Bolgár György interjúi a Galamusban - 2012. június 19.

• Nyomtatás

Részletek

2012. június 21. csütörtök, 03:51

Megbeszéljük

Bolgár György kérdései 2012. június 19-ei műsorban

Mai műsorunkban megbeszéljük, hogy a Nobel-békedíjas író, a magyar származású Elie Wiesel visszaadta magyar kitüntetését a Nyirő-újratemetés és a Horthy-restauráció kormányzati támogatása miatt. Mi lesz ennek a következménye?

Másik témánk, hogy a jelek szerint mégiscsak visszakozik az Orbán-kormány az Európa számára elfogadhatatlan törvények, például a jegybanktörvény vagy az igazságszolgáltatási átalakítás ügyében. Csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja?

Mi a véleményük továbbá arról, hogy Schmitt Pál is visszalépett, és már nem kér a maga számára állami lakást. Méghozzá az ország nehéz helyzete miatt. Miért? Egy hónapja még jobb helyzetben volt az ország?

Mit szólnak ezenkívül ahhoz, hogy várhatóan megszűnik a sláger utóda, a Neo FM rádió, miután az állami reklámok megvonása miatt veszteségessé vált. A kormány más zenét szeret?

És végül beszéljük meg újból a budapesti dugódíj és hídpénz kétségbeesett ötleteit. Mindegy, hogy miért és hogyan, csak fizessen az autós?

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

Az Elie Wiesel-levélről és újra a Nyirő-ügyről
Szőcs Géza volt kulturális államtitkár jelenleg a miniszterelnök főtanácsadója

Bolgár György: - Elsősorban az Elie Wiesel-levélről szeretném Önt kérdezni már csak azért is, mert Ön is meg van említve a levélben. Meg azért is, mert két héttel ezelőtt már beszéltünk a Nyirő-újratemetésről, és Elie Wiesel elsősorban emiatt adja vissza Magyarországon kapott kitüntetését. De ha megengedi, legelőször arról kérdezném röviden, hogy főtanácsadóként dolgozik-e már? Szóval adott-e már tanácsot a miniszterelnöknek?

Szőcs Géza: – Nem, még nem adtam. Még nem adtam se tanácsot, se főtanácsot. Ez az átalakulás nem egy vagy két nap alatt történik meg. Azt hiszem, még néhány nap, amíg kialakul az az infrastruktúra, az a logisztika, egyáltalán az a környezet, amelyben folytathatom a munkámat.

– Ha most lennénk az egy hónappal ezelőtti helyzetben, és a miniszterelnök megkérdezné Öntől, hogy Géza, elmenjünk-e Székelyföldre, részt vegyünk-e ebben a Nyirő-újratemetésben, adjuk-e hozzá a kormányzat nevét, az országgyűlés elnökének nevét, a kulturális államtitkár nevét, vagy bízzuk ezt ottaniakra, akár a leszármazottakra, akár erdélyi magyar írókra, és maradjunk ki belőle, mit tanácsolna neki?

– A kérdés arra vonatkozik, hogy mai ismereteinkkel felvértezve?

– Igen. A mai tudása alapján mit tenne?

– A mai tudásom alapján azt kell mondanom, hogy sajnos nem voltam annyira előrelátó, hogy lássam a teljes konzekvenciasorozatát annak, ha ez a temetés vagy kegyeleti aktus megtörténik. Tehát ma azt mondanám, hogy lemenni oda, azzal a kockázattal jár, hogy fogást keresnek a kormányzaton, minden egyes kormányzati szereplőn, és oly módon fújnak fel, oly módon értelmeznek minden egyes szót, minden egyes megmozdulást, minden egyes gesztust, ami célzottan és rendkívül körmönfont módszerekkel egy lejáratásba torkollik. Ezt mondtam volna, és ebből az derül ki, hogy én továbbra is úgy gondolom, el lehet választani egy író életművét a közéleti életművétől, ha van olyan, a nézeteitől.

– El lehet választani, de az elválasztást az íróknak vagy az irodalomtörténészeknek kell megtenniük, ők mondhatják, hogy Nyírő József jó író volt, vagy sok jó dolgot írt, és ezért is megérdemli, hogy ott temessék el, ahol szeretett otthon lenni. Mondhatják ezt még inkább a hozzátartozók, ha vannak hozzátartozói, leszármazottai. De abban a pillanatban, amint az állam beszáll, a kormányzat beszáll, már nem tudja leválasztani az ügyről, mert ő hozza magával a politikát. Természeténél fogva.

– Azért kellett beszállni a magyar államnak, mert itt volt egyfajta jóvátételi kötelezettsége is a méltatlanul száműzött, elhallgatott íróval szemben.

– Hát nem száműzött volt, hiszen nem volt száműzve. Csak nem jött vissza.

– Nem jött vissza, mert nem jöhetett vissza akkor, és úgy kellett meghalnia idegenben. Azt hiszem, hogy mindkettőnk számára, ha őszinték vagyunk, letagadhatatlan, hogy egyikünk sem tudott mostanig nagyon sokat Nyírőnek az úgymond politikai szerepvállalásáról. Ezzel az irodalomtörténet adósunk. Ezzel az a filológia adósunk, amelynek szét kellett volna választania valóban az írói életművet és azt, ami nem írói és nem is életmű. Hogy ez az ember ezt meg ezt meg ezt írta, mondta, vállalta. És ha ezt sikerült volna mostanig – és elég sok idő volt rá, évtizedek voltak rá – megvalósítani, akkor ki-ki levonhatta volna azt a tanulságot vagy megvonhatta volna azt a mérleget, hogy ezek után kívánja-e Nyirőt íróként elhelyezni valahol, kívánja-e Nyírő írói értékeit népszerűsíteni, vagy azt mondja, hogy az, aki ezt meg ezt tette, az lehetetlenné teszi, hogy akár íróként is megemlékezzenek róla.

– Azt akarja ezzel mondani, hogy amikor döntöttek arról, hogy részt vesznek ebben az újratemetésben, akkor Ön vagy Önök sem tudták, hogy Nyirő a Szálasi-féle parlament tagja volt?

– De igen, tudtuk. És korrigálnék. Nyirő a magyar parlament tagja volt. Ez csak később vált Szálasi-parlamentté, miután kiderült, hogy sorra rendre mindenkit vagy megöltek, vagy meghalt, vagy elmenekült, vagy valami történt vele, és a végén maradt egy kis csoport. Ez a legvégén derült ki.

