A nemzeti kérdés két évtized magyar politikájában

• Nyomtatás

Részletek

2010. június 10. csütörtök, 06:34

Bauer Tamás

Bauer Tamás

Nemrég ünnepelte a német közélet Richard von Weizsäcker egykori köztársasági elnök kilencvenedik születésnapját. Ebből az alkalomból sok interjú készült a konzervatív, kereszténydemokrata politikussal. Egyik rádióinterjújában hallottam tőle, hogy valamikor a hatvanas évek közepén konzervatív értelmiségiek az ottani evangélikus egyház által szervezett körben jutottak együttesen arra a megállapításra, hogy el kell fogadni az Odera-Neisse határt, adottságnak kell tekinteni a II. világháború utáni rendezést, mert mindennél fontosabb a megbékélés Lengyelországgal. Nem sokkal később a Willy Brandt által vezetett szociáldemokrata-szabaddemokrata kormány ezt a törekvést a hivatalos kormánypolitika rangjára emelte. Ez volt az új keleti politika, amely – bár egy ideig még számolnia kellett az akkori parlamenti jobboldal ellenkezésével – véglegesen elfogadta a II. világháború utáni európai rendezést, létrehozta a Lengyelországgal, Csehszlovákiával kötött alapszerződéseket, és kialakította akkor az NDK-val való rendezést. Tulajdonképpen ennek alapján juthatott el Németország az újraegyesítéshez. Azt kell mondanom, hogy amit akkor von Weizsäcker szűk körben megfogalmazott, majd a Brandt-kormány hivatalos kormánypolitikára emelt, ez ma az egész német politikai osztály számára evidencia. Elfogadja a német politika minden szalonképes szereplője Németországban, annak ellenére, hogy tizenötmillió német kitelepítése a Szovjetunióhoz, Lengyelországhoz és Csehszlovákiához került területekről, valamint a többi kelet-európai ország német kisebbsége zömének a kitelepítése súlyos méltánytalanság volt. Súlyos áldozatokkal, sok-sok emberélet elvesztésével járt. És mégis Németországban ez a kérdés ma tudományos műhelyek témája, és nem témája a politikának, nem kerül a Parlament napirendjére. Németország számára a cseh-német megállapodás, a lengyelekkel való együttműködés a politikai konszenzus része, olyannyira, hogy az új német külügyminiszter első útja már nem is Franciaországba, hanem Lengyelországba vezetett. Minden módon jelzik, hogy számukra ez a megbékélés végleges.

Magyarországnak és az egész volt szocialista térségnek 1990 után megvolt az esélye arra, hogy eljusson ugyanide. Elvégre az a helyzet, amit Duray Miklós könyvéhez írt előszavában Csoóri Sándor olyan találóan jellemzett, nevezetesen, hogy a kommunista rendszerben a nemzeti kisebbségek kettős elnyomás alatt élnek, hiszen nincsenek civil szervezetek, nincsenek egyházak, nincs menekülési lehetőség saját intézményekbe az állami elnyomástól – ez a helyzet megszűnt. És ha nem is simán, de látványosan haladt előre 1989–90-től a magyar kisebbségek emancipációja a szomszéd országok többségében: a kommunista rendszer megdöntése Csehszlovákiában is, de kiváltképp Romániában a többség és a magyar kisebbség közös műve lehetett, és ez hatalmas esélyt kínált fel a probléma új rendezésére.

Az első ciklusban, az MDF vezette kormány idején, egyfajta kettősség jellemezte azt a módot, ahogyan a kormánytöbbség megközelítette a nemzeti kérdést: az egyik oldalon ott volt Antall József nagyon szerencsétlen indító mondata, hogy 15 millió magyar miniszterelnökének tekinti magát – még ha hozzá is tette, hogy lélekben –, ugyanakkor az Antall-kormány kötötte meg az első alapszerződéseket, először Horvátországgal, majd Ukrajnával. Igaz, Antall kijelentette, hogy ez nem precedens. Mégis, nagyon fontos előrelépés volt egy európai típusú viszony kialakítására a szomszédos országokkal, és a kisebbségi kérdés európai típusú kezelésére. Nem véletlen, hogy az ukrán alapszerződés vezetett a magyar jobboldal hasadásához, hiszen az ukrán alapszerződést az MDF, a KDNP és a Fidesz támogatta, ezzel szemben a Kisgazdapárt és az MDF-ből kivált Csurka-féle szárny – amiből később a MIÉP lett – elutasította. Az alapszerződés támogatója volt természetesen az akkori ellenzékben a Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége is. Ebben az indításban tehát megvolt a pozitív kibontakozás lehetősége.

