Gulyásnyelvművelés – huszonnegyedik rész
- Részletek
- Sándor Klára
- 2012. április 14. szombat, 05:45
(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)
A hetvenes években már hozzájuthattunk némi szabadságmorzsákhoz, vagy legalábbis a szabadság utánzatához: jó, úgy volt szabadság, ahogy a Trapper farmer viszonyult a Levi’shez, hivalkodni nemigen lehetett vele. De a nyár már májusban megkezdődött, hiába volt még tanítás – az utolsó hetekben egyre gyakoribb félnapos kirándulásokkal oldva, elvégre úgyse voltunk képesek normálisan figyelni, és Salgótarján bármelyik pontján van az ember, öt perc sem kell, hogy erdőbe meg hegyre jusson, pláne ha az iskolának szinte szomszédja a tinédzsermártír partizánlány után hivatalosan „Zója-ligetnek”, autentikus helyiül csak Dolinkának nevezett hatalmas pihenőterület, ahol is vadaspark, játszóterek, szalonnasütő alkalmatosságok, ugrálásra is alkalmas kőasztalok és kőpadok, vízmosások, akadálypálya és főleg mindenfelé fenyveserdők örvendeztették az ifjúságot meg a tanáraikat. Például megfigyeltük, milyen gyakran megy együtt dolinkázni a rajztanárnő és a gyakorlati tanár által aktuálisan felügyelt gyerekcsorda. A nyár beköszöntét igazából az a féktelen szabadságmegnyilvánulás jelezte, hogy a kék köpeny alatt már nyári ruhát lehetett hordani, pólót, rövidnadrágot, és az iskolából hazafelé menet, a köpenyt az utolsó óra után gondosan a táskába gyűrve, már ennek az előnyeit is lehetett élvezni, nevezetesen tulajdon bőrünkön éreztük, hogy süt a nap.
Megkezdődtek a hétvégi rendes családi kirándulások. Hűvösebb időben csak úgy a környékre mentünk autózni, enni egy rettenetes rózsaszín élelmiszerszínezékes fagyit valami cukrászdának nevezett falusi vendéglátóipari egységben, jó időben a Mátrába, az Ipolyhoz, de leginkább valami nem túl messze lévő fürdőhelyre: csak kivártuk azt a pár évet, hetente nézegetve a sorszámot, hogy átvehessük végre a pasztell, igen elegáns Zsigulit, a benzin fillérekbe került, a strandbelépő se vágott agyon. Hétköznap délután mentünk a város széli hegyoldalba parcellázott „telekre”, a „kisházhoz” – tényleg nagyon kicsike volt, épp csak valami fedél, ha ott ért a vihar, ami egyébként ritka gyönyörűség volt, nézni bentről, főleg ha előtte szedtünk málnát, és lehetett közben eszegetni. Aztán nyár közepe táján sorra került a Balaton, vállalati üdülő, strand, vízibicikli, gumimatracos lebegés egész nap ég és víz között, és ott is, más strandokon is a kötelező lángosos-palacsintások, a fröccsöntött borzalmak trafikjai hirdették, hogy milyen vidám is a mi pipacsos, búzamezős és magyartengeres barakkunk, de erről egyébként a csereüdülésre érkezett keletnémetek is beszéltek, akik besörözve, ezzel együtt lehalkított hangon is csak alig pár szót mertek arról mondani, hogy ők bizony előrébb járnak a kommunizmus építésének út-ján.
Ma sokan nosztalgiáznak hasonló élmények miatt, de hát nincs azzal semmi baj mindaddig, amíg azt is tudjuk, hogy az a kor nem önmaga miatt, hanem a gyerekség miatt volt szép, szóval mégse akarjunk már ahhoz kísértetiesen hasonlót vagy még centrálisabb erőteret létrehozni. Az egypártrendszer, a hiánygazdaság, a gulyáskommunizmus egyáltalán nem volt olyan felhőtlen bulimóka-kacagás, akkor se, ha jobban jártunk, mint aki tíz, tizenöt, húsz évvel korábban született.