– De azok már nem a legteljesebb ártatlanság körülményei között vagy tudatában maradtak ott.

– Nem, és ezért ő megszenvedett, megszenvedett mint ember, megszenvedett mint író, és azt gondolom, ha azt emlegetjük, hogy Szálasi-parlament, akkor nem véletlen, hogy engem már azzal hívtak fel, hogy hát ez az ember a Szálasi-kormány tagja volt. Nem volt a Szálasi-kormány tagja, nem volt Szálasi pártjának sem a tagja, ő az erdélyi párt tagja volt, az Erdélyi Magyar Párté. És úgy került be a parlamentbe, hogy ő oda nem is vágyott. És aztán kitartott a parlamentben végül. Én ezt tudtam. De azt például, amit most valaki előásott, hogy Radnóti idézi Nyirőnek egy gondolatát Hitlerről 1941-ből… Azért 1941 és 44 Hitlere nem mosható össze. 1941-ben az okos emberek már látták, hogy ebből mi lehet, 44-ben már mindenki tudta, hogy mi lett ebből. De hogy Nyirő végül is magában hogy intézte ezt el, az erkölcsi és a pszichés énje hogyan roppant meg, hogyan érte meg az ezt egészet…. Amit én tudok, az az, hogy nem érintette az irodalmi nézeteit.

– Hát mondjuk azok nem náci írásművek voltak. Tegyük fel, hogy az irodalom volt.

– Nem náci, sőt nagyon szép művek voltak, amelyek éppen a zsidóság viszonylatában is emlékezetesek például, tehát szimbolikusnak mondott zsidó szerzők által is nagyra értékelt momentumok voltak.

– Ez mind lehet igaz, és ezért mondom, hogy írók akár állást is foglalhattak amellett, hogy Nyirő megérdemli az újratemetést, és íróként azt, hogy visszakerüljön a köztudatba legalább. De az állam odaállhat-e melléje?

– Jó. Tudom mit akar mondani. Engem ha a tévéfelvételt meghallgatja, azzal szólítottak ki a pódiumra, hogy a kolozsvári írók nevében fogok beszélni. Én ezt azért nem hangsúlyozom túl, mert mindenki tudja, hogy azonkívül, hogy én kolozsvári író vagyok, nekem államtitkári megbízatásom volt a magyar kormányzatban. Tehát hazugság volna azt mondani, hogy én csak íróként mentem oda. Nyilván ennek az is volt az üzenete, hogy ez egy olyan kormány, amely az elhallgatott írókat igyekszik rehabilitálni mint írókat. Nem mint politikusokat.

– De ez a kormány dolga, hogy írókat rehabilitáljon íróként? Hát ez a szakma dolga.

– Ez a kormány dolga is. Azért az a kormány dolga, hogy a kultúrában véget vessen azoknak az állapotoknak, amelyek úgy keletkeztek, hogy volt egy világégés, és utána az indulatok sokkal, de sokkal intenzívebbek voltak, mint ötven, hatvan év elteltével.

– Hiszen az áldozatok is sokkal hatalmasabbak voltak, nem csoda, hogy az indulatok is, mint bármikor korábban.

– Így van. De én azt gondolom, hogy ha a román kulturális köztudat túltette magát azon, hogy Emil Cioran, Mircea Eliade, Octavian Goga, szélsőséges nézeteket vallott és ők valóban egyikük vasgárdista volt, a másikuk miniszter az antiszemita törvényhozás idején és a többi…

– És ők egyébként Romániában vannak eltemetve?

– Goga Romániában van.

– Eliade, gondolom, nem.

– Eliade Amerikában van, azt hiszem, és Cioran meg talán Párizsban. De ha ma Ciorant valaki haza akarná hozni Bukarestbe, vagy Éliádét, akkor nem merne megszólalni senki, aki azt mondaná, hogy egy vasgárdista embernek nincs joga hazatérni a szülőföldjébe, haló poraiban.

– Még mindig maradjunk szerintem a kiindulópontnál. Hogy Ön azt mondja, tudta, és nyilván akkor a kormányzat is tudta, hogy Nyirő a Szálasi-féle parlament tagja maradt. De elvégezték-e azt a házifeladatot, hogy megnézzék, a parlament tagjaként miket mondott. Esetleg miket csinált. Vagy erre azt mondták, ez nem érdekes, nem tudunk róla semmit. Nem nézték meg például a parlamenti jegyzőkönyveket, hogy miket mondott?

– Azt nem mondtuk, hogy nem érdekes. Én beszéltem olyanokkal, akik azt állították, hogy olvasták a parlamenti jegyzőkönyveket, és nincs olyan kijelentése, olyan hozzászólása, olyan megszólalása Nyirőnek ezekben az utolsó felszólalásaiban, ami ma őt lehetetlenné tenné, mármint az ő írói rehabilitációját.

– Kövér László is elvégzett egy hasonló munkát külön, vagy Önre bízták? Vagy a kulturális államtitkárságra bízták?

– Nem, rám nem bízták, de úgy gondolom, illetve úgy tudom, hogy ő is elvégeztetett egy ilyen munkát.

– Azt is mondta az elején, hogy a mostani eszével vagy tudásával, tapasztalatával talán nem javasolná ugyanezt, ami történt, mert hogy nem hitte el, hogy ekkora fogást keresnek, és hogy megpróbálják lejáratni különböző körmönfont módszerekkel a kormányzatot.

– Nem, ezt nem láttam előre.

– De hát egyrészt Elie Wiesel miért keresne fogást a kormányon?

– Én Elie Wiesel szerepét úgy látom ebben, hogy pontosan az ő szerepe bizonyítja azt, hogy semmi nem drága és hogy fogást keresnek.

– De kicsodák?

– És hogy van. Hát azok, akik Elie Wieselt tájékoztatják. Elie Wieselről biztosan ki merem jelenteni, hogy nem foglalkozik Nyirő József műveinek az olvasásával, sem azzal, hogy milyen módon szólalt meg akkor, amikor ezer torokból nála hangosabban üvöltöttek mindenféle aljasságot, politikai aljasságot politikusok akkoriban.

– Bár speciel ugye Máramarosról származó íróról van szó. Úgyhogy még akár tudhatott is – bár lehet, hogy ahhoz Wiesel fiatal volt – bármit Nyirőről. De akár utána foglalkozhatott is azzal, hogy kik voltak akkoriban az erdélyi magyar írók. Nem?

