Bolgár György interjúi a Galamusban - 2012. április 4.
- Részletek
- 2012. április 06. péntek, 03:02
- Megbeszéljük
Bolgár György kérdései 2012. április 4-ei műsorban
Mai műsorunkban megbeszéljük, hogy vajon milyen elnököt keres magának Orbán Viktor. Aki a német közszolgálati televízió szerint meggyengült Schmitt Pál lemondása után. Önök is így gondolják?
Másik témánk az államfő jelöltségre is esélyes Kövér László újabb meghökkentő kijelentése ezúttal arról, hogy szerinte botrányosan viselkedik az IMF a Nemzetközi Valuta Alap, amely politikai feltételekhez köti a hitelt Magyarországnak. Ha kölcsönt ad Csádnak vagy Nigériának, akkor Magyarországnak is adjon. Mondta Kövér a francia Le Mondnak. Ilyen egyszerű volna?
Mit szólnak ezenkívül ahhoz, hogy állítólag Kövér László ismerősét nevezték ki egy ismert jónevű gimnázium ideiglenes igazgatói posztjára, bár a tantestület és a szülői tanács egyöntetűen ellenezte.
És végül mi a véleményük arról, hogy egy veszprémi ügyvéd szerint úgy darálta le nagy nyilvánosság előtt az egészségügyi államtitkár a kórházi rezidensek letétbe helyezett felmondó leveleit, hogy közben az ügyvédi irodából egyetlen felmondó levelet sem vontak vissza. Nem csalás, nem ámítás?
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Kovács Zoltánnal vitázott a médiatörvényről
Haraszti Miklós az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet volt médiaszabadság képviselője
Bolgár György: - A napokban meglehetősen feltűnést keltő vitában vett részt Kovács Zoltán kormányzati kommunikációs államtitkárral. Mégpedig az Európai Újságírók Szövetségének szervezésében. Ahogy én láttam az erről szóló beszámolókat, Kovács Zoltán elég támadó szellemben vette fel a harcot, nem tudom, hogy harc volt-e ez, a vitában a harcolt-e Önnel. Gyakorlatilag megismételte mindazt, amit a kormányzat az elmúlt egy évben vagy lassan már másfél évben folyamatosan üzen a világnak és Magyarországnak, hogy nincs ezzel a médiaszabályozással semmi baj, a sajtószabadság él és virul, és igenis létezik ilyen médiairányítás, médiaszabályozási rendszer mindenhol a világon. Akinek pedig ez nem tetszik, mint például Önnek, annak lényegében politikai indokai, politikai motivációi vannak Magyarországon és külföldön egyaránt. Ön milyen érzésekkel ülte végig ezt, beszélte végig ezt és állt fel aztán a vitáról?
Haraszti Miklós: - Köszönöm szépen a kérdést. Mindezek dacára hálás voltam, mert ez egy európai szint volt most egy pillanatra, sok-sok ilyen vitának kéne még zajlania, nagyobb nyilvánosság előtt. Ha a kormány bűneit kellene elemezni, a legfontosabb az én szememben, hogy nem válaszol, a kétharmad birtokában úgy gondolja, hogy olyan hatalma van, ami bármilyen cselekedetre vita nélkül alkalmas, alkalmazható. Volt már ilyen, csak az húsz évvel azelőtt volt. A vitánk egy jó pillanat volt, habár valóban úgy volt, hogy azonnal durváskodni kezdett, egészen pontosan azt mondta, hogy ez a szakmai vita nem szakmai vita lesz, hanem politikai és így is lett, mert azt is mondta, hogy minden érv, amit hallani fogunk, nem szakmai, hanem politikai lesz.
- De ebben az a rendszeresen visszatérő elem, hogy a kormány politikainak minősíti a vele szemben felhozott érveket, a szakmaiakat is, majd politikai oldalról válaszolja meg. Nekik szabad politizálniuk, az ellenfeleiknek nem.
- Kettős mérce dúlt ebben a beszélgetésben, mert az egyik az volt, hogy nekem politikai múltam van, tehát nem lehetek szakember, sőt odáig ment, hogy azt mondta, hogy szakembernek álcázom magam, és azok is, akik bírálják a törvényt. Az Önhöz hasonlók, mondta kedvesen. Ugyanakkor soha nem hallottam mondjuk Szalai Annamária jelzőjeként, hogy volt Fidesz-képviselő vagy Schmitt Pál jelzőjeként, hogy volt Fidesz-alelnök, de úgy látszik, ez nálam, aki hat évig 56 ország megbízásából kormányközi médiaszabadság-biztos voltam, nagy elismeréssel övezve, ezzel mégsem tudtam kivívni, hogy erről a jelzőről leszokjon. De ezt értem, ezt nevezi ő politikai vitának és ez így is van. Ebből a szempontból az volt.
- Azt mondja, hogy ha nem is bíztató a helyzet, de legalább utólag válaszoltak vagy utólag hajlandók voltak vitára, és hogy a kormányzat egyik fő bűne, hogy nem válaszol. Megtoldanám még valamivel és nem tudom egyetért-e velem. Nem az a fő bűne, hogy nem válaszol, hanem annak idején, amikor például kidolgozták a médiatörvényt vagy az első javaslatát létrehozták – bár pillanatok alatt ment az egész –, akkor meg sem próbált konzultálni, vitatkozni, nem próbált szakmai és politikai csoportokkal egyeztetni erről.
- Igen. A vita vezetője fel is vetette, hogy nem kérdeztek meg újságírókat, senkit nem kérdeztek meg.
- Nemhogy nem válaszoltak, nem kezdeményeztek soha, semmilyen vitát és egyeztetést semmiről.
- Három képviselő – akik közül kettő kerületi polgármester – terjesztette elő a világ legszakmaibb médiatörvényét, ahogy nevezik. Az egyetlen olyat – mint Kovács úr mondta –, amelynek szerinte európai plecsnije van arról, hogy európai, értve ezen, hogy a médiatörvény egyik ürügyét Neelie Kroes, az Európai Bizottság ez ügyben felelős biztosa megsemmisítette, mert azt mondták, arra van szükség, hogy az európai audiovizuális direktívát beforgassuk. Neelie Kroes kimutatta, hogy a médiatörvény centralizáló, hatalomnövelő, illegitim vonásai mindegyik audiovizuális dologban megtalálhatók a törvényben, és ezt ki kellett javítani. Erre volt az Európai Bizottságnak hatásköre, az első menetben. Igyekeztem rámutatni a vitában, hogy nem egyszerűen „lepolitikaizása” volt a nagyon is szakmai bírálatoknak. Az ENSZ, az EBESZ, az Európa Parlament, az Európa Tanács és jelzem, most még ott van a csővezetékben az Európa Tanács rendkívül részletes bírálata is, az a bizonyos, amin összecsapott Navracsics úr és Neelie Kroes legutóbb Brüsszelben, amire azt mondta Kroes, ezt a dolgozószobámban Navracsics úr mondta nekem, hogy ezt az Európa Tanácsi dolgot maradéktalanul be fogják forgatni, most meg nem vállalja, de jön még ez is. Ezek mind szóról-szóra, paragrafusig menően, rendkívül pontosan utalva a megsértett normákra, azt mondták, amit a hazai bírálók mondtak. Ennek ellenére a hazai bírálókra politikailag pedig egyszerűen nem válaszolnak.
