Bolgár György interjúi a Galamusban - 2012. június 5.

• Nyomtatás

Részletek

2012. június 07. csütörtök, 03:26

Megbeszéljük

Bolgár György kérdései 2012. június 5-ei műsorban

Mai műsorunkban megbeszéljük, hogy mire volt jó a tegnapi nemzeti összetartozás napja. Újabb politikai összecsapásokra például a parlamentben, múltra vagy jövőbe nézésre. Gyásznap, emlékezésnap vagy veszekedés nap?

Ezzel kapcsolatban mit gondolnak arról, hogy hiába kérték Kövér Lászlót, ne utazzék Romániába és ne kampányoljon a Magyar Polgári Párt mellett, az országgyűlés elnöke visszautasította a román törvényhozás vezetőinek kérését, mondván, magánemberként politikusként miért ne mehetne. Érik a konfliktus? Kinek az érdeke ez?

Következő témánk, hogy Varga Mihály szerint még életében nem kellett olyan bonyolult adóbevallást kitöltenie, mint az idén. Pedig Orbán Viktor és Matolcsy György megígérte a söralátét méretű bevallást. Varga-Matolcsy párbaj? És ha netán igen, akkor a két miniszter színfalak mögötti harcának része volna, hogy a nemzetgazdasági miniszter a múlt héten benyújtotta a parlamentnek a jegybanktörvény módosítását, bár az Európai Központi Bank ezt elégtelennek minősítette, ám az IMF-tárgyalásokkal megbízott Varga a módosítást levetette a napirendről. Mi folyik itt?

Mi a véleményük továbbá arról, hogy együttműködési megállapodást kötött MÁV-val a terrorelhárítási központ. Hogy micsoda?

Aztán rendőrök vertek eszméletlenre egy Lékó Péternél vendégeskedő arab sakkozót Szegeden. Méghozzá úgy, hogy előzőleg autójukkal fellökték.

És végül beszéljük meg, hogy Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes jelentette be Nagy László a világhírű kézilabdás visszatérését Barcelonából a magyar válogatottba. Mindezt a Thália Színházban. Milyen színház ez?

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

Marad államtitkár, véleménye Nyirőről és a táskában a hamvakról
Szőcs Géza, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára

Bolgár György: - Államtitkár úr, beszélt már az új miniszterrel, Balog Zoltánnal az Ön jövőjéről? Vagyis, hogy marad-e?

Szőcs Géza: - Hadd kezdjem azzal, amivel ővele is kezdtem ezt a beszélgetést. Azt a kérdést tettem fel neki, vajon mivel magyarázza, mitől van ez a túlcsigázott érdeklődés egy szerény tárca szerény államtitkárának a politikai jövőjével kapcsolatban. Mert ha visszaemlékszünk, két évvel ezelőtt, amikor már kineveztek államtitkárnak, már az esküt is letettem, de volt még olyan internetes felület – ezeket most elő is kerestetem, mert szeretnék erről írni egy tanulmányt –, ahol azt mondták, biztos, hogy nem Szőcs Géza lesz az államtitkár. Egész biztos, és akkor mindenféle embereket mondtak. Nos, ez megismétlődött, de még hisztérikusabban és még görcsösebben. Tehát a görög államcsődnél sokkal jobban érdekelte a magyar médiát az, hogy Szőcs Géza marad-e, sőt, már kinevezték az utódaimat, már nemcsak egyet, kettőt is, jobboldal, baloldal együtt mind. Tudni vélték, hogy Szőcs Géza megy, Szőcs Géza holnap megy. A Kurucinfó állítólag azt írta, hogy holnap, pénteken kapja meg a felmondását, és két héttel ezelőtt a Népszava ugyanígy. Tehát egy teljes egységfront a médián belül azt ábrázolta, mondom a Kurucinfótól a Népszaváig, hogy Szőcs Géza megy.

– De azért remélem, nem ez a két véglet, a Kurucinfó és a Népszava?

– Hát én most azt mondtam, ahol mind a két helyen ugyanaz a hír jelent meg. Tehát csak ennyiben.

– Mit válaszolt Önnek a miniszter? Hogy vajon miért ez a hatalmas érdeklődés a szerény tárca szerény államtitkárának sorsa iránt?

– Hát ketten együtt azt sütöttük ki, hogy alighanem még az adott rendkívül krízisbeli körülmények között is az embereket izgatja a kultúra sorsa, és azt is, hogy az én személyem is valamiért mozgatja a nép fantáziáját. Talán azért, mert a tipikus kormányzati hivatalnoki kategóriából az összmegítélés szerint kilógok. A miniszter úr úgy fogalmaz, hogy én magányos harcos típus vagyok. De van, aki azt mondja, hogy öntörvényű, van aki azt mondja, hogy önfejű, van aki azt mondja, hogy ciki. De mindenkinek feltűnt eddig, hogy a kultúra területének az irányítója egy kicsit más, mint amit megszoktak ott, meg egy kicsit más, mint a többi kormánytag.

– Nem szokványos kultuszminiszter az biztos. De abban is egyet kell értenem Önnel, amit mondott előzőleg, hogy Magyarországon a kultúrát még mindig fontosnak tartják nagyon sokan, büszkék is vagyunk rá vagy szoktunk büszkék lenni rá. Ha nem is mindig ugyanarra a magyar kultúrából. És ezért úgy gondolja valószínűleg a sajtó is meg a közvélemény is, hogy nem mindegy, ki a tárcán belül a kultúráért felelős – mondjuk e pillanatban államtitkár, korábban miniszter. De még egy dolog lehet ami felizgatja a médiát, hogy köztudomású az Ön régi személyes jó viszonya a miniszterelnökkel és feleségével, tehát ha Ön mégis menne, akkor ebből arra következtethetnének, hogy ez a viszony valamiért meggyengült az elmúlt két évben.

– Hát ha ez történne, akkor lehet, hogy erre lehetne következtetni.

– De nem ez történik?

