A nagy találkozás




Jobban örültem volna, ha nem kell kikukáznom az ítélet szövegét. Végül olyan helyen sikerült elolvasnom, ahova csak az ítéletet hozó bírónő iránti tisztelet és elismerés miatt voltam hajlandó belépni.* Előző írásomban jeleztem, hogy részletesebben kell ismertetni azt az elsőfokú, tehát még nem jogerős ítéletet, amely a gyűlöletbeszéd egyik klasszikus formáját, a holokauszttagadást először rendeli büntetni a magyar Btk. új, sok vitát kiváltó szakasza alapján. Annál is inkább, mert rengeteg félreértés, tudatlanság és sanda értelmezés övezi a véleménynyilvánítás korlátait. Egyrészt a vélemény szabadságának minden társadalmi körülményre tekintet nélküli dogmatikus védelme, amelyet a gyűlöletiparosok gátlástalanul használnak politikai céljaikra, és amely ma jobban fenyegeti szabadságainkat, mint a jogi garanciákkal ellátott korlátozás. Másrészt a „jog teljesen tehetetlen ezekkel szemben” elkeseredett érve, amely néha a létező jogi eszközök észlelését is akadályozza.

Azért kellett a szemét közül kiszedni az ítélet szövegét, mert a bíróság illetékesei nem gondolták, hogy egy nem jogerős döntés a nyilvánosságra tartozik. Az első ilyen irányú kérésemet egy végzésben elutasították, amelyet megfellebbeztem, de máig nem érkezett válasz rá. Az időmúlás jelentőségére tekintettel nem várok tovább: az ítéletben kidolgozott logika és érvrendszer nem veszít persze az érvényéből, de egy eset életben tartása és a tanulságok levonásának lehetősége erősen a pillanathoz kötött. Szerintem a szerencsétlenül megfogalmazott jogszabályt a bíróságok tévesen értelmezik, amikor korlátozzák a nem jogerős döntések nyilvánosságra kerülését. Ez a mostani nem egyedi eset, ezért idemásolom az ítélet kiadását megtagadó végzés elleni fellebbezésem érdemi részét.

„A Be-nek az eljárás során keletkezett iratokról készíthető másolatokról rendelkező 70/B § (1) az eljárásban részt vevő személyek számára teszi lehetővé az ilyen iratokba való betekintést, másolat megszerzését. A Be ezen szakasza azonban nem vonatkozik a nyilvánosan kihirdetett ítélet indoklására. Az eljárás során keletkezett iratok megismerhetősége az érintettek jogainak garanciális intézménye, az ítéletek nyilvánosságához viszont társadalmi érdek fűződik. Egy meghozott ítélet akkor éri el célját, ha az indoklásba foglalt érvek elérik a közvéleményt. Ez akkor is fennáll, ha nem jogerős, első fokon hozott döntésről van szó, amelyet a bíróság az egész közösség nevében fogalmazott meg. A konkrét ügy természetéből is az következik, hogy az igazságszolgáltatás akkor éri el a célját, ha a bíróság indoklásának egésze a maga összefüggésében kerül nyilvánosságra.

Az igazságszolgáltatás nyilvánosságával kapcsolatos alkotmányos szabályok és elvek kizárják azt az értelmezést, hogy a bíróság ítélete az eljárás során keletkező egyéb iratokkal azonos megítélés alá essen.

Az ítélet ismertetésével a közvélemény objektív tájékoztatása a célom egy olyan ügyben, amely joggal tart igényt közérdeklődésre és amely ún. médiás ügynek számít.

A bíróság elnöke a Be 74/A § (5) bekezdése alapján felvilágosítást adhat a nem jogerős ítéletről. A tájékoztatás ebben az esetben az ítéletnek vagy az indoklásnak a rendelkezésre bocsátását jelentheti, hiszen nem volt olyan eleme az eljárásnak, amely a zárt tárgyalás elrendelését indokolta volna, tehát nincs olyan eleme az ítéletnek sem, amely az információk visszatartását indokolná.

