Kutyaütő machiavellisták




Machiavellistának lenni nem annyit tesz, hogy tanulunk Machiavellitől, a politika tudományának e zseniális megalapítójától, hanem azt jelenti, hogy azt az általa leírt magatartást követjük, amelyet a politikai siker mint öncél és önérték határoz meg, s a morális szempontokat figyelmen kívül hagyjuk. Magától értődik, hogy ez a magatartás csak akkor tekinthető sikeresnek, ha tényleg siker koronázza, különben semmi értelme nincs. Miért lennénk amorálisak minden érdek nélkül?! Mármost, hogy a magyar kormány és kormánypárt vezetői machiavellisták, régóta tudjuk. De hogy sikertelenül azok, arra mostanában két elképesztő példát szolgáltattak.

Az egyik az azeri gyilkos kiadatása. Miniszterelnökünk képes volt azt az idiotizmust mondani: erre a lépésre annak érdekében került sor, hogy kimaradjunk ebből a konfliktusból. Hát konfliktus az tényleg van, elég régóta. Amikor a cári Oroszország fölbomlott, Transzkaukáziában semmiféle szilárd politikai kerettel nem rendelkeztek az ottani népek: grúzok, örmények, azeriak. Nem csoda, ha államaik létrehozása során egy sor ellentét robbant ki közöttük már akkor, s az ellentétekbe aztán a törökök és az oroszok is beleártották magukat. A hadiszerencse hol erre, hol arra ingadozott, az örmények időnként és ideiglenesen nagy sikereket értek el, de végül kénytelenek voltak meghátrálni a – ha nem is szövetségben, de egyidejűleg támadó – kettős ellenfél nyomása alatt. A végső rendezésben Moszkva nemigen kedvezett az örményeknek. Bár az államukat megmentette, cserébe a török engedményért Batuminál (a grúzok javára), lemondott Karsról (az örmények kárára); továbbá nemcsak Nahicsevánt juttatta Azerbajdzsánnak exklávé, de Karabahot is inklávé formájában. Az okok többé-kevésbé sejthetők: egyrészt az atatürki Törökország szövetsége fontos volt az Antant ellenében, amelyre az örmények mindvégig támaszkodtak, másrészt a szovjethatalmat a térségben utolsónak elfogadó Örményországba az örmény bolsevikok Azerbajdzsánból érkeztek. A háttérben szerepet játszhatott Sztálin grúz gyermekkora és bakui ifjúsága is. (A Szovjetunió 1945 után megpróbálta visszaszerezni az elvesztett örmény, s megszerezni az iráni uralom alatt álló dél-azerbajdzsáni területeket – nyilvánvaló terjeszkedési céllal, és persze sikertelenül.) Szóval volt itt elég gyúanyag, ami robbanjon a Szovjetunió fölbomlását követően, és robbant is. Józan ésszel az ember persze azt mondaná, hogy hajtsanak végre az örmények és az azeriak kölcsönösen azonos nagyságú területcseréket a nahicseváni exklávé és a karabahi enklávé között, a józan észnek azonban ritkán van szerepe a történelemben, s ahol a kétoldali gyűlölködés uralkodik, ott végképp nincs.

A gyilkos azeri tiszt nyilvánvalóan pszichopata, akinek gyilkos indulatait magyarázhatták ugyan a maga és családja korábbi, örmények okozta súlyos sérelmei (mert a terror és a pogromok kölcsönösek voltak), de hát miféle katonatiszt az olyan, aki valamely „becsületkódex” szellemében nem párbajra hívja ki ellenfelét, hanem álmában agyonveri?! A Bakuból érkező információk szerint az ottani átlagemberek ugyan helyesnek tartják a kiadatást, merthogy minden állam törekszik az ilyesmire, sőt az elengedést is, merthogy a budapesti ítéletet ha nem is a cselekményhez, de a bírói gyakorlathoz képest súlyosnak találják – nemzeti hősnek azonban nem tekintik a gyilkost. Erre csak a nacionalista indulatokat politikai célból szító azeri elnöknek van szüksége. Hogy azonban lássuk, mekkora darázsfészekről van itt szó, mutatja az az eset, amelyet Azerbajdzsánban most alkalmasint joggal emlegetnek föl: egy Franciaországban 8 embert fölrobbantó örmény származású terroristát Örményország korábban szintén kikönyörgött az ottani börtönből, s aztán odahaza hősként fogadta... Ezzel Franciaország mondhatni egy action gratuite-et hajtott végre, nemzetközi konfliktusba azonban nem keveredett: harmadik ország közvetlenül nem volt érintett az ügyben. Nem úgy, mint a mostani esetben.

