagy hogy „sárgásfehér arca kigyullad az örömtől”. De az igazi stílushorror mégis az, amikor Szarvas „mentekezik”, hogy nem tud a világ dolgairól: „Én meglehetősen tájékozatlan vagyok. Sajnos nem kísérhetem figyelemmel a világ folyását. Kissé elmaradtam. Nem a saját hibámból. Amint tudod, már régóta nem élek. A halottak elmaradt emberek. Sírjukba nem járnak újságok, nem kiabál le az az új gép sem, melyet az imént hallottam a körúton – hogy is hívják –: a rádió. Engedd meg tehát, hogy néhány kérdést intézzek hozzád.” (Na? Részeg volt, vagy szórakozott az olvasóval?)

A Túlvilági séták olyan gyógyszöveg, mint a Szomszédok tévésorozat volt, vagy mint amivel Kiss Zoltán mosógépszerelő akart bennünket rávenni a Calgonra. Vagy mint amiket az Édes Anyanyelvünkben szoktam olvasni. Ez volt egyébként az egyik legmeglepőbb fölfedezés, ami Kosztolányi nyelvvel kapcsolatos írásainak olvasgatása közben ért: hogy a magyar nyelvművelők lényegében Kosztolányi modorában írnak – igaz, a lehető legrosszabb írását követve. Kosztolányi egy másik cikkében zseniálisan magyarázta meg többek között azt is, miért tartjuk olyan sokan kimondottan idegesítőnek azokat az embertársainkat, akik kéretlenül és folyton szórakoztatnak bennünket a szóvicceikkel – a Túlvilági sétákban viszont a humor más formájának nyoma sincs. A kigúnyolandó kifejezéssel poénkodik, mint ahogyan a nyelvművelő írások végén is ez a kötelező „csattanó”, ugyanolyan együgyűnek tüntetve föl magát ezzel, mint amazok szerzői. Persze lehetett részeg vagy kába, amikor írta, vagy lehet ez a szöveg önmaga paródiája. „Mennyi hírlap – szólt [Sz. G.], s az asztalon tornyosodó újságokra mutatott –, mennyi gyors, szárnyas madár, mely minden reggel kiröpül az országba, s fölveri a csöndet. Egy ilyen újság egyetlen példányára – hatvan oldalra – ki lehetne nyomtatni Vörösmarty minden művét. Boldog Isten – kiáltott föl –, mennyi betű, mennyi betű.” Leírhatta ezt röhögés nélkül? Vagy a lezárást: „Kitántorodtam a körútra. Szennyes márciusi köd kóválygott. Távol, keleten azonban a pályaudvar fölött halványlila csík rohant végig az égen: ekkor percent a hajnal.” Kétségtelen viszont, ha nyelvművelő lennék, csakis ez az írás lenne a bibliám.

Kosztolányi Dezső – Tihanyi Lajos, 1914 (az elveszett festmény másolata) – Wikipédia

