Finnugorok-e vagyunk?
- Részletek
- Sándor Klára
- 2010. június 13. vasárnap, 07:14
Szőcs Géza, a NEM kulturális államtitkára sok szempontból ígéretes programmal nyitott: ilyennek tűnik például a nagymértékű digitalizálás, a művészetek támogatásában az érték mércéje az érdekkörök helyett. Némiképpen homályos ugyan egyelőre, milyen tartalmak kerülnek majd digitalizált kulturális „kincseink” közé, s az is, ki dönti el, mi értékes, milyen szempontból és kinek.
A programjában vannak azonban romantikus, leginkább a 19. században divatos nézetek. Például célja „a magyarországi nemzettesten belüli szakadások, törésvonalak, lövészárkok betemetése, áthidalása, megszüntetése” a kultúra eszközeivel. Önmagában is nehéz elképzelni, hogyan lehet elősegíteni a különböző ízlésű, érték- és szokásrendű, szubkultúrájú társadalmi csoportok összebékítését a kultúra eszközeivel, hacsak úgy nem, hogy azt mondjuk: értékeld nagyra saját értékrendedet, de soha ne felejtsd el, hogy mások ugyanígy tisztelik a sajátjukat – azaz legyél nyitott, toleráns. Különben is, a társadalmi szétszakítottság jórészt nem a magyar szociológiai mintázatok, hanem a magyar politikai felelőtlenség következménye. Nem a népeket kell megnevelni, hogy mit kell egyenszeretni és mi az abszolút érték, hanem a politikusok uszítását és acsarkodását megfékezni – például fölemelni a hangunkat a nemzeti szimbólumok, úgymint kokárda, trikolór, korona, történelmi hagyományok, mondák, mítoszok stb. kisajátítása ellen. Határozottan visszautasítani, ha valaki törvény szövegezésében, alkotmányban, a szekuláris állam egyéb működési területein rá akarja erőltetni másokra vallását vagy egyáltalán a transzcendenshez való viszonyát. Ha ez lesz a lövészárkok betemetésének programja, abból az acsarkodásból és folyamatos ellenségkép-gyártásból nagy hatalmat szerzetteken kívül mindenkinek haszna lesz, stílusosan: az a nemzet javára válik.
Az ilyen típusú nemzetegyesítési programnak azonban az is része kell hogy legyen, hogy a politika nem piszkál bele a tudományos életbe, nem gondolja magáról, hogy egyáltalán bármilyen beleszólása lehet abba, milyen a magyar emberek anatómiája, alkalmas-e a magyar föld rizs termesztésére, hogy a magyarokra is vonatkozik-e az evolúció, illetve hogy a magyarlakta Föld lapos korong-e.
Az államtitkár úr programjának egy része azonban máris szembemegy például ez utóbbi elvvel is. A Föld egyelőre nálunk is gömb alakú bolygó, és még nem a világ közepe, de a millenniumi idők nemzeti romantikájának keleti ábrándjai már (újra) ott vannak az állami irányítás szintjén. Szőcs Géza szavaiban, talán nem is tudatosan beleszőve, ott bujkál a nemzeti felsőbbrendűség avítt gondolata, amikor azt mondja: „mivel nemzetünk egy óriási szellemi értékfelhalmozás tulajdonosa, amelyet a nyitottság határoz meg, tehát mivel mindig közvetítő és befogadó szerepet játszott, ennek köszönhetően úgy válhat Európa egyik legműveltebb nemzetévé, hogy közvetítő tudásközponttá válhasson Ázsia fele”. Szó se róla, „óriási szellemi értékfelhalmozás tulajdonosa” vagyunk – miként más nemzetek is. Olyannyira azok vagyunk, hogy semmi értelme valamiféle kisebbségi érzésnek Európa többi népével szemben, úgyhogy kompenzálni sem szükséges ilyenféle „dicsekvésekkel” – ha már szomszédaink szélsőséges nemzeti politikusainak hasonló motivációjú megoldásait látva elszörnyülködünk, ne essünk bele ugyanebbe a hibába. Nem kellene Európa egyik legműveltebb nemzetévé válnunk, elég lenne művelt nemzetté válnunk – világnyelveket is beszélő, az olvasott szöveget megérteni is képes, a primitív manipulációnak ellenszegülő, gondolkodó, cselekvő, az internetet funkcionálisan használó, az önfejlesztést, önképzést, öngondoskodást természetesnek tartó, az esélyegyenlőségre, demokráciára érzékeny tömegekkel. Nem ildomos lenézni Ázsiát sem, ha már annyira utáljuk – joggal –, amikor nyugat-európaiak minket vélnek félbarbárnak. Már csak azért is legyünk óvatosak ezzel, mert nézőpont kérdése, hogy az állampolgári felelősségvállalás, a demokráciaértelmezés, a megvezethetőség és az atyáskodásra való vágyakozás tekintetében Európához vagy az interjúban említett ázsiai országokhoz állunk-e közelebb.
