Visszakanyarodás
- Részletek
- 2012. szeptember 06. csütörtök, 03:42
- Endrődi Gábor
A demokrácia magyarországi állapotának taglalása közepette kevés szó esik arról, hogy a versengő többpártrendszernek nálunk egyszerűen nincsenek hagyományai. A modern parlamentarizmus beköszöntése – tehát nagyjából a kiegyezés – óta a magyar politika megingathatatlan eleme egy domináns párt uralma, amely egybeolvad a közigazgatással, az igazságszolgáltatás krémjével és a vezető üzleti körökkel, az elmaradhatatlan egyházi áldás mellett.
Tisza Kálmán Szabadelvű Pártja, fiának Munkapártja, Bethlen Egységes Pártja, majd Gömbös Nemzeti Egységpártja különböző hangsúlyokkal és igen eltérő eredményekkel, mégis uniszónóban vallotta: csak egy magyar elit van, annak feladata, mit feladata, szent kötelessége az országot irányítani. Arról is meg voltak győződve, hogy a választások látványos, szakértő kezekben jól rendezhető események, de alapvetően az uralkodó párton belüli pozíciók újraosztásáról szólnak, nem politikai alternatívák megmérettetéséről. A megfelelő eredmény inkább szervezés, jó időzítés kérdése: az oszthatatlan nemzeti akarat helyi letéteményese tolmácsolja az Olympos üdvözletét, átvág néhány szalagot és félreérthetetlenné teszi, hogy itt a következő néhány évtizedben állás, közmegbízás, egyáltalán: levegő csak az arra érdemeseknek jut. Csakis így juthat a fényből – és persze a büdzséből – több szűk pátriájába.
A második világháború utáni, korlátozott szuverenitású diktatúra természetesen nem illeszthető ebbe a sorba, de tegyük hozzá, a hatvanas évek végétől a szocialista egypártrendszer is egyfajta érdekbeszámítás alapján működött. Nincs mit rajta szépíteni: a magyar közvélemény meghatározó része 68-tól egészen a nyolcvanas évekig nagyjából egyetértett abban, hogy az adott külpolitikai feltételrendszerben Magyarországon nem érhető el több.
Vagy tévedünk, nem ez volt az az ország, ahol az állampártnak még a nyolcvanas évek végén is több mint nyolcszázezer tagja volt? Ahol Budapest – munkásövezetnek aligha minősíthető – ötödik kerületében párttagfelvételi moratóriumot kellett elrendelni a sok jelentkező miatt? Bizony, ez ugyanaz az ország. Még régi-új vezetőiben is megvan az a hasonlóság, hogy termelőmunkát legfeljebb filmhíradókban láttak vagy szüleik elbeszéléséből hallottak; talán ezért is ragaszkodnak olyan hévvel az ugaron való kapirgáláshoz mint nemzetgazdasági húzóágazathoz.
Az egypártrendszeri hagyományok, az ellenzék nemzetellenes kinövésként való kezelése búvópatakként szivárognak vissza a közéletbe és a közbeszédbe. Ezért is tudnak az egykori állampárt második vonalbeli, de szorgalmas csinovnyikjai olyan hézagmentesen illeszkedni a centrális erőtérbe: annyi év után ismét otthon érezhetik magukat. Ahogy a múlt századfordulón élő nagybirtokos az ágáló munkásvezérre vagy a nehéz, hétvégi vadászatokon edződött megyei párttitkár a szamizdat-íróra, valahogy ugyanúgy tekint a mai állampárt korifeusa a villamosmegállóban hátizsákjával álldogáló LMP-képviselőre: nem ellenfélként, inkább afféle csodabogárként, aki étlen-szomjan bírja hetekig, hogy aztán időnként odaláncolja magát valamihez. Vajon hány hektárja lehet az ilyennek? Talán inkább kiállítani kellene, semmint eltaposni, hacsak – ahogy a kormányfő olyan találóan megfogalmazta – a körülmények nem kényszerítenek erre, Isten ne adja.
Tree of scorn – flickr/Michaeldavi
A modernkori parlamentarizmussal való másfél évszázados randevúnkból tehát nem az elmúlt két év a rendkívüli, hanem az azt megelőző húsz. Nem is volt itt béke ebben az időben. S fölöttébb hívő léleknek kell lenni ahhoz, hogy valaki az európai vagy az atlanti szervezetektől várjon korrekciót. A második világháború után Németország nyugati felében majd két és fél évtizedet, Franciaországban harminchat évet, Olaszországban még többet kellett várni egy valóságos hatalomváltásra. Soha nem fogja kimondani, de a nyugat-európai elit – ugyanúgy, ahogy a politikailag semleges magyar értelmiségiek – jelentős része a keleti tartományokat csak egyfajta jóindulatú tekintélyuralomra tartja érettnek. Igazából nem is lehet őket elmarasztalni: vajon Magyarországon hány ember hoz lázba a demokrácia minősége Közép- vagy Dél-Amerikában?
A 2010 utáni Magyarországon a válság elsodorta az érdek- és hatalommegosztás amúgy rendkívül törékeny rendszerét. Újdonsült vezetőink igazán nem vádolhatók azzal, hogy sokat bíbelődnének a falka-erősorrend cizellálásán. Elhúzódó háttérmegállapodások helyett nyers, kíméletlen területfoglalás a jelszó minden területen: közterületi, állami, önkormányzati média száz százalék, közbeszerzés és állami földbérlet a változatosság kedvéért ugyancsak száz, rádió és tv legyen kilencvenöt, de a hangerőt mi szabályozzuk. A 2014-es választásokra nem ugyanabban a súlycsoportban versenyeznek az indulók. Az állampárt oldalán nemcsak zászlóerdők, kipróbált hívószavak és milliárdok, hanem hatósági eljárások tucatjai, valóságos és kirakatperek várakoznak nagy-nagy türelemmel, hogy a nagy forgatókönyvíró színpadra szólítsa őket.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az egypárti uralomra épülő rendszerek Magyarországon sohasem önsúlyuktól, hanem mindig valamilyen külső behatásra omlottak össze. Akkor viszont egy szempillantás alatt. A dualizmuskori egypárti dominanciának az első világháború és Trianon, Horthy kvázi-egypártrendszerének egy újabb világháború vetett véget. Ezért talán nem alaptalan az a feltételezésünk, hogy jó néhány évnek kell még eltelnie és pár százezer cégnek csődbe jutnia ahhoz, hogy a magyar vállalkozói osztály is felismerje: a fékek és ellensúlyok rendszere, a parlamenti váltógazdálkodás, a törvény előtti egyenlőség nem felesleges tételek a reprezentációs költségek között.
Endrődi Gábor közgazdász, cégvezető
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!