Történelmi jelentőségűnek tartom azt, hogy az 1994-ben megalakult szocialista-szabaddemokrata koalíció határozott és elvi alapon ment tovább azon az úton, amit az Antall-kormány kevésbé következetesen elindított. Azzal kezdődött a dolog, hogy a szocialista-szabaddemokrata többség elutasította a beneši dekrétumok évfordulójára az akkori jobboldali ellenzék által benyújtott, tiltakozó és hatályon kívül helyezést követelő határozati javaslatot. Pedig a beneši dekrétumok embertelenek, méltánytalanok voltak, alapvető emberi jogokat sértettek, de a szocialista-szabaddemokrata parlamenti többség világosan látta, hogy Magyarország ezt nem vetheti fel, mert semmit sem használ vele, csak károkat okozhat. Az MSZP–SZDSZ-koalíciónak volt bátorsága és ereje, hogy nemet mondjon a javaslatra. (A szlovákiai magyarok pártja sem vetette fel a dolgot az 1998-as majd 2002-es koalíciókötéskor.) A nagy eredmény előbb a szlovák, majd a román alapszerződés volt. Azért volt ez hatalmas eredmény, mert Magyarország a szlovák alapszerződésben először fogadtatta el ötven év után azt, hogy a kisebbségek helyzete nem belügy, hanem az államközi kapcsolatok ügye. Először Szlovákia, majd Románia fogadta el azt, hogy Magyarország érdekelt a kisebbségek helyzetének alakulásában, és államközi szerződésben garantálták a magyar kisebbségek jogait Szlovákiában, illetve Romániában. Ez volt az az út, amelyen az európai normák felé lehetett haladni. Egyetlen dolgot adott Magyarország ebben a két alapszerződésben: megerősítette, hogy elismeri a határokat. Ez természetesen adottság volt, de ez is elég volt ahhoz, hogy a magyar jobboldal lényegében egységesen – az akkori MDNP tartózkodása mellett – elutasítsa ezeket az alapszerződéseket, amire semmilyen józanul elfogadható okot nem lehet találni. Annak a politikának, amit a szocialista-szabaddemokrata kormánykoalíció folytatott, az volt a lényege, hogy mindent megteszünk azért, hogy a határon túli magyarok, magyar kisebbségek minden jogot megkapjanak azokban az országokban. Ehhez megszereztük a nemzetközi támogatást – nem véletlen, hogy Párizsban írták alá a szlovák alapszerződést. Abból indultunk ki, hogy ők abban az országban élnek, az ottani társadalomba való integrációban érdekeltek. A szocialista-szabaddemokrata koalíció politikája összhangban volt azzal a politikával, amelyet a Markó Béla vezette RMDSZ, illetve a Bugár Béla vezette Magyar Koalíció Pártja folytatott Romániában és Szlovákiában. Kisebbségi jogokért küzdöttek, nyelvhasználatért küzdöttek, szimbólumaikért küzdöttek, iskolarendszerükért küzdöttek, gazdasági lehetőségeikért is küzdöttek, de integrálódva annak az országnak a társadalmába, politikai rendszerébe, ahol élnek, amit kifejez az a tény is, hogy parlamenti képviselőket állítottak, részesei lettek a parlamenti életnek, beléptek a kormánykoalícióba, amikor ez lehetséges volt, és amikor ehhez partnereket találtak. Ez a kisebbségi kérdés kezelésének világos, egyértelműen európai típusú modellje.