– Jó, de Elie Wiesel azt írja Kövér László házelnöknek, hogy Ön ott volt Szőcs Géza kulturális államtitkár és Vona Gábor jobbikos vezető társaságában Székelyudvarhelyen. Én Vona Gábort nem láttam. Az, hogy valahol a 26. sorban megbújva vagy az erdőszélén, vagy másnap, vagy előző nap, vagy máskor ott volt, ezt én nem tudom.

– De ott volt? Én sem tudom, hogy ott volt.

– Ezt nem vitatom, nem tudhatom.

– Nem tudja, hogy ott volt-e?

– Én nem tudok róla.

– Nem tud róla.

– Hogy én nem láttam, az biztos, és olyannal sem találkoztam, aki látta volna.

– De ugye nem ez a kérdés, mert nem Vona képviseli az államot.

– De az a kérdés, hogy Elie Wiesel úgy tudja, hogy ott volt Vona is, ami azt jelenti, hogy valaki őt erről így informálta. És ebben látom én a manipulációt.

– Lehet, hogy rosszul informálta valaki, de a Wiesel-levél érvelése nem az, hogy Önök összeszövetkeztek a Jobbikkal, hanem az, hogy az állam adja meg a politikai támogatást ahhoz, hogy szélsőséges nézeteket képviselő írókat és egykori politikusokat vagy állami vezetőket rehabilitáljanak vagy a kultuszokat elkezdjék élesztgetni. Ő emiatt adja vissza a kitüntetését, és ebben nem hiszem, hogy félre tájékoztatták volna.

– Én azt gondolom, hogy abban tájékoztatták félre, hogy mekkora a valós nyilas vagy náci múlt ennek az írónak a személyiségében. Tehát mint írónak a személyiségében tettenérhetetlen. Hogy a viselkedésében inkább tetten érhető-e, mint életművében, ezt nem tudom megmondani.

– De Knut Hamsun mellett sem állt ki a norvég kormányzat vagy a norvég állam.

– De ma is jelentős norvég írónak tartják.

– De ez rendben is van. Lehet valaki rendes író, még akkor is, ha szörnyű nézeteket vall.

– Ha Spanyolországban halt volna meg, és el akarnák temetni Norvégiában vagy Dániában vagy bárhol máshol, és a norvég állam bizonyos tisztségviselői ott volnának…

– De nem volnának ott. Szőcs úr, az a különbség, hogy nem volnának ott.

– Nem volnának ott?

– Nem volnának ott. Ez a különbség. Mert el lehet temetni természetesen a szülőföldjén, ezt senki nem vonta kétségbe. Miért kell hozzá a magyar állam, a magyar kormányzat? Ettől válik politikaivá az ügy. Ezt nem értem, hogy Önök miért nem értették. Miért gondolták azt, hogy nem lesz belőle politikai ügy. És ragaszkodnak hozzá a mai napig, hogy hát ez csak kegyeleti kérdés.

– Na most én továbbra is kegyeleti kérdésnek tartom, ismétlem, azért, mert ha egy olyan személyiségről lenne szó, aki tevőlegesen, nemcsak ráutaló módon, hanem mondjuk ott lett volna valamelyik párt élén, és valamelyik párt szócsöveként okádta volna magából a mérget, akkor azt mondanám, hogy bármekkora író volt is, ehhez ne nyúljunk hozzá. Túl van szerintem dimenzionálva a Nyirő náci múltja.

– De látja, a dolgok egymásra épülnek. Kezdődött Wass Alberttel, folytatódott Nyirő Józseffel és vele párhuzamosan éledezik Horthy kultusza, és bár Horthyról nem lehet azt állítani kifejezetten, hogy ő fasiszta volt, bár Bibó szerint félfasiszta rendszere volt, legalábbis a korszak elején és végén. De a Horthy kultusz nem lehet az Orbán-kormány ideálja. Vagy ha az, akkor nem csoda, hogy bélyeget kap..

– Nem. Az Orbán-kormányról sok mindent el lehet mondani. Rólam is. De azt, hogy az Orbán-kormányban vagy környékén valaha is megtűrték volna az antiszemitizmust, a nácizmust, a rasszizmust, az azért nagyon súlyos ferdítés.

– Nem, nem tűrték meg, egyetértünk, és ezért tűnik számomra érthetetlennek, hogy nem fedezték fel ennek a Nyirő-újratemetésnek, illetve a benne való magas szintű részvételnek a hihetetlen veszélyét. Mostantól kezdve ugyanis mindenki azt fogja gondolni a civilizált világban, hogy az Orbán-kormány ezzel azonosítja magát. Elie Wiesel kitüntetésének visszaadása egyértelmű jelzés a civilizált világnak.

– Elie Wiesel akkor ilyen értelemben elégedetten veheti tudomásul, hogy én lemondtam a kulturális államtitkárságról.

– De nem Ön miatt mondott le, Szőcs úr.

– De azért hadd mondjam el, ha itt tartunk, hogy én ki vagyok. Elie Wieselnek nem kell tudnia, de én azok közé tartozom, akik például verset írtak a soáról. A Dunánál című lapban jelent meg, amit én szerkesztettem.

– De Szőcs úr, nehogy azt higgye egy pillanatig is, én sem gondolom és más sem gondolja, hogy Ön nyilas…

– Dehát akkor miért feltételezi Elie Wiesel…

– …vagy hogy nyilas gondolatokkal rokonszenvezik. Eszembe se jutna. Nem az a baj. Hanem az, hogy Ön mint a magyar állam egyik vezető képviselője, a magyar kormányzat egyik vezető képviselője adta a pozícióját ahhoz, hogy egy nyilas szerepet vállaló írót temessenek újra a szülőhelyén.

– Igen. Itt már csak „a nyilas szerepet vállaló” kifejezés fölött lehet vitánk. Hogy ennek a mértéke milyen volt. Én lényegében ugyanannak tulajdonítottam az ő úgymond nyilas szerepvállalását, amilyennek nagyon sok magyar író sztálinista szerepvállalását. 1946 és 56 között számtalan magyar író, köztük igen sok klasszikusnak számító író vett részt Rákosi Mátyás és Sztálin dicsőítésében. Én tudom, hogy nem lehet egy az egyben párhuzamot vonni Hitler és a nácizmus, illetve a bolsevik idők és a Rákosi-Sztálin duó között. De azért ott is arról van szó, hogy egy író nem íróként szólal meg, hanem túlélő reflexekből nyöszörögve, önátkozva, a tükörbe nem nézve, önmagát a tükörben leköpve, de azért csak leírja, hogy a legzseniálisabb vezér, csak leírja 56 után, hogy az ellenforradalom volt.