- De azt is mondják – nem tudom, hogy ezen a vitán is elmondta-e Kovács Zoltán –, hogy a hazai bírálók, akik nem tudnak belenyugodni a súlyos politikai választási vereségükbe, a liberálisok és a baloldaliak, a szocialisták lázítják fel a nyugati szövetségeseiket, hogy így próbáljanak meg revánsot venni.
- Igyekeztem a vitában rámutatni, hogy ezek mind kormányközi szervezetek. Ezek nem egyszerűen szakmai szervezetek, amelyek egységesen, az egész világon a sajtószabadságot védő szervezetek, hanem minden egyes szervezet kormányközi szervezet, azoknak az ezzel megbízott emberei mondják ugyanezt. Még egy érdekes dolog van itt, ennek a bizonyos recepciónak a fejlődése. Mert nem egyszerűen politikaizás folyt itt. Először az volt 2011 januárjáig, hogy nem is olvasták, miről beszélnek. Utána az volt, hogy megegyeztünk Neelie Kroeszal és most ez az egyetlen médiatörvény Európában, aminek plecsnije van az európaiságból.
- Merthogy négy ponton kijavítottuk és akkor minden rendben.
- Így van. Ugyanez folyik most. Az Alkotmánybíróság – számomra meglehetősen kérdéses módon – a törvény legfontosabb dolgaiban nem folyt bele, például a médiatanács egypártiságába, az elképesztő büntetőhatalmába. Például abba, hogy milyen engedélyező és visszavonó hatalma van teljesen átlátszatlanul egy kizárólag Fidesz delegálta tanácsnak.
- Vagy abba, hogy példátlan szabadsága van annak eldöntésére, hogy most ki és hogyan sérti meg az emberi méltóságot vagy a kiegyensúlyozott tájékoztatást. Vagy kisebb vagy nagyobb vagy többségi vagy kisebbségi csoportokat.
- Így van. Egyébként ebbe a dologba valamennyire beleszólt az Alkotmánybíróság.
- Na de az írott sajtóban.
- Igen. Ahogy haladunk előre az időben, egyre fogynak a médiatörvény tartalmi előírásai, vagyis azok az előírások, amelyeket a médiatanácsnak joga van vizsgálni, a még a nyomtatott, normál sajtóban is. Ezek köre egyre fogy, most az Alkotmánybíróság még levett belőle egy-kettőt. De még így is messzemenően alkotmányellenes marad, hiszen amikor büntető és civil ügyekről van szó, mindezeket a beavatkozásokat, a sajtószabadságot, a véleményszabadságot sértőnek nevezte korábban az Alkotmánybíróság. Csak egy példát mondok. Magyarország az ENSZ Emberi Jogi Bizottságában az összes nyugati országgal együtt, konzekvensen az úgynevezett a vallások megrágalmazása elleni, főleg arab követelésű szabály ellen szavaz. Itthon meg benne van a médiatörvényben. Ugye? És így tovább. Csak azt akartam mondani, utána, amikor ez az európai plecsnink kifejlődött, akkor jött ez a négy kormányközi szervezet. Hihetetlen részletességgel, paragrafusig lebontva. És mindegyik azzal kezdte a véleményét – dacára annak az egyezménynek, ami az Európai Unióval köttetett és ez nem elég –, hogy még mindig a sajtószabadság súlyos sérelme forog fenn.
- Mit tud arról, hogy az Európa Tanács készülő jelentését ki csinálta, ki rakta össze? Mert Thomas Hammarberg, az Európai Tanács Emberi Jogi Biztosa most távozott posztjáról, pedig ő volt az, aki részletesen, már másfél év óta folyamatosan foglalkozott a magyar médiatörvénnyel is. De az utódja más…
- Nem, ezt nem az utódja csinálja. Ő Emberi Jogi Főbiztosként minden emberi jogi üggyel foglalkozott. Mivel koránt kitört a médiatörvény botránya, ezért foglalkozott vele. De azóta nagyon kiváló véleményeket írt egyébként az egyháztörvényről és másról is. Ő valóban távozik, egy csodálatos ember. De egyébként ennek az előzetes pontjai olvashatók, a Financial Timesban szivárogtatták ki – egy újságíró szerezte meg –, és ez még jön, ez az, amire Neelie Kroes utalt a Navracsics Tiborral folytatott vitájában.
- Hogy ezt tessék átvenni.
- Ezt az Európa Tanács strasbourgi Media Styling Comittee-je állítja össze, ami egy emberi jogi bürokrácia, pontosan ugyanazokat a törvényeket, standardokat, normákat alkalmazza például a posztszovjet országokkal folytatott állandó vitáiban. Ez rendkívül részletesen kitér mind a médiaszabadság, mind a médiapluralizmus, mind az újságírói szabadság veszélyeztetésére ebben a törvényben. A Financial Times elsősorban kitér a törvény egypártiságára, ami a kommunizmus óta a sokpártisághoz már hozzászokott Európában teljesen példátlan.
- Azt magyarázza el a hallgatóinknak legyen szíves, hogy lehet az, hogy az Európai Unió, amelynek sokkal szigorúbb tagsági feltételei vannak, mint az összes európai államot összefogó Európa Tanácsnak, csak négy viszonylag jelentéktelenebbnek minősíthető kérdésben tudott konkrétan fellépni a médiatörvénnyel szemben, és akkor a kormány azonnal reagált is, hogy jó, ezeket elfogadjuk. Viszont más alapvetőbb és lényegibb ügyekben nem illetékes. Hogy lehet akkor, hogy az az Európa Tanács, amelynek Ukrajna is tagja például, meg Azerbajdzsán is, mégis megfogalmazhat ilyen, ha tetszik szigorúbb kívánalmakat a magyar médiatörvénnyel szemben?
- Bolgár úr, veszélyes vizekre evez, mert kurzusokat szoktam tartani erről.
- Ajjaj. Hat órakor fejeződik be a műsor.
- Nem akarok túl sokat, röviden összefoglalva, mondjuk a főbb okok közül néhányat mondok. Az egyik az, hogy az Európai Unió Alapjogi Chartája vagy a Fundamentális Jogok Chartája mindössze 2009-ben született, akkor írták alá. Ez egy teljesen új dolog, és az alapítók fel se tételezték, hogy az alapvető emberi jogoktól ilyen súlyos mértékben eltérhet egy tagállam. Ez az egyik fő ok. Ez a procedúra az a púpos gyerek, amely alakul a prés alatt. Most például Neelie Kroes második bejövetele – hogy így mondjam – ezzel kapcsolatos. Ő látta – elnézést, nem tehetem meg, hogy nem említem – a Klubrádió esetét, ami bemutatta, hogy a posztszovjet világban megszokott irányba fejlődik a rádió-, televíziórendszer, amit úgy szoktunk nevezni szaknyelven, hogy a keleti duális rendszer. Ennek a lényege, hogy a rádiók, televíziók vagy vadul szórakoztatnak, vagy pedig kormánypropagandát folytatnak. Harmadik út nincs. A harmadik út kifelé vezet a rendszerből, mint a Klubrádió esete mutatja. És hogy ez bekövetkezhetett, ez kényszerítette arra, hogy mégiscsak ezt az Alapjogi Chartát valahogy bevonja a vizsgálódás körébe. A második ok pedig az, hogy sajnos vagy nem sajnos, számomra sajnos, ez a nemzetek Európája. Ez nem egy Európai Egyesült Államok, ahol van egy abszolút hatalmú Legfelsőbb Bíróság, amelyik azt mondja, hogy Iowában és Massachusettsben ugyanaz a törvény. Ugye?
