Galamus.hu - Bolgár György interjúi a Galamusban

Bolgár György interjúi a Galamusban - 2012. április 13.

Nyomtatás

Részletek: Bolgár György - Megbeszéljük; 2012. április 16. hétfő, 04:05; Megbeszéljük

3. oldal / 5

Az államcsíny megalapozott gyanújáról
Vörös Imre, az Alkotmánybíróság volt tagja

Bolgár György: - Néhány héttel ezelőtt a HVG című tekintélyes hetilapban megjelent egy esszéje arról, hogy milyen új közjogi rendszer állt föl Magyarországon a Fidesz elképesztő ütemi, ütemű törvényhozása következtében, és ebben az esszében, nagyobb cikkben arra a következtetésre jut, hogy alapos a gyanú arra, hogy kiépült a kizárólagos közhatalom-birtokláson alapuló új hatalomgyakorlás rendszere, nem is alkotmányellenes államcsínyről van szó, hanem alkotmányellenes államcsínyről. A cikk, illetve az esszé címe is ez: Államcsínytevők? Egészen súlyos, a magyar közéletben szinte példátlan megállapítás ez, ezért is csodálkozom, hogy az elmúlt egy hónapban, amióta a cikk megjelent, nem lett ennek nagyobb, akár óriási visszhangja, vagy lehet, hogy csak én nem figyeltem?

Vörös Imre: - Köszönöm a megállapítását szerkesztő úr, talán engedje meg, hogy egy nagyon rövid egyperces bevezetővel kezdjem, tényleg szinte Örkény tollára kívánkozik, de nincs poénja. Hogy ennek a keresztapja tulajdonképpen szerkesztő úr, ennek az írásnak ugyanis 2010. őszén a visszaható hatályú jogalkalmazást megsemmisítő alkotmánybírósági határozat volt a kiindulópontja. Talán emlékszik rá, a végkielégítésekre kiszabott kilencvennyolc százalékos különadó megsemmisítése után, amikor megkurtították az Alkotmánybíróság hatáskörét, akkor is beszélgettünk, és Ön nekem szegezte a kérdést, hogy mit gondolok erről a helyzetről, hiszen ugye Sólyom László, Kilényi Géza a jogállam haláláról beszél. Én akkor magamba sok mindent gondoltam, annyit mondtam el, hogy a visszaható hatályú jogalkotás bizonyosan ellentétes a demokratikus jogállamisággal, tehát ebben az értelemben nem hiszem, hogy sértetlen maradt volna, a válaszom azonban, ha teljes lett volna, akkor az lett volna, hogy én valami államcsínykísérletet érzek. De miután egyetlenegy mozaikkockáról volt szó, nem merészeltem ennek a gyanúmnak hangot adni.

– Viszont, viszont elkezdett gondolkozni rajta ezek szerint?

– Egészen pontosan így van, tehát engem furdalt a lelkiismeret, hogy nem adhatok őszinte választ a szerkesztő úr jogos újságírói érdeklődésére, de úgy éreztem, hogy ezen gondolkoznom kell. Az idő múlt, az idő megérett arra, hogy végre ezek a mozaikkockák összeálljanak, és a kép az, hogy itt most már nem az egyes törvényeket kell nézni – most csak néhány példát mondok, a médiatörvény, a bírák jogállása, amit mindenki bírál szanaszét a világon, büntetőeljárási törvény, Alkotmánybíróság hatásköre, Nemzeti Bank, Költségvetési Tanács, köztársasági elnök parlament-feloszlató jogköre, a házszabály módosítása, ami a rendeleti jogalkotást vetíti előre, tehát ezekből összeáll egy kép, aminek az az eredménye, hogy ma már nem azon a Magyarországon élünk, mint december 31-én, hanem valamilyen egészen más közjogi struktúrában. És ami engem zavart – és rögtön válaszolok a kérdésére –, az az, hogy valahogy mindenki azt várta kívülről, hogy majd megmondják nekünk, a Velencei Bizottság meg az Európa Tanács, hogy mit is kell csinálni, meg mi is a baj. Ez az egész közvéleményre jellemző volt, kormánypártiakra, ellenzékiekre egyaránt! Nos, én azt gondoltam, hogy itt nem az európai joggal van alapvető probléma, hanem az a kérdés, hogy mit szól ehhez a magyar alkotmány, a magyar alkotmány pedig bizony tiltja, és az alaptörvény ugyanazokkal a szavakkal tiltja a közhatalom kizárólagos birtoklására való törekvést is már.

– Sőt azt is megállapítja, hogy az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni!

– Abszolúte így van, igen, tulajdonképpen én is ezt tettem, mert bennem is alapos gyanú fogalmazódik meg, hogy itt államcsíny történt. Államcsíny alatt én azt értem, és azt gondolom, az utca embere, minden kedves hallgatónk is azt érti, hogy egy olyan közjogi rendszer alakult ki, ahol ezek a törvények fogaskerékszerűen egymásba illeszkedve, konstituálják és garantálják, ha nagyon jogászi szeretnék lenni, tehát létrehozzák és egyben garantálják a közhatalomnak ezt a kizárólagos birtoklását és gyakorlását is.

