Áder beszédéről és mondatáról
- Részletek
- Mihancsik Zsófia
- 2012. július 21. szombat, 05:28
Az Áder-beszéd
Áder János a következőket mondta az izraeli parlamentben, a Raoul Wallenberg emlékülésen, 2012. július 17-én (a teljes beszéd a köztársasági elnöki hivatal honlapján olvasható* – az idézett részletekben a kiemelések tőlem vannak):
„Hatmillió ilyen ember emlékét őrizzük. Hatmillió nőét és férfiét. Hatmillió gyermekét és felnőttét. […] Közülük több százezren magyar állampolgárok, zsidó honfitársaink voltak, és máig ható fájdalom, hogy a magyar állam nem védte meg őket.
Rájuk gondolva újra meg újra ki kell mondanunk: teremtett világunk fokozhatatlan tragédiája, hogy ez megtörténhetett. […] A nemzeti szocialista birodalom számtalan súlyos történelmi léptékű tragédia forrása és okozója volt. Ám a holokauszt nem egyszerűen az emberiség egyik legnagyobb drámája. Olyan semmi máshoz nem fogható szenvedéstörténet, amit ipari méretekben és kíméletlen módszerességgel üzemeltetett halálgyárak tesznek józan ésszel máig felfoghatatlan, fokozhatatlan tragédiává.”
Egy olyan beszéd felvezető szövege volt ez, amely egyébként a koncentrációs táborok borzalmairól és Wallenbergről, az ő személyiségéről, korabeli tevékenységéről és ennek mai erkölcsi tanulságairól szólt („…ezért nekünk mindig, minden körülmények között az erkölcs útján kell maradnunk. Mert ahol az erkölcs véget ér, ott ér véget az ember”).
Lehet, hogy a Népszabadság tudósítójának, Bencze Szabó Mártonnak van igaza, ő hallotta jól a (magyar nyelven elmondott) beszédet, és Áder mondata valóban így szólt: „A magyar állam nem védte meg a magyar zsidókat a holokauszt idején. Tétlenül nézte, ahogy deportálják és elpusztítják őket” (ez a második mondat a beszéd hivatalos változatában nem szerepel).
Az érthetetlen felháborodás
Én nem tudom kideríteni, melyik az igazi. De bármelyik változat az igaz, ha a magyar államfő a kurzivált mondatokat elmondta az izraeli parlamentben (és remélem, előbb-utóbb elmondja itthon is), ha ebben a szellemben beszélt, érthetetlen a felháborodás, amely Magyarországon ezt a beszédet liberális és baloldali körökben fogadta (és a külföldi magyarok körében is, lásd Frank Tibor nyílt levelét). A magyar államfő a knesszetben nem a magyar történelem elemzését végezte el, nem a magyar állam felelősségét részletezte, hanem amellett a „több százezer magyar állampolgár, zsidó honfitársaink” mellett tett hitet, akiket a nácik megöltek, és akiket a magyar állam nem védett meg (amúgy valóban a magyar nép sem, ahogyan ma sem védené meg őket). Ha elhangzott a „tétlenül nézte” kitétel is, a beszéd kontextusa szempontjából legfeljebb szerencsétlen fogalmazásnak, és nem „büdös szemforgatás”-nak, még kevésbé „cinikus antiszemitizmus”-nak (ahogyan egy névtelen – miért névtelen? – szerző írja ímélben körözött kirohanásában) volna szabad minősíteni, és legfeljebb sajnálkozni rajta, mert egy nagy horderejű beszéden valóban foltot ejt a rossz fogalmazás. Mert megismétlem: az egész beszéd szelleme, és a hivatalos verzió félmondata is – „a magyar állam nem védte meg őket” – kizárja a sunyiságot, pláne a cinikus antiszemitizmust, szerintem a történelem árírására sem alkalmas, és éppen a többi mondat – a szövegkörnyezet – alapján biztosan állítható, hogy nem is akart a mai Fidesz–KDNP-féle történelemátírásba illeszkedni.