- Vagy ha mégsem, akkor adott vitás esetekben majd hoz egy kötelezőérvényű határozatot.
- Úgy van. Tehát ez egy második púpos gyerek a prés alatt. Szerintem a jövendő század kihívásai ki fogják kényszeríteni, hogy ebben a tekintetben egységesebb legyen Európa, különben nagyon nagy bajban leszünk. Az van most, hogy a gazdasággal kezdik, gazdasági vonalon próbálnak egy magasabb föderális szintre lépni. Az európai elnöksége idején Magyarország ehhez hozzájárult. Most pedig szívja a fogát. De mindenképpen az van, hogy itt indul el, és ha az adótörvényekben és egyebekben előbbre jutnak, talán majd az emberi jogi törvényekben is előbbre fognak jutni.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Nem a letétbe helyezett felmondásokat darálták
Bősze Ferenc ügyvéd
Bolgár György: - Mitől ilyen bátor ember?
Bősze Ferenc: - Magától ezt a kérdést nem vártam. Ugyan az elmúlt hónapokban nagyon sokan feltették ezt a kérdést, és tényleg elcsodálkozom, hogy 2012-ben, a demokratikus váltás 22. évében ezt a kérdést valaki még komolyan gondolja. De akkor elgondolkozom.
- Hát igen, én félig komolyan gondoltam, de azért nem állítom, hogy nem volt benne egy kis provokáció, kétségtelenül. Én is úgy gondolom, hogy a demokrácia 22. évében nem volna szabad félni. Néha kell, meg néha nem árt arra gondolni, hogy na, most mi történhet akkor, ha én írok egy nyílt levelet Szócska Miklós egészségügyi államtitkárnak, és lényegében meghazudtolom őt, amikor a nyilvánosság előtt a Rezidens Szövetség vezetőjével együtt ledarálta a rezidensek felmondó leveleit, amelyeket letétbe helyeztek abban az ügyvédi irodában, ahol Ön dolgozik. Márpedig Ön azt írja ebben a nyílt levélben, hogy ezeket a leveleket felbontás nélkül továbbra is ott őrzik, vagyis amiket ledaráltak, nem lehettek a letétbe helyezett levelek. Azért ehhez mégiscsak – azt mondom és komolyan mondom – kell bizonyos bátorság.
- Nézze, miután Amerikából azt a választ kaptam az Amerikai Egyesült Államok elindított perem apropóján, hogy veszélyeztetem az Egyesült Államok szuverenitását – ez az Egyesült Államok igazságügyi minisztériumának álláspontja egy egyszerű magyarországi polgári perről –, akkor ezek után ennél nagyobb veszély vagy fenyegetés szerintem már nem érhet.
- Mi volt az a bizonyos amerikai ügy?
- Reagáltam a chicagói perre, amelyik ennyi év után a magyar állam felelősségét kívánja feszegetni. A MÁV és a Nemzeti Bank elleni per. És úgy gondoltam, hogy ha a jogellenes cselekmények sorát – amíg nem évültek el, mert valóban nem évültek el – anyagi megfontolásból is bolygatjuk, és nemcsak a történelem vagy a morál tanulsága szempontjából tesszük az utókor számára ismertté és fontossá, hanem anyagilag is el akarunk számolni valóban, akkor tegyük teljessé, és akkor vonjuk be azokat a genfi konvenciót sértő háborús cselekményeket, valamennyit teljes körűen, amelyeket a második világháborúban a győztesek követtek el.
- Vagyis azt mondta, hogy akkor az amerikaiak is számoljanak el azokkal az okozott károkkal, amelyeket a világháború alatt ők okoztak.
- Igen, és azóta is okoznak a világban, Afganisztánban, Irakban és Iránnal való fenyegetésükben. Én azt gondolom, hogy ezzel a világnak foglalkozni kell, de a világ ezzel nem foglalkozik. Nem gondolom, hogy a terrorizmus válasza a helyes válasz. Helytelennek és nagyon rossz válasznak gondolom. De helytelennek gondolom a hőbörgést, az autóborogatást, mindenféle olyan demonstrációt, amely erőszakba torkollik. Úgy gondolom, hogy a jognak megvannak az eszközei a válaszadásra, és aki tud arabusul, az szólaljon meg arabusul, aki tud úszni és ismeri a vízipóló szabályait, az ugorjon a medencébe és játssza le a meccset. És ugyanennek a szellemnek a mentén született az a gondolatom ennek kapcsán, hogy amikor szembesülök azzal, hogy egy nagyon komoly munkával tavaly tavasszal kidolgoztuk azt a jogi feltételrendszert, amelynek alapján az orvos kollégák érvényesíteni tudják azt a katasztrofális egészségügyi helyzet javítását célzó szándékukat, amelyet a Rezidens Szövetség felvállalt és meghirdetett, a kutyát nem érdekelte ennek a felmondásnak a jogi relevanciája, tartalma, hogy egyáltalán mi mentén lehetett ezt tartalmilag kidolgozni. Mindenkit ennek a letéti része érdekelt, holott ebben a letéti rész volt a legkevesebb. De sokkal nagyobb érdem volt, amint tudjuk, hogy az igazsághoz vezető útnál mindig a megtaláláshoz kell nagy bátorság, nem pedig a kimondásához. Ebben az esetben is úgy gondolom, hogy ez volt a szép dolog, hogy felvállaltuk, kidolgoztuk, megoldottuk. És én úgy gondolom, hogy maguk a letétbe helyezett felmondások mint egy időzített bomba ketyegtek, nem szolgálhattak többet és mást, mint eszközt a cél elérése érdekében. És ha a célt kihirdették – márpedig már másodszor tették ezt meg, mert december végén kihirdették, hogy fel van függesztve, most meg kihirdették, hogy eredményes volt a tárgyalás a minisztériummal –, akkor a célt elértük, az eszköz használata okafogyottá vált. És úgy gondolom, hogy annál a dolog sokkal súlyosabb, hogy olcsó propagandafogásként, sajtóeseményként és szelepként viselkedjenek egyébként komoly emberek. Ebben nem volt hajlandó az ügyvédi iroda részt venni semmilyen formában. És miután megtettük a figyelemfelhívást, hogy ezt ne tegyék, mert a letéti szerződések alapján ezek nálunk vannak, nincs mit ledarálni, felhívtuk Szócska úr figyelmét, hogy államtitkár úr, ne menjen el. Nem kell oda elmenni. A Rezidens Szövetség tartson egy sajtótájékoztatót, tartott már jó párat, nekik szükségük is van a sajtó nyilvánosságra, a figyelem felkeltésre. Egyrészt fiatalok, másrészt küzdenek.