Ha egy gyilkost elítélnek és börtönben tartanak, ugyan miért lenne belekeveredés egy nemzetközi konfliktusba? Önmagában még a kiadatása sem lenne az – attól függ, miért és milyen körülmények között történik. Az ügyben elhangzott különböző nyilatkozatok sajnos egyértelművé teszik, hogy a magyar kormány eredetileg (vagy közvetlenül, vagy közvetve) anyagi hasznot remélt az ügyletből, tehát nem pusztán emberiességi indok vagy baráti gesztus vezette. Hát istenem, machiavellista. Csakhogy az okos machiavellista tud úgy csinálni, hogy ő igenis tiszteli a morált, mert ha kiderül, hogy nem, akkor a cselekvése értelmetlen volt. Pontosan ez történt a magyar kormánnyal. Ha ügyesebben csinálja – például biztosítékot kap az azeri elnöktől, hogy a kegyelmi aktusra csak valamikor később kerül majd sor, és nincs előléptetés meg lakás meg 8 évi zsold –, akkor most dörzsölhetné a markát a közeli anyagi haszon reményében. Így viszont erre nyilvánvalóan nem kerülhet sor, azaz erkölcsi és anyagi kár együtt jár. Amit ebben a helyzetben még menteni lehetett – hogy egy rossz poént mondjak: a veszett balta nyelét –, az tényleg az volt, amit a külügyi intézet javasolt, hogy ti. tetesse a kormány hülyének magát, mert az még mindig jobb, mint ha hullarablónak látják. Ezzel aztán a szerencsétlen magyar diplomácia, amelynek legfőbb dolga a kormány hülyeségeinek folyamatos magyarázgatása, el is ért némi sikert. De sajnos ez a dolog is napvilágra került: a machiavellista cselekvést így végül megint csak kudarc koronázta.*


Machiavelli in the middle of his figures – flickr/scrpunk

Az IMF-hitel körüli cirkuszra sok szót már nem is érdemes vesztegetni. Volt egy IMF-lista, borzasztó föltételekkel: nyugdíj, családi pótlék, miegyéb. Vagyis mégsem IMF-lista volt, hanem az EU listája, de tényleg a borzasztó föltételekkel. Azaz nem lista volt, hanem egy papír, de bizonyisten borzasztó dolgok voltak benne. Izé nem papír volt, de mi hallottuk a sok szörnyűséget a saját fülünkkel, aki nem hiszi, járjon utána... És ezen az alapon márpedig mi nem kötünk egy rossz megállapodást, mint a szocik, mert mi jó megállapodást akarunk, a saját alternatív listánk alapján!

Már elnézést, hogyhogy egy „alternatív” lista alapján? Itt eleve csak egyetlen lista lehet, és azt a kormánynak kell kidolgoznia. Az IMF aztán majd csak azt mondja meg, tetszik-e neki a lista, vagy sem. És ha nem, akkor a kormány tényleg csinálhat egy alternatív listát, mármint a saját eredeti listájához képest alternatívat... De mérget vehetünk rá, hogy bármelyik lista lesz is a befutó, az megszorításokat fog tartalmazni. Az a lista is, amelyet az IMF esetleg nem fogad el, és az is, amelyet netán elfogad. Mert ennek az egész cirkusznak ez az egyetlen értelme: bemagyarázni a népnek, hogy a megszorításokra az IMF miatt kerül sor. Az „A” esetben azért, mert a gonosz IMF nem adott nekünk hitelt tisztességes föltételekkel. A „B” esetben azért, mert a gonosz IMF csak nem tisztességes föltételekkel adott nekünk hitelt.

Machiavelli szerint az ügyes politikus tényleg hazudhat, sőt hazudnia is kell, ha a célját ezzel tudja elérni. De a hazugságot minden esetben igazságként kell előadnia és eladnia. Ha ugyanis a hazudozása lelepleződik, akkor értelmetlen volt: fölöslegesen volt erkölcstelen és járatta le magát, mi haszna sem származott belőle. Azonban a magyar miniszterelnök már egyrészt olyan gátlástalanul, másrészt – ennek következtében – olyan meggondolatlanul hazudik, hogy azt csak ájult imádói fogadják el igazságnak. Ők viszont igen, ezért úgy véli, fölösleges a látszatra ügyelnie. Nos, rendben van, legyenek machiavellisták. De ezek még machiavellistának is kutyaütők.


* A cikk lezárása után a miniszterelnök mégis úgy döntött, hogy ő nem hülye, hanem igenis hullarabló (LLF)



Lendvai L. Ferenc



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!