rss      tw      fb
Keres

Titkosszolgálatok




A Waltenberg című könyv és asszociációi


Lehet, hogy mégis van valami az összeesküvés-elméletekben? Ez esetben a nemzetközi kémek hidegháborút átívelő összeesküvéséről lenne szó. Egy könyvben, amiről gyakran jutottak eszembe hazai hasonlatok.

Ha jól értettem, mert rettentően szövevényes a történet, tele titkokkal, bonyolult személyes kapcsolatokkal, hetero- és homoszexuális szeretőkkel, diplomatákkal, írókkal, újságírókkal és kellő műveltség esetén felismerhető  kulcsfigurákkal, a szcéna peremén vezető politikusokkal, közepén egy import-export embernek titulált keleti kémmel, aki minden belső információt tud Berijáról, akit a náci haláltáborból Sztálin hadserege szabadította fel, a gulágról Sztálin halálával szabadult, húzogatja a szálakat a világ nagyjai között, illetve ki tudja, hogy ki húzogat kit, mindig újabb mélységei nyílnak meg előttünk a rejtett kapcsolati szálaknak, közben Belle Époque hangulatú bál az európai szellemi elittel megtöltött elegáns svájci hotelban, tangó, Schubert dalok, később majd egy moszkvai bál, keringő, a Szovjetunió hősei rengeteg kitüntetéssel a mellkasukon, közben követjük, túl az első világháborús lövészárkokon, egy francia újságíró és egy német író barátságát, egy varázslatos amerikai énekesnő szerelmi bonyodalmait, sokáig nem is sejtjük, ki kicsoda valójában és kinek kémkedik, ha kémkedik-e egyáltalán, de kezd mindenki olyannak látszani, mintha netán szintén kém volna, vakond, ahogy mondani szokás, és vagy ő irányít, vagy őt irányítják.

Egyszerre csak úgy éreztem, hogy tényleg így mennek a dolgok. Hogy ebben a fejünk fölött működő fideszvilágban mintha ugyanez zajlana, csak nem kémek, hanem a hatalom emberei (és pontosan tudni, ki húzgálja a szálakat), de ugyanígy a személyes kapcsolatok, bevallott és be nem vallott viszonyok és összefonódások dönthetnek baráti asztal körül embermilliók sorsáról, ugyanúgy soha egy pillanatra sem gondolva azokra, akiknek a feje fölött döntenek. Ugyanúgy elitvilág, gazdagok és hatalmasak, kezükben az intézmények, azt csinálnak, amit akarnak.

Persze ez közhely, tudtuk eddig is, hogy így van, engem csak a módszertani hasonlóság ütött meg a két tripp között: az egyik, amit itt most átélünk, a másik a nagy európai játszma 1914-től egészen 1991-ig, ezerféle apró történeten át. Egy könyvről beszélek, Hédi Kaddour: Waltenberg című regényéről, akár úgy is mondhatnám, az európai evangéliumról Kaddour szerint, ámbár mégsem, mert nincs benne semmi jóhír.


Hédi Kaddour: Waltenberg. Bp., Göncöl kiadó, 2012.

Olvasom ezt a nagyon furcsa könyvet, regény, persze, az irodalmi világban is jegyzik formai bravúrjait és idézettechnikáját, de közben akár dokumentumnak is olvasható, ahogy végigmegy, elég nagy ugrásokkal, a század történetén, a nagy mulasztásokén is, amikor talán lehetett volna másképp is dönteni.

De miért döntöttek úgy, ahogy? És végül ki döntött? Akkor most hogy is van ez? Kik húzogatják a szálakat? A könyv úgy mutatja be, fikciós keretek között, de valós történelmi-politikai szereplőket is mozgatva, a mi Európánkat a véres lövészárkoktól a berlini fal lebontása utánig, hogy többnyire a kémhálózatok szemén át láttatja, miközben mi nem minden esetben tudunk  róla, hogy most is az ő szemükön át látjuk, vagyis, lényegében, sokáig nem tudjuk, ki a kém és ki kinek a kéme, és végül is hol zajlik, milyen szinten és milyen csatornák között az, ami aztán a politikában megvalósul.

Igen, ez csak egy regény, de miért ne mennének valóban így a dolgok? És, fontos hozzátenni, hogy abszolút nemzetközi szinten, itt nincs olyan, hogy egy ország magába gubózik, mert akkor kimarad, és csak áldozat lehet, tehát benne kell lenni a nagy hálózatban, amelynek a kialakuló kezdeteit láthatjuk 1928-ban, a svájci hotelban, az európai szemináriumon, írók, közgazdászok, filozófusok, iparmágnások, lázas viták, milyen legyen Európa, a nacionalisták és a páneurópaiak nem értenek egyet. Két határozatot hoznak, az egyik szerint szó sem lehet soha az európai politikai unióról, a másik felszólítja a Népszövetséget, hogy alakítsa meg az európai ügyekkel foglalkozó bizottságot.

De hogy ez vajon tényleg így megy? Fehér asztal mellett, bálon, ágyban, személyes vonzalomtól vagy éppen féltékenységtől befolyásolva dőlnek el a legfontosabb kérdések? Miközben szól a háttérzene, pezsgőspoharak csilingelnek a linzertorta fölött?