- Na de erre szolgált ez az egész ledarálás. Megtetszett Szócska államtitkárnak is, megtetszett Papp Magornak is, hogy jaj de jó.
- Azt én nem tudom.
- Ugye érdekes kifejezés, és még be is lehet mutatni, ez a televízióban remekül mutat. Hát akkor learatjuk a politikai sikert.
- Én ezzel nem értek egyet és ebben én nem vagyok hajlandó semmilyen formában közreműködni. Én a munka komoly részében szívesen segítettem a rezidenseknek. Örömmel nyugtáztam, hogy sikerrel jártunk, sikeres akcióban működtünk közre. Örültem, hogy nem kellett a „fenyegetettséget” megjeleníteni. Mert akkor derült volna ki itt igazán, hogy mit ért ez a mozgalom, ha benyújtják a felmondásokat. A puding próbája elmaradt, de a cél, maga a puding az elkészült. És én azt gondolom, hogy ennek örülni kell, ennek hangot kell adni, nem pedig olcsójánosként kiülni és darálni a semmit. Mert, miután az ügyvédi iroda elzárkózott az elől – hiszen nem erre szólt a megbízásunk az orvosoktól –, hogy sajtó előtt ezt csinálja… hiszen le van írva világosan az általunk szerkesztett okiratban, hogy mire kérik fel az ügyvédi irodát, mikor és hogy szolgáltathatjuk ki a papírokat, és ez egyértelműen csak és egyetlen célt szolgálhatott, beadni a munkáltatóhoz. Minden más esetben a felhasználásától eltiltottuk magunkat, így szerkesztettük ezt az okiratot. Tehát én azokat árultam volna el, ha felmegyek darálni a nálunk lévő papírokat. Nem erre szólt a feljogosítottságom.
- A rezidensek, akik letétbe helyezték a felmondó levelet…
-… Nemcsak a rezidensek Bolgár úr. Osztályvezető főorvos is csatlakozott. Nagyon komoly orvosdoktorok csatlakoztak ehhez. Nagyon szép célt értek el a rezidensek.
- És jelentkezett bármelyikük Önnél, hogy akkor kéri vissza ezt a felmondó levelet, köszöni az eddigi közreműködést, de most már okafogyottá vált és elviszi?
- Bolgár úr, bontsuk külön. A Rezidens Szövetségnek ahhoz volt joga, hogy megbízott bennünket, hogy folyamatosan tájékozódjunk, hogy alakul ez a gyűjtés, név és egyéb adatok nélkül, melyik kórház, melyik terület, milyen módon milyen sikereket értek el. Létszámról és névsorról ugye nem beszélünk.
- De ők beszéltek, hogy körülbelül háromezer. Önöktől kapták a létszámot?
- Nem. Ezt is világosan elmondtam, én nem szolgáltattam ki senkinek adatot.
- Se nevet, se számot.
- Én nem szolgáltattam adatot. Tehát én nem vagyok arra jogosult, hogy erről beszéljek.
- Akkor honnan vették ezt a számot?
- Úgy gondolom, hogy azt kell kérdezni, aki számot mondott. A Bősze magyar ügyvédi irodát nem.
- De ezek szerint nem kaptak Öntől számot, hogy hány felmondólevél van ott letétbe helyezve. Jól értem?
- Tőlem számadat e vonatkozásban nem hangzott el, nekem az elhangzott számadatokhoz nincs közöm, és nem is tartom fontosnak. Azt tartom fontosnak, hogy a decemberi helyzetben a kormány úgy ítélte meg – és remélem, hogy a felmondások számától függetlenül, mert nem ezt tartom fontosnak –, hogy az egészségügyben valamit tenni kell. Mert a levelemben azért azt is leírtam, hogy ez nem színházjegy, nem jókedvünkből kerülünk a kórházba, hanem valamilyen baj történik velünk. Betegség vagy baleset. És nem mindegy, hogy ebben az esetben engem milyen tárgyi és személyi feltételekkel lát el egy kórház, és én ezért éreztem ezt fontosnak.
- Mert ennek a nyomásgyakorlásnak Ön szerint is fontos és hasznos társadalmi következménye lehet.
- Az a lényeg, hogy ők azt választották, hogy gyűjtsünk felmondásokat letétbe. Ez egy taktikai eleme volt ennek. Nem ez a lényeg. Nem a felmondások voltak ebben a lényegesek, hanem az, hogy ez a nyomásgyakorlás történt, ha már a kormánynak magától nincs annyi esze vagy nincs olyan fontossági sorrend érzéke, hogy az egészségügy hol helyezkedik el abban a rendszerben, amelyben stadion épül vagy kulturális rendezvény színhelye készül el. Én azt gondolom, hogy az egészségügy helyét a kormánynak kellett felismerni, de mint tudjuk, Hegel óta, az érdek felismerhető szükségszerűség, és valószínűleg a kormány nem ismerte fel ezt a helyes lépést. Ezért a Rezidens Szövetség segítette őket abban, hogy felismerjék. De ehhez nem kell cirkusz. Tehát ez nem a városligeti elemek része, ez sokkal komolyabb. Az az orvosi kör, amelyik minket felhívott, megkérdezte, hogy ügyvéd úr, akkor mi ez, mihez csatlakozom? Mik a garanciák? Igen ügyvéd úr, akkor küldöm. Ilyen komoly emberek komoly dokumentációját én sem jogosult nem voltam kiadni, sem pedig azonosulni nem tudok azzal, hogy ezzel bohóckodjunk, és eljátsszuk, mert ez nem volt más, mint hogy eljátsszuk a ledarálást.
- Amióta ezt a nyílt levelet közzétette és amióta kapott erre nyilvánosság előtti választ is az államtitkártól…
-… Nem kaptam választ.
- Valahol azt mondták, vagy ő, vagy Papp Magor, erre már pontosan nem emlékszem, hogy ugyan már, ez csak egy szimbolikus ledarálás volt.
- Ja, értem. Ez a válasz.
- Ez volt a válasz. Igen.
- Azt hittem, hogy nekem küldött valaki választ. Én nem kaptam választ. De ez nem válasz, Bolgár úr. Ez a válasz, hogy ő mást darált le, és akkor másról beszélünk.
- Ez így van. De azt akartam kérdezni, hogy amióta ez lezajlott, tehát Ön megjelentette a nyílt levelet és kapott rá nem közvetlenül, hanem a nagy nyilvánosságnak szánt reakciót, azóta a letétbe helyezők közül bárki jelentkezett-e, hogy hű, kezd kínossá válni, akkor mit csináljak?
- Nem. Én ilyet nem kaptam. Bolgár úr, gondoljon bele, én milyen tartalmú leveleket vagy telefonokat kaptam.
- Milyeneket?
- Köszönőt. Hogy ügyvéd úr, köszönjük, hogy így állt hozzá. Köszönjük, hogy a felmondásunkat nem használta fel bohóckodás céljára. Köszönjük, hogy jól gondoltuk, hogy megbízhatunk Önben. Ugyanis kiderült a letétbe helyezők számára, hogy mi úgy jártunk el, ahogy megállapodtunk. Ez a mi kettőnk jogviszonya, a felmondást letétbe helyező orvosé és az ügyvédi irodáé.
