Politikai kultúra dolga
- Részletek
- Napi apró
- 2010. június 16. szerda, 13:04
- Lánczos Vera
Harrach Péter „megejtő” stílusa és a tartalom is, amelyet ebbe a stílusba burkol, egyaránt megérdemli, hogy külön is megörökítsük az utókornak, a „hogyan nem érdemes megszólalni” kollekció részeként. Nem nehéz a gyűjteményt bővíteni, ha a KDNP frakcióvezetőjének szerepléseit figyelemmel kísérjük.
A parlament 13. ülésnapján, június 8-án, a miniszterelnöki beszédet követő felszólalásában például így szólt az ellenzéki képviselőkhöz: „… Belátom azt, hogy mi vagyunk a hibásak, biztosan gyenge volt a jobbegyenes. Azonban ajánlanék egy terápiás gyakorlatot: mély lélegzetvétel, ellazulás, hátradőlni a székben, és figyelmesen hallgatni.”És imígyen a volt miniszterelnökhöz: „…az elmúlt korszak emblematikus figurája, aki épp most ment ki a teremből, tehetséges ember, ezt senki nem vitatja, és mégis, hogyan lehetett az, hogy ennyire gyenge teljesítményt nyújtott; hogyan lehet az, hogy ilyen mélyre juttatta az országot. Azért, mert nem volt gazdája közös dolgainknak, hanem valami más kötötte le a figyelmét; talán fontosabbnak tartotta az előadóművészi teljesítményt, és a kérdés már csak az, hogy miután a darab megbukott, miért nem sétált le a színpadról, ahogyan ezt jobb körökben mondják, most miért osztja újból az észt…”
Ha valaki azt várta, hogy az elmúlt ciklusban alkalmazott minősíthetetlen retorikában változást hoz a Fidesz-KDNP választási győzelme, nagyot tévedett.
Harrach Péter például szemmel láthatóan úgy véli, hogy egy választási győzelem még inkább feljogosítja rá, hogy a jó modorral és a minden embernek kijáró kötelező tisztelettel szakítva lekezelően jó tanácsokat osztogasson. Helyénvalónak tartja az ízetlen tréfálkozást, és továbbra is normálisnak a bárdolatlan, személyeskedő megjegyzéseket a korábbi miniszterelnökre.
Nemcsak a forma hibádzik azonban, hanem a tartalom is. Demokráciában a legyőzött ellenfél jogát nem vitatják el, hogy a politikai színtéren jelen lehessen. Már csak azért sem, mert ez ügyben a döntés a legkevésbé egy másik párt képviselőjének a kompetenciája; az érintett választókra, illetve e választók által preferált pártokra tartozik. Azokra a választókra, akiknek pontosan annyi joguk van szavazni bárkire, mint a győztes párt választóinak. Harrach Péter és a nagy többség rosszul teszi, ha azt gondolja, hogy a választási győzelem - élve az ő szóhasználatával - az idézett észosztásra is feljogosít. Tudhatná, a tapasztalatok szerint se a társulatok, se az előadások nem örökérvényűek. És már most sem mindenki szerint jobb az az előadás, amely éppen a színpadon dübörög. A darabok jönnek, a darabok mennek, és hogy melyik hagy olyan nyomot, amelyet hosszabb távon pozitívan értékel az utókor, azt nem az aktuális „társulat” (hatalom) dönti el, még ha szeretné is.
Harrach Péter jellegzetesen magabiztos kinyilatkoztatásaira más szerepléseiben is felfigyelhettünk.
Az MTV1 Ma reggel című műsorában hétfőn többek közt arról kérdezték, mit szól ahhoz, hogy a köztársasági elnök megfontolásra visszaküldte a kormánytisztviselők jogállására vonatkozó törvényt, mivel az indokolás nélküli felmentéssel nem ért egyet. A riporter, Süveges Gergő hozzátette, hogy Lázár János frakcióvezető további megfontolást ígért. Lássuk mi volt erről Harrach Péter véleménye: „Én úgy gondolom, hogy itt egy olyan problémát kell kezelni, amely az élet különböző területein rendezetlen viszonyokat teremtett. A köztisztviselői karnál is, amely alapjában véve jól működik, vannak olyan problémák, amelyeket rendezni kell, például ha valaki alkalmatlan, azt el kell bocsátani. Ezt tenné tisztába ez a módosítás.”