Igaz, a megelőző időknél tényleg jobb volt. Az 1960-as években a politikai életben fokozatosan szelídülni kezdett az erőszakos homogenizálás, nagyot fordult a világ, hogy már csak az volt ellenség, aki ellenük volt, az nem, aki nem volt velük (ez lassan újra vágyott állapottá válhat). 1968-ban bevezették az „új mechanizmust”, kezdték lassan elfogadni, hogy mérsékelten szaporítható a magántulajdon, és visszafogottan végezhető magántermelés is. A következő évtized háztájis, maszekos világa már eltűrte a részleges, nem hivalkodó különállást, és ebben az időben jócskán megemelkedett a falu és a népi kultúra presztízse is. Fölvirágzott a táncház-mozgalom, és kezdetét vette az erdélyi folkturizmus, igaz, még nem tömegméretekben. A diktatúra eresztékeinek lazulása egy idő után nálunk is megengedte, hogy Dubček prágai tavaszának „emberarcú szocializmusa” annak rendje s módja szerint, letompítva, „radikális elhajlásoktól” mentesen, de mégis „begyűrűzzön”. Így aztán zöld utat kapott a korábbi egységesítésről lemondó, türelmesebb nyelvművelő irányzat is. A neve, nem sok kétséget hagyva politikai kötődését illetően, emberközpontú nyelvművelés lett – az apostola pedig Lőrincze Lajos. Az új elveket részletesen bemutató, ugyanezzel a címmel megjelenő könyvét csak 1980-ban adták ki, de a szemlélet folyamatosan formálódott, a szerző cikkeiben, műsoraiban már korábban is megjelent.
Lőrincze már 1951-ben is jóval megengedőbbnek bizonyult kollégáinál, az új irányzat ennek megfelelően nem mindenben hozott gyökeres változást: volt, amiben kiteljesítette, továbbvitte Lőrincze korábbi szemléletét. Megmaradt az az elv, hogy a nyelvművelésnek az emberre kell irányulnia, méghozzá elég erős programmal: hogy mindenki minél magasabb szinten sajátítsa el a köznyelvet, ismerje meg a nyelvjárásokat és a régi nyelvet, tanulja meg értékelni a nyelvi változásokat, valamint hogy a köztudatba és a gyakorlatba is be kell vezetni a pozitív nyelvművelést, azaz „kifogástalan, példamutató, szép írásművek megismertetését: ezek állandó olvasása erősíti a nyelvérzéket, segít a nyelvhasználat magasabb fokra emelésében”. Az első két kívánalom elég ijesztő: gyakorlatilag azt jelenti, hogy mindenkiből nyelvészt kell nevelni. Ez persze lehetetlenség, de az ok rokonszenves: Lőrincze szerint ezekre az ismeretekre nem azért volna szükség, hogy minél több hibát észrevegyenek, hanem azért, hogy lehetőleg minél türelmesebben ítélhessék meg a számukra ismeretlen nyelvi formákat. Már az 1951-es programadó előadásban is az „érthetőség” váltotta föl a korábbi automatikus idegenszó-vadászatot, s ez a szempont később a nyelv egészére kiterjedt, azaz Lőrincze végül eljutott oda, hogy a „helyességet” nem a nyelv, hanem a nyelvhasználó szemszögéből nézve kell megítélni: ugyanaz a nyelvi elem lehet helyes az egyik kontextusban és helytelen egy másikban. Hasonlóan türelmes állásfoglalással viszonyult a nyelvi változásokhoz, mondván, hogy ha „befogadta” a nyelv az új formát, akkor az bizonyítéka annak, hogy szükség volt rá, s bizonyítéka annak is, hogy az adott forma nem áll távol a magyar nyelv szellemétől.
Az új program legfontosabb eleme az volt, hogy Lőrincze elhagyta a kommunista nyelvművelés ideológiai alapelemét, az egységesítést. Ez aztán a már 1951-ben is „túlzott engedékenységgel” vádolt irányzatot még türelmesebbé tette, Lőrinczére pedig, mint maga írja, végleg rásütötték „a liberalizmus bélyegét”.