- Egy ügyvéd ennél többet nem tehet, mint hogy a megbízóival szemben korrekt és tisztességes, és nem csapja be, nem játssza ki őket.
- Nekem holnapután is ezt a bizalmat kell ébresztenem más ügyekben. Úgy látszik, nekem már csak ilyen jellegű ügyek jutnak így hatvan év fölött, de ezt én nem bánom. Ez rendkívül fontos bizalmi elvre épül. Tehát nagyon fontos, hogy én ezt a bizalmat érezzem azoktól, akik rám bízzák a jogi ügyeiket. Tehát ez nagyon fontos volt számomra. És egy nagyon fontos dolgot hadd mondjak el, Bolgár úr. Kérdezte tőlem ma valamelyik újságtól valaki, hogy most akkor végül is hogy van ez, ügyvéd úr. Akkor most mit őriznek, mi maradt Önöknél? Mármint a bizalmon kívül, mert ugye a bizalom az megmaradt, hála Istennek. Ez a lényeg. Bolgár úr, a decemberben be nem adott tavalyi felmondások, illetve a március 30-áig be nem nyújtott idei felmondások olyan papírokká degradálódtak, amelyeknek nincs jogi relevanciája. Ezek úgy szóltak, a tavalyiak ugye, hogy december 30-án benyújtott, február 29-ére szóló felmondások. Az ideiek úgy szóltak, hogy a március 31-én benyújtott, május 31-ével, tehát a két hónapos felmondási időtartam lejártával megszűnő munkaviszonyra vagy közszolgálati jogviszonyra vonatkozott. Magyarul nem azért nincs benyújtás, mert kevés vagy sok a meghatalmazás, hanem azért, mert a célt elértük. Megegyeztünk a kormánnyal, persze ez annak a felelőssége, aki megállapodott, hogy ez valóban a cél elérése vagy egy közbülső állomás, de ez megint nem ide tartozik. Megint nem a felmondások tartalmi köre. Magyarul, ebben az esetben ezek a papírok olyanná váltak – én úgy fogalmaztam ma –, mint amikor készítünk egy adásvételi szerződéstervezetet, egy társasági szerződést, amit végül is nem írnak alá. Nem nyújtunk be. Nem jön létre a társaság, nem jön létre az adásvétel az ingatlanra, mert a felek végül is másképp döntöttek. De maga az okirat, amely a célt szolgálta volna, elkészült. Az itt van nálunk. De úgy döntöttek a felek, hogy nem kell benyújtani.
- Nem használják fel semmire. Bedarálásra sem.
- Semmire. Ez a lényeg. Nem használjuk fel, ugyanis felhasználhatatlan tartalmú okirattá vált. Nem fűződhet hozzá joghatály. Nem nyújthatom be április 5-én azt, ami március 31-étől venné kezdetét, hiszen április 5-étől június 5-ére szólna a két hónap. Nem gyerekjáték egy ilyen jogi irat. És nem gyerekjáték az, hogy x számú orvos részt vesz ebben. Még egyszer mondom, köztük voltak szolidaritásból főorvosok, akik elméletileg, mint főorvosi kar, nem vehettek részt ebben, de személyként sok hiteles ember, sok városból, sok neves intézetből juttatta ezt el hozzánk. És volt egy fontos mondata Rácz Jenőnek, amit üzenet formájában kaptunk, de teljes mértékben egyetértettem a főigazgató úrral, amikor azt mondta, hogy arra hívnám fel a tisztelt orvoskollégák figyelmét – a közelség okán értelemszerűen elég sok volt a veszprémi a felmondások között –, hogy akkor is meg kell találni ám az ügyvédi iroda címét majd, amikor a beadott felmondásra igen választ adok, és bejelentem, hogy ez a dolog irreverzibilis módon rendeződött, az Ön munkaviszonyát megszűntnek tekintem. A munkavégzés alól felmentem, február 29-re befejezte a működést. Tessék azt komolyan venni, hogy ha én igent mondok az Ön felmondására, akkor utána vissza kell majd menni, ha mégis másképp tetszik valaki gondolni, hogy az ügyvédi iroda akkor mit tud tenni ebben, hogy ez a munkaviszony megszűnt. És ezt a figyelemfelhívást azért tartottam fontosnak, hogy mindenki fontolja és gondolja meg, mit cselekszik. Nyilvánvaló, hogy ez azt a célt szolgálta, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy ez nem játék, senki részéről. Az intézmény részéről sem, és a dolgozók részéről sem. Hiszen ennek vesztese vagy nyertese a tízmillió magyar állampolgár.
- Meg a kormányzat részéről sem szabad, hogy az legyen.
- Bocsánat, persze. Igen.
- Igen. Ez volt az Ön megnyilvánulásának az üzenete.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Az egészségügyi béremelésekről és rezidens-blöffakcióról
Mihályi Péter közgazdász
Bolgár György: - Ön a napokban a Népszavának adott hosszú interjújában meglehetősen komoly fenntartásokkal és kételyekkel fogadta az egészségügyi béremelési megállapodást. Miért?
Mihályi Péter: - Két okból. Egyrészt azért, mert egyelőre csak ígéretről van szó, és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ezt az ígéretet a kormány be fogja tartani.
- Azért, mert nem akarná vagy mert nem fogja tudni?
- Tulajdonképpen mind a kettő, és azt majd nehéz lesz megkülönböztetni, hogy melyikről van szó. Nagyon könnyen el tudom képzelni például, hogy a kormány arra készül, hogy ha mégis lesz megállapodás az Európai Unióval és a Valutaalappal, akkor majd erre hivatkozva fogja ezt a megállapodást hatályon kívüli helyezni. Nem lesz egy elegáns megoldás.
- Akkor is, ha azt kockáztatja, hogy mondjuk a rezidensek vagy más orvosok fogják magukat és akár ezres nagyságrendben is távoznak majd az országból?
- Hallottam a korábbi beszélgetéseket, amikor Ön beszélgetett az ügyvéd úrral és aztán Kökény Mihály volt miniszter úrral, szóval én azt gondolom, hogy ez az egész rezidensakció egy médiablöff volt, amit a média az indokoltnál sokkal komolyabban vett.
- Fontos ügyről van szó. Végül is az egészségügyi ellátás és az orvosok itthonmaradása nem akármilyen kérdés.
- Egyáltalán nem akármilyen kérdés, csak két baj van. Erre az ügyvéd úr is valamennyire célzott. Egyrészt, hogy ki adta le a felmondó nyilatkozatát vagy ki nem, ez titkos. Ettől még nyugodtan bárki elmehetett Magyarországról azok közül, akik az ügyvéd úrnál letétbe helyezték a felmondó nyilatkozatukat. Írtak egy másikat, odaadták szépen a munkahelyükön. és elmentek.
- Tehát ez akár menet közben, az elmúlt hónapokban is megtörténhetett.
- Persze.
- Nyilván meg is történt néhány.