– De ezek az írók is, és akkor megnevezhetjük köztük Csoóri Sándort is, ezek az írók később megtagadták ezt az önmagukat. Tehát az ő későbbi életükben, irodalmi és közéleti életükben, a megnyilvánulásaikban ezt megtagadták. Nyirő nem tagadta meg. Nem tudok arról, hogy spanyolországi száműzetése alatt azt írta volna, hogy bocsánatot kérek, ez emberellenes volt, nem ezt akartam, minden másképp végződött, mint ahogy szerettem volna.

– A saját szerepéről nem tudom, hogy gondolkodott. De azt tudjuk, hogy gondolkodtak a korabeli hatóságok. És ez volt a másik olyan ok, amelynél fogva én nem gondoltam azt, hogy Nyirő ennyire túldimenzionálható. Nyirőt kikérték a Rajk László belügyminisztersége idején, és sem a német, sem az amerikai, sem semmilyen hatóság őt nem találta háborús bűnösnek és elmarasztalhatónak. Tehát én a részleteket ismertem ezzel kapcsolatban, én a dokumentumokat nem forgattam át, de ezt a tényt tudtam és ebből arra következtettem, hogy ha őt 45-ben és 46-ban nem találták háborús bűnösnek, akkor mi 2012-ben miért tagadjuk meg tőle azt a tiszteletadást. Amely akár egy állami tiszteletadás is lehet, hangsúlyozom, egy író előtt és egy író részéről természetesen. Hogy ehhez politikai felhangok hozzáadódtak, én ezt sajnálom. És valóban, egy hónappal tájékozottabb ésszel ma azt mondanám Orbán Viktornak is meg Kövér Lászlónak is, hogy ezt most ne csináljuk. De nem voltam ennyire zseniális.

– Most mit csinálna, ha a miniszterelnök megkérdezné, hogy Géza, most mit tegyünk? Hogy tudjuk lemosni magunkról ezt a bélyeget?

– Mindenekelőtt megbízást adnék egy akadémiai egyetemi kutatócsoportnak, hogy dolgozza fel, de azonnal, ki hogyan viselkedett ezekben az időkben, hogy tisztán lássunk.

– Hogy másra is rákenni valamit? Hát ez volna a megoldás?

– Nem, nem, nem. Az, hogy reálisan elhelyezzük a Nyirő által esetleg elmondott vagy leírt szavakat egy kontextusban, és tudjuk elválasztani azt, ami elválasztandó. De azt mondanám, hogy egyenlőre, amíg meg nem békélt ezzel...

– A nyugati világ?

– Nem a nyugati világ, hanem amíg az indulatok nem csillapodtak, addig Magyarországon ne nevezzünk el Nyirőről utcát. Ha a székelyek akarják, akkor ők nevezzenek el, és állítsanak szobrot is. Egyébként a szoborról jut eszembe. Nyirő egyik végzetes tragédiája, hogy őt nyilasként meg náciként aposztrofálják, az a bajusza volt. Mert a szerencsétlen Hitler-bajuszt viselt, de nem Hitler hatalomra kerülése után, hanem jóval azelőttről. És nem is egy az egyben Hitler-bajusz az, de így ránézésre messziről olyan hitlerista ábrázata van.

– Hát szerintem senki nem ennek alapján ítéli meg…

– De ezek erősítik ezeket a reflexeket, hogy ő nyilas.

– …vagy ha megtenné, akkor szerintem csúnya hibát követne el.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

Dugódíj vagy hídpénz?
Schiffer János volt MSZP-s főpolgármester helyettes

Bolgár György: - Ön ma a DK nevében tartott sajtótájékoztatót a tervezett dugódíjról, illetve hídpénzről. És mit mondott?

Schiffer János: - Hát sok mindent mondtam, de először is azt, hogy egy nemzetközi légitársaság olyan utasítást adott ki, hogy a pilótafülkében a műszerfal fölé ki kell tenni egy felírást a következő szöveggel: mielőtt bármi teszel, ne tégy semmit. Ennek a figyelmeztetésnek az volt a célja, hogy megóvja a pilótákat a kapkodó döntésektől. Na én ezzel indítottam a sajtótájékoztatómat, hogy először gondolkozzon a főváros vezetése és ne tegyen még semmit, hanem gondolja végig azt, hogy mit akar csinálni, miért akarja csinálni és hogyan akarja csinálni.

– Mégis, Ön nagyon hosszú ideig dolgozott a fővárosi apparátus vagy az apparátus egy részének élén, és tudja, hogy mennek az ilyen dolgok. El tudja képzelni, hogy Tarlós Istvánnak néhány hete eszébe jutott, a fene vigye el, mégiscsak kell néhány milliárd vagy egy tízmilliárdos összeg, honnan szedjük össze, gyorsan vezessük be a dugódíjat, vagy ha az nem megy, akkor szedjünk hídpénzt – az elmúlt majdnem két évben, amióta ő a főpolgármester lehet, hogy ezt nem nézték végig ötször, tízszer, százszor?

– Hát nem tudom pontosan, az biztos, hogy a dugódíj önmagában régi ötlet, tehát igaz az, hogy már a korábbi városvezetés is foglalkozott a gondolattal.

– Csak ötlet vagy annál több volt már?

– Előtanulmányok folytatódtak, de nem volt semmi konkrét elképzelés a bevezetésére. Mint ahogy Európában is van dugódíj, talán három városban az Európai Unióban.

– Én mintha Londont és Milánót láttam volna.

