Nádas Péter hetvenéves
- Részletek
- Mihancsik Zsófia
- 2012. október 14. vasárnap, 06:40
- Lángh Júlia, Mihancsik Zsófia
Lángh Júlia
Nádas Péter üdvözlése
Milyen öröm mindannyiunknak, hogy annakidején fölélesztették a halálból, és ma is, fiatal hetvenévesen, itt van velünk! Ámbár számára nem volt semmi riasztó azon az utolsó, majdnem-visszafordíthatatlan úton, talán csak azért fogadta el a visszatérést, hogy ne okozzon bánatot. Mert különben már akkor készen állt az útra. Számunkra, akik szeretjük, a könyveit is, őt magát is, öröm és nyereség, hogy hajlandó volt velünk maradni. Nagyon sokat tanultunk és tanulunk tőle, halálról, szerelemről, szexről, bátor szókimondásról, emberi kapcsolatokról, hallgatásról, csendről, testről, lélekről, odaadásról és távolságtartásról, a felsorolást még hosszan lehetne folytatni, és ez a tanulás mindig világok megismerésének és mondatok lassú és kéjes ízlelgetésének az élvezetével párosul. Annyi szellemi erő van benne, hogy abból jutott a fél világnak, a szó szoros értelmében. Nézem a Narancs címoldalán a képét. Nagyon szigorú. Nem csak a képen, mindig az. Ezért is szeretjük. Tiszta, hideg és figyelmes tekintettel szembenéz velünk, és ettől magunkba nézünk. Köszönjük. És köszöntjük.
Mihancsik Zsófia
Életről és halálról
1997-ben a Magyar Rádió irodalmi osztályának sokrészes (már nem emlékszem, tíz volt vagy több) beszélgetéssorozatot készítettem Nádas Péterrel. A beszélgetések szerkesztett változatát a Jelenkor kiadó adta ki 2006-ban, Nincs mennyezet, nincs födém címmel. A könyv második–harmadik fejezetéből való az alábbi részlet, amelyben – már Nádas halálélményének az elbeszélése után – életről és halálról vitatkozunk.
– Látja, maga is arról beszél, hogy ha ennek a tapasztalatnak a szemszögéből akarná látni azt, amit eddig másként látott, akkor új életet kéne kezdenie. Maga is tudja tehát, hogy csak az életében gondolkodhat bármiről, magáról a halálról is, a teljességről is. Épp ezért még kevésbé értem azt az – egészen köznapian fogalmazva – lesajnálást, amit az élettel szemben állandóan tanúsít. Azok az emberek, talán maga is, akik az élethez ragaszkodnak, nem azért ragaszkodnak hozzá, mert arról, hogy mi van utána, csak feltételezések vannak, tudomások nincsenek. Hanem azért, mert a keresés az élet, nem pedig a halál utáni lét lényege. Hogy a teljesség iránti vágy és a róla való gondolkozás fontosabb lehet, mint maga a talán nem is létező teljesség. Ezért szeretne maga is új életet kezdeni, és filozófiailag feldolgozni azt, ami magával történt.
– Nem szeretnék. Kéne. Feltételes mód. Csak hát tudom, hogy nem lehet, ezért folytatom a régi életemet, és igyekszem tisztességesen folytatni, nem akarok senkit becsapni. Ez most itt egy kivételes alkalom, hogy magyar nyelven, mert nekem ez van, megpróbáljam elmondani, mit érzek vagy mit gondolok. Lehet, hogy amit mondok, igazságtalan, de hát nincs sehol előírva, hogy bizonyos dolgokban az ember ne lehessen igazságtalan.
[…]
…egy biztos, hogy születésélménye és halálélménye is csak azért van, mert él. Ennek ellenére hierarchiába állítja az életet és a halált, az életből megtapasztalt halálélményét kivetíti a halál utánra, és azt mondja, hogy minden, ami a földi életünk, és minden, ami ahhoz kötött, ez a teljességvágy is többek között, kevesebb, alacsonyabb rendű, mint az a pillanat, ami után talán semmi sincs.