- Biztos meg is történt. Meg a jövőben is megtörténhet. Ez az egyik dolog. Ennek az egész felmondó nyilatkozatnak semmi jelentősége nincsen a valós helyzet kapcsán. A másik dolog, és talán ez a fontosabb: nincsenek jó adatok arra vonatkozóan, hogy hány orvos ment külföldre akár idén, akár tavaly, és főként arról nincs adat, hogy két hétre ment dolgozni vagy egy hétvégére vagy öt évre, tíz évre. Erről semmilyen adatunk nincs. Nagyon szeretném hangsúlyozni, nem tudjuk, hogy hány orvos ment külföldre. De azért ha az ember beszélget a magyar egészségügy szereplőivel, betegként, családtagként használja a magyar egészségügyet, akkor az a benyomása támad, hogy az igazi probléma nem ez, hanem az, hogy egyre több orvos megy át a magánszektorba. Ezért hiányoznak az állami kórházban az orvosok. És ennek semmi köze nincs ehhez az egész rezidens-történethez.
- Azt mondja, hogy ha vidéki kórházakban – mert erről az elmúlt években többször is olvashattunk –, különböző osztályokon hiányoznak a szakorvosok, akkor ők valószínűleg elmentek – akár ott, a vidéki városokban a magánszférába és nem feltétlenül külföldre?
- Így van. Ezt gondolom. Vagy úgy hiányoznak a kórházi ágyak és a műtőasztalok mellől az orvosok, hogy teljesen szakítottak a kórházzal vagy úgy – és szerintem ez a gyakoribb –, hogy a munkaidejük felét a saját magánrendelőjükben töltik. A kórház oldaláról nézve nincsenek ott. Egy fél orvos hiányzik, csak két fél orvos egy egész orvos.
- Tehát elvileg nem volna szabad a szabályok szerint fenntartani azt a kórházi osztályt, mert nincs ott alkalmazott orvos, de a gyakorlatban mégis van, mert magánorvosként bejár oda dolgozni, csak másképp van fizetve.
- Még ez a jobbik eset. A rosszabbik eset az, hogy tényleg nincs ott. A magánrendelőjében van és magánegészségügyi szolgáltatást nyújt, és ezért a kórházból tényleg hiányzik az orvos.
- Erre vannak valamilyen adatok, hogy hányan dolgoznak az orvosok közül, mármint a háziorvosokon kívül a magánszférában?
- Erre vonatkozóan sincsenek semmiféle adatok. Mindenesetre ha belegondolunk a másik aktuális ügybe, hogy most indulnak a magán-egészségbiztosítások, amelyek mind arról szólnak, hogy magánorvosokhoz lehet menni, akkor könnyen el lehet gondolni, hogy vannak magánorvosok és még inkább azt, hogy egyre többen lesznek. Tehát ez a folyamat felgyorsul, a biztosítók meg fogják teremteni az anyagi érdekeltségét annak, hogy az orvosok átmenjenek magánorvosnak.
- Magánszakorvosi rendelőintézetek alakuljanak, egyre nagyobb számban.
- Persze. És abban eggyel több orvos legyen, esetleg egyre hosszabb időt rendeljenek, ne félidőt, hanem teljes munkaidőt. Ebbe az irányba megy a dolog elég gyors ütemben. Nem a külföld a probléma.
- Ha nem a külföld a probléma, akkor viszont a kormány és a Rezidens Szövetség miért játszotta el ezt az egyesek szerint politikai színjátékot, hogy keményen küzdünk, hogy pénzt sajtoljunk ki a pénzügyi kormányzattól, és megpróbáljuk itt tartani az orvosokat, mert ez életbevágóan fontos? Ha nem mennek el és valahol máshol meg is keresik azt a pénzt, amire úgy gondolják, hogy nekik joguk és lehetőségük van, akkor miért olyan probléma ez az egészségügyi kormányzatnak vagy akár a rezidenseknek?
- Azt hiszem, hogy a történet elég hosszú volt ahhoz, hogy közben a helyzet meg is változott. A rezidensek ezt elkezdték, mert azt szerették volna, hogy ők és csak ők kapjanak jelentősebb anyagi juttatásokat, és azt kell mondanom, hogy ebben még valami igazságuk is volt, ha most csak a rezidensekről beszélünk. Mert tényleg, a rezidensek általában méltánytalanul keveset keresnek.
- És nekik kisebb is a lehetőségük, hogy akárhova elmenjenek.
- Igen. Ez a része a dolognak innen indult, és szerintem ez rendben is volt. A probléma akkor lett, amikor kiszélesítették a követeléseiket, és nem magukról beszéltek, hanem megpróbáltak szimpátiát kelteni, és azt mondták, hogy minden orvosnak emeljék meg a fizetését. Mert minden orvos borzasztóan keveset keres, ami egyfelől, tényszerűen nem igaz. Pontosabban szólva megint azt kell mondanunk, hogy nem tudjuk, mennyit keresnek az orvosok, fogalmunk nincs a háziorvosok tényleges jövedelméről. Az állami szektorban dolgozó orvosok keresetét sem tudjuk igazából. Követelni, hogy általában a magyar orvosok keressenek annyit, mint Ausztriában vagy Németországban, ez nonszensz. Holnapután a tűzoltók, a katonák, a bírák, mindenki jöhet ilyen követeléssel.
- Tulajdonképpen kielégíthetetlen a követelés.
- Teljesen. A saját harcukat kiterjesztették egy olyan területre, amiben már egyáltalán nem volt igazuk és ráadásul teljesíthetetlen volt. Közben az egészségügyi kormányzat mindenféle reformintézkedéseket, átszervezéseket próbált csinálni. Abból nem sok lett és végül is az államtitkár kiadta a jelszót, hogy mindent a bérekre. Tehát az államtitkárnak az egyetlen sikerszféra az marad, hogy valami kis béremelést mindenkinek kiharcol. Ebben kötöttek egy kompromisszumot a rezidensekkel, hogy a rezidensek mondják azt, hogy meg vannak elégedve, és az államtitkárság meg mondhassa azt, hogy minden orvosnak adtunk valamit. Tehát ők a saját másfél, kétéves kudarcukat leplezték le ezzel a darálós akcióval. Hogy na, végre csináltunk valami, emeltük a bért és fenntartottuk a szakmai békét.
- De közben nem tudták még bemutatni, sőt valószínűleg maguk sem tudják még, honnan is jön össze ez az állítólag szükséges harmincmilliárd forint.
- Igen, de a rezidenseknek muszáj volt abbahagyni az akciót, mert a blöffről kiderült, hogy blöff, és menteniük kellett a presztízsüket, az arcukat mentették, szüksége volt Szócska államtitkárnak is egy arcmentésre meg egy sikerre, és így jött ez a darálás.
- Hol áll ez az Ön által már bizonyos értelemben hivatkozott egészségügyi átalakítás? Mert állítólag ez is megy tovább, méghozzá nagyarányú központosítással, államosítással, az önkormányzatoktól elveszik a kórházakat és ráadásul a betegutakat kötelezően szervezik. Formálisan mintha hasonló módon történne ez, mint amit a szocialista-liberális kormány akart bevezetni néhány évvel ezelőtt.