– Stockholm és Osló is bizonyos fokig bevezette, tehát azt mondom, hogy EU-tagságból, ugye Norvégia nem tagja az EU-nak, tehát azt mondom, hogy három várost, tehát Európában négy várost lehet mondani, ahol bevezették a dugódíjat. Érdekesebb, amit ugyancsak elmondtam, mielőtt még rátérnék a fővárosra, hogy Párizs is megnézte a dugódíj kérdését, és ez tanulság a főváros vezetése számára is. Sokáig törvény is volt a bevezetésének a lehetőségéről, sokáig vizsgálták, és ez a fontos, arra jutottak többek között, hogy ez a szegényeket sújtaná a legjobban, mivel a peremkerületekben, az agglomerációban a szegények laknak és a gazdagabbak a belvárosban. Viszont a szegényeknek kell bejönni a városba a munkahelyükre dolgozni. Ezért őket sújtaná a legjobban, és ezért nem vezette be Párizs. Na most én ezt mondom, hogy az alapgondolatok, tanulmányok hiányoznak ahhoz, hogy be lehessen vezetni, ezt mutatja az, hogy dugóból híd lesz. De először is én azt mondanám, hogy egy olyan városban, amely ma úgy működik, mintha huszonnégy vagy huszonhárom királyság lenne, ahol meg lehet akadályozni egy igen racionálisnak tűnő villamosforgalmi változtatást, hogy egy hosszabb és gyorsabb elérhetősége legyen mondjuk Észak és Dél-Budának, tehát kerületi érdekre hivatkozva meg lehet akadályozni ezt, vagy olyan városban, ahol a parkolási rendszert – és ez már a múltnak is a bűne – nem lehet rendbe rakni, hogy egységesen lehessen kezelni, vagy egy olyan helyzetben, amikor például egy kerületi polgármester kitalálja, hogy neki szüksége van az idegenforgalomból származó pénzre, ezért a kerületekhez csoportosítják át a pénzt, holott idegenforgalomban Budapestet Budapest tudja kiajánlani, tudja promotálni, nem kerület, nem Csepel, nem Újpest, de még a belváros sem, tehát amikor ilyesmiket lehet megtenni, akkor nagyon kétséges, hogy egy dugódíjat be lehet úgy vezetni, hogy az egész fővárosban egységesen elfogadottan tudjon működni. Hát már látszik, hogy az egyik kerületi polgármester azt mondja, a Hármashatárig legyen, a főpolgármester először azt mondja, hogy a Nagykörút, aztán azt mondja, hogy kisebb elérhetőség legyen. Nincs végiggondolva ez a dolog és nemcsak hogy nincs végiggondolva, ehhez megállapodásra kell jutni. Na most az sem megy úgy, hogy a főpolgármester összehívja a tanácskozást, hogy beszéljenek a dugódíjról, de nem hívja meg azokat, akik nem értenek vele egyet. Tehát egyik nagy félelmem az, hogy egy káosz keletkezik ebből.

– De egyáltalán például megcsinálható volna ez, hogy jövőre, akár a jövő hét közepén bevezessenek egy ilyet?

– Én azt gondolom, hogy nem.

– Hát ha ki is találnák, hogyan, akkor is közbeszerzési pályázatokat kéne kiírni, lebonyolítani, beszállítani, beszerelni, működtetni, hát szerintem lehetetlen technikailag is.

– A technikai, tehát mondjuk az elektromos figyelőrendszer kialakítását én másodlagosnak tartom, de még a főpolgármester is azt mondta idén januárban, hogy ahhoz, hogy dugódíjat be lehessen vezetni, el kell készülnie a 4-es metrónak, meg kell történni az 1-es 3-as villamos továbbvezetésének.

– Hogy legyen hova felültetni az embereket.

– Igen, igen. És legyen parkolási rendszer. Na most egyik sincsen, ahogy látom vagy ahogy látjuk mindannyian. Tehát emiatt sem lehet bevezetni, mert nincsenek meg az alapok. Nyilvánvalóan, ahogy Londonban, is én azt gondolom, hogy kéne a tapasztalatokat értékelni, ahogy Londonban is London nagyságához képest egy nagyon szűk kis tér az, ahol dugódíjat vezettek be. De az abból származó pénz mind a közlekedés fejlesztésére, és itt aláhúzom a fejlesztést, tehát a plusz szolgáltatásokra megy, és nem az eddigi közlekedés fenntartására. Nálunk viszont látszik az, hogy miről van szó, a kormány kivonul a BKV finanszírozásából.

– Vagyis elveszi azt a pénzt, amit eddig adott.

– És ezt a lyukat kell betömni, de ettől nem lesz jobb Budapest közlekedése. Ettől nem fognak tudni az emberek átszállni azokra a járatokra… mert például a dugódíj bevezetése után ugye nem ugyanazokra a vonalakra lesz szükség, mert azt gondolom, hogy az is hozzátartozik, hogy az elkerülési lehetőségeket is megtervezzék, és olyan forgalom-átalakításokra kerüljön sor, hogy aki nem akar bemenni a dugódíj által határolt részbe, annak legyen módja valahogy elkerülni és aztán máshol megállni. De ezekről semmi szó nincs, és ezt az mutatja a legjobban, hogy egy ideig beszélgettünk a dugódíjról, és aztán hirtelen jön a híd téma.

– De ez már maga az örkényi abszurd. Tehát hogy bohózatnak vagy drámának tartjuk-e, nem tudom, de hát hogy lehet hirtelen előjönni egy hídpénzes ötlettel?

– Nyilvánvalóan technikailag a legegyszerűbb megoldás ugye, én ma a Szabadság hídon tartottam a sajtótájékoztatómat, még áll a hídépület, ahol régen szedték a hídpénzt. Tehát ilyen volt, 1918-ban szűnt meg, ezt már csak zárójelben mondom, ha annyira az a korszak a példa, akkor talán lehetne ebben is.

– Nem, hát 1918 végét Károlyival, azt éppen nem.

– De utána szűnt meg, tehát 18 után. Tehát azt gondolom, ez már mutatja azt, hogy itt kapkodás és nem végig gondolása van a dolognak. Tehát azt mondom, hogy a dugódíjról lehet gondolkodni, egy sor közlekedésfejlesztési program kell, és vizsgálni kell nem utolsósorban, hogy milyen hatásai vannak a városban élőkre, illetve a város szélén és agglomerációkban élőkre. Budapest kisebb azért Párizsnál, és azt is mondhatom, hogy aki manapság jár a városban, látja, hogy nincs olyan tumultus sajnos az emelkedő benzinárak miatt. Tehát lenne ideje a városvezetésnek azon elgondolkozni, hogy lehet egy olyan forgalomszervezést bevezetni, amelyik megpróbálja a belváros túlterheltségét csökkenteni.

– Mennyi idő kellene ehhez az elgondolkodáshoz, a tanulmányok elkészítéséhez, a vizsgálatokhoz? Tehát normális körülmények között egy város mennyi idő alatt tudná megalapozni azt a józan és reális döntését, hogy legyen dugódíj ilyen és ilyen területen, ilyen és ilyen feltételekkel, ilyen és ilyen létesítmények megépítésével, ekkora beruházással, ekkora bevételi reményekkel. Mennyi idő alatt lehetne ezt alaposan megtervezni?