– Nem arról van tehát szó, hogy egyik-másik törvény esetleg nem alkotmányos, mint ahogy azt részleteiben már az Alkotmánybíróság is némelyikről megállapította, nem arról van szó, hogy majd a Velencei Bizottság, az Európai Unió, az Európa Tanács erről-arról megállapítja, hogy ütközik az európai jogrenddel és normákkal, hanem arról, hogy ezeknek az új törvényeknek az egésze összességében létrehozott egy új közjogi intézményrendszert, és ennek az új közjogi intézményrendszernek a következtében a kormány kizárólagosan birtokolhatja a hatalmat.

– Igen. Na most ez példátlan az Európai Unióban, nincs még egy tagállamnak ilyen közjogi struktúrája, kívülről ezért kapjuk a kritikát. De az én számomra az volt az alapprobléma, hogy diagnózist adjak arról, ami van, hogy a magyar alaptörvény szempontjából hogyan minősül az a helyzet, ami van, és így jutottam arra a következtetésre, hogy egy államcsíny zajlott le, éppen azért, mert garantálva van és létre van hozva ez a kizárólagos közhatalom-gyakorlás. Ez az államcsíny azonban éppen az alaptörvény Ön által idézett rendelkezése szerint ezt az egész törvénykonglomerátumot a maga egészében teszi alkotmányellenessé! Na most külön lehet vizsgálni természetesen azt, amit Ön említett, hogy az egyes törvényeknek az egyes rendelkezéseivel mi is a helyzet, és látjuk, hogy itt, ott, amott az Alkotmánybíróság még decemberben is megsemmisített jogszabályhelyeket, de az én szempontomból, illetve az alaptörvénynek erről a kizárólagos hatalombirtoklás tilalmáról szóló passzusa értelmében már nem egy-egy törvényről szól a dolog. Mert ugye nem lehet egy törvénnyel bevezetni, hogy X pártot illeti meg a kizárólagos hatalom, ez sose egy törvénnyel konstituálódik, hanem törvények sorozatával, és ezeket tettem én egymás mellé.

– Na de hogyan lehet föllépnie az állampolgárnak a közhatalom kizárólagos birtoklásával szemben, ráadásul ugye ezt az új alaptörvény is lehetővé teszi, sőt nemcsak lehetővé, hanem kötelezővé is, tehát hogyan lehet föllépni? Írunk egy cikket, ez föllépés, vagy valamilyen más módon, mondjuk az Alkotmánybírósághoz lehet fordulni azzal, hogy kérem szépen, a létrehozott új közjogi rendszer a hatalom kizárólagos birtoklását teszi lehetővé a kormány számára, tessék ezért az egész törvénysorozatot egészében és végeredményében vizsgálni?

– Nos, én azt gondolom, hogy egy cikk írása is fellépés...

– Hogyne, mindenképpen! Nem akarom lebecsülni semmiképp se!

– Az is fellépés, persze ez nem azt jelenti, hogy én közhitelűen megállapíthatnám akár csak az alapos gyanút is, de az Alkotmánybíróság tudja közhitelűen és mindenkire nézve kötelező erővel megállapítani, hogy az, amit én alapos gyanúként fogalmazok meg, valós-e vagy nem valós, alkotmányellenes-e, vagy nem, tehát ez az igazán törvényes lehetőség.

– De van-e törvényes lehetőség arra, hogy Vörös Imre volt alkotmánybíró az Alkotmánybírósághoz forduljon ezzel a gyanújával?

– Van lehetőség, bárki számára nyitva áll ez a lehetőség, tudniillik az alaptörvény és az alkotmánybírósági törvény lehetővé teszi, hogy ha valakinek az alaptörvényben biztosított joga sérelmet szenved, akkor ennek az úgynevezett újonnan bevezetett alkotmányjogi panasznak a keretén belül abban az esetben, ha rá is vonatkozik ez a jogszabály, márpedig hát a felsorolt jogszabályok ugye bárkire vonatkoznak, akkor az Alkotmánybírósághoz forduljon, tehát minden magyar állampolgár számára ez a lehetőség nyitva áll. Az egy más kérdés, hogy az Alkotmánybíróság ehhez mit szól, de nekem az az álláspontom, és a cikkeimben is ezt fejtettem ki, hogy ez a törvényes útja a kizárólagos hatalombirtoklás és -gyakorlás elleni fellépésnek. Aztán majd lépésről lépésre fog tisztulni a kép. Egyébként egy ilyen indítvány bent van most az Alkotmánybíróság előtt, a Szabadság és Reform Intézet adta be, és nagyjából ezt a gondolatmenetet követi. Én magam is láttam a tervezetét, észrevételeztem is, tehát azt is mondhatnám, hogy bizonyos értelemben megvalósulnak azok a gondolatok ebben az indítványban, amelyeket én a cikkben kifejtettem. Most az Alkotmánybíróság először arról fog dönteni, hogy befogadja-e egyáltalán ezt az indítványt, és ehhez egy indokolást fog majd fűzni, és máris tisztul a kép, hogy egyáltalán lehet-e ilyen módon fellépni a kizárólagos hatalom birtoklása, gyakorlása ellen.

