A politika szolgálólánya – huszonötödik rész
- Részletek
- Sándor Klára
- 2012. április 28. szombat, 06:11
(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)
Az 1980-as évek legvégén, s főként a fordulat után a nyelvművelésben is új szelek kezdtek fújdogálni.
A korábban viszonylag tűrhetően csordogáló pénzforrások kezdtek kiapadni vagy eldugulni; veszélybe került a nyelvművelés tekintélye, mert a viharos tempójú politikai és gazdasági átalakulások közben az emberek nagy része pártokkal, pártoskodással, saját helyének és saját boldogulásának a keresésével volt elfoglalva, s nem különösebben érdekelte a nyelvhelyesség kérdése; a média átalakulásai közül elsősorban az elnökök, főszerkesztők, vezető újságírók föl- és eltűnését követte az ország figyelemmel, s nem a nyelvhelyességi műsorokét. Eőry Vilma 1993-ban a következőképpen jellemezte a korábban jobb sorshoz szokott nyelvművelés új helyzetét: „Majdnem teljesen megszűnt a nyelvművelő előadások, sorozatok lehetősége: se igény, se pénz nincs rájuk. Szűkültek a rádió és a televízió adásaiban is a nyelvművelés lehetőségei. A közvetlen kapcsolatot tartó formákból talán csak az iskolai nyelvművelés maradt változatlan, bár az átalakításokkal járó működési zavarok bizonyára nem tettek jót neki sem. Kevesebb a lehetőség a folyóiratok hasábjain is a nyelvművelő írások megjelentetésére (már nem közöl ilyeneket rendszeresen sem a Magyar Nemzet, sem a Népszabadság, s tudtommal az új lapok sem). A nyelvművelő folyóiratok anyagi gondokkal küszködnek, az egyéb nyelvművelő kiadványok pedig kiadó vagy ugyancsak a pénz hiánya miatt késlekednek.”
A tudománypolitikai helyzet megváltozása a forráshiánytól függetlenül is vészterhes gondolatokat ébreszthetett a nyelvművelőkben. Láttuk, a nyelvművelés a második világháborút követő évtizedekben „hazafias” és „szocialista” kötelessége volt minden magyar nyelvésznek. Ugyanebben az időszakban a nyelvtudományon belül a tágabban értelmezett tudományos paradigmák és a szűkebben értelmezett iskolák egymás közötti küzdelmét is meglehetősen egyszerűen döntötték el: a főként Amerikából induló irányzatokra egyszerűen rásütötték a „nyugati imperialista eszme” bélyeget. A magyar nyelvészeti ugaron nem volt sikk nyugati szakirodalmat olvasni (akkor sem, ha ennek nem a nyelvtudás hiánya volt a gátja, és általánosságban akkor is mondhatjuk ezt, ha voltak azért, akik megtették), és „a nemzeti tudomány nem mérhető nemzetközileg” jelszó mögé bújva kényelmesen el lehetett ücsörögni a langyos vízben. Az 1970-es években ezt a nyugalmat próbálták megbontani olyan fiatal nyelvészek, akik úgy gondolták, hogy a magyar nyelvről – megfelelő nyelvészeti ismeretek birtokában – lehet érdekeset és érdemlegeset mondani nemzetközi közönségnek is. Ekkor importálták Magyarországra a generatív nyelvészetet, s ekkor kísérelték meg meghonosítani ennek riválisát, a szociolingvisztikát is. Ez utóbbit akkor csak rövid időre sikerült megtelepíteni, a nyolcvanas évek második felében azonban újratelepítését és kibontakozását már nem sikerült meggátolni. E két nyelvészeti irányzat közül a generatív nyelvészet egészen egyszerűen nem tartja feladatának, hogy nyelvműveléssel foglalkozzon, a szociolingvisztika hozzáállása még kellemetlenebb, ez a nyelvművelő ideákat egyenesen társadalmilag károsnak tekinti. A rendszerváltás (legalábbis így tűnhetett ez akkor logikusnak) azt az érvet is elsöpörte, hogy nyugatról importált nyelvészeti irányzatokra nincs szükségünk, s a két irányzat „fölszabadítása” annak rémével fenyegetett, hogy a nyelvművelés elveszíti biztos pozícióját a nyelvészeti ágazatok között.
