Aczél Endre
- Részletek
- G-7
- 2012. július 29. vasárnap, 02:57
Az én olimpiám – 11.
2012.08.08.
Ha van valakinek kedve olvasni a magyar kanális-portálokat, azt olvashatta rólam – egyebek között –, hogy patkány vagyok, szemétláda, epehányó; fűszerezve olyan jókívánságokkal, hogy rohadjak meg, és hányjak, ha tükörbe nézek. (Sajnálatos módon ebbe a „meccsbe” beszállt a Magyar Nemzet vezércikkírója is, mondván, ürügyet adtam további heccelésekhez. Hogy milyenekhez, nem tudom.) Mindennek oka: volt bátorságom szakmailag elemezni Gyurta Dániel 200 méteres aranyérmes úszását, és azt mondani, hogy ha még 10 méterrel hosszabb a verseny, a brit Jamieson megelőzi bajnokunkat. Egyébiránt Gyurtáról csak szépet és jót mondtam, de úgy látszik, némely dúlt magyar keblek egyszerűen nem viselik el, ha valaki, mint én, komolyan veszi a szakmáját, és kimondja azt, ami egyébként minden, az úszóversenyekben kicsit is járatos ember számára abszolúte nyilvánvaló volt. Minálunk faragatlan, ostoba, előítéletes, a sportot még távolságból sem ismerő „emberfajok” számára egy olyan közhely se kimondható, még az is hazafiatlannak számít ami – igen, igen – úszásban, atlétikában, kajak-kenuban etc. százszor, ezerszer elhangzott.
Na akkor nézzük a keddi napot. Köze lesz az előbbiekhez. A magyar férfi kajak négyes – a lebírhatatlan „Kati néni” (Fábiánné Rozsnyói Katalin) legújabb teremtménye – direktben jutott be az előfutamából a döntőbe. A kvartett vezérevezőse a negyedik olimpiáján induló, háromszoros olimpiai bajnok Kammerer „Kamera” Zoltán volt. A győzelem után nyilatkozatot adott a Nemzeti Sport tévéjének, és a cseh négyessel szemben aratott néhánycentis diadal után a következőket mondta: „Ha van még 10 méter, megvernek bennünket!” Mármint a csehek. Ritkán éreztem ilyen elégtételt. Most már csak a remény éltet, hogy az engem lepatkányozó sültbarmok ha nekem nem is, Kammerernek elhiszik, hogy a sportban van ilyen. Végtére „Kamera” nem a Népszabadság „epehányója” (copyright: Balogh Gábor – ki is ő?, csak nem a kurucinfós Bekes Gáspár?), hanem a magyar sport egyik büszkesége. (Ad notam: ez a „Balogh” nem vette észre, hogy én nem a Népszabadságnak, hanem a Galamusnak írok; a Népszabadságnak hetek óta egyáltalán nem, és a dolgok mai állása szerint nem is fogok.)
Vissza a lényeghez, mert ez a sorozat egyáltalán nem az én magánbűneimről, bár – határozottan – közerkölcsökről is szól.
Kammerer Zoltán, Tóth Dávid, Kulifai Tamás, Pauman Dániel
MTI-fotó: Kovács Tamás
Kammererék megleptek. Gyanúm szerint a szakvezetést is. Megeshet a végén, hogy még nyernek is, bár mi minden lehetséges aranyat (a kenus Vajdát nem számítva) – a William Hill fogadóirodával együtt – a lányoktól várunk. Ők meg tényleg úgy szerepeltek, ahogyan az 90 százalékban elvárható volt tőlük. (Hogy miért vontam le 10 százalékot, mindjárt kiderül.) A négyes még hétfőn bejutott – a férfiakhoz hasonlóan – közvetlenül a szerdai döntőbe. Kozák Danuta 500-on kétszer is bizonyította, hogy ebben a mezőnyben (amiképp itthon) nincs nála jobb. Janics és Kovács nyert az előfutamban, de a középfutamban már – noha persze hogy döntős lett – kis fájdalmunkra centiméterekkel kikapott a németektől. Gyanúm szerint kettesben is, négyesben is a németeknek áll a zászló, adja isten, hogy tévedjek.