Nincs kizárva, hogy idővel teljesítik kérésemet, de abból, hogy a Fővárosi Törvényszék sajtófelelősei nem érzékelték az ügy jelentőségét és a nyilvánosság szerepét, világosan érzékelhető, hogy ők is igen távol vannak a jogállami működésmódtól. Miért is lenne másként? Mindez akkor történik, amikor a legfőbb bírósági egyszemélyi vezető éppúgy politikai hűségnyilatkozatokat bocsát ki magából interjú címén, mint a bírák kényszernyugdíjazása ügyében különvéleményeket megfogalmazó káderek. Hogyan is lehetne a bírói hatalom ilyen magas pontjainak nyilvánvaló pártpolitikai elkötelezettsége mellett jogállami működésmódokat elvárni egy bírósági sajtóstól? Egy hierarchikus szervezetben a fentiek habitusa szinte kényszerítő hatású a lentiekre, különösen olyan körülmények között, amikor az egyetlen érvényesülési mérce a lojalitás kikényszerítésére alkalmas hatékonysági elvárás. Ami még tovább tudja rombolni az igazságszolgáltatás integritásának maradékait az alaptörvény és a szervezeti módosítások után, az a politikai természetű elvárás, hogy a rendszer hatékonyságot mutasson fel.

Az alább részleteiben olvasható ítélet abban a korban születik, amikor más ítéletek a közösség elleni gyűlölet motivációját állapítják meg a többségi társadalmat védve, és szabnak ki méltánytalanul súlyos börtönbüntetést. Amikor olyan náci szervezet feloszlatását tagadják meg, amely mindenben a feloszlatott Magyar Gárda jogellenességét ismétli meg. Szóval, talán meg kellene becsülnünk azt az ügyészt és bírót, akik közreműködtek abban, hogy a náci eszme terjedésének egyik klasszikus toposza, a holokauszt tagadása jogállami reakcióban részesült. Árgus szemünket a másodfokra vessük! Mit szólnak majd vajon a szakirodalmi, szépirodalmi hivatkozásokkal és történeti, nyelvészeti fejtegetésekkel kiegészített jogi érvelésre? A hazai jogalkalmazói, többnyire bürokratikus hagyománytól helyenként idegen indoklás tisztasága megmarad-e vajon a jogerős döntésben? Értem én, hogy pont ilyen mondatokat nem akarnak hallani azok, akik korlátoznák a nem jogerős döntések nyilvánosságát. Hogy jön bárki ahhoz, hogy egy konkrét ügyben valamely érvet jónak vagy rossznak tartson, és ezzel befolyásolja a végső döntést? Csakhogy jogosan várjuk el a bíróságtól, hogy függetlenítse magát a külső befolyásoktól, de nem azt várjuk, hogy a racionális érvekre is teljesen süket legyen. Egy döntés vitatása (nyilvános vitára, megfontolásra bocsátása) önmagában nem vezethet jogellenes befolyásolásra. Egyébként is a mai körülmények között ez olyan, mint amikor egy oltár elé vezetett prostituált menyasszonyt cipőjének kétes tisztasága miatt bírálnak. Mindezekre tekintettel ajánlom megértő figyelmükbe Dénes Veronika bírónő ítéletét az első magyar holokauszttagadási perben!

Az eset ismert, a Milla tüntetésén a vádlott egy táblát tartott a magasba, amelyen héber nyelven a „Holokauszt nem volt” felirat volt olvasható. A jelenlevők között volt, aki képes volt ezt lefordítani, így a tüntetés résztvevőihez elért az üzenet. A nyomozás során, óriási bátorságról téve tanúbizonyságot a táblamutogató arra hivatkozott, hogy azt valaki mástól kapta. Érdemi védekezésében a tárgyaláson természetesen a véleménynyilvánítás szabadságára hivatkozott, sőt tettét pusztán csak az vezette, hogy próbára tegye a jogegyenlőséget. Indítványozta az Alkotmánybírósághoz fordulást a Btk. megfelelő szakaszának alkotmánysértő volta miatt. Védekezésének másik pillére, hogy a körülötte állók nem értették a héber feliratot, ezért nem valósulhatott meg a nagy nyilvánosság előtti elkövetés. Ráadásul meglehetősen zavaros módon a tettének megítélésében jelentőséggel bíró szavak köznapi jelentéseit is vitatta. Talán azért, mert csak anyanyelvén ért, és a nyomozás során tett kifogása szerint a „védő kirendeléséről szóló papír nem az anyanyelvén, magyar betűkkel” volt írva. Nyilván a szélsőjobboldali vádlottak esetében a jegyzőkönyveket rovásírással kellene készíteni!