– Nekem vannak kételyeim, hát Önnek?

– Hát nézze, én nem vagyok jós, én őszintén szólva a cikkeimmel, mert két cikkről van szó, egy rövidebb meg egy hosszabb is megjelent, a hosszabb kifejezetten szakjogászoknak szól, az egyfajta szakvélemény sok paragrafussal. Szóval az a véleményem, hogy ez is egyfajta fellépés, és tisztázódni fog a helyzet, hogy egyáltalán be tudja-e fogadni az Alkotmánybíróság, hiszen ugye hatásköri megnyirbálások is korlátozzák a lehetőségeit. De ha ezt a lehetőséget már kihasználta például ez az intézet vagy más állampolgár, akkor az indokolásból látható, hogy mi az az út, amerre még lehet menni. Tehát én csak azt gondolom, hogy egy kicsit a közvéleményben zajló viták mutatják, mennyire fordítva ülnek a lovon azok, akik mindenféle hát konkrét javaslatokat tesznek, hogy majd ezt kell csinálni, meg majd azt kell csinálni, miközben nem tudják, hogy milyen helyzetben vannak! Nem tudom, érthető ugye, hogy egy...

– Hogyne! Én éppen ezért is csodálkoztam, és ezért tettem föl a kérdést az elején, hogy eltelt egy hónap a cikk megjelenése óta, és nem látom a visszhangot, meg nem látom azt sem, hogy bárki az Alkotmánybírósághoz fordult volna az említett intézeten kívül, holott itt akkor meg kellene mozdulnia mind az az ellenzéki vagy a demokráciát, a jogrendet féltő embernek és erőnek, ha úgy gondolja, hogy valóban végveszélyben van itt a jogállam, és nem történt semmi. Mintha nem vették volna észre, hogy Ön valami nagyon fontos dologra tapintott rá!

– Szerkesztő úr! Ez egy kicsit olyan… én egyetemen hosszú évtizedekig oktattam, szóval van mondjuk a hallgatók tíz százaléka, akik csillogó szemmel hallgatják, hogy mit adok elő, a többi pedig bóbiskol. Én mindig megengedtem, hogy kártyázzanak vagy egyenek is, csak maradjanak csöndben, ne zavarják az előadást. De én nem számítok igazából nagyobb – hogy mondjam – hatékonyságszázalékra, különösen rövid távon, a közvélemény ugyanis sokkal érzékenyebb a prófétákra, akik azt mondják, hogy ide kell menni, ezt kell csinálni, meg azt kell csinálni, az én írásom pedig diagnózis még, mert én úgy gondolom, hogy a cselekvést, a terápiát meg kell előznie annak, hogy felmérjük, milyen helyzetbe is vagyunk. Ehhez képest sokkal közérhetőbb, sokkal emészthetőbb, sokkal blikkfangosabb – ha szabad így fogalmazni – az, aki ugye azt mondja, hogy nagygyűlést kell tartani, és majd ott megmondjuk, hogy a köztársasági elnököt közvetlenül kell választani, szóval...

– Professzor úr, én annál blikkfangosabbat nem tudok elképzelni, mint hogy valaki, ráadásul jogtudós és volt alkotmánybíró, azt mondja, hogy alkotmányellenes államcsíny történt.

– Államcsíny. Hát én azt mondanám, hogy alapos a gyanúja, ugye Ön is ezzel indított?

– Igen.

– Szerkesztő úr sarokba szorított, szóval olyan ez a helyzet, mint a madáreledel, de ez nekem egy kicsit életfilozófiámmá vált, különösen az alkotmánybírósági kilenc év után. Tehát én a tenyeremre szórom a madáreledelt, és felkínálom a társadalomnak, és ha kér belőle, vesz, ha nem kér, nem vesz. Tehát ez egy, ahogy Ön mondja, aki akar, lecsap, aki nem akar, nem csap le. Egyelőre úgy néz ki, hogy messze nincs olyan visszhangja az írásnak, mint ami énszerintem is kellene hogy legyen, mintha azok a döntéshozók, akiknek érzékelniük kellene ennek a súlyát, ha fogékonyabbak lennének arra, hogy álljunk ki a pódiumra, és hát ilyen jól hangzó dolgokat mondjunk el közelebb.

– Pedig vagyunk itt madarak jó néhányan!

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!