Tévedni nem jó. Azután, amit a kötöttfogású birkózás 66 kilós súlycsoportjában a döntőhöz vezető úton Lőrincz Tamás produkált, kizártnak gondoltam, hogy a korábbi ellenfeleinél érmekkel kevésbé feldíszített dél-koreai Kim Hjön Vutól ki fog kapni, és a végén csak ezüstérmes lesz. Ennek a Kimnek előzőleg sem, a döntőben sem volt egyetlen komoly dobáskísérlete, viszont szorgalmasan gyűjtögette a „jó védekezésért” járó (1) pontokat, s olykor kilökte ellenfeleit (megint 1 pont) a szőnyegről. S közben – ez a lényeg – „megfoghatatlan” volt. Szegény Lőrincz, aki viszont csinálta sorozatban a hárompontosakat, nem bírt vele. Ő sem. Dicséretére legyen mondva – nagyon is! – a vesztett meccs után nem kárhoztatta a bírót (holott okkal tehette volna), hanem önnön csalódottsága mellett csak azt fogalmazta mondatba, hogy a koreai „jól csinálta”. Elhárította a gyászhuszárokat. Ehhez külön gratulálok neki.
Lőrincz Tamás, a szomorú ezüstérmes – MTI-fotó: Illyés Tibor
Viszont azt kell mondanom, hogy a spanyol-magyar női vízilabda elődöntőben a bírók jóvoltából az ellenfélnek lejtett a pálya. Egy kicsit. Amiként a köztévé tapasztalt, visszafogott és nagyon tárgyilagos riportere futólag megjegyezte, alapjában nem arról volt szó, hogy kevesebb emberelőnyt kaptunk, mint ők, hanem olyan szituációkról, hogy amikor éppen karnyújtásnyira kerültünk az egyenlítéshez, egy kontra-ítélettel rendre elvették tőlünk a labdát. Vagy épp ilyen stratégiai helyzetekben juttatták emberelőnyhöz a spanyolokat. Akik, valljuk meg, sokkal, de sokkal jobban éltek a lehetőségeikkel, mint mi. Általában-egészében jobbak voltak. Ha másért nem, hát azért, mert kapusunk, Bolonyai Flóra (akit utóbb Gangl Edina váltott fel, miképp a kínaiak ellen is) az első hat spanyol kapuralövést simán bevédte. A vége egygólos győzelem lett oda, de csak úgy, hogy mi kettőből jöttünk vissza az utolsó másodpercben. Merész András kapitány merész álma arról, hogy döntősök leszünk, s ott nyerünk is, messze szállt, de nyugtázzuk: Merész csinált egy zömmel nagyon fiatal csapatot (nota bene, a spanyol is az volt), amelyik mostantól, egészen a riói olimpiáig, csak jobb lehet, mint Londonban volt.
A nyújtó-aranyérmes Epke Zonderland (onedirectionjustperfection.tumblr.com)
Túl mármost a magyarokon, és egy kicsit még mindig tornázva: igaz, hogy a sportág aranyainak a zömét a kínaiak vitték el, de a férfi szerenkénti döntőben kedden (az előző napi brazil és koreai meglepetések után) most egy Epke Zonderland nevű holland nyert nyújtón, megfejelve korábbi Európa-bajnoki aranyát és világbajnoki ezüstjeit. Hollandia utoljára 1928-ban szerzett érmet férfi tornában. Ugyanennél a sportágnál maradva: éppenséggel lehetett magyar öröm is egy picit. A női talajtorna aranyérmese ugyanis egy amerikai, bizonyos Alexandra (Aly) Raisman lett, aki Károlyi Béla utódának, az ugyancsak erdélyi Brestyán Mihálynak, az amerikai válogatott főedzőjének – már írtam róla – az iskolájában nevelkedett, s ma is Brestyán edzi őt. Ők ketten könnyezve ölelkeztek Aly aranya után. Amely a csapatarany után a második volt neki.
És végül persze hogy… A britek kedden nemhogy a huszadik, a huszonkettedik aranyukat is megszerezték, messze túlszárnyalva 1908-as csúcsukat (19 arany). Triatlon, kerékpár, lovaglás – ezekben voltak a legjobbak, de emeljük ki, hogy azt a bizonyos csúcsot a díjlovagló válogatottjuk érte el. A lovak hozzánőttek a britekhez („reggel majd kilovagolunk rókára”, viccelt velem balatoni szomszédom, a néhai Rákosy Gergely író), amiképp a németekhez is, bár én újabban úgy tudom, hogy létezik egy másik „lovasnemzet” is. Csak az valahogy mindig lemaradt az olimpiákról. Nekem a ló utoljára a jeges lova volt, na meg a legjobb barátom tündéri sváb fuvaros nagypapájának a muraközije, akit 1959-ben kitiltottak Budapest II. kerületéből… Talán most ide is behatol a fülkeforradalom. Az általános iskolákban, úgy tudni, jövő évtől lovasoktatás is lesz (hol, milyen paripákkal, mennyiért – ez titok). Talán ha az olimpiákon bevezetik a hátraféle nyilazást lóhátról, s erre pár év alatt megtanítják a gyerekeket is, akkor majd megtanulnak bennünket tisztelni.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