Egyszóval szerintem Áder János nem akart csalni és sumákolni az izraeli parlamentben elmondott beszédében, még csak a magyar állam felelősségét sem akarta kisebbíteni, ezzel szemben – lásd a kiemelt részeket – egy olyan hitvallást mondott el, a mai Magyarország képviseletében, amilyet ritkán hallottunk magyar politikustól, jobboldalitól meg még sohasem.
Mindjárt rátérek arra is, hogy szerintem mégis mi a baj a beszéddel, mert van vele baj.
A Sólyom-beszéd
De nem állom meg, hogy ne idézzem fel ismét Sólyom László beszédét, amelyet 2007. szeptember 10-én mondott el a magyar parlamentben.
„Most… amikor a radikális jobboldaltól való félelem napirendre került, tisztázni akarom, hogy a veszély eltúlzását és ezzel a félelem növelését ilyen káros manipulációnak tartom és elítélem. Ugyanakkor szeretném, ha akiket illet, tudnák: a köztársasági elnök meghallja azok hangját, akik valóban félnek. Elismerem és védelembe veszem azok félelmét, akik célpontjai és elszenvedői voltak a faji megkülönböztetésnek és üldözésnek, akiket halálra szántak, kitaszítottak a nemzetből, és elhurcoltak az országból. A holokauszt túlélőinek félelme előtt elnémulok. Itt értelmetlen lenne előhozni a racionális érveket, hogy megváltoztak a történelmi körülmények, nincs veszély. A holokauszt az emberiség egyetemes példázatává emelkedett, mint mítosz, örök érvényű lett, és azoknak, akik ott voltak, mindig jelenvaló. Az áldozatok emlékezése önazonosságuk része, és gyermekeiké is. Ha ezt végre megértené a magyar társadalom, ha belegondolna, mi történt, nem jutna eszébe senkinek viccelődni. A halottak iránti és a túlélők fájdalma iránti tiszteletből ne az árpádsávos zászlót válassza jelképül, aki ki akarja fejezni ellenzékiségét, vagy aki magyarságához nem tartja elegendőnek a nemzeti zászlót, legyen emberséges, gondoljon arra, mit okoz ezzel! Ezt a félelmet csúfolja meg az is, aki eszközül használja.”
Ma sem értem, miért nem horgadt fel ezeken a mondatokon minden egyes magyar, aki nem úgy gondolja, mint Sólyom, hogy a holokauszt a zsidók problémája. Hogy kizárólag a holokauszt-túlélőket sérti az árpádsávos zászló, hogy csak azok félnek a fasizmus feléledésétől, akik vagy személyükben, vagy a családjuk révén áldozatként megismerték a nácizmus minden rémségét, hogy „csak” a halottak és a túlélők fájdalma iránti tiszteletből kellene a mai náciknak elővenniük az emberségüket, hogy csak az áldozatok gyerekei tartják önazonosságuk részének hatmillió ember elpusztítását (pontosabban a róla szóló mítoszt [!]). Sólyom úgy beszélt, mintha a magyar nép nem zsidó részének nem lett volna és ma se lenne semmi köze ahhoz, ami a 450 ezer magyar zsidóval történt, legfeljebb némi szolidaritás és együttérzés várható el tőle, amelyet lám, Sólyom személyében is tanúsít, amikor elnémul, és amelyre az árpádsávos nácikat is felszólítja. De pláne nem volt köze hozzá a korabeli magyar államnak. Arról ugyanis Sólyom egyetlen szót sem szólt, szólt viszont a 2007-es magyar államról, amely szerinte eltúlozta a veszélyt, a figyelmeztetéseivel növelte a félelmet, eszközként használta, ezáltal károsan manipulált. Mert veszély, az nincs. Hol voltak akkor a ma háborgók? Ha ugyanis volt köztársasági elnök beszéd, amely felmentette a történelmi és a mai magyar népet nemcsak a felelősség, hanem még az önismeret kötelezettsége alól is, ez az volt. Vajon miért nem voltak ennyire érzékenyek az akkori fülek?