– Most azért jelezni szeretném, hogy máshogyan közelítünk. Tehát én nem pozíciókban gondolkodom, hanem feladatokban. És én ezt csak addig csinálom, amíg teljesen lehetetlennek nem látom azt, hogy az általam elképzelt vagy olykor megígért feladatokat megoldjam. Addig nem távoznék. Viszont ha ezeket mind sikerült megoldani, akkor is távoznék. Magyarul ha kiderülne az, hogy semmi esély értelmes munkára vagy kiderülne az, hogy a munkát már befejeztük az adott körülmények között, akkor azt mondanám, hogy új feladatot kérek.

– De ha jól értem a szavait, akkor Balog Zoltán miniszterrel arra jutottak, hogy még megpróbálja elvégezni azt a munkát, amit kivitelezhetőnek elvégezhetőnek tart, mert hogy például megkapja hozzá a szükséges pénzt is, lehetőséget is. És csak ha ez nem sikerül, akkor kérne magának más feladatot?

– Ez egy elem. Én most kiragadtam egy elemet, természetesen nagyon sok összetevője van egy ilyen elemnek. Én nem is annyira a pénzre koncentrálnék. Természetesen ez egy olyan költségvetés, amellyel az elmúlt két évben is, talán még a következő két évben is számolnunk kell, ami minden korábbihoz képest radikálisabb megvonást, csökkentést eredményezett a kulturális intézményrendszeren belül. És ez minden bizonnyal így marad. Éppen ebből is adódnak azért olyan feladatok, amelyeket nemhogy fontos, hanem kötelező elvégezni.

– Magyarán úgy gondolja, hogy bár sokkal kevesebb pénz jut kulturális célokra, Ön azért megpróbálkozik ezzel a lehetetlen feladattal is. Tudja, hogy mit kéne csinálni, tudja, hogy mire kellene koncentrálni, lát a maga számára még játékteret, és ezért maradna államtitkárként?

– Igen, ahogyan Ön fogalmazott Bolgár úr, az nem jár messze az igazságtól.

– És a miniszter mit mondott erre?

– A miniszter nekem nagyon régi jó barátom és jól megértem magam vele. Teljesen annak megfelelően képzeli el a dolgot, hogy az részben az én elképzeléseim, részben a feladatok által megkövetelt jelenlét, részben pedig természetesen a miniszterelnök akaratának vagy elképzelésének megfelelően történjen. Hiszen mégiscsak ő a kormányfő.

– Magyarán a döntés most Orbán Viktor kezében van, és ő még nem mondta ki a végső szót?

– Nem. Nem erre gondoltam. A miniszterelnök rábízza a minisztereire a területet, ennek a személyi vonatkozásaival együtt. Hanem arra gondoltam, hogy van egy összkormányzati koncepció, amelynek azért a fő hordozója a miniszterelnök. Tehát egyik miniszter sem arra kap mandátumot, hogy ezzel a koncepcióval ellentétes politikát valósítson meg. Hanem azt integrálni kellene. Tehát itt a kormányfő és a miniszter együtt, és az államtitkár határozzák meg közösen, hogy mire van szükség és kire van szükség, és kire milyen pozícióban van szükség.

– Na és ebben a hármasban, illetve a feladatokkal együtt négyesben Önnek megvan stabilan az államtitkári helye?

– A döntést természetesen nem én hozom, hanem a kormányzati hierarchiában a fölöttem lévők. Én úgy érzem, hogy a bizalom irántam megvan, és úgy érzem, hogy azok a feladatok, amelyeket meg kell oldanunk, továbbra is aktuálisak. Tehát nincs ezzel kapcsolatban olyan érzésem, hogy a továbbiakban ne volna rám szükség.

– Mit tud csinálni pénz nélkül? Ugye látjuk, amit korábban nem, hogy be kellett zárni budapesti színházakat. Olvassuk, látjuk, halljuk, hogy a múzeumok egy része több munkaszüneti napot kell, hogy tartson, nincs annyi ideig nyitva, mint korábban voltak. Lehet, hogy egyiket másikat, nem is keveset be is kell esetleg zárni. Ilyen helyzetben mit tud csinálni egy államtitkár?

– Tehát fogalmazhatunk úgy, hogy pénz kevesebb van. Azt, hogy nincs pénz, nem állíthatjuk. Pénz van, kevesebb van, ezt a pénzt kell jobban felhasználni. Ezen nem feltétlenül azt értve, hogy eddig rosszul használták fel, bár az is igaz, hogy az évtizedek alatt kialakult egy olyan rendszer, amely bizony olykor pénznyelőgépként működött még a legutóbbi időkig is. Hanem úgy értem inkább, hogy a 21. század változásokat hozott szerepkommunikációban, kulturális technológiában, elvárásokban, igényekben, fogyasztói szokásokban archiválási lehetőségekben. Tehát mindez együtt valószínűleg újraírja a kulturális intézményrendszer igen jelentős részének a működési elveit és gyakorlatát.

– És abban bízik, hogy az újraíró Ön lehet.

– Abban bízom, hogy vannak értelmes gondolataim azzal kapcsolatban, hogy a kevesebb pénzt hogyan használjuk fel hatékonyabban.

– Hadd térjek néhány percre át erre a szerencsétlenül végződött Nyirő-újratemetési ügyre.

– Miért, hogy végződött?

– Hát nem tudták eltemetni.

– Miért szerencsétlen?

– Hát nem tudták eltemetni a hamvait. Pedig azzal a szándékkal mentek oda, nem? Ezért is szerencsétlen, meg azért is szerencsétlen, mert szerintem egy sima kegyeleti ügyből a magyar kormány, az Ön személyes részvételével is, politikai ügyet kreált, mégpedig egy olyan író mellett, akinek a nyilas múltja nem tagadható le.

– Én ezt sokkal összetettebben látom. Kezdjük talán az elején. A magyar kormány felelőssége mennyiben határozható meg? Ő tiltotta be a temetést?

– Nem. De a magyar kormány, illetve a magyar hivatalos szervek, az országgyűlés vette kezébe az újratemetés megszervezését. Ha ez magánkeretek között vagy magánszervezetek között történik, akkor valószínűleg a román fél sem állít olyan akadályokat, mint amilyeneket állított. Amint politikai ügy lett belőle, amint az országgyűlés elnöke mondott beszédet a temetés alkalmával, a román fél is kénytelen volt politikai szintre emelni az egészet.