Mert: Kosztolányi a gyökér. A Túlvilági sétákban csaknem minden benne van, ami ma is foglalkoztatja a nyelvművelőket – hogy „lassan már csak a kötőszó lesz magyar”; hogy „a külföldiek kedvéért idegen neveket adunk a magyar árunak”; hogy az „idegen divatot majmolva jó magyar szavak tömkelegét pusztítjuk ki”; hogy „a nyelvek világszerte kopnak a fölgyorsult élet miatt”; hogy „tolmács kell a magyarról magyarra fordításhoz”. Van benne a babonaságokból is, például hogy más, ha az európai nyelvek egymástól kölcsönöznek, mert azok rokonok. Kosztolányi ugyanazokat a metaforákat használja, mint a nyelvművelő irodalom ma is, bár ő vitruózabb. Itt a harc – van porond, sebek, kürtök megfúvása, nemes harc és gáztámadás; a betegség – járvány, kolera, fertőzet, a magyar nyelvnek „idegrendszere bomlik, vére senyved, bőrét kelések tarkázzák ... hovatovább nem is lesz élő szervezet, hanem halott szervezet”, mondja a zombi Szarvas; itt az ápolatlan kert és a tisztogatás – van gyom, bolondgomba, illetve nagytakarítás, söprés, villanyerőre berendezett kotrógép, piszok, szemétdomb, pöcegödör és dögletes levegő. És itt a „túlzott liberalizmus”, a „szabadosság” vádja; itt van, hogy azok a nyelvészek, akik csak szemlélik és leírják a nyelvet, közönyösek és hidegvérűek, pedig még az orvos sem az az „édesanyja betegágyánál”. Itt van minden idők legnépszerűbb nyelvművelő műsora, az Álljunk meg egy szóra alapötlete – bevillan Grétsy László szövetnadrágjának szára és az edzőcipő, mikor azt olvassuk, hogy „megállapodtunk egy kirakat előtt, böngészgettük a föliratokat”. De benne van kevésbé mókás dolgok alapötlete is, például a reklámtörvénybe rejtett nyelvtörvényé, ezt sokadik nekirugaszkodással végül sikerült áterőszakolni a törvényhozáson, azóta már bizonyosság, nem ígéret, hogy a világon semmi értelme nincs.

Egy ideig bíztam benne, hogy a Túlvilági séták csak vicc volt, hogy Kosztolányi fogadásból írta, hülyéskedésből rakta össze blődebbnél blődebb mondatokból. De többi nyelvvédő írása sem sokkal jobb, tele ócska szóviccekkel (pl. a nyelvművelő bizottságba késve érkezve sose látott még a fogasokon vaskalapot – hát tényleg, ez milyen jó poén) és az említett metaforák barokkos kibontásával a járni tanuló betegtől a gyim-gyom, paréj, dudváig. Ezekben az írásokban nem a tartalom (az az ő dolga), hanem az írás minősége volt kiábrándító. Némi vígaszt (hadd írjam már így, a vigasz nem ugyanaz) Meillet-nek írt levele nyújtott: formailag, tartalmilag – Kosztolányi szerint ez a két dolog egy – a Túlvilági séták ellentéte. Pontos, jól mért, méltóságteljes (és hihető) mondatok, ahogy úriember párbajozik. Szép, komoly írás.

Később azonban még a Túlvilági séták is elgondolkodtatóvá vált, amikor más írásaiban, kevésbé fejbevágó töménységgel és nem annyira bugyután megírva, de ott olvastam megint a jól ismert metaforákat és a jól ismert nyelvészeti sületlenségeket, nyelvművelő tételeket. Hogyan tudta összeegyeztetni azt, hogy „az ember nem gép, s így a nyelve se gép” (többször is leírta), azzal, hogy a nyelvnek is szüksége van „mérnökre”? Hogyan egyeztethető össze a 19. század tudományától örökölt nézet, a nyelv organikus szemlélete a harccal, a gyomirtással, a folyószabályozással? Sehogy. Ha a nyelv természeti jelenség, mely saját belső törvényszerűségei szerint él és változik, akkor a külső beavatkozás csak káros lehet neki. Volt Kosztolányinak egyáltalán nyelvszemlélete? Persze hogy volt, kinek nincs. És melyik volt az, a nyelv természeti jelenség vagy a nyelv gép? Vagy a kettő keveréke?

Az utóbbi túlságosan egyszerű megoldás lenne, és reménykedjünk abban, hogy Kosztolányi túlságosan koherens gondolkodó volt egy ilyen lehetőséghez. Nehéz azonban mit kezdeni azzal, hogy a zavarba ejtő kétarcúság akár egyetlen írásban is megjelenik.