– Az alapos megtervezés egy-két éven belül megtehető, mivel voltak előtanulmányok és vannak európai tapasztalatok, amelyeket nem tudom, hasznosítottak-e, de megszerezhetők. De ami fontosabb, hogy azokat a fejlesztési programokat is végig kéne hajtani, amelyek lehetővé teszik a dugódíj bevezetését, tehát a közlekedésfejlesztést, gépjármű, tehát busz- és villamosfejlesztést.

– De ezt már csak az után, ha megfelelően megalapozott terv létezik, és azt mondják, hogy így csináljuk, ehhez ez és ez kell. Ezt tehát meg kell csinálni előtte, utána be lehet vezetni.

– Így van. Ez van…

– Ez van, de ez nincs.

– Igen, tehát se végiggondolva szakmailag nincsen, nem látszik az összes értékelése a programnak, a hatástanulmányoknak, de nem látom azokat a forrásokat sem, mert ez az elején igenis befektetés, tehát nemcsak az elektronikus figyelőrendszerre…

– Persze, hanem az egyéb létesítmények, mondjuk a parkolóhelyek meg a különböző vonalak kiépítésére kell.

– Azt mondom, hogy fejlesztésére, tehát az ember ne azért ne menjen be a számára dugódíj által határolt részbe, mert nem akar fizetni, mondjuk Londonban ugye most már tíz font ez a költség, hanem azért, mert megéri neki, mert tudja, hogy gyorsabban tud menni és kényelmesebben a tömegközlekedéssel. Tehát először a tömegközlekedés fejlesztését kell megoldani.

– Gondolom, egyetért abban velem, hogy Tarlós nem nyeretlen kezdő, hát egyrészt nyerő kezdő, ezt lehet mondani, mert mégis megnyerte a választást, de hát volt gyakorlatilag majdnem húsz évig polgármester egy fontos budapesti kerületben. Tehát tudja, hogy mennek ezek a dolgok. Annyira kétségbeejtő a főváros anyagi helyzete, olyan helyzetbe sodorta a kormány, hogy kétségbeesésében már nem tud mihez hozzányúlni?

– Ez egy nagyon fontos kérdés. Ugye az, hogy mindenki a választások előtt, még a liberális gondolkodók is azt mondták, hogy milyen jó, ha lesz a Fidesznek kétharmada, mert egy sor problémát fog tudni megoldani, mint például az egészségügy, oktatás vagy az önkormányzat államigazgatás. És tényleg itt lett volna a lehetősége, hogy van kétharmada a parlamentben, és van egy Fidesz vezetésű főváros, hogy megegyezzenek és egy sokkal modernebb közigazgatást hozzanak létre, amely lehetővé tenné a források felszabadítását is, mert nagyon drága az, hogy huszonhárom önálló közigazgatás működik ebben a városban. De ebbe sajnos nem tudtak megállapodni, sőt, ahogy az előbb is említettem, inkább a kiskirályságok a maguk érdekeit nézik és nézték. Így nyilvánvalóan Tarlós főpolgármester is ki van szolgáltatva a kerületi politikusoknak, akik ugye bent ülnek a parlamentben és ki van szolgáltatva a kormányzatnak is, hogy mennyi támogatást kap. Feltehetőleg még az is szerepet játszhat a kormányzat működésében, hogy mindig is volt egy Budapest-ellenesség. Ezt most úgy érzem, hogy szemben mondjuk a korábbi ciklusokkal, egy fővárosi vezetés, egy koalíció mindig hangosan tudott szólni annak érdekében, hogy a város fejlesztése nem lehet másodrendű kérdés, és meg tudta harcolni a maga harcait a különböző forrásokért. Most úgy látszik, hogy Budapest nem fontos a Fidesz-kormányzatnak.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

Elie Wiesel gesztusáról és Orbán Die Presse-interjújáról
Lendvai Pál, Bécsben élő publicista

Bolgár György: - Két okból hívom, az egyik, a fontosabb vagy a frissebb, hogy Elie Wiesel levélben közölte Kövér Lászlóval, hogy visszaadja a Magyarországtól kapott magas kitüntetését Nyírő újratemetése és a Horthy-kultusz miatt, illetve a mindebben való állami részvétel miatt. A másik – amire talán később térjünk át – az a Die Presse-interjú, amit Orbán Viktorral készítettek, és amiben Ön is szóba kerül és érdekes, hogyan reagál a miniszterelnök. Szóval Elie Wiesellel kapcsolatban mit gondol, mi a következménye ennek a szimbolikus lépésnek vagy gesztusnak, amit már a világsajtó is észrevett?

Lendvai Pál: - Én megértem Elie Wieselt, akit a magyar Nobel-díjasok listáján említenek mindig, noha ő nem tartja magát, azt hiszem, magyarnak Máramarosról. Ő is átélte 1944-et, azt hiszem, egyidősek vagyunk, talán egy évvel idősebb nálam. És nagy esemény volt, amikor Magyarországon volt 2009-ben. Már akkor is figyelmeztetett ezekre a dolgokra. Emlékszem, a jobboldali sajtó elég gúnyosan és felháborodva írt akkor erről. Nagyon-nagyon súlyos esetnek tekintem, hogy egy ilyen nagyon magas kitüntetést visszaadnak, és azt hiszem, hogy ez nem lesz jó hatással Magyarország presztízsére azért, mert a mindenkori kormány politikája egy ország helyzetét és imázsát befolyásolja.

- Eddig Orbán Viktor azt a képet igyekezett erősíteni – Ausztriában különösen, de másutt is Európában, Németországban –, hogy ő az egyetlen biztosítéka annak, hogy Magyarországon meg lehessen fékezni a neonáci, újfasiszta szélsőjobb erősödését, mert ő le tudja ezeknek a mozgalmaknak a táborát valamilyen módon fedni.

- Ő megmondta, hogy két pofont ad, mint Horthy.

- Igen. A pofon ugyan változatlanul nem született meg, ez talán nem is baj. Nem pofozni kell egy demokráciában, de valószínűleg inkább arra céloz, hogy bizonyos követeléseit még ha átveszi is ennek a szélsőjobbnak, de lepuhítja és európaizálja valahogyan, és nem kell félni, mert az ő kormányzása alatt ezek a mozgalmak nem fognak erősödni. Ehhez képest most eljutott oda, hogy az egész világon nagyon tisztelt, nagy becsben tartott és szimbolikus alakként is ismert Elie Wiesel visszaadja a kitüntetését Magyarországnak, amit viszont mindenki érteni fog, Obama elnöktől Merkel kancellárig.