– Ezt nem így látom, mert a temetéshez való jog, az egy elementáris jog akkor is, ha politikusok temetik el az embert. Na most így jutunk el a másik kérdéshez. A szóban forgó író a román állam, a román nemzet, a román nép ellen semmilyen bizonyítható bűncselekményt nem követett el. Ilyenben nem marasztalható el. A román hatóságok hisztérikus reagálása Nyírő eltemetésének a gondolatára inkább egy rossz reflex, amely azt mondja, hogy hát ha ez az ember emigrációban élt, akkor biztosan háborús bűnöket követett el. De az, hogy valaki egy rosszul felmért politikai térben rosszul tájékozódva a magyar törvényhozás intézményéhez, az országgyűléshez legvégig ragaszkodva úgy gondolja, hogy ebben az országban mégiscsak a parlament a legfőbb úr, és a végsőkig kitart a parlament mellett, ez még nem háborús bűn. Ez lehet egy hiba, még az is lehet, hogy egy politikai bűn. De ezzel ő nem csinált semmi rosszat. Senkinek a vesztét nem okozta. Nem írta alá olyasmit, nem mondott olyasmit, nem hívott fel olyasmire, aminek a tartalma a mai értelmezésünk szerint háborús bűn lenne. És el kell mondanom, hogy a háború után, tehát 45-46-ban, amikor nagyon széles ívben és könnyű csuklóval osztogatták a háborús bűnös ítéleteket, például Wass Albert is kapott ilyet, Nyirő ellen ilyen vádat nem mertek megfogalmazni. És én emlékszem arra, sajnos kamaszkoromból, és nem volt időm még utánamenni ennek a dolognak, én Dés városában hallottam ezelőtt körülbelül mintegy negyven évvel egy történetet egy dési emberről, akit úgy hívtak emlékeim szerint, hogy Darabont vagy Darabán Pál, csak itt kivégeztek népbírósági ítélettel Magyarországon háborús bűnösként, és a vád az volt, hogy megölte Raul Wallenberget. És ez 45-ben vagy 46-ban történt. Tehát a népbíróságok ennyire megalapozott ítéleteket hoztak akkoriban mindkét országban. Romániában és Magyarországon is. De hogy Nyirőt még ilyen körülmények között sem merték háborús bűnösség vádjával illetni, az azért sokat elmond. És ha most, tegyük fel a legrosszabbakat, Nyirő azon kívül, hogy írt egy-két olyan újságcikket, amely tartalmilag nem, de mondjuk dekorációiban elkeserítő, ugye dicsérte Göbbels figuráját, ezt tudjuk, jelentős politikusnak látta, és természetesen emögött nem látta mindazt vagy nem akarta már látni, ezt nem tudjuk, ami az egész náci rendszer szörnyűségeinek az együttese volt, de ezt leszámítva nincs, nem jelenik meg a műveiben emberellenes tartalom, nem jelenik meg uszítás, sőt, ugye most közkézen forog, hogy a Libanon című zsidó irodalmi folyóiratban, amely Erdélyben jelent meg 1938-ból, ha jól emlékszem, ebben a zsidó folyóiratban az Uz Bence egyik jelenetéről áhítatosan írnak, amelyben Uz Bence és a zsidó kereskedő találkozásáról és kapcsolatáról van szó. Énszerintem nem érhető tetten sem a nyilas, sem fasiszta, sem antiszemita, sem a háborús bűnösség Nyirő Józsefnek sem az irodalmi életművében, de még a nem irodalmi életművében sem nagyon.

– De hát azért kitartott 44 október 15-e után a magyar parlament tagjaként Szálasi mellett. Az nem lehet, hogy ne látta volna, mi történik körülötte. Nem látta volna azt, hogy százezrével viszik el a magyar zsidókat Németországba, ne látta volna, hogy nyilasok gyilkolják a zsidókat a Duna-parton. Ezt mind nem lehet, hogy ezt ne tudta és ne látta volna, vagy ne akarta volna látni. Vagy valószínűleg ez történt, ahogy Ön mondta, hogy nem akarta talán látni. De ezt lehet politikai bűnnek minősíteni. Én annak minősíteném. Egyetértek Önnel abban, hogy ha személyesen nem bizonyítható rá bűncselekmény, akkor nem volt háborús bűnös. A kérdés azonban csak az, hogy ilyen politikai múlttal miért a magyar hivatalosság, a magyar kormányzat veszi magának a bátorságot vagy érzi annak szükségességét, hogy neki kell újra temetnie Nyirő Józsefet? Miért nem bízza ezt mondjuk magyar írókra vagy romániai magyar írókra, akik szerint Nyirő megérdemli az újratemetést. És akkor nem lett volna belőle országra világra szóló ügy.

– Igen, hát elég sok idő eltelt, és sem a Romániában létező írószervezetek, sem a magyarországi írószervezetek nem tartották ezt fontosnak, és akkor, bár én nem vagyok hivatott tolmácsolni az országgyűlés elnökének a gondolatait meg értelmezni ezeket, nyilván úgy gondolták, hogy ez egy olyan mulasztás, amelyet a ha a magyar szellemi élet nem kezdeményezi, akkor akár a magyar politikai életből is indulhat ilyen.

– Na de azért, mert irodalmilag értékelték olyan nagyra Nyirőt? Hát akkor nyilvánvalóan más politikai megfontolás kellett hogy legyen emögött.

– Azt én teljes mértékig kizárom, hogy Nyirő Józsefet olyan megfontolásból kívánták volna akár rehabilitálni, akár egy országgyűlés által kezdeményezett temetés révén – hogy mondjam – felmenteni, amely arra irányult volna, hogy az ő… nevezzük ezt nyilas hovatartozásnak vagy a nyilas kormány melletti kitartása, hogy ez volna a cél.

– Nem ezt akarták vele megtámogatni?

– Nem ezt akarták.

– Utólag, hetven évvel később.

– Teljesen nyilvánvaló. Szerintem lett volna és lenne még olyan, még akár író is, akinek a szellemisége bevallottan sokkal jobboldalibb volt Nyirőénél, és deklaráltan a műveikben is megjelenik. Nemcsak a publicisztikájukban, tehát nemcsak ráutaló módon, hanem vállalt módon bizonyítható, hogy valaki a nyilas mozgalomhoz vagy annak az ágához tartozónak deklarálta magát.