A Pesti Hírlap Nyelvőréhez a kötet szerkesztőjeként Kosztolányi írt Használati utasítást – mindhárom egységhez egy-egy rövid fejezetet. A kötet második egységét, A helyes magyarság szótárát (ez az, amelyik nyelvművelő tanácsokat tartalmaz) azzal ajánlja az olvasó figyelmébe, hogy a nyelvben nem a ráció és a logika győzedelmeskedik, a nyelv nem mérnöki értelemben következetes, s hogy a nyelv valódi gazdája a közösség: „Ami tegnap szabálytalanság volt, ma szabály. A nyelv állandóan hullámzik, változik, mozog, mert él. Forradalma új igazságokat fogadtat el, melyek azelőtt képtelenségeknek látszottak. [...] Mi dönthet arról, hogy egy nyelvben mi a helyes és mi a helytelen? Néha az ösztön, néha az ízlés, néha – a legtöbbször – a nyelvszokás.” A harmadik egységhez, A tiszta magyarság szótárához írt ajánlásban azonban más a hangnem, más a szemlélet: „Az a helyzet, hogy nyelvünkre hovatovább minden nyelv hat, kivéve a magyart. Annakelőtte azok a szavak, melyek hozzánk kerültek, megmagyarosodtak. Most ősi szavaink is idegenné vedlenek. [...] Az idegen szavak nemcsak afféle külső szépséghibák, nemcsak afféle pörsenések a nyelv testén. Belső betegségre vallanak. Ha kerüljük és irtjuk őket, akkor magát a belső betegséget is kezeljük, mert a renyhe nyelvalkotó ösztönt munkára serkentjük. Ha nem törődünk velük, akkor az ártatlannak látszó pörsenések esetleg befelé is hatolhatnak, általános vérmérgezést is okozhatnak.” Az első szótárhoz azt írja, „anyanyelvünk ösztönös. A közlési vágy tanít meg bennünket, hogy mikor és hogyan mondjunk valamit. Úgy beszélünk, mint ahogy lélegzünk.” A másodikhoz meg azt, hogy „gyermeki kötelességünk, hogy megtanuljuk anyanyelvünket”. És a két idézett rész között még hét oldal sincs.

Na most ezzel mit kezdünk? Térjünk csak vissza a nyelvről szóló írások gyűjteményéhez, és állítsuk egymás mellé a leggyakrabban visszatérő gondolatokat. A nyelv élő organizmus, ezért nem lehet teljes egyetlen szótár, egyetlen nyelvtan sem. Kosztolányi szerint Hérakleitosz mondása a kétszernemlehet folyóról semmire sem érvényes annyira, mint a nyelvre. A nyelv folyton változó anyag, a változás az élete, változását pedig lélektani és nem ésszerűségi szabályok irányítják.

Anyanyelvünkhöz más a viszonyunk, mint az idegen nyelvekhez. Anyanyelvünk természetes, mert nem tudatosul bennünk; az idegen nyelvek szavainak legfeljebb szótári jelentését tanulhatjuk meg, a nyelv árnyalatait nem; történetét, s vele az őt beszélő közösség történetét nem hordozhatjuk öntudatlanul magunkban.

A nyelv lélek, a lélek nyelv; a nyelveknek lelkük és egyéniségük van. Nyelv és lélek minden lehetséges kombinációban társul nála. Nem mondja ki a szót, de abból, amit ír, egyértelmű, hogy nemcsak az egyéni lélekre, hanem a társaslélekre is gondol: hogy a nyelv közös, abban az értelemben, hogy az emberek nyelvhasználatát meghatározza mindazoknak a nyelvhasználata, akikkel kapcsolatba kerül. Ezért hordoz történelmet, ezért van egyénisége, ezért „bádogpohár” vagy „művirág” a mesterséges nyelv, emlékezet és élet nélkül.