A bajokat tetézte, hogy az igazodni szerető nyelvművelés nehezen alkalmazkodott ahhoz a nyelvművelő szempontból szerencsétlen körülményhez, hogy egyszeriben több politikai nézetrendszerrel is lehetett azonosulni. Mindezt összegezve: a nyelvművelés hajóját nemcsak új irányba kellett igazítani, hanem egyben elsüllyedését is meg kellett akadályozni. Az egyébként is általánosnak mondható zavarodottságban és a korszellemnek megfelelően mindenki úgy és ott próbálkozott a hajó megmentésével, ahogyan és ahol tudott – az 1990-es évek első fele a nyelvművelő elvek kisvállalkozásainak kora. A zavarodottság tehát nem jelentett egyben bénultságot: nem sokkal a magyarországi rendszerváltás után a nyelvművelők többsége számára nyilvánvalóvá vált, hogy valamit tenniük kell a fennmaradás érdekében. Ennek következtében a nyelvművelő élet pezsgésnek indult: 1992 és 1999 között több tanácskozást szerveztek, mint a megelőző korszakokban együttvéve.
Az első megújító konferenciát 1992 októberében rendezték meg, de a tanácskozás megszervezésének gondolata már 1991-ben megfogalmazódott az MTA Magyar Nyelvi Bizottságában. A Bizottság indoklása szerint azért vált szükségessé egy ilyen rendezvény, mert „az 1959-es pécsi nyelvművelő konferencia óta szélesebb körű nyelvművelő tanácskozás nem volt; nyelvünk az utóbbi évtizedekben sokat változott, a legnagyobb mértékben (és a legkevésbé segítetten) a szaknyelvek területén; az elmúlt évtizedekben nyelvművelésünk területén új módszerek honosodtak meg; több tekintetben más szemlélettel vizsgáljuk a nyelvi jelenségeket, mint ennek előtte tettük; nyelvművelésünk társadalmi helyzete, anyagi háttere, az iskolához és a tömegtájékoztató eszközökhöz való viszonya a korábbi állapotokhoz képest módosult; a Magyar Nyelvi Bizottság az akadémiai bizottsági rendszerben különleges státust kapott azáltal, hogy minden osztály képviselteti magát benne, vagyis összakadémiai testületté vált; stb.”
Az indoklás első része – hogy régen volt utoljára ilyen jellegű tanácskozás, hogy közben változott a nyelv, és hogy az elmúlt évtizedekben új nyelvművelő módszerek honosodtak meg – ugyanúgy fönnállt volna az 1980-as évek második felében, mint 1991-ben. A valódi okot, nevezetesen hogy megváltozott a nyelvművelés társadalmi helyzete, szégyenlősen az indoklás második felére hagyták ugyan az írás megfogalmazói, az előadások egy részének felütése azonban elárulja, hogy leginkább ez nyugtalanította a konferencia résztvevőit. Többen is expliciten megfogalmazták a „hogyan tovább?” kérdését: volt, aki szerint „válaszúthoz érkezett” a nyelvművelés; más fontos „tudománytörténeti pillanatnak” tekintette a konferenciát; a vitában Fábián Pál arra hívta föl a figyelmet, hogy „mindenki ’valami újra készül’”, s egyben elárulta, ő volt az, aki 1991-ben a Magyar Nyelvi Bizottságban azzal terjesztette elő „a szóbanforgó konferencia” gondolatát, hogy „valami új kezdődik nemcsak a magyar társadalomban, hanem az egész világon, tehát a nyelvművelésben is tükröződnie kell valami újabbnak”.
Alig egy hónappal később még egy nyelvművelő jellegű konferenciát tartottak, akkor a szaknyelvekről, és a következő, ismét átfogóbb kérdéseket taglaló megbeszélésre sem kellett sokat várni, amelyre 1995 októberében került sor. A tanácskozás anyagát a Nyelvőr közölte, az oda írt bevezetőben Fábián Pál már meglehetősen nyíltan fogalmazta meg az újabb „elveket tisztázó”, „cselekvési programot” kereső tanácskozás indítékait: „Nyelvművelésünk az 1990-es évek beköszöntével egy minden tekintetben viharos változásokat átélő társadalom része lett, természetes tehát, hogy a fő kérdéssé a ’Hogyan tovább?’ vált.” Jó fél esztendővel később, 1996 májusában arról rendezett vitát a Magyar Nyelvi Bizottság, hogy van-e szükség Magyarországon nyelvtörvényre; 1996 augusztusában Glatz Ferenc, az Akadémia akkori elnöke a Magyar Tudósok Világtalálkozóján bejelentette, hogy az MTA stratégiai kutatásainak keretében programot dolgoz ki „a magyar nyelv modernizálására, értékeinek megőrzésére”, a Parlament a kutatások programját 1996 decemberében elfogadta, 1997. június 30-án pedig megtartották a program nyitóülését „A magyar nyelv jelene és jövője” címmel. Az ülésen nyelvészek és nem-nyelvészek mondták el véleményüket a címben megadott kérdéssel kapcsolatban. Szintén az Akadémia elnökének kezdeményezésére kérte föl Ritoók Zsigmond, az MTA I. (Nyelv- és Irodalomtudományi) Osztályának elnöke a Magyar Nyelvi Bizottságot egy jelentés megírására. (Hogy pontosan mi okból és mi célból, az nem derült ki.)