– De mégis nem érzi az egész ügynek a kényességét? Politikailag is, emberileg is, mindenhogyan.

– Én azt gondoltam, azt gondolom, hogy ha a román hatóság nem fújják fel – és sajnos ebben voltak szolgálatkész, szervilis magyar tettestársak is –, ha nem fújják fel, az egész lezárult volna egy jelentős székely íróhoz méltó módon. Itt hadd mondjam el, hogy azért a magyar művészet egyik alapvető remekműve Szőcs Istvánnak az Emberek a havason című filmje, azért mégiscsak ennek az írónak a műveiből, szellemiségéből táplálkozott, abból épült fel, abból lett a film, és született magyar opera is.

– Hát ha minden nagy film forgatókönyvíróját vagy alapművének íróját az országgyűlés elnöke temetne el, akkor azt mondanám, hogy ebben van valami. De így? Ez általában nem szokott megtörténni.

– Hát most már azt gondolom, hogy hál Istennek, Nyirővel eljutottunk az utolsó jelentős íróig, akinek az életművét jó esetben vissza tudjuk integrálni a magyar szellemi értékek világába. Én azt hiszem, itt van az a vonal, amelynél megállhatunk. Itt kettőnk közt – nem tudom hányan hallgatnak – hadd mondjam el azért, hogy például volt egy költő, Sértő Kálmán, szóba is került a neve az elmúlt hetekben. Aki jelentős költő volt, de ő oly módon elkötelezte magát, egyébként szerencsétlen módon, mert félrevezették, a nyilaskeresztesek mellett, hogy nemhogy rehabilitálni nem lenne helyes, hanem egyáltalán magyarázgatni sem azt, mit miért tett. Énnekem egy régebbi szövegemben Sértő Kálmán fel is merül mint Bartók Béla ellentéte. De még ezt is rossz néven vették tőlem, hogy míg Bartók az erkölcs képe, és tisztánlátó, a politika mocskától meg nem érintett ember, addig egy másik nagy tehetség, ha nem is bartóki lángész, de egy jelentős költői tehetség, Sértő Kálmán, mi módon válhatott ellen-Bartókká, tehát a negatív géniusszá, aki mocskos, alantas és vállalhatatlan bűnök, politikai bűnök között végezte morálisan és szellemileg. És ha még egy szóra feltarthatom. Ugye itt megjelent velem kapcsolatban az, hogy ezeket a Nyirő-hamvakat én csempésztem volna.

– Gondoltam, ezt már nem is kérdezem meg Öntől, őszintén szólva.

– Én az Indexnek világosan válaszoltam a kérdésére. Tehát arra a kérdésére, hogy az udvarhelyi temetőben, a Papkertben nálam voltak-e a hamvak. Azt mondtam, hogy erről nem nyilatkozom. De arra a kérdésre, hogy én vittem-e át a hamvakat, vagy hogy vagy valami hasonló volt, arra világos választ adtam, hogy nem. Nem. Nem én vittem át a hamvakat.

– Akkor mi volt a táskában? Miért tette oda azt egy temetői vagy temetési beszédben az író képe alá?

– Nos az, hogy nem vittem át a hamvakat, ez nem jelenti, hogy adott pillanatban nem lehettek nálam a hamvak.

– És ez volt az adott pillanat?

– Erre most nem válaszolok. De azért engedtessék meg nekem, hogy itt most egy picit írónak is tekintsenek, és vegyük azt a műfajt, amit performansznak nevezünk. Hogy akkor, amikor az ország minden országútján Nyirő hamvakat keresnek a rendőrök és a titkosrendőrök, és a vámosok és a határőrök, akkor annak, hogy ott van egy táska azon a pódiumon, lehetett egy olyan üzenete is, hogy esetleg ott van, amit keresnek, közelebb is, mint gondolnák. És lehetett volna egész egyszerűen az egész helyzet abszurd voltára felhívó gesztus, tehát ahogy mondtuk, performansz, hogy ilyen világban élünk, ahol egy táska, adott esetben akár egy üres táska is, olyan szimbolikus jelentésekkel ruházódhat fel, olyan szimbolikus jelentéseket nyerhet, amelyek akár az egész nemzet képzeletét elkezdik foglalkoztatni. Nos hát ennyit akartam még hozzáfűzni.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

A luxemburgi bíróság ítélete nem a banki devizaszerződésekről szólt
Auer Katalin, a Bankszövetség vezető jogtanácsosa

Bolgár György: - Az elmúlt napokban, az interneten elsősorban, megint elindult egy hullám: a deviza hiteleseknek új esélyük van arra, hogy a hiteleiket vagy azoknak egy részét legalábbis megmenthetik, és a bankokkal szemben esélyeik vannak arra, hogy visszapereljék, visszaszerezzék a részben az árfolyamveszteség vagy részben a szerződésmódosítások következtében szerintük elveszett pénzüket. Egy siófoki ügyvéd, aki a Magyar Hírlapnak és az Echo tévének is nyilatkozott, arra hivatkozik, hogy a luxemburgi európai bíróság úgy döntött egy magyar ügy kapcsán, hogy tilos az egyoldalú szerződésmódosítás, márpedig a bankok sok esetben úgy módosítottak szerződést a hitelt felvevőkkel, hogy arról őket nem kérdezték meg. Ha pedig ez így van, mondja az ügyvéd, akkor innentől kezdve lehet egy csomó pénzt visszaszerezni a bankoktól. Na mit szól ehhez a Bankszövetség?

Auer Katalin: - Hát elég összetett problémáról van szó. Elöljáróban annyit érdemes hozzátenni, hogy ez a bizonyos európai bírósági ítélet nem devizahitellel kapcsolatos eljárásban született, hanem a nemzeti fogyasztóvédelmi hatóság és az Invitel távközlési Zrt. közötti perben az eljáró bíróság kért előzetes döntéshozatali eljárást az európai bíróságtól. És ebben a perben születtek bizonyos megállapítások, amiket közvetlenül nem biztos hogy egy devizaperben alkalmazni kell.

– Hát ha csak nem értelmezzük tágan a fogyasztók védelmét nem?