Egy másik gondolatrendszerből nézve butaságnak, délibábos nyelvészkedésnek tűnhet, hogy Kosztolányit lelkesítette Piaget elmélete a hangok belső jelentéséről. Tudománytalan hóbortnak minősült volna az ilyesmi Kosztolányi sírból fölidézett barátja, majdnem-földije, Szarvas Gábor szemében is, hiszen Szarvas Hunfalvy és Budenz szigorú újgrammatikus elveit követte vakbuzgalommal: a nyelv természeti jelenség, ezért kell visszaállítani a nyelvújító beavatkozás előtti állapotába; változásának törvényei vannak, s a törvényeket kell vasszigorral védelmezni és betartatni. Kosztolányi korában réges-rég csacska beszédnek minősült mindaz, amit a Nagyszótár szerzői, Fogarasi János és Czuczor Gergely etimológiaképpen összeállítottak, romantikus múltbéli kalandorkodásnak az, amit a hangok belső jelentéséről gondoltak. Kosztolányi az ő szintén 19. századi, de humboldtiánus nyelvszemléletüket folytatta egyenes ágon – azt a szemléletet, amelyet a pozitivista újgrammatikusok mélységesen megvetettek. E szemlélet szerint a nyelv közösségi, s éppen ezért a közösség lelkét is kifejezi; e szerint anyanyelvünkhöz természetesen és közvetlenül, más nyelvekhez közvetetten, anyanyelvünk közvetítésével viszonyulunk; e szerint a nyelv él, egyénisége, kora van. Amikor Kosztolányi a nyelv természeti jelenség mivoltára hivatkozott, azt nem az újgrammatikus értelemben tette, hanem a humboldtiánusban. Kosztolányi Sapirt s még inkább Whorfot szerette volna, ha ismeri, és biztos helye van a nyelvi relativizmus magyar hívei között.

Talán azért annyira rossz a Túlvilági séták, mert Kosztolányi tévedésből más szellemet idézett meg, mint aki akart? 1922-ben még a Szarvasnál sokkal jámborabb Simonyival azonosította a Nyelvőrt, és talán a szellemidézés ötlete sem egészen független attól, hogy Simonyi a „temetőből is küldözgette kéziratait” – hagyatékát ugyanis halála után lapszámonként közölték. Kosztolányi 1933-ban, Schöpflinnek írott válaszában „nem egészen helytálló”-nak találta, hogy Schöpflin Szarvas Gábor ortológiájának folytatójaként tünteti föl a „mozgalmat”. Mint írja, dédelgetett mozgalma Szarvastól eltérően nem elsősorban a nyelv helyességét, hanem épségét és szépségét védelmezi, nem a nyelvújítás hibás alkotásait akarja kipusztítani, sőt „nem riad vissza” új szavak alkotásától sem az idegenek helyett.

És történetesen el is hihetjük neki, hogy ő valóban ezt akarta. Tényleg neológus volt, mint a vele azonos nyelvszemléletet valló, Kazinczy utáni neológus nemzedék, a Nagyszótár nemzedéke. (Szarvas pedig vad ortológus, és utálta a nyelvújítást.) A „helyesség” nála lelki, néplelki helyesség volt, más szóval pontosság, képszerűség, a nyelvnek megfelelő gondolkodás és kifejezésmód, és nem a nyelvtan vagy a nyelvtörténet által diktált helyesség. Nem az elit nyelvhasználat etalonként való elfogadása, hiszen helyesnek ítélte a csibésznyelvvel kvaterkázó és rossz kávéházi poénokból építkező budapesti nyelvet; a „tanya”, a „falu” „műveletlen” nyelvét. A nyelvművelők álmát, a tökéletesen működő nyelvet nem sokra tartotta: „A nyelv varázsa azonban éppen az, hogy telis-tele van emberi tartalommal, letűnt nemzedékek életével, okos és ostoba emberek szellemével, akik az indulat hevében nyűtték és rontották szavait, s úgy hagyták ránk, az érzés megindító szeszélyével együtt. Haldokló szájakon lebegtek ezek a szavak és szerelmesek száján, akik már csak gügyögni tudtak. Minden szó ereklye. A szenvedés szentelte meg, s a szenvedély torzította el. Ami hajdan szabály volt, abból kivétel lett. Félreértésből keletkeztek gyönyörű, költői képek. Családi emlékek évezredes kincstára az élő nyelv. Azért tudunk rajta beszélni, mert hasonlít hozzánk: éppoly eleven és gyarló, mint mi. Édes hibái többet érnek a tökélynél.” Írásaiban tényleg szerette a jelentések változásait visszagombolyítani, élvezettel babrált a félreértésekből, nyomdahibákból keletkezett szavak történetével, és megbocsátó volt a „divatjelenségekkel”.