A Magyar Nyelvi Bizottság friss lendülettel végzett munkája elsősorban akadémiai berkekben biztosította a „jelenlevés”-t. A nyelvművelésnek azonban szerencséje volt két olyan vitát is csiholni, amely a szélesebb közvéleménynek sem engedte elfelejteni, hogy a nyelvművelés a megváltozott politikai rendszerben is él és virul. Az egyik vita a határontúli magyarok nyelvhasználatával kapcsolatban robbant ki (erre azonnal visszatérünk), a másik pedig egy lehetséges magyar nyelvtörvénnyel kapcsolatban – a témák is jelzik, hogy a nyelvművelés az 1990-es években is politikaközelben maradt.
Lelkesen vetette magát munkába az Anyanyelvi Konferencia elnöke (Pomogáts Béla) és szervezőgárdája is. Rendezvényeik és „megmozdulásaik” közül számunkra most az 1997. október 8-án, az Írószövetség klubjában rendezett konferencia érdemes említésre („a nyelvművelés mai és holnapi feladatairól”) – nem a nyelvművelés történetét befolyásoló mivolta, hanem a résztvevők listájának szimbólumértéke miatt. A Köztársaság és az Akadémia elnökén kívül államtitkárok (Tabajdi Csaba és Honti Mária) és a határontúli, valamint a nyugati magyarság képviselői vettek részt a konferencián.
A pezsgést – vagy fölbolydulást – leginkább talán az mutatja, hogy míg a megelőző korszakban a viszonylag jól megkülönböztethetően egymás mellett élő, egymással vitában álló három nyelvművelő irányzat (a nyelvközpontú, az egységesítő kommunista és a lazábban elitista emberközpontú) elveit megpróbálták valahogyan egy zsákba gyömöszölni, folytonosan hangsúlyozva az elvek, valamint a célok egységességét és a konszenzust, a rendszerváltás utáni évtizedben a nyelvművelő irányzatok és hangsúlyok (stílusok és megközelítések) korábban soha nem látott burjánzásnak indultak. Ekkor született a nemzetközpontú, a polgári, az antropológiai, a szociolingvisztikai, a kommunikáció-központú, a nyelvstratégiába ágyazott, valamint a nyelvtörténeti alapokon nyugvó nyelvművelés, és vált minden addiginál népszerűbbé az a fölfogás, hogy a nyelvművelés részben vagy teljesen azonos a nyelvtervezéssel. Ezek az irányok nem váltak élesen el egymástól, sokszor hirdették lényegi azonosságukat, és egy-egy nyelvművelő általában több irányzathoz is kapcsolódott. A nyelvművelés gyakorlatát tekintve szintén nagyon közel álltak egymáshoz, kisebb-nagyobb eltérésekkel ugyanazt csinálták és ugyanúgy, amit és ahogyan korábban is csináltak. Közös vonás volt az új irányzatokban az is, hogy lényegi, radikális változásokat egyik sem akart, a korábbi elveket és módszereket egyik sem kérdőjelezte meg, s egyik sem kételkedett a folytatás szükségességében. Volt ugyan, aki próbált valamelyest elszakadni a korábbi elvektől, és szorgalmazta egyfajta „elméletiségre” való hajlam kifejlesztését. Mások, kiemelve a korábbi nyelvművelői munkával való folytonosságot, inkább a súlypontok áthelyezését javasolták; ismét mások az arculatváltoztatásra helyezték a hangsúlyt, a „megszüntetve megőrzés”-t javasolva. A rengeteg elnevezés – antropológiai, kommunikáció-központú, stratégiai – tulajdonképpen egyszerű maszk volt: ezek a kifejezések valóban a nyelvtudományból valók, szerepük egyszerűen az volt, hogy nyelvészetnek álcázzák a nyelvművelést. S voltak persze, akik nem osztják azt a véleményt, hogy a rendszerváltással föltétlenül valami újat kell kezdeni a nyelvművelésben.