- Ez ebből a szempontból nyilvánvalóan egy szimbolikus pofon a magyar kormánynak. Megmondom őszintén, én sem értettem, hogy a magyar Parlament elnöke odaadja magát ehhez a ceremóniához, és tulajdonképpen ez politikailag is sikertelen volt.

- Még a romániai választások esetében is sikertelen volt ez a manőver.

- Sikertelen. Ez tulajdonképpen teljesen kontraproduktív volt az is, hogy ő az RMDSZ ellen szólalt fel. Nyilván minden politikai párt csinál hibát vagy vannak korrupt embereik, de fantasztikus dolog volt nekem, aki elég gyakran jártam Romániában, hogy a kultúrminiszter egy romániai kormányban magyar volt. Szóval azért ez a szövetség sokat tett a kint élő magyarokért. A nemzetközi hatása is jelentős az közelmúltban lezajlott eseményeknek, most volt Krems mellett az évi nagy Európa Fórum, amit a konzervatív dél-ausztriai néppárt és a külügyminisztérium szervez, és ott egy román államtitkárnővel beszéltem, aki szintén meg volt döbbenve, hogy mi történt. Szóval itt nemcsak a miniszterelnökről van szó, és én azt hiszem, Elie Wiesel lépése ennek a vitának egy újabb kvalitást ad és ebből Magyarországnak és a magyar kormánynak sincs semmiféle haszna, mert ez csak ártott az ország presztízsének.

- Ez a magyar kormány nem újonc, nem kezdő, hiszen Orbán Viktor négy évig volt már miniszterelnök, most meg már két éve az, tehát hatéves gyakorlata van és van mögötte egy profi külügyminisztérium is, Martonyi Jánossal az élen. Biztos, hogy profinak nevezhető. Mégis hogy lehet, hogy ennyire félreismerte a nyugati világot és nem gondolt bele abba – vagy nem akart belegondolni –, miért hiszi, hogy egy ilyen lépésbe, ami nyilvánvalóan restaurációs kísérlet, a két világháború időszakának restaurációjának látványos kísérlete, a nyugati világ beletörődik és elengedi ezt egy szó nélkül?

- Van az úgy, hogy valakinek a fejébe száll a győzelem. A miniszterelnök viszonylag fiatal, még nincs ötvenéves, hallatlan győzelmet ért el, senki nem meri a magyar kormányban vagy jobboldali sajtóban kritizálni, én egy kritikát se olvastam vele kapcsolatban. Minden tekintetben – erre vannak erős magyar szavak, amiket nem akarok most használni – mintha egy üdvhadsereg lenne a magyar politika. És itt játszik szerepet az, hogy nem veszik észre, ilyen lépésekkel a hiba is együttjár. És nem tudják már megállítani, az önkritikának soha, semmilyen nyoma nincs, hallatlan önbizalommal – nemcsak ő, hanem a miniszterei is – lépnek fel. Martonyi János különleges ember, ő a magyar kormány európai arca és minden nyelven – nagyszerűen beszél franciául, angolul, németül – megpróbálja azt helyrehozni, amit szétvertek.

- Menteni a menthetőt.

- Ez nagyon nehéz dolog, különösen ebben az esetben, amikor egy rövid, de hallatlanul jól fogalmazott levélben Elie Wiesel tulajdonképpen mindent megmondott.

- Mi lesz ennek a következménye Magyarország számára az Ön feltételezése szerint? Ránk, illetve az Orbán-kormányra végül rásütik még azt a bélyeget is, amit eddig minden alkalommal, nagyon határozottan távol tudott magától tartani? A miniszterelnök minden antiszemita incidensnél személyesen lépett közbe, személyesen szólalt meg, személyesen adott biztosítékokat, mert úgy érezte, hogy ez nagyon kényes kérdés, nem keveredhet abba a hírbe, hogy ő vagy kormánya antiszemita volna vagy összejátszana antiszemitákkal.

- Ezt láttuk, amikor a volt főrabbit inzultálták.

- Eddig mindig kínosan, kényesen vigyáztak arra, hogy ezt ne lehessen megtenni. De most Elie Wiesel kitüntetésének visszaadásával mégiscsak rájuk tapadt valami.

- Ez különösen fontos két szempontból. Amerikai szempontból Elie Wieselnek hallatlan presztízse van – emlékszünk arra, amikor Clinton elnökkel elment Németországba –, és a másik szempont pedig az, hogy a nemzetközi zsidó szervezetek is észreveszik ezt, és a miniszterelnök, amikor találkozott ezekkel a  szervezetekkel, akkor azt mondta, hogy Magyarországon a zsidó közösségek sokkal biztosabbak ma, mint voltak a múltban. Az egyik ilyen alkalommal ezt mondta. Ugyanakkor az országon belül nem lépett fel ezek ellen a dolgok ellen és nem emlékszem, hogy valamit is mondott volna a Jobbikkal kapcsolatban. Mint ahogy az egész jobboldali sajtó is általában a levitézlett kommunizmussal és nem a szélsőjobboldali veszéllyel foglalkozik. A kormány és a kormánypárt szempontjából ez nem egy ostoba politika, mert tulajdonképpen mindent elvesznek a Jobbiktól. A Nyirő temetéstől kezdve Károlyi Mihály szobrának eltávolításáig, az 1944-es parlamenti tér visszaállításáig. Mit tud ilyenkor a Jobbik mondani?

- Lassan elmennek a nyílt revízió követeléséig, és az a baj, hogy közben a kormánypárt válik hasonlóvá a Jobbikhoz. Tehát lehet, hogy elveszik tőlük a mai követeléseiket, de a holnapiakat nem tudják.

- Nem tudjuk, hogy holnap mi lesz. Az biztos, hogy ezek a lépések és a hibáktól és ezektől a lépésektől az árnyalatnyi eltávolodás, nemcsak Romániában, hanem a másik két országban, ahol magyar kisebbségek vannak, Szlovákiában és Szerbiában sem váltanak ki jó visszhangot.

- Akkor áttérve a Die Presse-interjúra, amely a miniszterelnökkel készült, ott az interjú készítői Önt is szóba hozzák, hogy Ausztria legismertebb Magyarország-szakértője, Paul Lendvai azt veti az Ön kormányának szemére – egyebek között az alkotmány nacionalista vonatkozásai miatt –, hogy revizionista autokrácia felé viszi az országot. Eddig az Ön véleményének idézése. Erre Orbán válasza az volt, hogy egész jól ismerem őt, azaz Önt. Kezdjük ezzel, mit jelent ez az egész jó ismeretség?