Kosztolányi nyelvművelése, középpontjában az idegen szavak elleni berzenkedéssel, egyenesen következhetett volna e nyelvszemléletből: nem a nyelv, hanem a magyar lélek, a magyaros gondolkodás tisztaságát féltette. A móddal viszont, amit választott, már nem 19. századi neológus elődei példáját követte, hanem a Nyelvőr piszkálódását és képeit (úgyhogy ilyenkor nem is különösebben csinos, ahogy ír). A neológus nyelvművelés még valóban a nyelv művelése, nem gazok irtása, fekélyek kezelése és nem háború volt; a szőrszálhasogatást és a támadó stílust Szarvas honosította meg a nyelvművelésben. Az 1930-as években pedig Kosztolányi egyre inkább átvette saját korának nyelvművelő harciasságát. Szívesen elhinném én neki, hogy nyelvszemlélete nem soviniszta. Készséggel elhinném neki azt is, hogy a nyelvi sovinizmus nem jellemzi szépítésre-építésre törő mozgalmát sem, ha Kosztolányi egyedül lett volna ebben a mozgalomban, s nem olvastam volna abból a korból más nyelvművelő cikkeket is. És ha nem bagatellizálta volna Schöpflin véleményét egy ügyes kis csúsztatással – mintha Schöpflin soviniszta nyelvről írt volna (ilyen állat pedig nincs), s nem soviniszta nyelvhasználókról írt volna (1933-ban). És ha nem beszélt volna már 1932-ben „földönfutóvá és munkanélkülivé” tett magyar szavakról, legalább tizenkétezerről, amiket feleannyi idegen szorított ki. És ha nem nevezte volna „sehonnai, szennyes és nemzetietlen nyelv”-nek az „élősdi” idegen szavak által ellepett beszédet (1935-ben). Mert itt már Kosztolányi sem tudta, mit beszél, vagy talán nem akarta tudni, és belecsusszant a szép lassan, de elég határozottan jobbszélre tartó Magyarosan stílusába.

Így aztán forma és tartalom mégsem mindig egy, nála sem. Amikor azt írja, hogy „Elismerem, jobb magyarnak sem jobb magyar az, aki ilyenkor kerüli a görög-latin műszavakat. Csak a nyelve lesz szebb, egészségesebb, igazabb, ennélfogva emberibb” – az érthető nyelvszemlélete alapján. De a szabadelvűséget kárhoztatja, dúló járványról beszél, megrója a dunántúli nyelvjárásokat, mert himbérnek nevezik a málnát, és azt vallja, hogy a nyelvművelő társaságnak „tűzzel-vassal keresztül kell vinnie akaratát” – ez a 19. századi neológusoknak idegen, abszurd, bornírt, nyelvszemléletükkel összeegyeztethetetlen lett volna.