A változtatási javaslatok egy része tehát – az imént említett maszkoló jelzőkkel – a nyelvművelés megváltozott tudománypolitikai helyzetére keresett kétségbeesetten választ, a pályázatok világához alkalmazkodva immár azon igyekeztek, hogy a nyelvművelést minél inkább a nyelvtudomány kebelén belülinek tüntessék föl, ettől remélve a fennmaradáshoz szükséges pénzt és tekintélyt. Az új irányzatok másik része viszont, a nyelvművelés hagyományainak megfelelően, az új politikai ideológiákat követte, s a nyelvművelést önmaga jogán akarta fenntartani és fontosságát elismertetni. Az egyértelműen politikai ideológiához kötődő megújítási javaslatok szépen illeszkedtek a frissen uralomra jutott nemzeti konzervativizmushoz: az egyik inkább nemzeti volt, a másik inkább konzervatív.
A nemzetközpontú nyelvművelésnek már a neve is legalább olyan egyértelműen mutatja megszületésének ideológiai motivációit, mint az emberarcú szocializmus emberarcú nyelvművelése. Az elnevezés egyébként Grétsy Lászlótól származik, ő az 1992-ben rendezett konferencián a következőképpen határozta meg az új irányzat profilját: „nemzetközpontú nyelvművelésen az olyanfajta nyelvápoló tevékenységet, azaz a nyelvművelésnek olyan irányú tágítását, szélesítését értem, hogy az eddiginél jobban, szervesebben beletartozzék a határainkon kívüli magyarság nyelvének, nyelvhasználatának problematikája”.
A gondolat maga azonban – hogy nemcsak Magyarországon beszélnek magyarul, hanem a határokon túl is, s hogy a magyar nyelvművelésnek a Magyarországon kívül élő magyarokkal is kell kezdenie valamit – nem Grétsy találmánya: e témát először Tolcsvai Nagy Gábor vetette föl a magyar nyelvművelő irodalomban. Egy 1991-ben megjelent írásban arra hívta föl a figyelmet, hogy a határontúli magyarság nyelvművelésének másnak kell lennie, mint a magyarországinak, hiszen más körülmények között, kétnyelvű helyzetben élnek, ezért nyelvi öntudatukat régiónként, „saját hagyományaik alapján és speciális körülményeik között” kell megerősíteni.
Ez a javaslat nem várt méretű vihart kavart. Tolcsvai Nagyot és az övéhez közel álló gondolatokat kifejtő Lanstyák Istvánt, a pozsonyi egyetem nyelvészét meglehetősen éles bírálatokkal illették azok, akik a regionális (részleges) önállóság elismerésében a nemzetet szétszakító veszélyt láttak. Az ellenvetések, legalábbis időlegesen, visszavonulásra késztették mindkét szerzőt, kinyilvánították, hogy az egységes magyar nyelv létjogosultságát, egyeduralmi jogát a „művelt beszédben”, az „értelmiségiek formális megnyilatkozásaiban” nem vonják kétségbe, s hangsúlyozták azt is, hogy az addigi nyelvművelő tevékenységet nem megszüntetni, csak módosítani szeretnék. A lojalitás vállalása azonban nem eredményezett megbocsátást. A vélemények továbbra sem egyeztek abban, hogy élvezhetnek-e bárminemű önállóságot a határontúli nyelvváltozatok – például a vajdasági, szlovákiai, erdélyi, kárpátaljai magyar sajtó, irodalom, iskola használhatja-e azt a magyar nyelvet, amelyet az iskolázott vajdasági, szlovákiai, erdélyi, kárpátaljai magyarok beszélnek, vagy szigorúan a magyarországi sztenderdet kell követniük –, s hogy szentesíthetik-e az eltérések csekély részét, mondjuk azzal, hogy a magyar értelmező szótár a szlovákiai, erdélyi, kárpátaljai, vajdasági magyarban közkeletű szavakat is tartalmazza. Tolcsvai Nagy és Lanstyák szerint igen, a másik tábor szerint viszont nem.