- Most nem fogunk tudni belemenni az összes részletbe, most csak arra a momentumra reagálnék, hogy eddig nem történt semmi. Az összes határidő meg lett hosszabbítva. Az igaz ugyan, hogy a kormány államosított és államosítani akar több kórházat, még több önkormányzati kórházat, de ez csak annyit jelent, hogy ki lehet rúgni a vezetőket és új embereket lehet kinevezni. Semmifajta érdemi átalakítás nem történt, csak beszélnek róla. A betegút-szabályozásról is csak beszélgetés folyik, alkudozás. Újabb és újabb hónapokkal tolják ki a határidőket, nem történik valójában semmi. Ezért mondom, hogy a kormányzatnak szüksége volt valami sikerre, mert valójában semmi nem történik túl azon, hogy sok szakembert kirúgtak és még többet fognak a vezető állásokból.
- Akkor egy látszólag távoli fejleménnyel vagy egy távoli üggyel kapcsolatban hadd térjek vissza a dolog elejére, vagyis erre a bérmegállapodásra. Ön ebben a Népszava-interjúban kitér arra, hogy a KSH nemrég nyilvánosságra hozott tavalyi jövedelmi adatait átnézve arra a meglepő tényre bukkant, hogy a reálbérek tavaly Magyarországon majdnem hat százalékkal nőttek. Ami egészen meghökkentő adat valóban, hiszen a magyar gazdaság csak minimálisan növekedett és tudjuk, hogy válság körüli állapot volt és van. Rengeteg problémája van az államnak is, a kiadások csökkentésére van szükség. Hogy a fenébe lehetett ezt megcsinálni? Ráadásul az egykulcsos adó bevezetésével az volt az általános benyomás, hogy az emberek jórészének csökkenni fog a jövedelme vagy legjobb esetben nem fog változni. Hogy lehetett kihozni ezt a majdnem hatszázalékos reálbérnövekedést és – azért mondtam a kérdés bevezetőjében azt, hogy visszatérek az orvosi béremeléshez – ha ezt meg lehetett csinálni, akkor vajon miért nem találtak még egy-kéttized százaléknyi plusz béremelési lehetőséget az orvosok, egészségügyi dolgozók bérének emelésére? Ha valahonnét volt – és ez a kérdésem, hogy honnan a fenéből –, akkor az orvosoknak miért nem maradt?
- Természetesen azok a nagyságrendek, amelyek az orvosbérekhez kapcsolódnak egy adott évben – harminc-ötven-százmilliárd forint –, ez a költségvetésben mindig megtalálható. Ámde valószínűleg a kormányzat úgy okoskodott, és ez logikus, hogy a béremelés, az örökre megmarad. Tehát ha valakinek felemelik a bérét, annak jövőre is többet kell adni. A 2011-es reálbér-emelkedés az adózási szabályokon keresztül történt. Én, mint közalkalmazott, egyetemi tanár, igen jelentős béremelést kaptam 2011-ben, mert mint magas jövedelműre, rám is vonatkozott.
- Az Ön adója csökkent.
- Így van. Pedig nekem nincs is kiskorú gyerekem, mert az én gyerekeim már felnőttek. Ha valakinek még kiskorú gyereke is van, akkor igen jelentősen növekedett a bére. Igen ám, de a következő évben, amikor megváltozott az adó, tehát 2012-ben, máris csökkent a jövedelmem. És valószínűleg nagyon sok mindenki másnak is. Azért választotta a kormány ezt a megoldást, mert egyszeri juttatást akart adni egy nagyon széles társadalmi rétegnek, ebbe az orvosok is beleestek természetesen, ha közalkalmazottak voltak. És ha viszonylag alacsony volt a fizetésük és kiskorú gyermekeik voltak, akkor bizony igen jelentős reáljövedelem-emelkedés kellett hogy náluk is bekövetkezzen. Ennek a fedezete pedig a nyugdíjpénz volt. Körülbelül a GDP tíz százalékának megfelelő nyugdíjpénzt vett el az állam a jövőtől, és ezt osztotta szét adókedvezmény formájában. Ez történt.
- De azért nem teljesen erre ment.
- Nagy része erre.
- 2600-2700 milliárdot nem tudtak elkölteni.
- Nem, MOL-ra meg sok minden másra is ment. Én ebben a bizonyos Népszava interjúban azt tartottam fontosnak hangsúlyozni, hogy minden ezzel ellentétes vélekedéssel szemben 2011-ben az Orbán-kormány valójában két kézzel szórta a pénzt. És ez az, aminek most vége van, és 2012-ben tényleg jönnek a megszorítások.
- Akkor az ébredés annál szomorúbb és keserűbb lesz, hiszen nem lehet megismételni 2011-et. Most már nincs pénz és most már nemcsak hogy az IMF-hez kell fordulnunk, de ott már komoly feltételek is lesznek. Bár tudom, hogy az Ön véleménye szerint még csak nem is akarnak igazán megállapodást az IMF-fel.
- Most ne nyissuk ki ezt a kérdést, tényleg így gondolom, hogy nem is akarnak, de a dolog lényege az, hogy a kormány úgy gondolkodott, hogy nagyszabású politikai átalakítást akar, alkotmányt változtatni és egyebeket. És ennek az alap feltétele az, hogy a széles értelemben vett közvéleménynek, a dolgozóknak jelentős béremelést adjon, hogy ezzel megvásárolja a politikai nyugalmat. Meg is tudta vásárolni. Ha az emberek érdeklődnek arról – egyébként az egyik betelefonáló, talán a műsor elején ezzel is kezdte, hogy miért nincs kétszázezer aláírás. Azért nincs, mert az emberek valójában igen nagy része, hangsúlyozom, nagyon sokan biztosan nagyon rosszul jártak. Nem akarom azt mondani, hogy mindenki jól járt, nem, a középosztály jelentős része igen jól járt vagy legalábbis nem járt olyan nagyon rosszul, hogy azért elpártoljon nagyon nagy mértékben a Fidesztől. Ez volt a kormány célja, ezt el is érte. A nyugdíjpénz ment rá meg még sok minden más, aminek majd meglesz a böjtje jövőre, meg tíz év múlva.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
A KSH számításáról
Farkas Zoltán, a HVG rovatvezetője
Bolgár György: - A reálbérre mint hívószóra bejelentkezett kollégám.
Farkas Zoltán: - Azért jelentkezem, mert ez a legkülönösebb dolog a tavalyi évben, ami a magyar gazdasággal történt. Kezdjük ott, hogy a nettó bérek, tehát amit fizetésben kapunk, az 6,2 százalékkal nőtt. Az infláció 3,9 százalék volt, tehát valóban a keresetek vásárlóereje átlagosan növekedett. Viszont a KSH készített egy elég sajátos számítást, modellálta a családok jövedelmi szerkezetét, és elkezdte kiszámolgatni, hogy az egy-, két- és háromgyerekes családok jövedelmi viszonyai hogyan alakultak. Az egygyerekeseké az átlagnál kevésbé növekedett, tehát a jövedelem épp csak hogy lépést tartott az inflációval, talán egy picit fölötte volt. A kétgyerekeseké jóval meghaladta az inflációt, a háromgyerekeseké pedig majdhogynem bődületes, korábban nem tapasztalt mértékben nőtt. Ebből hoztak ki egy furcsa átlagszámítással egy 9,9 százalékos nettó keresetnövekedést a családi kedvezmények beszámításával.