Legutóbb részletesen volt szó róla: az „egységesség” elve szerint „a fejlődés nemzeti fokán” a nemzeti irodalmi nyelvnek kellett alárendelni az összes többi nyelvváltozatot. A cél az volt, hogy mielőbb elérjék azt az állapotot, amikor a lehető legkevésbé tér el egymástól az emberek beszéde, függetlenül attól, hogy kik ők, hol élnek, mivel foglalkoznak. Az egységesítés mámorában szerették volna „lekoptatni” a nyelvjárások sajátosságait, megszüntetni a „réteg- és csoportnyelveket”, a szaknyelvek köznyelvtől való eltérését is a lehető legkisebbre csökkentette volna. A magyar beszélőket egyetlen nagy, homogén közösséggé akarta tenni, semmilyen belső tagolódást nem engedve meg. Lőrincze 1951-ben még maga is szorgalmazta, hogy ez az egység megvalósuljon – így aztán figyelemre érdemes, hogy később mindezt már éppen nyelvi okra hivatkozva tartotta lehetetlennek: „És ha egyszer valóban bekövetkezik a teljes egyformaság? Azt hiszem, azonnal megindul bizonyos fokú elkülönülés is – esetleg már nem táji tagozódásban, de az egykori táji nyelv elemeinek felhasználásával. Mert a megszokott már szürke lesz, unalmas, és keressük, ami ezt az egyhangúságot felváltja, színezi.”
Az „egységesség” elvét az emberközpontú nyelvművelésben egy azzal éppen ellentétes elv, a „nyelvszokás” elve váltotta föl – és ehhez bizony nagy bátorság kellett. A nyelvszokás szentsége ugyanis a legkeményebb érv, amellyel a nyelvművelés létjogosultságát Gombocz Zoltán már 1931-ben megkérdőjelezte: a nyelvész a nyelvet vizsgálja, vagyis az anyanyelvi beszélők nyelvszokását – így ha rábukkan valamire, ami nem tetszik neki, legfeljebb annyit mondhat, magánemberként, hogy ő ezt másként szereti, de a „helyességről” nem ő dönt: mivel a nyelv az, amit az anyanyelvi beszélők beszélnek, ahogyan ők beszélnek, az maga a nyelv. Ezt az álláspontot már régen jól ismerjük, ez az általános, mindenhol elfogadott alapelv: a nyelvészet nem előíró, szabályteremtő, hanem leíró, elemző tevékenység, ha önmagát tudománynak akarja tekinteni. Lőrincze 1951-ben még azzal utasította el ezt a véleményt, hogy a nyelvszokás alapján más nyelvjárások alakjait ugyan tarthatja helytelennek a nyelvjárást beszélő, de az irodalmi nyelvit nem: az mindig helyes. 1980-ban már hiányzott ez a megjegyzés, sőt Lőrincze a nyelvművelő kánon hiteles alakjaitól, Simonyitól, Verseghytől, Aranytól, Kosztolányitól származó véleményekkel védelmezte a nyelvszokás elsőbbségét.
A nyelvszokásra való hivatkozás talán nem is pusztán bátorság, hanem kifejezetten vakmerőség volt: Lőrincze saját magát csalta kelepcébe vele. Ezt ő maga is jól látta, s mindvégig ingadozott azt illetően, hogy egyáltalán ki akar-e keveredni a csapdából vagy sem – éppen azért érdemes kicsikét részletesebben is foglalkozni az emberközpontúnak nevezett nyelvművelés elveivel, mert talán a nyelvművelést titokban (vagy nem titokban) az eddigiek ellenére mégis a szívükben dédelgető olvasókat Lőrincze Lajos könnyebben meggyőzi. Lőrincze tehát rámutatott arra, hogy a nyelvszokásnak ez az értelmezése olyan ellenvetésekhez fog vezetni, hogy „ha a nyelvszokás a legfőbb úr a nyelvben, akkor voltaképpen nincs is nyelvi hiba”; és hogy „ha a nyelvszokás úgyis szentesíti a nyelvi változást, akkor miért harcolunk egyáltalán bármiféle nyelvi hiba ellen”. Lőrincze tudta, ha következetesen gondolkozik, akkor hová kellene eljutnia – saját ellenvetéseiig. Az emberközpontú nyelvművelés ellentmondásossága éppen abból származik, hogy az alapelvek következetes érvényesítése az lenne, ha nem lenne nyelvművelés. Nevezhetjük ezt az emberközpontú nyelvművelés paradoxonának: a nyelvművelés akkor emberközpontú, ha nincs. Hogy elkerülje ennek a végkövetkeztetésnek a kimondását, Lőrinczének a „minden nyelvszokás egyenrangú” elvet módosítania kellett, s ehhez az „egyenlők között az első” stratégiáját vetette be: a nyelvszokások (azaz normák) egyenlőségét elismerve irányadó normának a „művelt köznyelvet” beszélők nyelvszokását tette meg: „Az a nyelvszokás azonban, amelyre a nyelvi helyesség, a nyelvi norma dolgában hivatkozunk, nem a nyelvjárást beszélők, nem a nyelvileg kevésbé műveltek nyelvhasználata, hanem a nyelvjárások fölé emelkedett, viszonylag minden részletében egységessé vált köz- és irodalmi nyelv kifejezésmódja.”