Egy ideig, a kiábrándultság szakaszában, azt akartam írni befejezésül, hogy inkább énekelt volna. Schöpflinnek írt viszontválaszát ugyanis ezzel zárja: „Jobb volna énekelni. Amíg ezt irkálom, gyakran elsüvölt fejem fölött Vojtina sorpárja: ’Mint hangjavesztett operadalár/ Lettem éneklőből ... énektanár’.” Igazságtalan befejezés lett volna. Kosztolányi nyelvről szóló írásaiban nem a frázisok, a mozgalmárkodás és az elcsépelt képek mennyisége okozta a kiábrándultságot, hanem hogy ilyenek egyáltalán vannak. Sokkal több volt az olyan írás, amely alapján ki lehetne nevezni „zseniális ösztönös nyelvész”-nek, ha nem lenne értelmetlen ilyesmit tenni, egyrészt mert túl jó író volt ahhoz, hogy ne az legyen, másrészt mert ez a nyelvészeken kívül úgyse érdekel senkit. Ezeket az írásokat egyszerűen jó olvasni, azt kapja az ember, amit vár. Kosztolányisak.

Egyébként a Nyelv és lélek befejezése után azonnal elővettem egy novelláskötetét, gondoltam, jobb ezen minél előbb túlesni, derüljön ki mielőbb, ha ennyi volt. Letenni szerencsére továbbra se tudtam.

Visszakanyorodva a sorozathoz: hogyan illeszthető ez a kettősség ahhoz a kerethez, hogy a nyelvműveléshez való hozzáállást jól meg lehet jósolni a politikai ideológiából? Jobban, mint gondolnánk. Kosztolányi politikai beállítódását sokan csapongónak tartják, de az író egyik legjobb ismerője, az életmű kritikai kiadását készítő kutatócsoport vezetője, Szegedy-Maszák Mihály szerint stabil volt az: irtózott minden „világmegváltó ideológiától” és önkényuralmi rendszertől. Nem szerette a kommunistákat, Kun Bélát, de nem szerette Horthy rendszerét sem; a nemzetiszocializmust, bár teljes borzalmában nem ismerhette, már annak fölbukkanásakor elutasította. Voltak név nélkül megjelent írásai egy szélsőjobbos lapban – 1919 és 1921 között az Új Nemzedék munkatársa volt –, leginkább a Tanácsköztársaságot gúnyolta bennük, írásai egyikébe-másikába keveredett antiszemitizmus is, s bár ez sosem volt valami dicső dolog, ne feledjük, hogy a holokauszt után másképpen nézünk vissza az egykori antiszemita kiszólásokra is, mint ahogyan a kortársak értékelhették – és szintén ne feledjük Kosztolányi legendás barátságát Karinthyval.

Sokan fölróják Kosztolányinak, hogy ő fordította magyarra Mussolini életrajzát – a húszas években, akkor, amikor Mussolini addigi élete még leginkább szocialistaként telt, Európa több politikusa és gondolkodója tőle várta Olaszország helyrerázását, és az említett életrajzot egyébként Mussolini zsidó származású kedvese írta. Bethlen István azért szorgalmazta az életrajz magyarra fordítását, mert reménykedett az olasz segítségben a határkiigazítást illetően, és a numerus clausus miatt a hazai egyetemekről kiszoruló zsidó fiatalok továbbtanulásának biztosítását illetően; aztán meg a duce későbbi tevékenységén Kosztolányi már gúnyolódott. Egyik utolsó üzenetében azt írta papírra Márainak, hogy „a magyar író Trianonba hal bele” – de hát egyrészt Kosztolányi szabadkai volt, az ő életét kettévágta az új határ, másrészt normális ember a családi érintettségtől függetlenül is megszenvedte Trianont.

Az 1910-es évek második felében Kosztolányi két szabadkőműves páholy munkájában is részt vett, először a Márciusban, aztán a Világban, az utóbbinak egyik alapítója volt. Igaz, nem vitte túlzásba a szabadkőműves szervezeti életet sem, talán mert úgy általában rosszul viselte a kötöttségeket: saját magát anarchistának tartotta, a művészetet politikamentesnek akarta látni. Íróként, emberként is ennek megfelelően viselkedett: a Nyugat ellenpontjaként indított, hangsúlyozottan keresztény-konzervatív Napkeletbe nem akart írni, de a szerkesztőt, Tormay Cécile-t megkérte, hogy járjon közben egy kommunista írónő kiszabadításában; politikai irányultságától távol állt, de saját korának legjelentősebb írói közé sorolta a szocialista Kassák Lajost; egyáltalán nem szimpatizált a népi mozgalommal, de ettől még elismerte például Erdélyi József írói teljesítményét; stb.

