Galamus.hu - Bolgár György interjúi a Galamusban

Bolgár György interjúi a Galamusban - 2012. május. 8.

Nyomtatás

Részletek: Bolgár György - Megbeszéljük; 2012. máj. 10. csütörtök, 03:44; Megbeszéljük

4. oldal / 4

Megvonják az örökös tagok járandóságát
Vitray Tamás

Bolgár György: - A telefonnál Vitray Tamás minden magyar idők talán leghíresebb legendás televíziósa. Szervusz Tamás.
Vitray Tamás: - Szervusz.

– Akkor be is fejeztük. Ennyi elég is, nem tudok többet mondani rólad, illetve rengeteget tudnék, de most azért viccet félretéve, nem rólad van szó. Bár egyike vagy annak a tizenkettő, illetve most Vértessy Sándor halálával már csak tizenegy magyar televíziósnak, akik az MTV örökös tagjai. És ahogy olvasni lehet az újságban, ha nem is mindegyikben, az örökös tagok számára nem folyósítják a nekik korábban évekkel ezelőtt megítélt járandóságot. Az örökös tagságot is visszavonták már? Vagy azt azért nem illik.

– Hát szívesen válaszolnék akár igennel akár nemmel, most már úgyis mindegy. De fogalmam sincs, hiszen arról sem volt fogalmunk, hogy megvonták a járadékot. Erről semmiféle értesítés nem érkezett. Meg kell jegyeznem egyébként, hogy ezt én értelmezhetem akár tapintatnak is, hogy ne előre idegesítsék szegény nyolcvanéves átlagkorú tizenegyünket vagy tízünket, azt hiszem, tízen vagyunk, mert a Sík Igorral tizenegyre nőtt a létszám, és Sanyi most ment el végleg közülünk. Így hát vagyunk tízen. És hát hogy mondjam, ez is lehet akár tapintatnak értelmezhető, hogy ne izgassanak minket. Meg sem mondták, egyszerűen beszüntették a járadékot, nem szóltak. Gondolták, talán észre sem vesszük.

– Hát biztos olyan jól megy mindegyikőtöknek, hogy fel sem tűnik az a havi 240 ezer forint. De megint csak komolyra fordítva vagy visszafordítva a szót, nem is érdeklődött egyikőtök sem miután nem kapta meg, hogy bocsánat mi történt valaki elfelejtette elküldeni vagy várják még a tranzakciós adóról szóló törvényt és majd csak utána. Szóval nem kérdeztétek meg vagy valaki közületek nem kérdezte meg, hogy mi az oka ennek?

– Gyurikám, az a helyzet, hogy én csak a magam nevében beszélhetek, mert mi azon kívül, hogy mint örökös tagok vagyunk egy egység, de mi nem találkozunk, nincs semmiféle közös találkozásunk, együttlétünk. Összesen az az egy tény tart bennünket össze, hogy harminc-negyven és a legtöbben ötvennél is több éve álltunk szolgálatban a magyar televíziózásban. Én egész egyszerűen hosszú ideje csodálkozom. Már azon csodálkoztam, azt nem értettem, hogy egyáltalán miért kapjuk. Valahogy nekem nem egyezett a közszolgálati tévében zajló események homogén rendjével. Úgyhogy azt kell mondanom, hogy bólintottam, amikor a hírét vettem. De az se volt hivatalos hír, úgyhogy én elvileg azt is mondhatnám, hogy e pillanatig nem tudok róla.

– Ezek szerint Te úgy gondolod, hogy csak viszonylag lassan dolgoztak, és ennyi időbe tellett, amíg eljutottak a lista végére, na itt vannak még az örökös tagok is, hát vegyük el tőlük a járandóságot.

– Igen, azt gondolom én, hogy helyreállt a rend, itt csak egy apró késés volt.

– Az biztos ugye, hogy a közmédia sok tízmilliárdos támogatásához képest ez a havi pár millió vagy évi nem tudom én mennyi, harminc, negyven millió.

– Én megmondom. Mindent számolva akkor az két Fábry-műsor összege. Vegyük ezt a valutát, bár hát nem irigylem el Sándortól a műsorát, de hát mégis így van. Nem kívánhattuk, hogy olyan rettenetes kiadások közepette mint a két és fél milliárdos Marslakók vagy a tizennyolc milliós Fábry-műsor, hogy ne karcsúsítsanak velünk is. Úgyhogy tulajdonképpen megint csak azt kell mondanom, hogy az ember rábólint, és azt mondja, amit még a tengerészettől tanultam ilyen esetekre, normál.