– Rendkívül tágan kéne értelmezni, az pedig különösen nem mondta ki ez az ítélet, hogy semmiféle egyoldalú szerződésmódosításra nem kerülhet sor. Gondoljon bele, hogy milyen sokféle szerződésekkel rendelkezünk mi mint fogyasztók, és ezek között hány nagyon hosszú lejáratú, hosszú távú szerződés van. És naponta találkozunk azzal, hogy a szolgáltatók, a közüzemi szolgáltatók is az általános szerződési feltételeiket módosítják. Akár azért, mert új technológiák léptek be, akár azért, mert a gazdasági körülmények ezt indokolják. Ugyanez egy hosszú távra szóló banki hitelszerződésnél is szükségképpen elő kell hogy álljon. Hiszen a bank, amikor a hitelt kifolyósítja tizenöt-húsz-huszonöt évre, nem tudja előre prognosztizálni azokat a gazdasági körülményeket, amelyek a futamidő alatt változnak, bekövetkeznek.

– És nyilvánvalóan az eredeti hitelszerződésekben benne is volt, legalábbis feltételezem, hogy a banknak bizonyos feltételek megléte esetén joga van arra, hogy módosítsa a szerződést.

– Benne is volt, és a bankokat a hitelintézeti törvény arra is kötelezi, hogy részletesen ismertessék a szerződési feltételeket az ügyfelekkel, illetőleg bizonyos kockázatokra külön nevesítetten, írásban igazolt módon kell felhívni az ügyfeleknek a figyelmét.

– Magyarán ez az európai bírósági döntés, amely nem devizahiteles, bankkal kötött szerződésekre vonatkozik, hanem egy egészen más ügyre, nem szolgálhat alapul arra, Önök szerint arra, hogy a bankok ellen bármilyen jogi fellépést lehetővé tegyen a devizahitelesek számára.

– Lehet, hogy ez majd befolyásolni fogja a hazai joggyakorlatot is, de közvetlenül most nem látunk ebben olyan nóvumot, ami a deviza itelekkel kapcsolatos bírósági eljárásokat meghatározná. Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ez idáig nem volt, nem tudunk olyan jogerős bírósági ítéletről, amelyik azt állapította volna meg, hogy a devizahitel-szerződések tisztességtelenek és jó erkölcsbe ütközőek, pusztán azért, mert devizában történt meg az elszámolás.

– De van néhány olyan elsőfokú ítélet, amely a bankok számára meglehetősen hátrányosnak látszik. Ugye?

– Vannak olyan ítéletek, amelyben bizonyos szerződési feltételeket érvénytelennek nyilvánítottak, ezek rendszerint általános szerződési feltételekkel kapcsolatos megállapítások, ahol ezeket a szerződési feltételeket a bankok azóta már módosították. És a közelmúltban született a kúriánál, tehát a legfelsőbb bíróság jogutódjánál egy olyan felülvizsgálati döntés, amely teljes egészében elutasított egy ilyen devizahitel-érvénytelenségére vonatkozó keresetet. És minden egyes elemében jóváhagyta az érvényesnek tekintette a szerződést.

– Mindenesetre ez sem jelenti azt, hogy az összes hasonló ügy eleve reménytelen a devizahitelesek számára.

– Nem, természetesen nem jelenti, ettől még születhetnek más tartalmú ítéletek, de úgy gondoljuk, hogy a kúriának ez az ítélete azért vélhetően befolyásolni fogja az eljáró bíróságokat.

– Tehát iránymutató lesz az elsőfokú meg másodfokú bíróságok számára is.

– Igen. Ugye a közelmúltban szintén nagy port kavart a szegedi ítélőtáblának egyik ítélete. Amely még nem teljesen zárult le, de azt sem mondta ki, hogy ezek a szerződések érvénytelenek és tisztességtelenek. Ott abban volt vita, hogy a devizavételi-eladási árfolyamnak az alkalmazása megengedhető-e vagy sem. Ebben a kérdésben a bíróság a bank ellenében döntött, de még ez az ügy is folytatódni fog, valószínűleg felülvizsgálati eljárás keretében a kúrián.

– Ez egy OTP elleni ügy volt ugye?

– Igen.

– Igen, emlékszem az OTP elnök-vezérigazgatója a nyilvánosság előtt kifogásolta is, hogy ez szakmaiatlan, és a Bankszövetség számos korábbi vagy jelenlegi vezetője és több bankvezető sok helyen mondta azt az elmúlt hónapokban, hogy ha ez így volna, akkor minden összekuszálódna. Aki ezt a döntést hozta vagy aki ilyen döntést hoz, az nem ért a bankszakmához. Körülbelül ez az általános bankszakmai vélemény ugye?

– Én nem fogalmaznék ilyen súlyosan. Én bízom benne, hogy a felülvizsgálati eljárás során ezeket a részleteket nyilván a bankszakmai sajátosságokat is figyelembe véve lehet rendezni.

– Azt megpróbálták megbecsülni, hogy ha véletlenül egy ilyen, mondjuk európai bírósági döntés után tömegével indulnának perek a bankok ellen, hogy nyilvánítsák semmisnek az eredetileg megkötött szerződéseket, akkor mi következne be? Tehát megpróbálták elképzelni azt a nem várt, de ki tudja, amilyen időket élünk, esetleg mégis bekövetkezhető eseményt, hogy százezrek fordulnak bíróságokhoz, és azt mondják, hogy nem ér, tessék teljesen új szerződéseket kötni velünk.

– Számszaki felméréseket nem végeztünk, de az teljesen nyilvánvaló, hogy egy ilyen tömeges keresetindítás a szerződéses fegyelemre általában a polgári jogban rendkívül rossz hatással lenne. A hitelnyújtó pénzintézetekkel szemben vállalt kötelezettségeknek a határidőben történő teljesítése, de általában mindenfajta polgári jogügyletben a szerződésszerű teljesítés az nagyon fontos dolog. Ha tömegesen egy országban az emberek elkezdik a szerződéses kötelezettségeiket nem teljesíteni, annak nagyon-nagyon sok irányú tovagyűrűző hatása lehet.

– Az a bankrendszer összeomlásához is vezethetne nem?

– Az egész gazdasági rendszer összeomlásához vezethet, ha az alapvető jogviszonyok egy országban nem működnek.