Ezért aztán nem jól hangzik, hogy „ne Európában kívánjunk magunknak szekunder szerepeket, inkább Ázsia fele kellene megjeleníteni saját magunkat, továbbá Nyugat-Európából volna helyes értékeket irányítanunk arrafele.” Miért éreznénk úgy, hogy Európában szekunder szerepet játszunk, amikor a kortárs magyar írók egy részének munkáit lassan több német, mint magyar olvassa? Miért éreznénk magunkat szerencsétlennek, amikor a magyar filmek sikeresebbek az európai filmfesztiválokon, mint itthon? Európában nem csak „másodlagos megbecsültségnek” örvendenek azok a magyar kutatók, például genetikusok, biológusok, nyelvészek, akiket itthon nem is ismernek, vagy akiknek tudományos nézeteit mondjuk politikai alapon kérdőjelezik meg.
Ázsia, a török népekkel fennálló „vélt vagy valós” rokonság, az ázsiaiak részéről irántunk megnyilvánuló „távolba szakadt testvéri” viszony emlegetése óhatatlanul a török-magyar rokonsághoz való romantikus vonzódást idézi föl, akkor is, ha Szőcs Géza nem foglal nyíltan állást a kérdésben, sőt, szavai némiképpen bizakodásra adnak okot, mert azt mondja, a délibábos vitáknak, sületlenségeknek szeretne véget vetni.
Az érvelés folytatása, sajnos, már nem annyira bizalomkeltő, az e célból indítandó program maga pedig legalábbis meghökkentő, elsősorban kiindulópontjának naivitása miatt. Lényege: „egy néhány fős genetikai kutatócsoportnak föl kellene térképeznie a mai magyar népesség genetikai kapcsolatrendszerét mindazon népekkel, amelyekkel a történelemben vélelmezhetően (vagy csak egyesek vélekedése szerint) vérségi kapcsolatba került.” Már az is lehetetlen feladat, hogy a magyarokkal kapcsolatba került népekkel való „genetikai kapcsolatrendszert” föltérképezze bárki, ugyanis ehhez meg kellene tudni mondani, milyen a „színmagyar” genetikai kép, milyen a „színkazár”, a „színbolgár”, a „színszláv”, a „színolasz”, „színnémet”, „színromán” – és az összes többi, beleértve a „színcigányt” és „színzsidót”. Csak hát ilyenek nincsenek és soha nem is voltak, mert a történelemben visszakövethető idők népei maguk is mind etnikai keveredésekből jöttek létre. Természetesen ki lehet választani egy-egy genetikai sajátosságot, akár ezek jellemző együttjárását, mérni ezek előfordulási gyakoriságát, összevetni más populációk mutatóival. Kétséges, hogy a mintavétel hogyan történik – mert a Kunságban más eredmények várhatók, mint a szlovákok utódai által lakott pilisi településeken, a ruszinok, ukránok, románok utódai által „színesített” Felső-Tisza-vidéken. Baranyában a svábok, bukovinai székelyek, délszlávok, Békésben a szlovákok és románok magyar utódainak genetikai képe vélhetően valamelyest más lesz, mint a palócoké, de adott esetben még az sem mindegy, hogy egy település sváb vagy rác feléből választják-e a mintát. És ők mindannyian magyarok. Azt természetesen lehet vizsgálni, hogy a magát magyarnak valló etnikum genetikai sajátosságai mik, de fordítva nem. Genetikai alapra nemzeti identitást építeni egyszerűen bornírtság – a „vérségi kötelékek” ugyanis már az ősmagyar időkben is fiktívek voltak, semmi közük nem volt a törzsek, törzsszövetségek alakulásához. Ha pedig még „egyesek” vélekedését is hozzávesszük mindehhez, akkor máris ott vagyunk a világot kultúrával benépesítő (esetleg szíriuszi származású) maja-magyar nép meg az elsüllyedt atlantisziak és a magyarok rokonságánál.