A bíróság a cselekmény minősítésének körében nemzetközi példákkal, az alkotmánybíróság korábbi határozataival is alátámasztva fejtette ki, hogy az emberi méltóság védelme érdemben korlátozhatja a véleménynyilvánítás szabadságát. Az emberi méltóságot a védelem érvei teljesen figyelmen kívül hagyják. Az indoklás hosszan elemzi a holokauszttagadás büntetésének alkotmányos lehetőségét és annak elvi indokait. „A Holokauszt megtörténtének, létének tagadása egyrészt az abban elpusztított milliók kegyeletének legdurvább megsértését jelenti, azokét, akiknek nincsen sírhelye, hacsak nem a felhőkben. (Paul Celan szavaival élve.) Ha tehát nem történt genocídium, a zsidók tömeges elpusztítása, halála nem bizonyított, akkor az sem biztos, hogy éltek valaha, hiszen ha léteztek, hová lettek.” Másrészt „sérti a túlélőknek, azok leszármazottainak és mindazoknak emberi méltóságát is, akiket a tagadók szavahihetőségük megkérdőjelezésével hazugnak bélyegeznek.” Az ítéletnek ki kellett térnie a Btk. 269/C. § történeti és grammatikai értelmezésére is. Ebben a körben a Diocletianus császártól a srebrenicai mészárlásig tartó sorozattal tisztában levő bíróság azt fejtette ki, hogy a holokauszt, illetve a Soá kifejezések egyediek, azokat nem használjuk másra, mint a „nemzeti szocialista rendszerek által elkövetett népirtás” megjelölésére, tehát tagadásuk kimeríti a törvény által büntetett magatartást. „Tényként állapítható meg, hogy e néven semmilyen más, még számarányaiban azt megközelítő egyéb tömegmészárlásokat, évtizedeken át tartó politikai megtorlásokban használatos módszereket nem neveztek így. Ahogyan a héber nyelvben a Soá fogalom sem használható azóta másra, hiába jelentett eredetileg mást (katasztrófa, óriási veszedelem, pusztulás). Egyébként még a cigányok elhurcolására és haláltáborokban történt legyilkolására is ismert egy külön megnevezés a Porrajmos (elnyeletés, felfalatás, elpusztítás). Ha tehát a Holokauszt és a Soá kizárólagos és egyjelentésű kifejezés a zsidó népirtásra, akkor az – a törvény szövegét tekintve – csak a nemzeti szocialista rendszer/ek/hez köthető, azok bűne volt, tagadása vagy lekicsinylése a hatályos törvény szerint bűncselekmény.”

A nagy nyilvánossággal kapcsolatban a bíróság megállapította, hogy a magyar bírói gyakorlat és szakirodalom az első ránézésre meghatározhatatlan számú személyösszességet tekinti annak. A tanúvallomások szerint a Milla tüntetésén a holokauszt tagadását tartalmazó tábla nagy nyilvánosság számára megismerhető volt. Akkor is, ha azt nem mindenki értetette, hiszen a héber feliratot a jelenlevők egyike lefordította. A vádlott cselekménye „... akkor is nagy nyilvánosság előtti elkövetést jelent, ha a tábla szövegét nem mindenki értette azonnal, ott és akkor a vádlott előállításáig is legalább 20-30 személy szerzett tudomást a tábla szövegéről már a helyszínen is, ahol a hír nyilván rohamosan terjedt, majd a világhálónak és a sajtónak köszönhetően azóta több százan, ezren ismerhették meg N. Gy. nézeteit.”

