Az igazi tragédia


Most, hogy kissé már csillapodik a Trianon-emléknap kormányzatilag elrendelt hisztériája, próbáljunk meg egy kicsit racionálisan gondolkodni. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy eddig ezt rajtam kívül senki nem tette meg, mert bizony hogy voltak ilyenek, s ennek itt a Galamuson is volt lecsapódása. Mint legfontosabbra, talán a Bajnai-féle intézet elemzésére utalhatok, de másoktól is lehetett jó elemzéseket olvasni, például a Facebookon is. Ezek az elemzések nem tagadták a trianoni béke igazságtalan jellegét, de azt főleg ama tényben látták meg, hogy a határok megvonásánál a győztesek nem érvényesítették méltányosan az etnikai szempontokat. Ezt a magam részéről sem vitatom, bár én inkább kissé másként fogalmazok: a győztesek mind a geográfiai szempont, mind az etnikai szempont alkalmazását azzal a részrehajló következetlenséggel hajtották végre, hogy a magyar állam számára legyen kedvezőtlen. Ha földrajzi szempontokat alkalmaznak következetesen, akkor a magyar-szlovák határ ugyan nagyjából valószínűleg ott lenne, ahol most van, viszont a Romániához csatolt Erdély és Magyarország határa fönt lenne a Királyhágón, ahol mindig is volt. Ha etnikai szempontokat alkalmaznak következetesen, akkor a magyar-román határ ugyan nagyjából valószínűleg ott lenne, ahol most van, viszont Szlovákiából (az egykori, mondom egykori Felvidékből) egy széles sáv Magyarországhoz tartozna. Hát igen, ez az, amit úgy hívunk, hogy kettős mérce alkalmazása.

Ezt egyszer már megírtam itt a Trianon alternatívája című cikkemben. Ugyanott azt is megírtam, amire az említett józan cikkírók szintén utalnak, hogy a régi Magyarország egysége akkor sem lett volna fönntartható, ha a Központi Hatalmak megnyerik az I. világháborút. Akkor ugyanis a német vezető politikai, katonai és gazdasági körökben preferált, a kiváló Friedrich Naumann által egy igen tisztességes formában kidolgozott Mitteleuropa koncepciója valósult volna meg, amelyben a Monarchia föderatív átszervezését (mert a dualizmus nem maradt volna!) nagyjából a Ferenc Ferdinánd trónörökös kabinetirodájában kidolgozott tervek szerint hajtották volna végre. (Lásd az említett cikkhez mellékelt térképet.) Hát még, hogy elveszítettük a háborút! Azonban legyen világos: az ország széthullása vagy szétdarabolása ettől még nem következett volna be automatikusan. Ha a Magyarországtól elszakított területeken (amelyekhez Horvátország nem tartozik hozzá, lévén „társország”, még ha ezt a mai matricagyártók nem is tudják) színmagyar lakosság élt volna, ez természetesen nem következik be. Sőt akkor sem, ha e területeken nemzetiségek laknak ugyan, de olyanok, akik ragaszkodnak hozzá, hogy a magyar állam kötelékében éljenek. A lengyel-német határ bizonyos pontjain, a világháború után elrendelt népszavazáson, színtiszta lengyel lakosság is Németország mellett optált.

Hogy ez Magyarországon mikor lett volna lehetséges, azt igen világosan megfogalmazta a fiatal (még nem marxista) Lukács György a nagyszerű Huszadik Század 1918. őszi körkérdésére adott válaszában (a kötet csak 1919 februárjában jelent meg): „Minden nemzetnek fennállása tehát attól függ, mennyire képes tagjaiban ezt a sorsközösséget, ezt a szolidaritást kifejleszteni. Amely államban nemzetiség és nemzet összeesnek, ott ez a kérdés a dolog természeténél fogva kevésbé égető, mint egy több nemzetiségből összetettben; az elszakadás esetében fenyegető nemzetiségi elnyomás egy más államszervezetben elég motívum arra, hogy az osztályellentétek az állam korlátain belül döntessenek el. De egy vegyes nemzetiségű állam számára kimondható az a szociológiai összefüggés, egy ilyen alakulat csak akkor képes tartósan fennállni, ha megvan benne a lehetőség nemzetté fejlődni, vagyis minden őt alkotó nemzetiségnek – mint nemzetiségnek – többet nyújtani, mint amit az önmaga számára, ha önálló állammá alakulna, létrehozni képes volna, vagy mint amit a vele nemzetiségileg homogén szomszéd állam nyújthatna neki.” (Az írást ld. a Forradalomban. Cikkek, tanulmányok 1918-1919 című gyűjteményes kötetben, szerk.: Mesterházi Miklós, Magvető 1987, 42 skk. o.)


Tisza István miniszterelnök és felesége a Sándor palota teraszán (1904) – Wikipédia 

Mármost a magyar polgári átalakulás nagy megálmodói, Kossuth, Deák és Eötvös pontosan így képzelték el a dolgot. Mintaképként a francia államnemzet eszménye lebegett a szemük előtt, ahol több nemzetiség létezik ugyan etnokulturális alapon (olaszok, németek, bretonok, flamandok), de politikai értelemben csak egyetlen közös francia nemzet van. Ugyanígy a polgári Magyarországon is lehetett volna – az ő elgondolásuk szerint – több nemzetiség, szabadon kifejlesztett saját kultúrával, de csak egy magyar politikai nemzet, amelynek tagjai nemzetiségüktől függetlenül szolidárisak egymással politikailag. A baj „csak” az volt, hogy ezt a szép elgondolásukat nem tudták keresztülvinni a magyar uralkodó osztályok korlátolt ellenállása miatt. És mire az urak, mondjuk a morálisan becsületes, de politikailag vak Tisza István, fölébredtek (ha ugyan egyáltalán fölébredtek), már késő volt. Trianonban valójában az a magyar tragédia került napvilágra, hogy 1848-49 hősies erőfeszítései után, az 1867-től kezdődően elkövetett hibák és bűnök miatt, nem tudtunk megvalósítani egy igazi polgári társadalmat és polgári nemzetállamot. Ez az igazi trianoni tragédia. Ennél nagyobb tragédia talán már csak az, hogy az ország azóta sem tud rádöbbeni a valóságra, és szembenézni a tényekkel. Még ma is azt hiszi például, hogy a nemzet mintegy naturálisan a közös nyelven és kultúrán alapul, nem pedig az együttélő állampolgárok közös, tudatos politikai szolidaritásán.



Lendvai L. Ferenc



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!