Persze az is lehet, hogy az államtitkár úr által kezdeményezett program épp erre akar rávilágítani: genetikailag igen sokfélék vagyunk, s mind magyarok – mert ebben a kultúrában nőttünk föl, mert a magyar nyelv jelentéskategóriáinak és metaforáinak rendszere, nyelvtani fölépítése van hatással világlátásunkra, s elsősorban azért, mert magyarnak valljuk, érezzük magunkat. Ezért nem érdemes sok pénzt kiadni genetikai kutatásokra, mert anélkül is tudjuk, ugyanis nem genetikai, hanem társadalomtudományi-történeti kérdés – a genetikusok meg egyébként igen sok értelmes kutatást is tudnak végezni. Ha ez a program célja – hiszen Szőcs Géza árkokat temetni, s nem mélyíteni akar –, akkor viszont igen szerencsétlen a program neve. Julianus barát kiemelése ugyanis azt sugallja – s az interjúban elszórt gondolatok is megerősítik –, hogy újra Ázsiába megyünk a „keleti magyarok” után kutatni, mint Varga Miklós kiabálta abban a bizonyos filmben, „magyar véreinket” megkeresni.
S hogy csökkentsük a fölösleges állami pénzkidobást, az államtitkár úr kíváncsiságát akár a meglévő tudásunk alapján is kielégíthetjük – történészek, nyelvészek tömegei állnak rendelkezésére ehhez. Azt nyilatkozta ugyanis, „magam is kíváncsi vagyok, hogy a finnugor elmélet hogyan állja ki a genetikai összevetés próbáját”. „Finnugor elméletet” emlegetve föltehetően a magyar nyelv nyelvcsalád-besorolására gondol, arra, hogy a magyar nyelvhez legközelebb álló nyelveknek az Ob mentén beszélt két kis nyelvet, a chantit és a manysit tartják, de közelebbi kapcsolat mutatható ki az urálinak nevezett csoport finnugornak nevezett ágába tartozó többi nyelvvel is. Nos máris nagyon pontosan tudjuk a válasz, milliárdok elköltése nélkül: a nyelvek szerkezeti közelségének, illetve az alapvető fogalmakra vonatkozó szókincs közös eredetének az égvilágon semmi köze a nyelveket beszélő népek genetikai összetételéhez. De nem is gondolja ezt senki sem a nyelvészek, sem a történészek közül.
A laikusokat sokszor megtéveszti a nyelvi kapcsolatok idétlen elnevezése, a „rokonság”, és annak a hagyománynak a továbbélése, amely a nyelvek „rokonságát” a népek „rokonságának” tekintette – de ezen a szakma a 20. század eleje óta messze túlvan. Így a „finnugor elmélet” genetikai próbájára kidobandó pénzt fordíthatnánk másra. Például arra, hogy magas színvonalú, délibábos ábrándoktól, mítoszoktól és romantikus vágyódásoktól mentes ismeretterjesztő filmek készüljenek arról, mi a genetika és az identitás, a nyelvrokonság és a néptörténet, a tudományos bizonyítás és a laikus vélekedés között a különbség. Ez sokkal inkább a nemzetet és annak önmagával való megbékélését szolgálná.
(A szerző – egyébként – turkológus)