Az első magyar holokauszttagadás-ítélet legfontosabb része a büntetés kiszabásával kapcsolatos érvelés. „... a bíróság a középmértéket egészen el nem érő másfél éves börtönbüntetés kiszabását látta arányban állónak az elkövetett cselekmény tárgyi súlyával.” Speciális súlyosító körülménynek értékelte a bíróság a zsidó közösség elleni erőszak elszaporodását. Ami annak elismerése, hogy a gyűlöletbeszéd kapcsolatban áll a gyűlölet által motivált erőszak megjelenésével. Az ítélet a nevelő hatás elérésének céljából a szabadságvesztés végrehajtását felfüggesztette, bár a bíró érzékelte a vádlott személyében rejlő korlátokat. A végrehajtás felfüggesztése a nevelő hatás elérésére még „akkor is alkalmas lehet, ha a vádlott az ’ügy’ érdekében elszánt és provokatív személyiségét megismerve a jogalkalmazóban esetleg kétség merülhet is fel annak sikerét illetően”. A felfüggesztett szabadságvesztés természete szerint azonban olyan, amely erős megfontolásra készteti a bűnismétlésre hajlamos személyt, hiszen legközelebb (a felfüggesztés hatálya alatt elkövetett bűncselekmény miatt) nem kerülheti el a bezáratást. Nem elhanyagolható az általános visszatartó hatás sem, amelytől a náci szubkultúra terjedésének akadályozását várhatjuk. Már ha a magasabb bírói testület is úgy találja, hogy ez fontos. A nevelhetőség megítélésében azonban eltérőek a vélemények: „A vádhatóság képviselője szerint az ilyen és hasonló ügyek elkövetői esetében a speciális prevenció szinte esélytelen, mivel ezen ordas eszmék hirdetői már túlságosan megfertőződtek s a büntetés sem lesz képes ezen változtatni.” Ezért kért az ügyész végrehajtandó szabadságvesztést a vádlottra. „A bíróság álláspontja ezzel szemben az volt, hogy a rugalmasabb, resztoratív szellemű igazságszolgáltatás N. Gy. vádlott (és a hasonló szellemiségű elkövetők) esetében is hatékonyabb visszatartó erő, azaz alkalmasabb a bűnismétlés megelőzésére.” A bíróság a helyreállító igazságszolgáltatás szellemiségéből vezette le a kiszabott büntetés indokait, amely szerintem a társadalmi probléma megközelítésének mintaadó módozata, előremutató és szépen megindokolt kísérlet egy mélyülő fekély kezelésére. „A restorative justice a jogsérelem előtti állapotot próbálja, ha nem is vissza-, de helyreállítani, rádöbbenteni a tettest cselekménye jogtalanságára. Találkozást biztosít tettes és áldozata között, módot adván nekik a közös gondolkodásra. Jobb esetben a sikeres mediáció bocsánatkéréssel, jóvátétellel zárul, s így lehetőséget biztosít az elterelésre is.” A bíróság pártfogó felügyeletet rendelhet el, ha a vádlott magatartásának rendszeres figyelemmel kísérés szükséges. Ha a vádlott nem tartja be az ítéletben meghatározott magatartási szabályokat, a szabadságvesztés elrendelésének van helye. Ebben az esetben a bíróság megfelelően egyéniesítette a külön magatartási szabályokat: „A Btk 269/C. §-ában felsorolt történelmi bűnök tagadói vagy saját maguk szisztematikusan felépített rendszerét szilárdan valló, vagy másoktól megtévesztett emberek, akiknek világnézetében, eszmerendszerében az övékétől eltérő, másféle nézeteknek, eszméknek, véleményeknek nincs helye, ők a valós történelmi tényeket nem egyszerűen nem ismerik, de nem is kívánják megismerni.” A vádlott is ilyen ember, mit lehet tenni velük szemben, mit tud megkövetelni az állam, hogy ezen változtasson? A büntetés önmagában nem vezet az ismeret megszerzéséhez, megtisztuláshoz. „Ennek ismeretében írta elő számára a bíróság külön magatartási szabályként nem csak azt, hogy tartsa magát távol azoktól a politikai rendezvényektől, ahol provokatív fellépésével, szélsőséges nézeteivel újból bűncselekményt követhet el, hanem azt is, hogy ismerje meg azt, amitől szándékosan elfordult eddig: szembesüljön azokkal a tényekkel, bűnökkel, melyeknek létét olyan bátran tagadja. A helyreállító igazságszolgáltatás szellemében N. Gy. már csak a bíróság által előírt emlékhelyeken tudja megkövetni tettének igazi sértettjeit, azokat, akiknek emlékét annyira megsértette.”

Nincs ehhez mit hozzátenni: ez esély arra, hogy az elkövető változtasson nézetein, esély a közösségnek, hogy tudja, az agresszív hülyeség falakba ütközik. Túl sok idő telt a véleménynyilvánítás dogmatikus értelmezésével, félreértésével, a nácik elleni védekezés bénultságával, képmutatással. Túl sokáig bíztuk a társadalom öntisztulásra való erejében, miközben ennek semmi nyoma nem volt. Mára egy óriásira nőtt sebet kellene kezelni. Itt egy minta: vegyétek, vigyétek hírét!



* Az ítélet szkennelt változatát a kurucinfo tette közzé, nyilvánvalóan a vádlott segítségével.



Fleck Zoltán



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!