Emlékművek


Emlékműveket az emberek ősidők óta állítanak: meg akarják örökíteni egy esemény vagy egy ember, vagy egy embercsoport emlékét. Ilyenkor természetesen föltételezik, hogy amit megörökítenek, az a jövendő nemzedékek szemében is éppoly fontos, nagy, szép vagy hősies lesz, mint amilyennek ők gondolják. Ami aztán vagy csakugyan így lesz, vagy nem. A régi királyok kőbe vésett föliratait vagy szobrait netán már az ellentétes kurzust követő új király megsemmisítette; a leghíresebb ilyen ókori eset minden bizonnyal az eretneknek nyilvánított Ehnaton (IV. Amenhotep) reformer-fáraó esete, akinek nevét az őt követő ellenreformáció mindenünnen kitörölte. A későbbi időkben, így a jelenkorban is, számos forradalmi vagy ellenforradalmi változás járt együtt az előző rezsim gyűlölt jelképeinek megsemmisítésével. Bizonyos esetekben az ilyesmi elkerülhetetlen. Annakidején a Sztálin- (helyesen: Sztalin-) szobor ledöntésében magam is szívesen részt vettem volna, ha nem tartott volna olyan sokáig, míg az Országház előtti tüntetésről odaérek az immár fait accomplihoz.

Általában azonban az a véleményem (úgy is mint a Budapesti Városvédő Egyesület alapító tagjának), hogy az egyszer már megépített környezetet lehetőség szerint meg kell őrizni. Ha mód van rá, akkor eredeti formában, ha nincs, akkor másként. Mondjuk a kommunista rendszerben állított szobrokat nemigen lehetett volna a helyükön hagyni, ezért igen okos megoldás volt elhelyezni őket egy múzeumjellegű szoborparkban. (Egyik német vendégem hallott róla, és meg akarta nézni: Varga Imre Kun-emlékművét zseniálisnak tartotta, jól látva, hogy az az Örök Demagóg szobra, internacionális érvénnyel.) De azt például nem hiszem, hogy a millenniumi emlékműről 1945 után tényleg el kellett távolítani Habsburg-királyaink szobrait, akár Ferenc Józsefét is. Eszembe se jutna persze most javasolni azt, hogy állítsunk neki szobrot, csak a meglévőt nem kellett volna lerombolni. (Szentpéterváron a szovjet „leningrádi” időkben is büszkén mutogatták I. Miklós, a Vascár helyén hagyott szobrát.) Nem volt közgyűlöletnek örvendő személyiség: habár az emberek természetesen tudtak a szabadságharcot követő megtorlásról, ám az ország későbbi gazdasági és kulturális fölvirágzása ezt elfeledtette velük. Ferenc Jóska népszerű volt birodalmának minden zugában; olasz kolléga mesélte, hogy Tirolban még az olaszok is így hívták: Cecco Beppe*.

És ez volt a helyzet Horthyval is. A kezdeti fehérterrort feledtette a későbbi konszolidáció, s ezek közül persze sem az egyik, sem a másik nem közvetlenül az ő műve volt ugyan, de mindkettő az ő nevével kapcsolódott össze. Aminthogy a későbbi események is: a háború és annak összes következményei, beleértve a deportálásokat. Mivel azonban ő is népszerű lett már, ha nem is annyira, mint Ferenc József, a közvélemény nem őrá terhelte az egyfelől tényleges, másfelől azonban inkább közvetett felelősséget. Nem érzem rá hivatottnak magamat, hogy Horthy történelmi szerepét értékeljem, ehelyett néhány mostanában megjelent cikket ajánlok olvasóim figyelmébe; ezek: Zeidler Miklós interjúja a Magyar Narancs 20. számában (kedves városvédő barátom, Del Medico Imre figyelemreméltó hozzászólásával a következő számban), amely alaposan körüljárja például a zsidósághoz fűződő kapcsolatát is. Romsics Ignác interjúja a Népszabadság május 19-i számában, amely különösen érdekes a Károlyi Mihállyal megvont párhuzam miatt, ahol is a legfontosabb tétel, hogy a régi Magyarország fölbomlása minden körülmények között bekövetkezett volna (erről egyszer magam is írtam itt, „Trianon alternatívája” címmel, 2010. júniusában). Végül ugyancsak itt a Galamusban volt olvasható nemrég Gerő András interjúja.

Mindezek alapján meg tudom érteni, hogy – amint az a református online sajtóban olvasható diszkusszióból kitűnik – főleg idősebb hívők kérésére visszahelyezték a Horthyra emlékező táblát a debreceni Református Kollégiumban. (Ahogyan másfelől éppolyan jól meg tudom érteni azokat a diákokat is, akik annakidején levették, de nem semmisítették meg.) Ámde vigyázzunk: csak magát a puszta visszahelyezést. Mert amikor a táblára 2012-es dátummal kiegészítő föliratot véstek, s amikor az egyszerű technikai eseményt dagályos ünnepéllyé fokozták föl, az már olyan volt, mintha új emléktáblát avattak volna. Amire semmi szükség, ahogyan új emlékművekre sem, legkevésbé a budai Várban, ahová ő maga sem engedélyezte volna – a régieket, ha megvannak, előkereshetik… De hát, mint tudjuk, a magyar Református Egyház fő politikai vonala mindig is a Nyugat-ellenes „szabadságharc” volt, nem a Nyugathoz fölzárkózni kívánó progresszió. Ezért mérhetetlenül ízléstelen volt a fő szervező hivatkozása Karácsony Sándorra, mert ő, aki mindvégig szemben állt a Horthy-rendszerrel, ha tudna erről, forogna a sírjában.


Kádár János mellszobrát helyezik el 2012. május 26-án, az egykori kommunista pártfőtitkár születésének századik évfordulóján nyughelyénél, a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben, a Kádár János Baráti Kör, a Magyarországi Munkáspárt 2006 és a Magyar Ifjúság Közösségi Szervezete rendezvényén. A mellszobrot a rendezvény végén elszállították.
MTI Fotó: Szigetváry Zsolt


És itt volt még Kádár János születésének centenáriuma is. Voltak megemlékezések, sőt szoboravatás is, bár csak a temetőben. Félő, hogy ez vandál jobboldali reakciókat fog kiváltani, mivel már többszörösen megtapasztalhattuk, hogy a jobboldal bővelkedik primitív személyiségek barbár gesztusaiban. (Miért is a baloldalon senkinek nem lenne szabad utánozni őket.) Pedig hát Kádár János ugyanaz az eset, mint Horthy Miklós vagy Ferenc József. Ő is a megtorlás–konszolidáció utat járta be, s ennek nyomán ugyanolyan népszerű lett, mint amazok. Mindhárman ugyanazt a tradicionális-paternalista apafigurát képviselik, amelyre a magyar népléleknek – úgy látszik – szüksége van, vagy volt.



*A Francesco és a Giuseppe becézett formái.



Lendvai L. Ferenc



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!