rss      tw      fb
Keres

Amikor a nemzeti érzület elveszi a józan észt


A Liverpool-drukkerek (fociról van szó) mindenütt a világon – nálunk is – tudják, hogy nincs olyan hazai (Anfield Road-i) meccs, amely ne a csapat „házi himnuszával” kezdődne. A ma már legendás You’ll Never Walk Alone épp annyira minden alkalommal mélyen átélt identitáspontja a Liverpool-drukkernek, mint bármelyik nemzetnek a saját himnusza. Jelesebb alkalmakkor épp annyira beleborzonganak és könnyekig meghatódnak, miközben sállal a fej fölött éneklik, mint a saját himnuszán bármelyik nemzet, amelynek kiválósága éppen az olimpiai dobogón áll. Noha eredetileg csak egy musical-szám volt, ma már szent és sérthetetlen szimbólum, amely minden alkalommal negyvenezer embert forraszt össze a helyszínen és valószínűleg sok milliót a világban. Ahányszor csak felhangzik.


(A feliratot is – Make us dream – komolyan gondolják. Ha már egyszer sokuknak ez az egyetlen dolog, amiről még álmodozhatnak)

A Liverpool-himnuszt a negyvenezer Liverpool-drukker akkor kezdi el énekelni, amikor a csapat még az öltözőfolyosón van, és akkor fejezi be – a refrén ismétlésével együtt –, amikor a fiúk felállnak a kezdőkörben. Kivéve a Bajnokok Ligája-meccseket (ilyen elég régen volt már, van annak vagy két éve is), mert ezeken a mérkőzéseken akkor ér véget a házi himnusz, amikor a BL-himnusz (ez is himnusz, Händel Koronázási himnuszának feldolgozása) elkezdődik. Besegítenek persze ebbe az anfieldi stadion rendezői is, mert a megfelelő időpontban hangszóróból indítják a dalt (és aztán persze lekeverik, hadd szóljon csak a negyvenezres kórus).

Nem így nálunk. Nálunk a kézilabda-drukkerek, a szurkolószövetség elnöke, a polgármester, a „meghatározó ifjúsági tömörülés” elnöke, a miniszterelnök-helyettes felháborodva, nemzeti önérzetében megsértve, nyílt levelekben követeli magának, hogy a magyar akkor énekelhessen, amikor neki tetszik. Nem érdekli őket a nemzetközi szokásjog, a nemzetközi szabályzat, a televíziós közvetítés szigorú rendje és a csúszások jogi és valószínűleg milliós pénzbeli következménye, ők magyarok, magyar csapatnak drukkolnak, magyar szív dobog a keblükben, és nemzeti sérelem éri őket, ha nem akkor juttathatják kifejezésre ezt a sok-sok szép érzelmet, amikor jónak tartják. (Hangsúlyozom: az Európai Kézilabda Szövetségnek nem a himnuszéneklés ellen volt kifogása, hanem az időzítése ellen. De ha a himnuszéneklés ellen lett volna kifogása, az is érthető lenne. Ha minden ország elfogadja a szabályt, hogy csak válogatott meccs előtt van himnusz, akkor talán ne legyen ez alól kivétel még az istenáldotta magyarok kedvéért sem. És ha az ellenfél himnusza nem szólalhat meg, talán tekintettel kéne lenni erre is.)


 

Nemzeti érzelmektől dúlt miniszterelnökük megtalálta magának az ellenséget az Európai Unióban, Amerikában, az IMF-ben, a bankokban és a világban, kézilabda-ügyben a követői megtalálták maguknak az ellenséget az Európai Kézilabda Szövetségben (EHF). Majd ők megmutatják, milyen az, amikor egy nagy nemzet akarata a világ fölé nő. Legalább szimbolikusan. Máshogy úgyse.

Szerencsénkre egyik nemzetközi szervezet sem azzal válaszolt, hogy kívül tágasabb. Nem kötelező részt venni a Bajnokok Ligájában (BL), és nem kötelező tagnak lenni az Európai Unióban. Aki viszont nemzetközi terepen is játszani akar, az vegye tudomásul, hogy vannak közös, indokolt és mindenki más által tudomásul vett szabályok.

Senki se akarta és akarja elvenni a magyarok himnuszéneklési jogát meg az önérzetét. Csak kéretik olyankor előállni velük, amikor másokat nem akadályoz és nem sért. Ha már nem ismerjük a méltánylás szót, ha már nem értjük, hogy nem vagyunk urai a világnak, másokkal osztozunk rajta, legalább jusson eszünkbe az a pénz, amit a tévéközvetítésből is, a BL-ből is, az EU-ból is szépen szakítunk. Talán a pénz nyelvén még értünk.

(Mihancsik Zsófia)

_______________

Lásd hírösszefoglalónkat: Kézilabda és nemzeti érzület



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!