Közbevetőleg jegyezzük meg, hogy a munkavállalók, köztük a köztisztviselők alkalmatlansága nem rendezetlen jogilag, hiszen a probléma eddig sem volt ismeretlen sem a jogalkotó sem a jogalkalmazók előtt, olyannyira nem, hogy eddig is felmentési ok volt. Igaz, meg kellett indokolni, ha valakit ilyen alapon mentettek fel. Tény, hogy az alkalmatlanság megállapításához eddig kevés volt az, hogy az éppen győztes politikai erőnek nem szimpatikus valaki. Ezt valószínűleg a riporter is így tudta, mert ellenvetéssel élt: „De ha indoklás nélkül bocsáthatnak el valakit, az ugyebár nemcsak azt jelenti, hogy ha valaki alkalmatlan, azt elbocsáthatják, hanem ha valakinek nem tetszik a szeme színe, azt is.”
Harrach Péter azonban nem jött zavarba, és még véletlenül sem arra reagált, ami a lényeg, hogy a munkavállalót a törvény kiszolgáltatottá teszi a mindenkori főnökök kénye-kedvének. Az ő válasza ez volt: „Igen, de ha valaki felelősen gondolkodik mint vezető, akkor nem fogja ezt megtenni.”
Vagyis a jogalkotó szerint a munkavállalónak, ha kormánytisztviselő, a jövőben elegendő biztosíték lesz a jó vezető belátása. A forradalmi lendületet láthatóan még nem teljesen átérző riporter azonban újabb „akadékoskodó” ellenvetéssel élt: „Ha felelősen gondolkozik.” Amire a szokásos lefegyverző magabiztossággal érkezett a kissé türelmetlen visszakérdezés: „Hát miért ne tételezzük fel egy vezetőről, hogy felelősen gondolkozik?”
Tényleg, miért is ne feltételeznénk? Annyira pofonegyszerű lenne a belátás, hiszen megint rendszert váltottunk, új társadalmi szerződést kötöttünk, nemzetileg együttműködünk. De vannak még hibák, még azért maradt a múltból némi egészségtelen gyanakvás, mert a riporter még mindig vitatkozik: „Van húszesztendős tapasztalatunk, hogy nem minden vezető gondolkodott felelősen.”
(Itt kicsit elidőzhetnénk gondolatban, miért pont 20 esztendős tapasztalatra hivatkozott a kérdező, csak feltételezhetjük, hogy azért, mert azóta élünk újra demokráciában, és mégis előfordulhatott ilyesmi. De tévedett, ha azt hitte, hogy a riportalany gondolatmenete könnyen kibillenthető eredeti medréből, mert magától értetődően érkezett az újabb közlés: „Azóta volt egy kormányváltás.”
Meg kell vallanunk, itt szinte elakadt a lélegzetünk, és kellemesen meglepődtünk, hogy a közszolgálati televízió műsorában az interjú ezen a csúcsponton még nem ért véget. E helyett még egy erőtlen kísérlet történt, annak megerősítésére, hogy biztosan jól hallottuk-e, amit hallottunk: „Már minden vezető felelősen gondolkodik?” „Reményeink szerint igen” – hangzott a válasz.
Hűha. Reményeik szerint. Akkor tehát nem biztosan? Esetleg mégis előfordulhat olyan eset, hogy nem? Lássuk be, a riporter nem hiába törte magát. De azért nem javasolnám, hogy a beszélgetést elölről kezdje, mert nem jutna más végeredményre. Bizonyos munkavállalók az új rendszerben meg kell hogy elégedjenek a reménnyel. Jogi garanciákat nem kapnak.
Harrach Péter metaforájához visszatérve zárjuk a kört: többek közt az ilyen előadóművészi teljesítmények miatt is az a helyzet, hogy a színpadon most futó darab nem biztos hogy addig lesz műsoron, ameddig a rendezők szeretnék, egyre kevesebben fognak ugyanis tapsolni hozzá.
(Lánczos Vera)