A „nemzetközpontú nyelvművelés” elveit és szemléletét az utóbbi csoport korán bekövetkezett diadalra jutása után a hagyományos magyar nyelvművelés egyenes folytatásának tekinthetjük. Mint Grétsy föntebb idézett definíciójából kiolvasható, az új irányzat sem az elvek, sem a gyakorlat módosítását nem szorgalmazza. Mindössze annyi történt, hogy a nyelvművelők hirtelen fölfedezték, hogy Magyarország határain kívül több millió magyar anyanyelvű él, s hogy itt az ideje, hogy az ő nyelvhasználatuk irányítását is saját fennhatóságuk alá vonják. Az összes megjelenő új irányzat közül ez kívánt a legkevesebb változtatást: voltaképpen az addigi gyakorlat kapott új, a nyelvművelést a kor politikai divatja számára szalonképessé tevő címkét. Grétsy egyébként nem is rejtette véka alá, hogy ez volt a szándéka: „noha az emberközpontúság elvével tökéletesen egyetértek, egy újabb fogalmat szeretnék bevezetni” – írta, s néhány sorral lejjebb az új irányzatot már „az emberközpontú nyelvművelés helyébe vagy legalábbis mellé” javasolta. Az alapelvhez (csináljuk, amit eddig, csak kiterjesztve a határontúli területek magyarjaira is) könnyedén és szívesen csatlakoztak mások is, hitet tett mellette az 1995-ben rendezett tanácskozás részvevőinek többsége. A nemzet egysége fölött érzett aggodalmakat színezte kissé a rebellis fiatalabbakkal (Lanstyák és Tolcsvai Nagy) szemben érzett idegenkedés is, az első megszeppenés után ugyanis mindketten újabb írásokban érveltek korábban már kifejtett gondolataik mellett. 1995-ben a kedélyeket leginkább Lanstyák Istvánnak a magyar nyelv többközpontúságáról kifejtett nézetei borzolták (igen leegyszerűsítve: hogy a használatban több magyar sztenderd létezik, csak éppen a magyarországi kivételével nincsenek elismerve), ezek részben néhány hónappal korábban, részben éppen a konferencia idején jelentek meg. Így valószínűleg nem túlzás azt mondani, hogy az 1995-ös vita hitvallás-sorozatát nem pusztán a Grétsy „programadó” beszéde fölötti lelkesedés váltotta ki, sokkal inkább a Lanstyák nemzetrontónak talált nézetei fölötti háborgás.
Mint mindig, ha a cél valaminek a legyőzése s nem valaminek a megteremtése (a korszakban már nagy divatjuk volt a „negatív kampányoknak”), ebben az esetben is eltérő motivációk sodortak azonos oldalra embereket. Deme Lászlóról például nehezen állíthatnánk, hogy a nemzetközpontú nyelvművelés híve lett volna, hiszen ő maga magyarázta el egy interjúban, miért nem szívesen beszél tizenötmilliós magyar nemzetről, sokkal inkább tizenötmilliós magyar népről. Szintén maga hívta föl rá a figyelmet, hogy ugyanazt vallotta a határontúli nyelvhasználatról az 1990-es években, mint amit húszegynéhány évvel korábban. Írásaiból úgy tűnik, nem a nemzetieskedésnek kedvezve fejtette ki ismételten nézeteit, sokkal inkább azért, mert „egyfajta divatba jött gondolkodásmód” zavarta, nevezetesen: „a nyelvi pluralizmus elvét hirdető új nemzedéket” arra figyelmeztette, hogy nézeteik érvényesítése a határontúli magyarság „provincializálódásához” vezet. Jakab István nem (vagy nem csak) a pluralizmust, hanem a „liberalizmus”-t érezte fenyegető veszélynek a nyelvművelésre, kiváltképp a határontúli magyarokat istápoló nyelvművelésre nézve. A „liberális” jelzőt, mint már esett róla szó Lőrinczével kapcsolatban, a magyar nyelvművelés történetének korábbi szakaszában sem dicséretre tartogatták. Az 1990-es években a „liberális”-t a „nemzeti” ellentéteként kezdték használni az uralkodó politikai körökben, s hamarosan a nacionalista ideológia iránt elkötelezett humán tudományosságban is. Deme és Jakab félelme tehát más-más forrásból táplálkozott. Deme László következetesen képviselte az egység eszméjét – érthetően, hiszen ő volt a kommunista nyelvművelés talán legbefolyásosabb ideológusa –, Jakab Istvánt erőteljesebben befolyásolta a korszak politikai hangulata. Nem ez volt az egyetlen eset a történelemben, amikor a kommunizmusnak és a nacionalizmusnak a szabadelvű pluralizmussal szembeni averziója olyan erős, hogy készséggel ölelkeznek össze egymással.