Talán hasonlóan megy az osztozkodás, illetve inkább osztogatás a hatalomba került politikai pártokban is, a háttérben esetleg inkább pálinkával és kolbászevéssel. Miért is menne másképp. Nem azt szokták mondani, hogy mindig is klánok uralták a világot?

Kaddour szerint, legalábbis ahogy én értelmezem, inkább a kémek uralják, noha persze nekik is van mitől félniük. Félnek is, de azért bátran manipulálnak.

Áttekintjük a századot: lövészárkok sara, szúrás, vágás, kaszabolás, vér bugyog – és rózsaszín szalon, zongorával, finom teáscsészékkel. Vallatás a KGB börtöneiben, félelem a saját elvtársaktól – és svájci csokoládé, sífelvonók és banktitkok világa. Miniszterek és iparmágnások szövetségei, tárgyalás miniszteri szobákban a rejtett mikrofonok jelenlétének pontos tudatában. McCarthy és Walter Ulbricht, érintőlegesen a magyar forradalom, részletesen, hogyan élték meg a hírét a francia kommunista hívők. Kemény csalódás, a forradalmár lélek nagy álmai közé „egyszer csak beüt ez a budapesti disznóság”, és fölfedezi „az első lelke mögött a másik, a realista, tisztán látó, kiábrándult, burzsoá, cinikus lelket”: látja már a rendszer lényegét.

Vajon a fideszeseknek hány lelkük van? Mert a hívő fülkeforradalmár mögött is ott kell lennie a tisztán látó realistának, józan ésszel gondolva lehetetlen, hogy ne lássa, de minden hitből való kiábrándulást nehéz bevallani. Mert akkor azt is be kell látni, hogy tévedtem. Meg aztán nyilván igen erős anyagi érdekek fűzik, hálózzák, csomózzák össze ezt a családi-iskolatársi-vidéki-focista-hejremagyar társaságot, amely már rájött, hogy valamit nagyon elszúrt a nyugati oldallal szemben, megpróbál hát kelet felé nyújtózkodni. Kíváncsi lennék, volt-e megelőző, tájékozódó kémkedés például az azeri ügyben, utánanéztek-e egyáltalán, puhatolóztak, leskelődtek-e, hogy milyen fejlemények várhatók kiadatás esetén. Ha nem, az a baj. Ha igen, az még nagyobb baj, mert azt jelenti, hogy hiába a józan ész érvei, a titkosszolgálat hírei, a megalomán megy a maga útján.

A kémjelentéseknek hinni kell. Az amerikai énekesnő, aki kémfeladatból náci vezérekkel barátkozik, azt üzeni 1938-ban, a müncheni egyezmény megkötése előtt egy újságíró (szintén kém?) brit és francia „pókerpartnereinek”, hogy ne írjanak alá. Német tábornokok üzenik nekik, hogy ne írjanak alá! (Vajon ilyesmi tényleg megtörtént?) A müncheni egyezményt aláírták, mert nem hittek a kémeiknek.

A kubai válság idején a keletnémet kém megsúgja a franciának, hogy a szovjet vissza fogja vonni a rakétáit, megmondhatod az elnöködnek. Ugyanez a keleti kém őrjöng a készülő afganisztáni „proletár intervenció” miatt, „nem biztos, hogy meg tudjuk akadályozni, az új miniszter egy vadbarom”, és szól a francia kémnek, hogy az elnöke továbbítson „egy-két apróságot” Afganisztánról az amerikaiaknak. Nincs mese, irányítja a szálakat.

És közben gyanakvás mindenütt, besúgások, besúgottak, engedelmesség, árulás, hit, kultúrpolitika, a diplomácia belügyei, szájból fülbe suttogott hírek, sok száj, sok fül, szövetségesek és ellenségek, annak van több hatalma, aki többet tud a másikról.

Hát nem így van ez most is, itt is? Míg a legfelső szinten mennek a nevetségbe fulladó feljelentések a politikai ellenfél körül szimatoló krónikus gyanúsítók részéről, a hétköznapi életben is az a benyomásom, hogy az emberek egyre inkább gyanakvók, mások tetteinek a mozgatórugóit keresve eleve csak alantas indítékokat feltételeznek.

Kié a jövő? „A jövő azoké, akik be merik rúgni a semmibe vezető ajtókat, akik csizmával berúgják a kapukat és lelkesedést tudnak kiváltani, akik elő tudják idézni az eseményeket (...) vakmerő emberek állnak ugrásra készen, csupa bugris, akit nem érdekel a filozófia, de tudják a titkát, mitől lendül működésbe a történelem.” (p. 464)

Az a víziója támad az embernek, hogy tényleg így mennek a dolgok, a pártokon belüli pozícióharcokban és helyezkedésekben és a pártokon átívelő manőverekben is, egy ügyes pártnak nyilván vannak beépített emberei a rivális pártokban és a felfalandó, leszalámizandó pártokban is, sokat példálóznak mostanában azzal, hogy az LMP titkon a Fidesz függvénye, én ugyan nem hiszem ezt, de akár ez is beleférhet a játszmába (hiszen gyanakvóak vagyunk, és eleve rosszat feltételezünk a másikról).

A titkosszolgálat a politika legmagasabb formája, mondja az egyik szereplő ebben a furcsa könyvben.

 

Lángh Júlia író, újságíró
(fotó: hirnok-enciklopedia.blogspot.com)



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!