Ezzel állt szemben a magyar jobboldal, amely akkor, az 1994-es kormányváltás után már a Fidesz vezetésével egészében képviselte azt az álláspontot, amit az első alapszerződések idején még csak az MDF Csurka-féle szárnya és a Kisgazdapárt képviselt: a beneši dekrétumok felvetésének politikáját, az alapszerződések elutasításának politikáját. Még ellenzékben hozzák létre a szocialista-szabaddemokrata kormánnyal szemben a Magyar Állandó Értekezletet, amelyet azután, kormányra kerülve, a Fidesz vezette kormány intézményesített: ez a magyar állam és a kisebbségi pártok, szervezetek közötti közjogilag intézményesített kapcsolatot jelenti; majd jött a státusztörvény, ami a szomszéd országokban élő kisebbségi magyar személyek és a magyar állam intézményes kapcsolatát jelenti. Mindez teljesen ellentétes a szocialista-szabaddemokrata koalíció által képviselt iránnyal. Ez a törvény az európai intézményekben, az úgynevezett velencei bizottságnál megbukott, és Magyarországot arra kényszerítették, hogy több lépésben lényegében üresítse ki a törvényt. Nem tehetett mást, a román és a szlovák diplomácia ezt elérte.

Ezeknek az intézményes megoldásoknak ugyanis, amelyeket a Fidesz-kormány alkalmazott, az a lényege, hogy a magyar államot és a kisebbségben lévő magyar személyeket közjogilag összekapcsolja. Ezt hirdeti úgy, mint a magyar nemzet határokon átívelő egyesítését, ami megkérdőjelezi a kisebbségben lévő magyaroknak a szomszéd országok politikai közösségébe való integrációját. Ez az a szomszéd országokkal folytatott hidegháború, amelyet a kormányzati hatalom elvesztése után a jobboldal úgy folytatott, hogy fölkarolta a Patrubány Miklós vezette Magyarok Világszövetsége által kezdeményezett népszavazást, és ezzel olyan álláspontot foglalt el a Fidesz és a többi jobboldali párt, amit korábban kormányuk még elutasított. Ez viszi a végletekig a közjogi intézményi kapcsolatot a kisebbségi magyarság és a magyar állam között. Igaz, hogy a jobboldal ezt a népszavazást elveszítette, hiszen az ország lakosságának mindössze 18 százaléka szavazott igennel a népszavazási kezdeményezésre, miközben 17 százalék ellene szavazott, a többség pedig nem vett részt a népszavazáson, és így az érvénytelen lett.

Ez hatalmas vereség volt a jobboldal számára, mégis a szocialista párt szorult defenzívába. Már az is ennek a defenzívának volt a része, amikor a szocialisták megszavazták a státusztörvényt, amelyet egyedül az SZDSZ utasított el. Később a szocialista párt a Szülőföld Programmal próbálkozott, de intézményesítette a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma című, szintén intézményes kapcsolatot jelentő szerveződést, majd pedig elfogadta a Fidesz által kezdeményezett parlamenti politikai nyilatkozatot a szlovák konfliktusban. Folyamatos defenzívában volt tehát a nemzeti kérdésben.

Ennek a hátrálási folyamatnak volt a végpontja az, ami most, az elmúlt két hétben történt. A Fidesz és a Jobbik törvénybe iktatta a maga parlamenti többségével a kettős állampolgárságot. Ez a kettős állampolgárság teljesen ellentétes az Európában elfogadott nemzetközi normákkal. Igaz, hogy kettős állampolgárság sokfelé van, mint a migráció, a családi kapcsolatok, a munkavállalás, az emberek mozgásának a velejárója. Kettős állampolgárság mint a kisebbségi kérdés kezelése azonban csak a Balkánon van. Olyan dél-kelet európai átalakuló országokban, amelyek tulajdonképpen nem ismerik el az adott etnikum határok általi megosztottságát: ez Románia, Szerbia és Horvátország esete. Máshol, Nyugat- és Észak-Európában, ahol szintén van kisebbségi kérdés, ahol van autonómia, ahol vannak kisebbségi jogok, sehol sem az anyaország által felkínált állampolgárság jelenti a kisebbségi kérdés megoldását. A Fidesz és a Jobbik e kezdeményezése csak nemzetközi konfliktusokat gerjeszthet, és súlyos helyzetet teremthet Magyarország és szomszédai kapcsolatában. Hozzá kell tennem, hogy az eljárás mindenképpen ellentétes a magyar-szlovák és magyar-román alapszerződéssel is, de meggyőződésem szerint a törvény tartalma ellentétes a nemzetközi normákkal is.