Mi a baj mégis az Áder-beszéddel?
De vissza az Áder-beszédhez. Olvassák el ezt a szöveget egy olyan szélsőjobboldali szemével, akit Orbán minden eszközzel meg akar nyerni a saját szavazójának, és aki miatt minden duplafenekű beszédet, magatartást és akciót vállal és legitimál ő is, a házelnök-barátja is meg a békemenet-szervező sleppje is!
Orbán egész eddigi taktikája szempontjából ez a beszéd egy ordenáré nagy öngól.
És épp itt a probléma az Áder-beszéddel. Hogy ezt a szerintem kifogástalan – legfeljebb egy ponton, de nem kardinálisan hibás – beszédet egyelőre semmi sem hitelesíti. Sem Áder János személye, és végképp nem az a politikai erő, amely őt a köztársasági elnöki székbe emelte.
Az Áder-probléma
Áder személye azért nem, mert az orrunk előtt csinálta végig az Orbánt szolgáló periódusait a pártban és az országgyűlésben, épp olyan gusztustalanul, mint tették frakcióvezető utódai, Navracsics és Lázár, és teszi most már Rogán (politikai alpáriság, gátlástalanság, brutalitás és felső fokon művelt népkábítás nélkül láthatóan nem emelkedhet ember frakcióvezetői rangra az Orbán-alakulatban). Áder államfővé jelölésekor az olvasók emlékezetébe idéztem ennek a sajnálatos politikai karriernek két jellemző állomását, Sólyom államfővé választását 2005-ből (Az új államfő(jelölt) tiszteletére – I. A köztársaságielnök-választó stratéga), illetve Áder frakcióvezető egyik jellemző és emlékezetes parlamenti beszédét 2004-ből (Az új államfő(jelölt) tiszteletére II. – A rókás beszéd).
Tudjuk persze azt is, hogy a nem bennfentesek számára máig sem világos módon ez a karrier csúful megbicsaklott 2007-ben. A napilapnak álcázott Orbán-szócsőben ugyanis akkor jelent meg egy írás – máig nem tudni, ki rejtőzött a szerzői álnév mögött, a rossz nyelvek azóta is Orbánt emlegetik, olykor szerzőként, olykor megrendelőként – Schmidt Mária ante portas? – A nagytőke egyes köreivel szövetkeznek Orbán Viktor politikai ellenfelei címmel. Ebben a cikkben Áder Jánost az a kitüntetés érte, hogy a Schmidt Mária és a nagytőkések (Csányi, Nobilis, Gyurcsány-Bajnai stb.) által Orbán ellen szervezett puccs (akkor még nem pancserpuccs) sikere esetén a cikk szerzője vagy megrendelője őt, Ádert vélte látni az Orbán-mentesített új jobbközép párt elnöki székében. Ez a bélyeg nyilvánvalóan rajta maradt a volt frakcióvezetőn, úgyhogy 2009-ben el is disszidált a pártból is, a parlamentből, az országból is Brüsszelbe, európai képviselőnek. De amikor Orbán most felkérte rá, bizony megírta a választási törvényt meg a bírósági törvényt (lásd az Index írását: Áder már elhitte, hogy elásta magát). Mindkettő fontos pillére az Orbán-féle központosított, tekintélyelvű, avítt és demokráciamentesített új rendszernek. Áder tehát még az utóbbi két évben is tovább szolgált, ha kellett. Így aztán nehéz elhinni, hogy a törvények visszaküldözgetésében, Schweitzer József nyugalmazott főrabbi meglátogatásában és a knesszetben elmondott beszédben Áder János új (pláne igazi) arcát láthatja a nagyérdemű. Különösen nehéz elhinni, hogy Áder János az elnöki székből szembemegy azzal az emberrel, aki őt a palotába helyezte át. Ugyanis ha mindezt komolyan gondolja, akkor máris éles, noha egyelőre nem nyilvános konfliktusban áll a saját miniszterelnökével meg a pártjával.