– Igen, de erre azt mondhatják az emberek vagy legalábbis egy részük, hogy na jó, jó, de hát nagyszerű televíziósok voltak, igen, ismerjük a Vitrayt nagyon szerettük, na de rengeteg más olyan intézmény volt és más kiváló ember, aki nagyon becsületesen, nagyon jól dolgozott, sok örömöt szerzett másoknak, és mégsem lett örökös tagi járandósága. Másfelől persze tudjuk, ott vannak a nemzet színészei, a nemzet sportolói, és nekik mégiscsak kijár az. Hát akkor talán át kéne alakítani az egészet a nemzet televíziósaivá és akkor nektek is járna újból.

– Én nem tudom. Voltaképpen itt egyetlenegy dologra hivatkozhatom csak. Nem mi találtuk ki. Az intézmény ezt azzal indította el, idézhető, én nem fogom pontosan idézni, de az értelme, tartalma maradéktalan lesz, hogy egy régen esedékes dolog orvoslására alakult meg ez a tizenkét tagú örökös tagsági együttes. Tehát valamiért úgy érezhette a televízió, a Magyar Televízió akkor, hogy ezek az emberek, akik az életüket ott töltötték, és valójában azt lehet mondani, hogy így vagy úgy, de mégiscsak a magyar televíziózás megalapozói, megteremtői voltak, hát maga az intézmény akart hálás lenni. Ez se nem kormány, se nem állami apanázs, ezt az intézmény hozta létre. Az intézmény pedig most már úgy gondolkodik, hogy az úr adta az úr vette el.

– Az intézmény persze félig meddig nem is létezik. Ugye sikerült úgy átalakítani a közszolgálati médiát, hogy a Magyar Televíziónak már csak negyvenkilenc vezető munkatársa van, az összes többit átvette az érthetetlen elnevezésű MTVA, aminek semmi köze a magyar televízióhoz. Mert a Médiaszolgáltatás Támogató és Vagyonkezelő Alap elnevezés húzódik meg mögötte, szóval semmi köze a televízióhoz. De televíziós munkatársak is ott dolgoznak, rádiósok is, Duna tévések is és így tovább. És a Magyar Távirati Iroda munkatársait is oda ömlesztették, hogy mindenki egy akolban dolgozzon, és ez így nyilván nagyon jó lesz az egész magyar társadalomnak. Tehát kihúzták alólatok lényegében a magyar televíziót. Nem lehet, hogy ez az ok?

– Nem tudom. Bocsánatot kérek, de nem vagyok eléggé kooperatív. Nem gondolkodom ezen. Itt a tény maga minden helyett beszél. Nem kapjuk, nem kapjuk. A probléma az, hogy közöttünk vannak olyanok és magamat is hál Istennek e pillanatban ide sorolhatom, akik ki tudják egészíteni azt a nyugdíjat, amiről a nyugdíjasok tudják legjobban, hogy mire jó.

– De nem mindegyik. A tíz emberből nem mindegyik. Valahol olvastam is...

– Van köztünk súlyosan nagy beteg, aki állandó ápolásra szorul. Van köztünk még egy súlyosan mozgáskorlátozott ember, akinek szintén segítségre van szüksége, és ez mind anyagiakkal is jár. Van kilencvenegy esztendős közülünk, akitől nem lehet elvárni még azt sem, hogy önmagát korkedvezményesnek tekintse és visszaálljon munkába, mert nem lesz, aki alkalmazza. Egyébként valamennyiünkre ez a veszély hárulna, még akkor is, ha viszonylag egészségesen munkaképesnek érezzük még magunkat. Szóval azért, jó, hát az ironizáláson túllépve az a helyzet, hogy itt az ember nem próbál az okokra visszanézni, mert okok az okok azok nevetségesek ugye? De azért még magamban a szolidaritásra várok. A kollégáink, az utódok szolidaritására. Akik még megőrizték esetleg a munkahelyüket vagy akik mindenképpen megőrizték a munkaképességüket. Félreértés ne essék, nem az, hogy anyagilag támogassanak. Emeljék fel a szavukat.

– Pontosan erre akartam célozni az előbb, hogy az okokra nem is vagyok kíváncsi tulajdonképpen. Legfeljebb csak a Medveczky nyilatkozhatott volna nekem, de nem nyilatkozott, mint ahogy most már hosszú ideje egyáltalán nem nyilatkozik mint televízió elnök. De az emberekre vagyok kíváncsi, hogy van-e még egyáltalán mondjuk a Magyar Televízió vezetésében olyan ember, úgy kellene kérdeznem, akivel szóba állsz, de sajnos a másik az adekvátabb, hogy aki szóba áll veled, aki egyáltalán felhív egy Vitrayt vagy beszélne veled arról, hogy hát bocsánat, ez és ez történt, ilyen és ilyen helyzetben vagyunk. Vagy ha nem az MTV-ben, akkor ebben a lehetetlen MTVA-ban vannak televíziósok, akik ma ott dolgoznak, és azt mondják, hogy Vitray a mi nagy tanítómesterünk, akit nagyon tisztelünk, szeretnénk sok mindenben követni, és nem igaz, hogy így bánnak velük. Volt valaki, aki felvette a kagylót és telefonált neked?