Az időzítés világosan mutatja, hogy a magyar jobboldal számára a magyar kisebbségek érdekei valójában nem számítanak. Az, ahogy ők a szlovákiai magyar pártok egybehangzó kívánságával bántak, ennek minden korábbinál egyértelműbb bizonyítéka. Az igenlő szavazatukat indokoló szocialista politikusok azt mondják, hogy a kettős állampolgárság most már csak szimbolikus kérdés. Ez igaz, de minek a szimbóluma? Annak a szimbóluma, hogy Magyarország nem fogadja el a II. világháború utáni rendezést. Annak a szimbóluma, hogy Magyarország kiterjeszti a magyar politikai közösséget Magyarország határain túlra. Ilyen szimbolikus döntést nem szabad elfogadni, nem szabad támogatni. Az időzítéssel is baj van, de a törvény puszta ténye az, ami szerintem nem elfogadható annak a politikának a talaján, amit a Horn–Kuncze-kormány, a szocialista-szabaddemokrata koalíció követett.

Szeretném hozzátenni, nagyon fontos dolog, hogy ez a törvény egyidejűleg született az úgynevezett Trianon-emléktörvénnyel. Ez a Trianon-emléktörvény, illetve a kettő együttes elfogadása nagyon világos üzenet Magyarországnak, a szomszéd országoknak és Európának. Azt üzeni, hogy Magyarország nem fogadja el a trianoni békeszerződést, nem fogadja el, hogy a szomszéd országokban élő magyarok annak a másik országnak a politikai közösségébe tartoznak. A szocialista képviselőcsoport az emléktörvényre végül nemmel szavazott, de ezt azzal indokolta, hogy a módosító javaslataikat nem fogadták el.

Azt gondolom, hogy a Trianon-emléktörvénynek nem a szövegezésével, hanem a tényével van baj. Azzal, hogy 2010-ben a Magyar Országgyűlés ilyen törvényt hoz. Ormos Máriának van dolga a trianoni békeszerződéssel és nem a politikusoknak, ahogy ez Európa más felvilágosult országaiban is van. Ha a szocialista módosító javaslatokkal olvasom végig ezt a törvényszöveget, a törvényen akkor is végigvonul a húszas-harmincas évek szemlélete. Csak egy példát mondok, az szerepel Kövér László és Semjén Zsolt eredeti szövegében, hogy nem volt jó megoldás „az idegen hatalmak segítségével végrehajtott újabb határmódosítás”. A szocialista módosító javaslat ehhez képest azt mondja, hogy nem megoldás „az adott területek nemzetiségi viszonyaira és minden ott élő akaratára tekintet nélkül végrehajtott újabb határmódosítás”. Ez a szövegezés is nyitva hagyja azt a lehetőséget, hogy a dolog valamiféle, másfajta határmódosítással lenne rendezhető. Itt tehát elfogadhatatlan mértékben hátráltak meg a szocialisták a jobboldal előtt.

Az európai baloldalnak, a nemzetközi szociáldemokráciának gazdag hagyományai vannak. Ennek a hagyománynak sok dicsőséges eleme van, és van néhány szomorú eleme. Az egyik legszomorúbb eleme 1914, amikor az európai szociáldemokrácia meghátrált a kormányok háborús döntései előtt. A szocialista frakció ezekkel a döntéseivel tulajdonképpen az 1914-es hagyományhoz nyúlt vissza. Csak az a néhány képviselő, aki nemmel szavazott, képviseli azt, amit zimmerwaldi baloldalnak neveztek annak idején. A történelem megmutatta, hogy bármilyen kevesen voltak akkor, a zimmerwaldiaknak volt igazuk. Szerintem most is nekik van igazuk.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

• < Előző
• Következő >