– Magyarán minden olyan feltételezés vagy minden olyan biztatás, hogy na akkor most a devizahitelesek nyugodtan nekieshetnek a bankoknak, mert lám, van egy olyan európai bírósági határozat, amelyik ezt lehetővé tenné, felelőtlen bujtogatás? Mert nincs alapja, sem az európai bírósági ítéletben, sem abból a szempontból, hogy mi következne ebből?

– Úgy gondolom, hogy ez nem egy felelős magatartás. Senkit nem tudunk lebeszélni arról, hogy pert indítson, de azt tanácsoljuk mindenkinek, hogy nagyon gondosan, körültekintően járjon el. Kérjen szakértőktől tanácsot, akár párhuzamosan többtől is. Ezek az eljárások nem rövidek, költségesek, nagyon jelentős kockázatot hordoznak. És ezeknek a pereknek a kimenetele azért nagyon is kétséges. Az eddigi bírósági eredmények alapján úgy gondoljuk, nem lehet okkal azt feltételezni, hogy most ezek a perek ezek tömegesen sikerre vezetnek.

– És hogy még egyszer érthetően rögzítsük, az európai bíróság Luxemburgban nem egy banki devizahiteles ügy kapcsán döntött úgy, hogy az egyoldalú szerződés módosítás nem megengedhető.

– Valóban, egy távközlési társaság ügyében született ez a döntés.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

Nyugdíjazták
Székhelyi József, a Szegedi Nemzeti Színház volt igazgatója

Bolgár György: - A Népszabadság mai híre szerint váratlanul nyugdíjba küldtek téged. Ezek szerint, miután június elsejétől életbe lépett a felmondásod, most már…

Székhelyi József: - A szabadságomat töltöm és azt követően, a törvény előírásai szerint az úgynevezett felmentési időmet.

- Ami anyagilag nyilván egy kicsit jobb helyzet és csak később leszel teljes nyugdíjas ugye?

- Igen.

- De térjünk vissza magára erre az esetre, már csak azért is, mert amikor kirobbant körülötted néhány hete ez az egri botrány – ami még tulajdonképpen tavaly őszi, de csak idén tavasszal került nyilvánosságra –, hogy lényegében a helyi politikai vezetés kitiltott téged egy előadóestről, emiatt országos felháborodás keletkezett, az ügyben vétkes Fidesz-KDNP-s bizottsági elnököt leváltották Egerben. Az ember azt gondolta volna, hogy ha valaki, akkor Székhelyi József minden szempontból, egzisztenciálisan legalábbis, biztonságban lesz a következő években. Nem mintha eszembe jutott volna, hogy Székhelyire nincs szüksége például egy színháznak. Ehhez képest aztán mindenkinek, nekem szintén váratlanul jött, hogy néhány nappal később a szegedi színház igazgatója hívatott és közölte veled, hogy akkor irány a nyugdíj. Nincs most a kettő között valamilyen kapcsolat?

- Nézd, ami csúszik az csúszni fog, és amit csúsztatni lehet, azt csúsztatni is fogják. Azt gondolom, hogy az én speciális esetem Egerrel nem rólam szólt, ez a mostani történet, noha az alanyi érintettje én vagyok, sem pusztán rólam szól, hanem a kulturális élet, az ország, a közbeszéd általános helyzetére vet szörnyű árnyat. Azt gondolom, hogy sikerült elérnünk a negatív csúcsot. Én jogkövető polgár vagyok és remélem, hogy jogállamban élünk és a törvény mindenkire vonatkozik. Aki nyugdíjazható és nyugdíjazandó, az az intézmények felső vezetése számára megkönnyebbülést okoz, hiszen a közszféra ellátatlan vagy alultáplált, tehát lehet gazdasági érdekre hivatkozni.

- Nem kell utánad fizetni a különböző adókat, járulékokat fizetni, menj nyugdíjba. De ettől még ugyanúgy lehetne téged foglalkoztatni, nem?

- Így van. Abban a speciális szakmában, amiben én dolgozom, a nyugdíjas rettenetesen nehezen értelmezhető állapot. Miként a létszám is egy-egy sajátos, szakmai fénytörésben olvasandó és értelmezendő. Nevezetesen attól, hogy hatan énekelnek, az nem kórus, az még csak egy szextett. Egy színháznak a Tizenkét dühös embert nyolc nagyon mérges emberrel eljátszani képtelenség. Korosztályos szerepeket rangján kiosztani és értékes előadást létrehozni az emberi romlás, az Alzheimer-kór, az alkoholizmus, az elhízás, a cukorbetegség és egyebek következtében bizonyára nagyon nehéz. Voltam gyakorló direktor és nekem tudnom kellett a társulat lelki, fizikai állapotát percre pontosan. Tudnom kellett előre látni a szezont és a szerint összerakni a projektet, mert a színi direktor az adott társulat varázsainak mérnöke.

- Magyarán te nem az egyik pillanatról a másikra döntötted el, hogy akkor x-et vagy y-t holnaptól már nem hívjuk, mert nyugdíjas lesz.

- Nem, ez fel sem merült bennem. Megelőzőleg, amíg csak színész voltam, csak közszolga színész a pesti Magyar Színház – leánykori nevén Nemzeti Színház – közalkalmazott színészeként nyertem el a stallumot 2003-ban és voltam közalkalmazott 2012. június elsejéig. Csak 2013. február elsejével szabadulok fel a felmentési időm terhe alól, tehát még nyolc hónapom van arra, hogy azt mondhassam, hogy íme, egy szabad ember. Addig felszabaduló ember vagyok. De nem erről akarok beszélni. Hanem arról, hogy május 31-én egy reggel fél nyolckor küldött sms után, amelynek a szövege az volt, hogy Jocó, arra kérlek, hogy a jövő szezonnal kapcsolatos, nagyon fontos megbeszélés tárgyában keress fel a színházban, irodámban. Elérhetőségem fél tíztől tizenkettőig. És én azonnal visszaüzentem, hogy fél tízkor, érettségi öltönyben ott vagyok. A nyár küszöbén.

- És egy pillanatig se fordult meg a fejedben, hogy ez arra lesz alkalom, hogy közölje veled az igazgató, hogy köszönjük szépen, akkor menj nyugdíjba.