Legutóbb is Jancsó Elemér Kosztolányit bíráló cikkével zártunk, most is így lesz. Jancsó tehát (Dezséri György néven) 1934-ben a Korunkban támadta a nyelvtisztogató mozgalmat, s elsősorban a vezérszerepet fölvállaló Kosztolányit. Kritikája szociológiai és szociális indíttatású, lényege, hogy szerinte, ha Kosztolányi „írói lelkiismerete fölébredne”, s ha valódi „nemzeti érzés hevítené”, akkor nem a nyelv, hanem a nyelvet beszélő emberek jólétével törődne. Jancsó szerint jót tenne, ha Kosztolányi „elvonultatná maga előtt azt a 12 millió embert is, akik jól-rosszul ezen a földtekén magyarul beszélnek. A zsellérek millióitól a nyomortanyák és Páris magyar ’robotosainak’ nagy csapatáig bizonyára volna látnivalója és ’ihletet’ adó témája is. És ha egyszer ezt a ’fekete sereget’ elvonulni látná maga előtt és a ’magyar fájdalom’ igazi hangjai tényleg eljutnának, magas ’elefántcsonttornya’ zárt falai mögé, akkor bizony a magyar nyelv 140 ezer szava se volna elegendő a látott magyar bajok kifejezésére és érzékeltetésére. Talán akkor rájönne arra, hogy kicsiszolt sorai és márványba öntött gondolatai mily nevetségesen szegények és semmitmondóak.” Egyetérthetünk Jancsóval, ha azt gondoljuk a művész társadalmi kötelességeiről, amit ő – vagy nem értünk egyet vele, mondván, hogy ízlés és beállítottság kérdése, melyik művész milyen témát választ magának.

Van azonban itt más is. Jancsó másik gondolatsorában az érvelés kiindulópontja azonos a társadalmi szerepvállalásra vonatkozó kritikával, nyelvi következtetése viszont érvényes, függetlenül attól, hogy az előzőről mit gondolunk: „amikor nyelvtisztogató munkájuk célkitűzéseiről beszélnek, miért feledkeznek meg következetesen azokról, akik elvégre a nyelvet beszélik? Miért hallgatják el pl. azt, hogy az, hogy ki hogyan használja anyanyelvét következmény, következménye rajta uralkodó, vele bánó (elbánó!) erőknek? Miért nem törődnek a nyelv alanyaival s ez alanyokat meghatározó világgal? [...] Miért szakítják ki az összefüggések sorából csak a nyelvet? [...] Ha Kosztolányi a dolgokat gyökereikben nézné, [...] észrevenné azt, amit nyelvészeti érvelések nélkül is tudunk, hogy az idegenszerűségek gyakori használata, nálunk magyaroknál a polgárság osztályuralmának nyelvbeli kifejeződése. Minden uralkodóosztály igyekszik felsőbbrendűségét s az alatta levő osztályoktól való különbsége tudatát minden téren kifejezésre juttatni.”

Jancsó gondolatát továbbvihetjük: nemcsak korának polgársága törekedett arra, hogy nyelvhasználatával is megerősítse társadalmi pozícióit – a nyelvművelés is erre való. Valójában mindig az uralkodó kulturális elit hatalmi eszköze, sajátos módon akkor is, amikor nyíltan kimondott célja éppen a nyelvi különbségek eltüntetése. Ezt a kommunista időszak nyelvművelése egyértelműen bizonyította.

Sándor Klára

(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!