Return to a long-ago City – flickr/elprof
De még ekkor sem tudott kimászni a maga által ásott veremből: „Meghatározható-e pontosan a köznyelvi forma, megszabhatók-e világosan az igényes nyelvszokás határai? Megjelölhető-e általában és személy szerint, hogy ki az, aki köznyelven beszél, akinek a nyelvhasználatát tehát példának, irányadónak lehet venni? Nem könnyű a kérdés. Ki az, aki a helyesség alapjának tartott köznyelven beszél? Nyilván az, aki igényes, művelt nyelvhasználat birtokában van. De ki van birtokában az igényes, művelt nyelvhasználatnak? Aki nem tájszólásban, nem argóval, nem magyartalanul, hanem – köznyelven beszél. Circulus vitiosus, amely látszólag megoldhatatlan.”
Úgy tűnik, nemcsak látszólag, hanem bizony ténylegesen is megoldhatatlan. Lőrinczének sem volt kiútja a reménytelen körforgásból, csak egy tétova kísérlettel próbálta elhessegetni a nyelvművelésre nézve komor gondolatokat: „Mindezek ellenére a legtöbb esetben meg tudjuk ítélni, hogy a köznyelven beszélők többségének nyelvhasználata, gyakorlata szerint a nyelvünkben élő változatok közül melyik a köznyelvi, melyik nem az.” Hogy aztán hogyan, mi alapján tudjuk megítélni, rejtély marad. A teljes belebonyolódás végén Lőrincze arra jut, hogy a művelt nyelvszokás elsőbbségét éppen az mutatja, hogy – például – hiába suksükölnek sokan, sőt hiába illik bele szervesen a suksükölő alak a magyar nyelv rendszerébe, „ennek ellenére a kivételnek számító, a rendszer egészétől eltérő formát szentesítette” a köznyelv nyelvszokása. Azaz: a művelt köznyelvre alapuló nyelvszokás elsőbbségét az mutatja, hogy az az irányadó. Innen egyetlen lépés lett volna az, hogy a „művelt köznyelv” elsőbbsége abból származik, hogy az, ami, ő a művelt köznyelv – pontosan ezt mondják a szociolingvisták, amikor azt mondják, hogy a sztenderd tekintélye nem a sztenderd nyelvváltozat milyenségéből, nyelvi tökélyéből származik, hanem társadalmi presztízséből.
Nemcsak a nyelvi változásokhoz, hanem a nyelvjárásokhoz is jóval türelmesebben viszonyult Lőrincze, mint a nyelvművelő irodalomban szokásos. Azt éppen nem fájlalta, legalábbis nyíltan nem, hogy a köznyelv terjedése kiszorítja, elpusztítja a nyelvjárásokat, de azt elismerte, hogy ez „szürkülést” és „szegényülést” jelent. Nem adott fölmentést azoknak a pedagógusoknak sem, akik „egy csapásra le akarják szoktatni a rájuk bízottakat nemcsak a táji szavakról, hanem olyan kiejtési jellegzetességekről is, amelyet azok szinte képtelenek elhagyni, mert hiszen nem is hallják a különbséget a saját kiejtésük és a kínált, kívánt, követelt forma között.” Abból ugyan szintén nem engedett, hogy az iskolának mindenképpen a köznyelvet kell tanítania, a hogyanra vonatkozó intelme viszont nagyon hasonlít ahhoz, amit a szociolingvisztikai szakirodalomban olvashatunk: „ha ez a tanítás nem kellő hozzáértéssel, türelemmel, tapintattal, fokozatosan történik, akkor nagyobb lesz a kár, mint a haszon. A tanuló szégyellni fogja ’műveletlen, parasztos’ beszédét, ezzel együtt esetleg szüleit, faluját, még talán származását is. Gátlásos lesz, nem mer beszélni, nem akar részt venni a közösség munkájában, esetleg egész életre kiható sérülést szerez. De ha elég ereje, képessége van az alkalmazkodáshoz, akkor meg ott a másik veszély: elbizonytalanodik a nyelvérzéke, kritikátlanul átvesz, sőt tudatosan keres mindent, ami más, mint az ő hazai, falujabeli nyelve.”