– Még nem, de hát ő sem kapott értesítést, senki. Azok sem, akik még dolgoznak. Ez nem ment körbe, értsd meg, ez egy nem tudom milyen hírforrásból, egy napilap…

– Hát a mai Népszavában nagy cikk jelent meg erről.

– Nem olvastam még, de mindenesetre az újságból derült ki. Tehát itt nincs, aki felveheti a telefont. De hát nemcsak erről van szó. Arról van szó, hogy például az említett Medveczky Balázs ott mint felvételvezető indult. Ha csak nem úgy érzi, hogy bosszút kell állnia a méltánytalanságokért, amelyek mint ifjú tanoncot ott érték, akkor egyszerűen megmagyarázhatatlan, hogy egy ember ne tudja és ne látta volna, hogy az összes ilyen nagy televíziós megmozduláson, ami még előfordult egy-egy alkalommal, ezek a beteg öreg emberek mind ott voltak. Mert látni akarták egymást legalább, és a régieket meg a még nem annyira régieket. Tehát van-e egyáltalán egy olyan szellemiség és még egy, ami a legfontosabb ahhoz fűzve amit mondtál: hogy van-e annyi kurázsi. Mert én azt veszem észre, hogy lapítanak az emberek. Valószínűleg felháborodnak esetlegesen azon ami történt vagy ami történt most például most velünk, de lapítanak. Mert az egzisztenciájukat érzik veszélyeztetve, és abban a pillanatban én már hiába kukorékolok szolidaritásról, és abban a pillanatban vissza is vonom. Mert ha félni kell attól, hogy valamivel szemben felemeljem a szavam, ami igazságtalan, ami egyszerűen példa nélkül álló, gyilkosság, azt kell mondanom, öreg embereken is – nem magamra gondolok és azokra akik munkaképesek. Ha ettől félni kell, hogy ezért szót emeljek, akkor ott már szolidaritás sincs és nem is kívánatos.

– Ha egy pillanatra visszatérhetek magához a járadékhoz vagy járandósághoz, most lehet azon vitatkozni meg biztos van olyan ember, aki úgy gondolja, hogy miért érdemelnek ezek a tévések többet, mint más nyugdíjas, de ettől teljesen függetlenül, ha már egyszer évek óta ezek a kiválasztott örökös tagok ezt megkapták, akkor azt meg kellett hogy szokják. Úgy állították be az életüket, ehhez alakították mindazt, ami a mindennapi életüket és feltételeiket meghatározta. Ezt tőlük elvenni egyik napról a másikra, hát ez gyalázat, ez felháborító. Ezt nem volna szabad megtenni.

– Még egy dolgot lehetett volna tenni. Ha már mindenáron ez a pénz hiányzik a büdzséből, akkor azt…

– De hát tudjuk mind a ketten, hogy ez nem igaz. Ez nem lehet igaz.

– Tudjuk, tudjuk, tudjuk, de mégis. Most tételezzük fel. De ne engedjük meg. Ha mégis, tehát akkor azt mondom, hogy itt vannak ezek most már csak kilencen. Öt év múlva lehet, hogy már csak hárman lesznek, de az is lehet, hogy hárman sem. Hagyják kihalni őket. Hát ez nem létezik, hogy ez az intézményt alapjaiban rázná meg.

– De én azt gondolom, hogy ez nem egy követendő példa. Nem butaság ez, hogy egy ilyen, az egész ország által ismert és szeretett intézmény, mint ami a Magyar Televízió volt, hát manapság már ugye egyre kevésbé az, de ha voltak és vannak olyan vitathatatlanul kiváló televíziós személyiségek, akiket egy ország szeretett, akkor ők igenis megérdemlik ezt. Nem kell hagyni kihalni, hanem ezt a hagyományt, ami nem túl régi, néhány éves, meg kellene őrizni. Nem pedig ebek harmincadján hagyni és kivégezni. Na még azt akartam tőled, Tamás, megkérdezni, ha már ennyi rosszat mondtunk, hogy valami jót a mai magyar közszolgálati vagy nem közszolgálati televíziózásban látsz-e? Mert én sokat bosszankodom, de hátha te egy kicsikét frissebb és bátorítóbb szemmel nézed az egészet.

– Hát ez most nagyon érdekes vég lesz, de nem tudok egyszerűen ellenállni. A minap láttam két gyönyörű nőt a közszolgálati tévében. A Szeretlek Magyarországban vagy Magyarország szeretlek című játékban. Az egyik a feleségem volt, a másik a lányom. Ez a jó ért a magyar televíziótól az utóbbi időben.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!