- Szeretnélek elkeseríteni. Én tudtam. Annyira tudtam, hogy mondtam a gyerekeimnek otthon, hogy kaptam üzenetet a főigazgató úrtól és úgy gondoltam, hogy valami rapid döntés előtt áll. Improvizál, ahogy nem szokás.

- Na de rendben van, hogy mondjuk magas volt a fizetésed…

- Nem volt magas a fizetésem.

- Nem volt magas. Akkor miért küldtek nyugdíjba? És éppen most, amikor ez az egri botrány volt.

- Azt gondolom azért, mert nem értenek a színházhoz. Nem kapcsolnám pusztán az Egerben történtekhez, a fantáziára bízom, hogy ki kapcsolja, ki nem. Egyszerűen nem értenek a színházhoz. Be vannak oltva a színház ellen, az én egykori anyaszínházam, amit szerelmetes apaként szeretek és gondoztam, amíg gondozhattam úgy tekintettem rá, hogy az a családom. Nem véletlenül, engem nagyon kevésszer szólítottak főigazgató úrnak vagy direktornak. Dirinek inkább, de főleg papának. Kicsit úgy éreztem, hogy családfői felelősséggel tartozom ott mindenkiért. A vécés nénitől kezdve a sztár díváig. Aztán május 31-én egy rendes színház azzal búcsúzik el a zárótársulati ülésen a társulatától, hogy a következő 2012-13-as szezon a próbatáblán olvasható szereposztással, bemutató időponttal, megnyugtató naptár-előkészíthetőségi állapotban az egyes művészek számára, de május 31-én valójában csak a szezon törtrésze volt olvasható a próbatáblán, olyan érdemi változtatásokkal, amelyekről az érintett művészek alig tudtak. A színész számára a május 31-gyel kezdődő „íme, a szabadság” című kategória az a téboly.

- Az íme, az aggodalom, a türelmetlen várakozás, hogy mi is lesz velem ősztől.

- Hogyne, addigra minden normális kőszínházban minden feladat leosztódott és tulajdonképpen a nyári felkészülés alatt van, aki már szöveget tanul, mert augusztus 21-én délelőtt tízkor már illik valamit tudni a darabról, amivel elkezdi a szezont.

- De azt mondod, hogy nem értenek a színházhoz.

- Nem. Az emberhez.

- Akkor mit akarnak a színházzal? És mit akarnak a színháztól? Valószínűleg nem az a cél önmagában, hogy Székhelyit elküldjük nyugdíjba.

- Nem. Mondom, ez túlmutat rajtam. A mesterségem, a céhem nevében mondom neked azt, amit mondok. Tessék szíves lenni érteni a színházhoz vagy nem vállalni színházvezetést, sem művészeti igazgatást, sem főrendezést, sem direktorságot. Olyanoknak kell vállalni, akik értik ezt a mesterséget. Én ugyan már fogtam kezembe kést, sőt szalonnáztam és kolbászt vágtam, krumplit is tudok pucolni, fentem is már kést és nagyon precízen szeleteltem húst is, tehát a késhez van némi rutinom és hozzáértésem.. De történetesen, ha arra kérnének, hogy szíveskedjek kivenni Bolgár György vakbelét, nem vállalkoznék rá.

- Nem is bíznám rád. De színházba elmennék és az az érdekes, hogy kevés olyan országosan ismert színész van, mint Székhelyi, akire azt mondaná valószínűleg az színigazgatók többsége, hogy nekem kell egy népszerű ember, hát kire jöjjön be a néző, ha nem Székhelyire.

- Hála a jó Istennek, ez így is van. És jobban örülnék, ha most arról beszélgetnénk, hogy a Madách Színházban fergeteges sikerünk van egy nagyszerű vígjáték eljátszásakor és az esti brávózásokból én is tisztességgel megkapom a részem és borzasztóan boldoggá tesz. Azt is mondhatom neked, hogy a Salamon Bélával – amit már csaknem ötvenedszer játszom itt, ott, amott – nagyon nagy sikerem van. A Királyhegyi emlékműsorral nagyon nagy sikerem volt. A Katonával a Karinthy színházban nagyon nagy sikerem volt.

- Sikeres és kiváló színész létedre mégis miért nem akarnak látni vagy miért akarnak jóval kevesebbet látni belőled és tőled Szegeden?

- Ezt tőlük kéne megkérdezni.

- Nem szeret az új főigazgató?

- Én nem azt mondom, hogy nem szeret.

- Vagy nem ért hozzá?

- Nem, szegény nem ért hozzá. A patikában, a körút bármelyik sarkán, a Klauzál téren, a Kárász utcán, a közértben nyolc-kettő minimum a javamra, akik ölelgetnek, és ez engem megnyugtat. Tehát az utca szeret látni engem, az utca szeret velem találkozni. Sokkal jobban szeretne velem a színházba találkozni, mint az utcán, mert az utcán zavarban van. De ez a keszonbetegsége a mesterségemnek, ehhez hozzáedződtem. A problémám az, hogy én szegedi vagyok. Ez a szegedieknek, némelyik szegedinek is gondot okoz, úgy tűnik. Úgy képzeltem el, hogy Szegeden a házból, a gyerekeim mellől logisztikailag egyszerűbb az élet, ha két-három szép feladatom van a színházban, azt elvégzem, azért tisztességesen megfizetnek és eltartom a családomat, nevelem a pici kisfiamat, az egyetemista fiamat támogatom. A három hónapos kislányom jövőjét is tudom egyengetni. Nagyobb gyerekeimnek is tudok segíteni, unokáimat is tudom gondozni. Tehát az én problémám egyszerű és polgári. Annál is inkább polgári, mert én polgári ihletésű filozófiával, nagyon nemzeti elkötelezettségű liberalizmussal és némi szocdem gyanúval vagyok vádolható. Tehát ha egy ilyen gondolkodású, világnézetű ember terhére van egy intézménynek, azt hajlamos vagyok elhinni ma. Mert ma az intézmény felső vezetése igyekszik megfelelni annak, ami kialakult.