Lőrincze könyvét a nyelvművelés egyik alapvető elméleti munkájának és a korszakot meghatározó elvi állásfoglalásnak tarthatnánk – ha lett volna tényleges hatása. Az igaz, hogy sokan hivatkoztak rá, többen mesterüknek is nevezték, még többen nyilvánítják magukat követőjének, de Lőrincze szemlélete és alapelvei nem tudtak behatolni a nyelvművelő gyakorlatba. A Lőrinczére való hivatkozás legitimációs eljárás, hiszen kétségtelenül a korszak legtekintélyesebb és legnépszerűbb nyelvművelője volt, de a gyakorlat sokkal inkább a Bárczi által is képviselt régi és rigorózus hagyományokat követi. Az Édes Anyanyelvünk című lapban megjelenő írások túlnyomó többsége rugalmatlan és türelmetlen maradt, a rádióban és a televízióban sugárzott nyelvművelő műsorok tanácsai között előfordult ugyan, hogy egy nyelvi változó mindkét változatát „helyes”-nek nyilvánították, de majdnem mindig kiegészítve azzal, hogy az egyiket „az igényes beszédben kerüljük”. Még a Lőrincze programját látszólag követő újabb nyelvművelő irányzatok is legfeljebb félig fogadják el Lőrincze nézeteit, a nyelvszokás legitimáló erejére vonatkozó elvet elutasítják.
Nyelvművelő szempontból egyébként érthetően, hiszen a nyelvszokás elve, láttuk, a nyelvművelés alapjait ássa alá. Lőrincze érvelése is azért harapott mindig saját farkába, mert ugyan a nyelvszokáson alapuló megértésből indult ki, de ezzel együtt a „művelt köznyelvet” favorizálta, s ez a kettősség szükségszerűen hoz létre a belső ellentmondásokat. A „nyelvszokás” egyértelműen a pozitivizmust megelőző romantikus nyelvfelfogáshoz, azaz a Teleki József által irányított Magyar Tudós Társaság nyelvszemléletéhez kapcsolja Lőrincze programját – már az 1951-es konferencián elhangzott előadásának írott változatát is egy Telekitől idézett mottóval vezette be. Telekiék azonban tagadták a „nyelvideál” megteremtésének lehetőségét és szükségességét is, ez az őket követő korszak nyelvszemléletéből került Lőrincze programjába. A nézetek keveredése mutatkozik meg abban is, hogy Lőrincze volt az egyetlen 20. századi nyelvművelő, aki azt a nyelvészt és nyelvészkedőt ítélte el, aki „nyilatkozatban elismeri a nyelvszokást és a nyelv változásának természetes voltát, de konkrét esetekben való állásfoglalása, magatartása azt mutatja, hogy legszívesebben a nyelvnek minden mozgását meggátolná, a változásokat romlásnak tartja, s a régihez akkor is ragaszkodik, ha a nyelvileg művelt magyar beszélők többsége már az új formával él.”
Így jobban érthető, miért maradt Lőrincze egyszemélyes intézmény, s hogy az emberközpontú nyelvművelés elveit és a belőle fakadó gyakorlati tanácsokat a maguk teljességében miért nem fogadták meg a nyelvműveléssel professzionálisan foglalkozók – a laikus önkéntesek többsége pedig talán nem is értette. A korszak nyelvművelése lényegében az 1951-es programhoz igazodott, alapelve az egységesség maradt, és az azzal nyelvszemléletét tekintve azonos, s így jól összehangolható nyelvközpontú irányzathoz.