A politikai kötődések egyértelműen Grétsy Lászlónál, az irányzat meghirdetőjénél voltak a legerősebbek. Érvelése, amellyel az új irányzat megteremtését indokolta, abból indult ki, hogy „a nemzet szó a rendszerváltás egy-két éve óta mindinkább s mind általánosabban a közös eredetű, közös nyelvű és közös gyökerekre visszanyúló kultúrájú, de államszervezetük és gazdasági életük tekintetében nem föltétlenül összetartozó közösségek megjelölésére használatos” – azaz a sokat emlegetett „kultúrnemzet” értelmezést vette alapul, és tegyük azért hozzá: ez az értelmezés nem a rendszerváltáskor keletkezett, de voltak, akik csak akkor „fedezték föl”, minthogy korábban politikailag tilos volt ezt az értelmezést népszerűsíteni. Ugyanakkor valami furcsa szégyenlősséggel Grétsy már előre megkísérelte elhárítani, hogy a nyelvművelés megújításának általa megfogalmazott programját netán politikai indítékok vezetnék. Elismerte ugyan, hogy a nemzetközpontú szónak „napjainkban némi divatja is van”, de hozzátette, hogy őt „korántsem a kordivathoz való igazodás vágya”, hanem „a magyar nép és a magyar nyelv mai [1992] helyzetének figyelembevétele” vezérelte. Az igazi ötletadó azonban valószínűleg Antall József, „tizenötmillió magyar miniszterelnöke” lehetett – nehéz hitelesnek látni Grétsy tiltakozását, hogy az ő új terminusának aztán semmi köze sincs Antall elhíresült kijelentéséhez (csak nyilván négy évvel korábban még valahogy nem jutott eszébe mégsem). S nehéz hitelesnek tekinteni Grétsy szabadkozását is, hogy ő „természetesen” nem a politikai divat kedvéért alkotta meg a terminust, hanem „mert nyelvművelő számára […] nincs, nem lehetséges alternatíva” – mert hát évtizedekig elvolt a magyar nyelvművelés a határontúli nyelvhasználat fölötti őrködés nélkül is.
A politikai elkötelezettség kifejezése még határozottabban jelenik meg Grétsy egyik későbbi, 1998-as írásában. A cikk szóhasználata, fordulatai, állásfoglalásai és sugalmazásai ez esetben már nincsenek szégyenlősen elrejtve, s a szerző még csak meg sem próbálta a tudományosság látszatát kelteni: Bárczit felidézve azon kesergett, hogy „amióta rohamosan növekszik az amerikai és az angol hatás, egyre több az ilyen nyelvész” – az „ilyen nyelvész” ez esetben egyszerűen a nyelvészeket jelentette, azaz azokat, akik a nyelv leírását tartják feladatuknak, nem a megrendszabályozását –, azt sugallva, mintha a nyelvelméleti, illetve fölkészültségbeli különbségek nem volnának mások, mint „az amerikai kultúrmocsok” beáramlásának következményei. Vérbeli populista érv, hogy még Angliában és Amerikában is van nyelvművelés, „a hivatásos nyelvészek kis csoportjának doktrínája ellenében a társadalom nagy többsége olyannyira szükségesnek s a hatékony kommunikációhoz elengedhetetlennek érzi a nyelv ápolását, a pongyola, helytelen formák visszaszorítását, hogy – igaz, nem nyelvészek, hanem jogászok, orvosok stb. irányításával – létrejött a Közérthetően angolul mozgalom”. (Az emlegetett mozgalom egyébként nem a pongyolaságok és helytelen formák, hanem az orwelli newspeak megnyilvánulásai ellen alakult.) A jobboldali populizmus egyéb kedvelt gondolatai is megjelennek az írásban: a kozmopolitizmus ostorozása, a liberális és a nemzeti szembeállítása („egy magyarságát polgári liberális szellemisége ellenére – vagy inkább: mellett – mindig nagyra becsülő, nagy író”-nak nevezi Márait); az 1994 és 1998 közötti, Torgyán József nyomán nagy kedvvel „liberálbolsevik”-nak aposztrofált szocialista-szabad demokrata kormány nemzettudatának megkérdőjelezése: „vannak korok, amelyek eleve nem kedveznek a nemzeti tudatnak, sőt az ellen dolgoznak. Balszerencsénkre mi épp ilyen korban élünk”.