- Háromszor vagy négyszer találkoztunk, például akkor, amikor itt volt mint fiatal ellenzéki, akkor még Fodor volt a helyettese. Elmentünk együtt vacsorázni és egy nagyon kellemes vacsorán beszélgettünk a magyar politikai helyzetről, a terveiről, feltettem neki egy-két kérdést, akkor az angolsága még rosszabb volt. Aztán egyszer a frankfurti könyvvásáron is összefutottunk, akkor jelent meg a Magyarok című ötszáz oldalas könyvem, amit senki se bírált Magyarországon, mert ez tulajdonképpen a Kudarcok győztesei címmel jelent meg. Ott dedikáltam ezt a könyvet neki. A legfontosabb találkozásunk volt talán, amikor 1999-ben vagy 2000-ben tartott egy előadást, amit én vezettem be. Csináltunk egy interjút egy Magyarországról szóló filmbe, aztán együtt ebédeltünk az alkancellárral, a külügyminiszterrel és a dél-ausztriai kormányzóval. Ott összetegeződtünk. Aztán találkoztam vele…

- Pár hónapja egy benzinkútnál.

- Nem pár hónapja, ez talán egy kis hib,a úgy, mint a magyar költségvetési statisztikák is, ez két éve volt, nagyon érdekes módon a választás előtt két nappal.

- Azért az nem mindegy.

- Nem. Pontosan. Egy miniszterelnök annyi emberrel találkozik, hogy nagyon megtisztelő, hogy emlékezett rám.

- Annyi meg annyi kritikája jelenik meg Önnek az Orbán-kormányról, hogy azért egy Lendvaira illik emlékeznie. Gondolom, legalább felbosszantja őt, hogy Ön miket mond, ír vagy nyilatkozik.

- Nem tudom, csak azt tudom, hogy én nem magyar szakértő vagy Magyarországgal foglalkozó publicista voltam és vagyok, én egész Kelet-Európával foglalkoztam, csak az utóbbi két évben. Szégyenletes támadások érnek a Magyar Nemzettől – aminek ügyvéddel küldtünk egy kiigazítást –, de még mindig nyugodtan mondom, hogy egy ilyen helyzetben természetesen többet foglalkozom mondjuk Magyarországgal, mint Lengyelországgal. Aminek az oka az, hogy Lengyelországban ma inkább egy pozitív fejlődés van, már hetek óta szeretnék arról írni, hogy Magyarországon nincs egy Tusk, hanem Magyarországon egy Kaczynski-szerű politika folyik.

- Egy fiatalabb és dinamikusabb Kaczynski van.

- Így van. De ettől eltekintve semmilyen pártban, semmilyen organizációban nem vagyok benne, csak az osztrák autóklubban, és mind a két osztrák párttal és a zöldekkel is jó viszonyom van. Mint ahogy talán emlékszik, a Magyarországról szóló könyvemet bemutathattam az Európai Unióban, és mind a három osztrák párt – kivéve a Szabadság Pártot – jelen volt, bemutatták a könyvemet, ami németül jelent meg. Közben megjelent szlovákul, a napokban talán bemutatjuk újra angolul is, de a helyzet sajnos rosszabbodott. Épp ma jelent meg a Timesban Ráski Béla – a Wiesenthal intézet elnökének, aki osztrák tudományos képviselő volt Magyarországon 1997 és 2003 között – egy sokkal élesebb kritikája annál, mint amit én szoktam írni. Félidős mérleget csinált az Orbán-kormányról. Félelmetes, dilettáns, borzalmas. De az ellenzéket is eléggé szidta, hogy nincs is igazán ellenzék. Szóval én nem vagyok egy különleges eset.

- Nincs egyedül. Természetesen. Orbán is, meg persze a Die Presse is nagyra tartja Önt, mert Orbán a Die Presse kérdésére válaszolva azt mondta, hogy egy nyilvános vitát nem vállalna Önnel, mert ő megmondta mit gondol, Ön is megmondta, mit gondol, az erről való vita semmire nem vezetne. Nincs egy politikai pont sem, amiben közös véleményen lennének, azt mondta, hogy Lendvai nem barátja a magyar kormánynak, nem kedveli a kormány értékrendszerét, megpróbál ellene nemzetközileg harcolni, így néz ki ma az európai politika.

- De én nem harcolok.

- Felemeli Önt az európai politikai harctérbe. Ez az érdekes.

- De Bolgár úr, én nem harcolok.

- Én is így gondoltam.

- Én csak megmondom. Dürrenmatt nagy svájci írót igyekszem a kis méretekben követni, aki egyszer azt mondta, hogy nekünk íróknak vagy publicistáknak nem pozitívnak, hanem becsületeseknek kell lenni. Megírtam mindig a véleményem Ausztriáról, Bruno Kreisky életrajzát írtam, de ettől függetlenül gyakran veszekedtünk különböző kérdésekben. Nem akarok, nem vagyok hajlandó egy olyan értékrendszert elfogadni, amiben nem Karinthy, nem Nádas Péter, nem Eszterházy, hanem olyan halott, harmadrendű emberek, mint Nyirő, Wass Albert, Tormay Cécile – aki patkánynak nevezte az embereket – könyveit akarják odaadni a magyar ifjúságnak. Az én volt gimnáziumomban, a Vörösmarty Mihály Gimnáziumban – épp tegnap olvastam a Népszabadságban – a fiatal érettségizők előadtak egy darabot, és mindenki ki akar menni Nyugatra. Ez egy borzasztó dolog, ennek a kis országnak az összes Nobel-díjasa külföldön kapta meg a Nobel-díjat és nem magyarként tartják nyilván. Nem lehet egy jó értékrend, ami ide vezet. Ezt meg kell mondani és én már elég öreg és elég tapasztalt vagyok ahhoz, hogy a támadások, megfélemlítések nem érhetik el nálam azt, hogy befogjam a számat. Nem vagyok Elie Wiesel, sem Nobel-díjas, nekem csak középkeresztem van csillaggal, de én nem küldöm vissza, mert nekem nagy esemény volt az, hogy a munkámat – harminc évnyi szitkozódás után – a kommunista rendszerekben elismerték. Most megváltozott a helyzet, de annak azért örülök, hogy abban egyetértünk Orbán Viktorral, hogy mind a ketten a világbékéért vagyunk.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!