Kétségtelen, hogy a korszakban a nyelvművelés Lőrincze Lajos nélkül nem örvendhetett volna olyan népszerűségnek, mint általa, s ez a népszerűség éppen engedékenységének, magyarázó attitűdjének, türelmének volt köszönhető. De mindez gyengíthette is, amit képviselt: Lőrincze az olvasó előtt töpreng és önmagával is vitázik, míg a rivális nyelvközpontú irányzat vezérében, Bárczi Gézában nem merültek föl kétségek állásfoglalásaival kapcsolatban. Lőrincze maga is fölhívta a figyelmet az ellentmondásokra, míg Bárczi mondatai egyenletesen menetelnek előre. Bárczi nézetei harcosak és mozgalmiak, Lőrincze ott keresi az elődeit, ahol a nyelvművelés története „csendes időszakot” regisztrál, márpedig a nyelvművelő mozgalomban tevékenykedők zöme, kiváltképp a lelkes önkéntesek jobban szeretik az egyértelmű és jól hallható jelszavakat, mint a csendet – ez magából a tevékenység lényegéből és a mozgalmi jellegből következik. Bárczi nézetei mögött a keményvonalas nyelvművelés Szarvas Gáborig visszavezethető, egy évszázados töretlen hagyománya áll, a Lőrincze türelmének és „liberalizmusának”, ha korlátozottan is, de előzményeképp fölfogható Teleki-féle nyelvújítás elvei viszont rég elsüllyedtek a nyelvművelő történeti tudatban.
De a nagy liberálisozásban ne feledkezzünk azért meg arról sem, hogy a „túlzott engedékenység” Lőrinczével szemben vád volt, nem dicséret – nem mindenki értett egyet a politikai lazulással sem, a nyelvművelésbeli lazulással sem. És érdemes visszatérni az irányzat Lőrincze által választott megnevezéséhez: maga is fölhívta rá a figyelmet, hogy „az emberközpontú jelző használata […] meglehetősen gyakori” volt akkoriban, funkciója az volt, hogy a megelőző évek kíméletlenebb irányvonalával szembeállítsa az új, valamivel engedékenyebb politikai elképzeléseket. Lőrincze érzékletes példájával: az emberközpontú vezetés azt jelentette, hogy a vezetőség legfőbb szempontja nem a terv minden áron való teljesítése, hanem az is, hogy közben teljesítsék „a méltányos egyéni igényeket”. Egyértelmű, hogy az új nyelvművelő irányzatot ez a politikai ideológia motiválta – és tette egyáltalán lehetővé a megjelenését.
Jóllehet Lőrincze, legalábbis saját bevallása szerint, nem akarta „túlpolitizálni a nyelvművelés kérdését”, az emberközpontú nyelvművelés programja egyértelmű politikai utalásokat is tartalmaz, az irányzat elnevezésén kívül is. A szerző elismerte, hogy a nyelvművelés feladatait „saját kora és társadalma alakítja ki”, s ezek között a keretek között jellemezte az időszak nyelvművelését. Demokratikus vonásnak tartotta, hogy a „nyelvművelés már nem csak az értelmiségre terjed ki, hanem kiskatonák vitáznak” róla, „az üzem munkásainak egy része beszéli meg rendszeresen a nyelvművelő munka eseményeit”, a „falusi hallgatóság lelkes érdeklődéssel vesz részt a magyar nyelvről […] szóló előadásokon”; mégpedig azért, mert a tanulni vágyás és „nyelvünk szeretete, amely egyben a magunk értékeinek, kincseinek megbecsülését, nemzeti értékeink ápolását, védelmét: szocialista hazaszeretetüket is jelenti”. Azt fejtegette, hogy a nyelvművelés „természetes velejárója és szükséglete a demokráciának”, mert a kiművelt nyelven jutnak el a gondolatok a legteljesebben a társadalom többi tagjához; „a demokrácia gyakorlásának is „elsőrendű feltétele az anyanyelv jó ismerete”; s a demokratikus igény az is, hogy a nyelvhasználat világos és érthető legyen.
A program igazi politikai kapcsolata ennél rejtettebben jelent meg, s ez teszi még egyértelműbbé, hogy miért éppen az 1970-es évek terméke az emberközpontú nyelvművelés. Lőrincze a következőképpen magyarázta, miért hívta emberközpontúnak az új irányzatot: „Először: a nyelvi jelenségeket a nyelvet beszélő ember, a társadalom érdeke, célja szempontjából nézzük; a társadalmi hasznosság és felhasználhatóság dönt a helyes és helytelen, a jó és rossz kérdésében, következésképpen abban, hogy a keletkező, jelentkező újat támogatjuk, tűrjük vagy tiltjuk. […] Másodszor: a nyelvművelés tárgya nemcsak, sőt manapság főként nem a nyelv, hanem az ember. Legalábbis így kellene lenni.”
Az idézetben lehetetlen nem észrevenni az aczéli kultúrpolitika három T-jét, s lehetetlen nem észrevenni, hogy Lőrincze nem azt látta a korszak nyelvművelő gyakorlatában, amit szeretett volna.
(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