- Na de mi az? Épp ezt szeretném belőled kiszedni, ha te tudod egyáltalán, hogy mi az, amit elvárnak a szegedi színházvezetéstől, mi az, ami miatt Székhelyi nemkívánatos? Mi az, ami indokolhatja a te nyugdíjba küldésedet? Hogy kevés a pénz? Rajtad akarnak spórolni? Mi?

- Nem, szerintem ellátott a színház. Talán még ellátottabb, mint az én időmben. Nem erről van szó. A főigazgató úr – nekem a memóriám elég pontos, hisz abból élek – azzal fogadott fél tízkor, azon a bizonyos reggeli diskurzuson, hogy nem jó hírt kell mondania, eddig tudott ellenállni a nyomásnak és tartani a pozíciómat, de ez a mai nappal véget ért. Nem kérdeztem meg, hogy miféle nyomásról van szó. Elnyomásról? Politikai presszióról? A színház belsejéből fakadó szakmai követelményről, hogy márpedig a Székhelyi tűnjön el, minimum nyolc hónapra? Ezt nem kérdeztem és tulajdonképpen nem is érdekel. Az érdekel, hogy a beszélgetésünket követően hat-hét óra múlva a főigazgató úr mégis miféle gondolat alapján hívott fel este, hogy sikerült elérnie a jobb kezét, a művészeti igazgatót, aki referált arról, hogy talán 2013 tavaszán, április végén lesz egy Füst Milán bemutató, amiben egy vendégrendező Romániából érkezvén talán gondol rám, sőt gyaníthatóan rám gondol egy szerepet illetően, és akkor természetesen szeretettel látnak. Kérdem én, nem tudta az igazgató úr reggel fél tízkor, hogy 2013-ban lesz tavaszi szezon, lesz Füst Milán, lesz vendégrendező Romániából, lesz Boldogtalanok, lesz abban szerep? Tehát ilyenekkel nem foglalkozik a főigazgató úr?

- Azt nem tudta, hogy lehet-e Székhelyi. Mert ha tényleg nyomás volt rajta, akkor lehet, hogy nem volt benne biztos, hogy szabad-e Székhelyit.

- Egy igazgatónak és ezt én tudom, rengeteg nyomással kell szembeszegülnie. Amikor én igazgatóvá lettem, akkor tulajdonképpen átvágtam a gordiuszi csomót, mint Nagy Sándor. A Kulturális Bizottság meghallgatásán ugyanis azt mondtam, hogy mélyen tisztelt politikus urak és hölgyek, minden tiszteletem az Önöké, amit a város érdekében és kulturális életéért kifejtenek, de egyet ígérhetek, hogy igyekszem a Szegedi Nemzeti Színházat a politikától nagyon-nagyon távol tartani, és pokolian közel vinni, szenzációsan közel vinni Szeged megyei jogú város fizető nézőihez, a megrendelőhöz, a közönséghez, Szeged közösségéhez. Ha hiszed, ha nem, a politikus urak és hölgyek oldaltól függetlenül mélyen megsértődtek, hogy távol akarom tartani tőlük a színházat. És akkor rávilágítottam, hogy velem mindenről lehet beszélgetni. Bármelyik halászcsárdában, a Tisza-parton sétálva lehet, de az én szobámban – ha és amennyiben én nyerem el a stallumot – politizálás nincs. Nuku. Aki politikus oda be akar jönni beszélgetni, azt én ki fogom terelni. És ehhez öt és fél éven keresztül vallásosan ragaszkodtam. Azt nem mondom, hogy nem vitatkoztam politikusokkal, de a saját pályájukon, a városházán, különböző bizottságok előtt. Szegény drága, édes , jóindulatú, segítőkész és nagyszerű embernek megismert Botka Laci polgármesteri irodájának konyhájában egy hokedlira állva veszekedtem vele, mert két méter négy centi és a szemébe akartam mondani, hogy Laci – és akkor mondtam a magamét. Azt gondolom, hogy az a színidirektor terepe, hogy a politikát saját pályán verje meg és ne verettessen meg saját pályáján, a színházában.

- De miért most lettél kényelmetlen? Lehet, hogy ez az egri botrány ütött vissza? Feltűnt ez a Székhelyi, nehogy már ebben az ügyben ő jöjjön ki valamiféle győztesként? Hát akkor válaszolunk neki Szegeden?

- Ennek az ügynek nincs győztese. Ennek az ügynek, amit Székhelyi-ügynek és egri-ügynek nevez el a sajtó vagy a média-bikkfanyelv, a hazánk a vesztese. A Szegedi Nemzeti Színházban való nem működésemnek nem én vagyok a vesztese, hanem a megrendelő. Engem ugyanis szeretnek, rám van fizető néző. Márpedig ha miattam vagy általam vagy a körülöttem kavart nyavalyák miatt pang vagy csökken vagy apad vagy lezuhan az előadásaink nézettsége és a bevétel, annak sajnos azt kell mondjam, hogy a Szegedi Nemzeti Színház és Szeged városa a vesztese. Egy tehetségtelen politikai katyvasz, amiben élünk, avatatlan kezű, tanulatlan, IQ-tlan, szerencsétlen csinovnyik nemzedék túszai vagyunk, és ha ezen nem tud változtatni a hazánk, akkor ő lesz a vesztes.  És a politikai fikciókban fennen hangoztatott győztes nép vagyunk című szlogen kificamodik. És a nemzettársaink azt fogják mondani, hogy ne hazudjatok tovább. „Ez úton őrülés van”, mondják a Hamletben. Még búcsúzóul, hogy szegény József Attila – aki most sétál talán a Kossuth téren – azt mondta, hogy „S mégis, magyarnak számkivetve, lelkem sikoltva megriad – édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!” Ezt szerintem József Attila pont olyan komolyan gondolta, mint ahogyan komolyan gondolom most én, és semmi önsajnáltatás, semmi szentimentalizmus, semmi „jaj szegény Székhelyi, mi történt vele már megint” nincs bennem. Ha frivol akarnék lenni – és leszek is –, azt tudnám mondani, hogy az egri-ügy kapcsán, a díszes jelzői szerkezet kapcsán unom a szappanoperákat.

- Akkor erről most mindenki gondoljon, amit akar. A frivolságról is.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

• < Előző
• Következő >