Fidesz-ország

Niedermüller Péter


Nem telt el még sok idő az új országgyűlés felállása, illetve az új kormány beiktatása óta, mégis, már ma is világosan látszik, mi vár Magyarországra az elkövetkező években, milyen utat követnek majd a politikai hatalom birtokosai.

Amikor a választások utáni első napokban Orbán Viktor a szavazófülkékben lezajlott forradalomról kezdett vizionálni, az ember azt gondolhatta, nincs ennek különösebb jelentősége, csupán egy olyan politikus túlzása ez, aki két elvesztett választás után került vissza a hatalomba, s most igyekszik felnagyítani győzelmének jelentőségét. A napok múltával azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ennél jóval többről van szó – a választásokon győztes pártszövetség tudatosan és következetesen, egy távolabbi cél érdekében magyarázza félre a választási eredményeket. Hiába figyelmeztettek még konzervatív közírók is azokra a tévedésekre és veszélyekre, amelyek együtt járnak egy ilyen jellegű retorikai átértékeléssel, a pártszövetség politikusai csak mondták/mondják a magukét. A Nemzeti Együttműködés Rendszere, a társadalmi szerződés, a soha nem látott mértékű felhatalmazás emlegetése azt jelezte, hogy a Fidesz-KDNP valóban „forradalomra” készül, a liberális demokrácia Európában általánosan − az épp hatalmon lévő pártok ideológiai irányultságától független – elfogadott alapelveinek a megnyirbálására törekszik, egy másfajta demokráciát akar létrehozni.

Ennek a másfajta demokráciának, a Fidesz-országnak az építése három színtéren történik.

Egyrészt több szinten és változatos eszközökkel zajlik a politikai, társadalmi és kulturális élet re-nacionalizálása, amely folyamatban keveredik egymással a nemzet esszencialista, sőt biologizáló felfogása (a kettős állampolgárságról szóló törvény szerint a „magyarság” származás, azaz vér kérdése), a történelem, a múlt újraírásának, átírásának a szándéka, egy „újfajta” nemzeti emlékezet megteremtésének az igyekezete (Trianon és a nemzeti összetartozás napja, az új BTK-ból kihagyják a holokauszt tagadását, s ezzel háttérbe szorítják a holokauszt emlékezetét stb.), valamint a nemzeti identitással kapcsolatos olcsó és igénytelen moralizálás. Ez a gyakorlat, a felelőtlenségnek ez a retorikája természetszerűleg váltja ki a szomszédos országok elutasítását, akaratlanul is rossz, téves történelmi asszociációk vezet, s az egész térségben hozzájárul a nacionalista hangok megerősödéséhez.

Másrészt nyíltan meghirdették az „új jobboldali kultúra” hivatalos támogatását, a keresztény-polgári kultúra középpontba állítását. Hogy ez pontosan mit jelent, milyen következményekkel jár majd a jövőben, azt persze nem lehet biztosan tudni – de sejteni lehet. Ha máshonnan nem, akkor Orbán kötcsei beszédéből. A jövendő kultúrpolitika csak a „magyar minőséget” fogja támogatni. Hogy mi számít „magyar minőségnek”, azt majd nyilván egy újabb hivatal fogja eldönteni. Egyetlen „polgári és keresztény szellemi gyökérzetű” értékrendszer lesz, nem lesznek „fölösleges értékviták”. Az értékpluralizmust elfelejthetjük, az csak addig volt érdekes, amíg a jobboldal céljait szolgálta. Igaz, hogy ez a felfogás a kulturális nacionalizmus eszköztárával dolgozik, kirekeszti azokat, akik nem kérnek a „polgári, keresztény” szellemiségből, nem hagy teret még a konzervatív gondolkodásnak sem, s a minden demokrácia lényegét jelentő vitát, politikai összetűzést fölösleges civakodásnak tartja – de hát ezt úgyis hiába mondanám e „magasztos eszme” képviselőinek.

A demokrácia átépítésének a harmadik szintje kevésbé látványos, de annál hatékonyabb. A Fidesz-KDNP sorra nyújtja be és fogadtatja el azokat a törvényeket, amelyeknek egyedüli célja a pártszövetség hatalmának hosszú távú biztosítása, amit a kormány szemérmesen a „nemzeti ügyek politikájának” nevez. Megváltoztatták az önkormányzati törvényt úgy, hogy az lényegében sem a kisebb pártoknak, sem a civil szervezeteknek nem hagy esélyt, ugyanakkor Budapesten is – ahol a Fidesz-KDNP-nek nincs többsége – biztosítja a pártszövetség győzelmét. Ehhez kapcsolódva cinikusan kilenc napra csökkentették a kopogtatócédulák összegyűjtésének az idejét, ahelyett, hogy megszüntették volna a kopogtatók számtalan visszaélésre módot adó rendszerét. Értelmetlenül módosították az állampolgársági törvényt. Megszavazták a három csapás elnevezésű törvényt, ami a szakemberek szerint semmiféle tényleges visszatartó erővel nem bír, de erőt mutat. Hozzáláttak a közoktatási törvény módosítgatásához, s rögtön vissza akarják állítani a buktatást, aminek ugyan nincs sok köze a modern pedagógiához, viszont megfelel a „hazai hagyományoknak”. Benyújtották a Lex Turult, amit – nehogy félreértés legyen – maga Pokorni Zoltán jegyez. Ugyanakkor hozzáláttak az új alkotmány készítéséhez, amelyhez Orbán Viktor olyan előkészítő bizottságot kért fel, amelynél egyoldalúbbat nehéz lenne elképzelni. Sőt, egy új törvényjavaslat felrúgná az alkotmánybíróság tagjainak megválasztásával kapcsolatos eddig szabályokat is. Nem folytatom. Ez a néhány kiragadott példa is jelzi, hogy az országgyűlés elvesztette demokratikus jellegét. A törvényjavaslatok jószerivel azonnal törvénnyé válnak, hiszen a Fidesz-KDNP frakció szavazógépként működik, a demokratikus ellenzéknek – a színtelen és ötlettelen LMP-nek és a zavarodott MSZP-nek – sem értelmes javaslata, sem esélye nincs ezzel szemben.

Fidesz-országban nem jó élni. Nem azért, mert jelen sorok írójának más a politikai meggyőződése, mint a hatalom jelenlegi birtokosainak. Ez a demokráciában való élés alapvető tapasztalata. Fidesz-országban azért rossz élni, mert a politikát az ostobaság, a hozzá nem értés, esetenként a dilettantizmus, a következetlen, összevissza beszéd, hatalmi arrogancia, megtévesztés és félremagyarázás, populizmus, avítt pátosz, nacionalista felhangok, mások semmibevétele, az erőszakos rendteremtés, a párbeszéd, a konszenzuskeresés hiánya jellemzi. Fidesz-országból épp az hiányzik, ami a demokrácia lényege: az emberi szabadság és az igazság szeretete, valamint az egyéni felelősség.



Niedermüller Péter                  


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!