Az Orbán-probléma
Mert ezt a beszédet végképp nem hitelesíti Orbán meg a pártja. Megírtam már sokszor, miért hazugok és képmutatók azok a látványos gesztusok, amelyeket az Orbán–Kövér–Navracsics-trió (plusz a sereghajtó Semjén) tesz a különféle hazai és nemzetközi zsidó szervezetek vezetőinek. Nem mondanám el újra, sokadszor az egészet (lásd például: Orbán arról biztosította…, illetve Kövér és Navracsics arról biztosította…). És itt folynak nagy zajjal a szemünk előtt a Nyirő-Wass-Horthy-Prohászka ügyek is, ezeket sem kell újra összefoglalni.
Aki itt él, és nem hithű Fidesz-forradalmár, azt is pontosan tudja, mekkora utat tett meg Orbán az első „idegenszívűtől” (még a kilencvenes évek második felében) a Csurkával való együttműködésig, a Jobbik megalakulásának támogatásáig, a nyílt és kódszavas zsidózás néma, de a híveknek sokat mondó tudomásulvételéig, a nyíltszíni zsidózás megtestesítőivel való barátkozásig.
Konszolidációs munkamegosztás vagy saját arc?
Aki itt él, azt is tudja, hogy a jobboldali fordulat után a Fidesz-vezetők sokáig munkamegosztásban dolgoztak. Az egyik megpróbált kultúrnyelven beszélni, a másik a csürhét uszította, a harmadik a megcélzott választói rétegnek mondott agy- és lélektorzító, de jól hangzó mondatokat. Igaz, hogy az utóbbi években ez a szerep- és munkamegosztás megszűnt, hiszen a kultúrnyelv végleg kiesett az opciók közül, már a brüsszeli parlamentben sem használják Európa elkábítására. Csakhogy közben Orbán megszilárdította imént jellemzett új rendszerét. (Olyannyira, hogy évtizedek munkája lesz ebből az intézményes-személyi-lelki-mentális rombolásból újra egy élhető és működő országot csinálni.) Eljött tehát a rendszer konszolidálásának az ideje. A botrányokat, jogtiprásokat, megfélemlítéseket, szabadság-elvonásokat, életek tönkretételét stb. előbb-utóbb elfelejtik itthon is, a világban is. Különösen ha sikeres lesz itthon is, a világban is az a szemfényvesztés, amely 2002 előtt is, 2010 előtt is sikeres volt. De ehhez újra fel kell melegíteni az egykori munkamegosztást. És lehet, hogy Áder Jánosnak ebben is feladata lesz, sőt van. Neki kell törvényeket visszaküldenie (egyelőre olyan okokkal, amelyek a lényeget sohasem érintik), neki kell a knesszetben méltó és bárki által vállalható beszédet mondania. Lehet, hogy ő az a nyugati demokrácia- és kultúraálca a nyugati demokrácia- és kultúramentes új rendszeren, amelyet eddig egyedül Martonyi János képviselt.
Nem tudjuk. Én hajlok erre a feltételezésre, és ez mindaddig így lesz, amíg az első nyílt konfliktust nem látom Áder és Orbán közt (igazit, persze, nem művit).
És ez a nagy baja az Áder-beszédnek. Hogy a személy egyelőre nem, a mögötte álló rendszer pedig végképp nem hitelesíti. Egyszóval: a szavak, a szellemiség és az értékállítások ellen, szerintem, nem lehet kifogásunk, azokba nincs miért belekötni. Annál inkább a közegbe, amelyben sajnos el kell helyeznünk.
Ha bárki ezt tette volna szóvá, ezt a cikket most nem írom meg.
* Kérem az elnöki hivatal munkatársait, ne kövessék Schmitt Pál helyesírási hagyományait, javítsák ki a beszéd leiratában az „Auswitz”-ot Auschwitzra, többrendbelileg (egyéb nyelvhelyességi hibákról nem is szólva). Így nehéz lesz elhinni, hogy az elnök úr tudta, miről beszél, ha még életében nem látta leírva ezt a szót – hiszen nyilván jóváhagyta a szöveget.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!