Blab – flick/truth-out
Az 1990-es évek új nyelvművelő irányzatainak politikai ideológiákhoz alkalmazkodó csoportja másik, kevésbé ismert ága Tolcsvai Nagy Gábor nevéhez kapcsolódik. Mint maga is írta 1989-ben, a politikai közhangulattól csöppet sem függetlenül, „a nagy átalakulás közepette” töprengett el azon, hogy az 1945 után kialakított, „egyre kevésbé” eredményes nyelvművelő elveken nem kellene-e változtatni. Az addigi, teljes nyelvi egységesítésre törekvő szemlélet helyett olyan új elvek kialakítását javasolta, amelyek figyelembe veszik a társadalom rétegzettségét, mert „az a felismerés, amely a mai magyar társadalom összetett, de leírható rétegzettségét hangsúlyozza, s a réteg- és csoporttudatnak az artikulálását engedi, sőt immár szorgalmazza, nem lehet hatás nélkül a megszólalási módok megítélésére”. (A tisztesség kedvéért itt is tegyük hozzá: lehet, hogy voltak, akiknek új volt ez a „felismerés”, de a magyar társadalom persze korábban is rétegzett volt, korábban is létezett csoporttudat, csak ugyanúgy tilos volt megjeleníteni vagy akár kutatni, mint azt, hogy magyarok a határokon kívül is tömegekben élnek, és kultúrájuk is van.) A nyelvművelés feladata a szerző szerint az, hogy küzdjön a „kulturális elszegényedés” ellen, s hogy a művelt körök beszédéhez való igazodás ne pusztán „becsületbeli ügy” legyen, hanem váljon „az emberi tudás nagyon is fontos alapelemévé, feltételévé”. Mindezzel egyébként a lényeget tekintve nem javasol mást, mint amire a nyelvművelés amúgy is használatos volt: a javaslat szerint végzett nyelvművelés továbbra is az elit kiváltságainak megőrzését és továbbörökítését szolgálta volna, csak céltudatosabban és irányzottabban, mint bármelyik verzió. A javaslatban eltervezett nyelvművelés immár nem a szocializmus ellenségének tekinti, aki megbontja az egységet, hanem a piacgazdaság elveit szem előtt tartva, munkavállaláskor szorítja háttérbe: „A legműveltebbek rétegei (valódi műveltséget föltételezve) éppen a műveltségük adta etikára alapozva elvárhatják, hogy a nyilvános megszólalások közelítsenek az általuk beszélt nyelvváltozatokhoz. Az általános terjesztéssel szemben ezek után azt kell állítaniuk, hogy a műveltség elsajátításához, bizonyos szinten felüli munka, feladatkör elvégzéséhez ezen nyelvváltozatok valamelyikét meg kell tanulni, mert e területeknek ez a nyelve.” Magyarul: az elit joggal várja el, hogy mindenki hozzá alkalmazkodjon – nem kell, fiam, megtanulnod a sztenderdet, csak akkor ne álmodj róla, hogy viszed valamire. Az új nyelvművelés szerint ez az a cél, amit a nyelvművelésnek el kell érnie.
Tolcsvai Nagy tehát már 1989-es írásában is egyetlen réteget, a „műveltek”-et állította a középpontba, s tette meg mércének, majd egy évvel később megjelent az az írása is, amely részletesebben mutatta be annak a nyelvművelésnek a programját, amely „a polgár nyelvi tudatára” épít, s amit a nyelvművelés belső hagyományaihoz igazodva talán nem méltatlan „polgárközpontú”-nak nevezni. Ennek az irányzatnak a programja szerint a nyelvművelésnek „az ideális polgár” tulajdonságaira kell építenie. Az ideális polgár „teljes, autonóm személyiség”, tudatos, művelt, fegyelmezett, szorgalmas, kezdeményező és türelmes. Tolcsvai Nagy úgy vélte, hogy a nyelvművelésnek erre a rétegre kell irányulnia, mert a nyelvét máris igényesen beszélő elitnek nemigen van szüksége segítségre, a leszakadó rétegekhez meg eddig se jutott el a nyelvművelő szó, az új társadalmi berendezkedésben pedig még kevesebb rá az esély. A nyelvművelésnek „a polgári és polgárosodó rétegeket kell megcéloznia”, s feladata az, hogy „a társadalmi felemelkedést a nyelvi műveltség emelésével” kösse össze.