– És ezt vetették össze az áremelkedéssel vagy ebből vonták ki az áremelkedést, és így jött ki ez a majdnem 6 százalékos…
– Igen, ami egyszerűen módszertanilag nagyon gyenge lábakon áll. De ennél sokkal érdekesebb dolog, hogy bődületes reálkereset-növekedéssel dicsekednek, tehát azt mondják, hogy soha nem látott mértékben nőtt a bérek vásárlóereje. Hol van ez a pénz? Ugye az első dolog, ami mindjárt szembeötlik, hogy tavaly a lakossági fogyasztás voltaképpen nem nőtt. Ez minden statisztikában így van.
– Talán a devizahitel-törlesztésben van, részben.
– Egy rész biztos hogy elment a törlesztésre, nagyon jó helyen keresgélsz. De van még egy nagyon érdekes dolog. Hogy a családi kedvezmények, tehát amit le lehetett írni a gyerekek után, összességében – a nemzetgazdasági tárca becslése szerint – nagyjából 150 milliárd forintra rúgnak. Ha nagyon nagyvonalú vagyok, és azt mondom, hogy a bérek összességében a gazdaság egészében 10 ezer milliárdot érnek el, szerintem nem érnek el annyit, akkor legfeljebb másfél százalékos átlagos pluszt jelentene a családi kedvezmények beszámítása. Semmiképpen nem indokolja a nettó keresetek átlagos 6,2 százalékos és a családi kedvezmények beszámításával majdnem 10 százalékos mért eredmény közti különbséget. Félelmetes távolságra van a kettő egymástól, és senki semmilyen érdemi módszertani magyarázatot erre az egész dologra nem adott.
– Tehát azt mondod, hogy a KSH-nak meglehetősen furcsa módon sikerült erre a végeredményre jutnia.
– A KSH mindenre megadja a módszertani választ. Tehát nem mondanám azt, hogy feltétlenül a statisztikai hivatalban jöttek valamilyen furcsa eredményre. Azt tudom elgondolni, hogy modellezték a családokat, és feltételezték, hogy a gyerekkedvezményt majdnem mindenki igénybe tudja venni. Ami nem igaz, hiszen csak a magas jövedelműek tudják a gyerekkedvezményt teljes egészében igénybe venni. Minimálbéren szinte semmit.
– Magyarán azt mondod, hogy itt valami azért nem stimmel.
– Itt valami rettenetesen nem stimmel. És borzasztóan el van kenve ez az egész dolog, kizárólag azt a célt szolgálja, hogy minden alkalommal el tudják mondani, hogy a reálkeresetek milyen bődületes mértékben nőttek. Az adócsökkentés, ahogy Mihályi Péter mondta, valamennyi pluszt valóban hozott, de messze nem akkorát. Ha akkorát hozott volna, akkor a lakossági fogyasztás 3-4 százalékkal nőtt volna a tavalyi évben. Akkor nem 3,9 százalék lett volna a forint-leértékelődés mellett az infláció, hanem 5 százalék. Egyszerűen nem konzisztens ez az adat a gazdaság többi adatával. Eddig jutottam most.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
A szigetszentmiklósi gimnázium esetéről
Galló Istvánné, a Pedagógus Szakszervezet elnöke
Galló Istvánné: - A szigetszentmiklósi gimnáziummal kapcsolatban kialakult helyzetről szeretnék egy kis háttérinformációt adni. Talán a hallgatók nem tudják, hogy ez a gimnázium is azok közé a közoktatási intézmények közé tartozik, amelyek a megyei önkormányzat fenntartásából a kormányhivatalokhoz kerültek. 214 iskola került volt a január elsejétől a kormányhivatalhoz. Ezekben az intézményekben valamennyi intézményvezető vezetői megbízása március 31-ével a törvény erejénél fogva megszűnt. Mi rögtön jeleztük, hogy tanév közben a vezetőváltás, vagy egyáltalán ilyen módon a vezetői pályázatok kiírása nem szerencsés dolog. Én január 3-án Réthelyi Miklós miniszter urat levélben kerestem meg, és egy személyes találkozót kértem, pontosan azért, hogy ezt megbeszéljük. Hiszen a vezetőváltás rendkívüli hátrányokat okozhat tanév közben.
Bolgár György: – Hát mondjuk ilyen hangulatban készülnek a diákok az érettségire.
– A felvételi eljárások lebonyolítását, az állami vizsgák megszervezését és minden egyebet érint ez. Mint miniszternek, akinek hatáskörében volt ez, megtehette volna, hogy nem írja ki a pályázatokat, de a pályázatokat kiírták. És mindösszesen harminc nap volt a pályázóknak arra, hogy a pályamunkát elkészítsék, beadják. És március 31-éig a miniszternek el kellett volna bírálni ezeket a pályázatokat. Természetesen nem sikerült. Mi már akkor jeleztük, hogy ebből probléma lesz, és hát meg is jelent a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium honlapján, hogy eredménytelenül zárult kilenc megyében ez a pályáztatás.
– Hát valószínűleg azért, mert egyszerűen nem volt rá erő, kapacitás, felkészültség, hogy elbírálják őket érdemben. De ettől még mondjuk ebben a konkrét esetben nem kellett volna azt a tanárt megbízni az igazgatói feladatok ideiglenes ellátásával, aki csak most tért vissza a gimnáziumba néhány hónappal ezelőtt, ellenben volt ott egy köztiszteletben álló igazgató, azt meg hirtelen menet közben ezek szerint leváltották.
– Le bizony. Ugyanakkor pedig van egy kormányrendelet, az 54/2012-es március 30-án megjelent kormányrendelet, amely azt mondja, hogy ha az intézményben nem volt sikeres a vezetői pályáztatás, akkor megbízható az intézmény vezetésével az a kolléga, akinek abban az intézményben magasabb vezetői megbízása volt. Magyarul, a régi igazgatót, akinek a megbízása 31-én a törvény erejénél fogva lejárt, továbbra is meg lehetett volna bízni az újabb pályáztatásig, július 31-éig.
– Mondjuk az lett volna a normális, ha nem az van benne a rendeletben, hogy megbízható, hanem azt kell megbízni aki eddig is vezette.
– Itt vagylagos a dolog, hiszen lehet, hogy volt olyan, aki azt mondta, hogy ezt a procedúrát nem is fogom csinálni, nem is pályázok. De de megbízható lett volna. Természetesen folytatódik a rendelet, hogy megbízható az is, aki az intézményben az intézmény tantestületének tagja és a megfelelő képesítésekkel rendelkezik.
– Miután fél percünk van, csak azt szeretném kérdezni, hogy Önökhöz például fordult bárki ebből a szigetszentmiklósi gimnáziumból?
– A szigetszentmiklósi gimnázium felvette a kapcsolatot a jogászunkkal, tehát délelőtt én már meglehetősen képbe kerültem. De nem egy gimnáziumról szeretnék beszélni, hanem általánosítva azt mondani, hogy ez egy elhibázott, súlyos lépés volt. És a tantestület lépése egy kétségbeesett kiáltás és egy figyelemfelkeltés. A gyermekek érdekében a szülők, a gyerekek és a közvélemény figyeljen oda, hogy mi történik a közoktatásban, mert a szigetszentmiklósi gimnáziummal elindult valami. De sajnálatos módon ennek folytatása lesz a többi intézményekben is és mindennek a gyerekek fogják a kárát látni.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!