Mindennek a megvalósítását a szerző úgy képzelte el, hogy a nyelvművelőknek mindössze meg kell erősíteniük az amúgy is izmosodó polgári nyelvi öntudatot, hiszen „a határozott, de pluralista értékrend és a professzionalizmus a nyelvhasználatban is a magasabb értékek felé irányítja a polgárt”. Ez a rendíthetetlen optimizmus azonban csak a következő oldalig ennyire sziklaszilárd, mert ott már azt olvashatjuk, hogy a polgárosodó rétegeknek „igényük van, vagy ha nincs, föl kell ébreszteni azt, mert föl lehet, de segítségre szorulnak […] az iskola, különösen a középiskola szerepe e csoportok nyelvi műveltségének kialakításában nagyon nagy lesz remélhetőleg, de talán lehet számítani a különböző egyesületek, ipartestületek, önkormányzatok tevékenységére is. Mindezt a nyelvművelés mint szakma és mozgalom foghatja össze.”
Az új elképzelésben – vallja magát bármennyire is pluralistának – nem sérül tehát sem a nyelvművelők központi, irányító szerepe, sem az a gondolat, hogy ha nincs igény nyelvművelésre, akkor tenni kell róla, hogy legyen. Ezért nem mond le a mozgalmi jellegről sem, hiszen ez a nyelvművelő munka társadalmi kiterjesztése és elismertetése szempontjából igen fontos, csak éppen Lőrincze népfrontos jellegű listájának (kiskatonák, téesztagok, gyári munkások) itt egyfajta „(kis)polgári” átfogalmazását kapjuk ipartestületekkel, kamarákkal, önkormányzati hivatalnokokkal. Érdekes, hogy ez az irány milyen csekély visszhangot keltett, érthetetlen, hogy 1998 és 2002 között sem fedezték föl. Pontosabban talán nem egészen érthetetlen: a „polgári” az akkori politikai diskurzusban lényegében azt jelentette, amit ma az „emberek”: üres, jelentés nélküli szó volt, kedvére beleképzelhette magát bárki. Tolcsvai Nagy elképzelése nem ilyen volt: nála a polgár valóban polgárt jelentett, ma valószínűleg sokkal inkább „középosztálybeli” volna a politikai megnevezése a célközönségnek. Akkor talán majd most? Középosztály és középosztályozás ide vagy oda, ma is van akadálya e nyelvművelő irányzat bevethetőségének: a kulturális értelemben elitista vágyak nem esnek egybe az uralkodó politikai ideológia hatalmi törekvéseivel. A centrális erőtér fóliájában nevelt primőr – elsőgenerációs – középosztály megteremtésében tökéletesen lényegtelen szempont a műveltség és kulturáltság, márpedig Tolcsvai Nagy elméletében épp ennek jelzésére szolgálna a „művelt köznyelv” használata.
A nyelvművelés történetének, művelődéstörténeti beágyazottságának, elvei alakulásának ismeretében semmi sem volt kevésbé meglepő, mint hogy a „nemzeti konzervatív szerethető államfő” imázsának egyik fő vonása a „nyelvmentő hős” legyen. Jó volt ez a tanácsadóknak, hiszen csak volt remény némi aláhulló pénzmagra, de jó volt ideológiai szempontból is, ráadásul biztonságos. Megfelelően nemzeti, de mégsem megosztó, mint a turul; megfelelően elitista, de láthatatlanul az; megfelelően rendpárti: maga a megtestesült normativizmus, súlyos büntetésekkel a „helyes” nyelvhasználattól elkódorgóknak; a megátalkodottan balos szavazók sem találhatnak benne semmi kifogásolnivalót, hiszen nemcsak a kommunista és szocialista érában virágzott a nyelvművelés, a rendszerváltás után is boldogan támogatták a baloldali politikusok a nyelvművelő rendezvényeket; a magyar társadalom megfelelően ugrik a különbözőségre, és a pirézes fölmérések szerint igen fogékony egy kis rasszizmusra – akkor a lingvicizmusra pláne, hiszen a nyelvművelés szentségét a harmincas évek óta intézményesen tömködik az ártatlan kis kobakokba; ráadásul ott van még a jó kis metafora: az anyját ki nem szereti – és mi más volna az anyanyelv, mint „nyelvi édesanyánk”.
Nem az imázsgyártók hibája, hogy több vödörnyi homok került a gépezetbe.
(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