– Ez viszont egy politikai kérdés. Erről nagyon szívesen beszélek. Azért politikai kérdés, mert igenis van hierarchia, ezt én most tényleg megtapasztaltam. Eddig is tudtam, hogy van hierarchia, csak a demokratikus lényem, a demokratikus politikai meggyőződésem az ellenkező irányba vezet. Azt mondtam, persze hogy van hierarchia, mert nem mindenki születik Wagnernek, nem mindenki születik Anja Siljának, az emberek mégis egyenlők valamilyen szinten. Én azt állítom, hogy ez a közös szint a szenzualitásunk. Tehát az emberek – függetlenül a műveltségüktől, az életkoruktól – érzékszervileg azonos módon fogják föl a dolgokat, habár mégsem azonos módon élnek velük. De a törekvésük mindig azonosságra és azonosulásra irányul. Ebből aztán irigység, gyűlölet, szerelem és mindenféle más is származik. Változatlanul azt kell mondanom, hogy az egyenlőség sem kommunista, sem fasiszta, sem liberális demokrata alapon nem elképzelhető – ezek ugye politikai ötletek arra nézve, hogy a társadalom miként szervezhető meg –, mert igenis van hierarchia. Nemcsak a művészetben van hierarchia, hanem minden másban is van hierarchia. Tehát vannak előbbre való dolgok, mint ahogy azt már az antikvitásban is gondolták. Csak az antik gondolkodók egy csomó dologgal nem foglalkoztak, amivel mi már nem tudunk nem foglalkozni. A rabszolgákkal például nem foglalkoztak, azzal, hogy vajon a rabszolga is beleértendő-e a diktatúrába vagy a demokráciába. A nőkkel sem foglalkoztak, ők sem voltak beleértve. Férfitársadalom volt, amelyik a nemi azonosság alapján rendezte el a viszonyokat. Ma már ez legfeljebb csak gondolkodási mintaként, a gondolkodás emblémájaként lehet érdekes, másként nem. De hierarchia bizony van. Vannak előbbre való dolgok és vannak mellékesek. A posztmodern, mint egy nagy fűnyírógép, mindent szépen egyenletesre vágott, és a lenyírt füvet szertefújta. Csak hát ez is egy olyan kísérlet volt, ami nem sikerülhetett, mert ha minden ilyen egyenlő, akkor a ténylegesen egyenlő elemek között nincsen, nem lehetséges dialógus. S ha nincs dialógus, akkor állatok vagyunk. Baudrillard is egy állat, Derrida is egy állat, az összes populista francia filozófus, akik ezt az ötletet az amerikai egyetemeken széthintették. Párbeszéd ott van, ahol az emberek különbözők és különbözőképpen, különböző szinteken differenciálnak. Különben diktatúra van, különböző színű és különböző illatú.
– Várjon, nem válaszolt! Tehát hierarchia van, rendben van. De ez a hierarchia miért minősíti az életet az összes törekvésével, vágyával, szépségével, teljességről alkotott fogalmával kevesebbnek, mint ezt a néhány pillanatot – földi idővel három és fél percet –, amelyet maga átélt?
– Ezt nem tudom így kapásból megindokolni, csak utalok rá, hogy ezt nem egyedül én teszem, minden világvallás ezt tette eddig. Amit én úgy értelmezek, hogy az emberiség kultúrája, mindaz, amit az emberiség több ezer év írásos hagyományaként vagy akár szájhagyományként megőrzött és tapasztalataként fölhalmozott, arról szól, hogy bizony van egy túlvilág és van egy evilág, s a kettő között van különbség. A túlvilág maga a teljesség, az evilág pedig kevésbé érdekes, mert csupán árnya az előbbinek. Az evilágon nem mindegy, hogyan viselkedünk – tehát itt egy etikai komponens is belép –, mert ahhoz képest leszünk ilyenek vagy olyanok a túlvilágon, hogy miként viszonyultunk a teljességhez. Ezek ősi tapasztalatok, és csak ez a nagyon rövid, utolsó kétszáz év próbálta egy kicsit máshová tenni a hangsúlyokat.
– Az evilági életre.
– Nem, nem az életre, mert az élet mindenkinek fontos, hanem az értelemre. Mindenki életben akar maradni, önmaga a test akar életben maradni. Hiába határozom én el, hogy meg fogok halni, az utolsó pillanatban a testem dönt felőlem. Nem én, még csak nem is az orvosok, hanem a testem dönt. Az orvosok sem tudják megmondani, hogy bizonyos esetekben miért tudnak valakit visszahozni, más esetekben meg miért nem. És azok is, akiket életre keltettek, közlik velünk a beszámolóikban, hogy vissza akartak-e jönni, vagy nem akartak. Általában azok jönnek vissza, akik vissza is akartak jönni, de nem feltétlenül. Hogy én vissza akartam-e jönni, azt nem tudom becsületesen megmondani, mert azóta is több olyan élmény ért, ezek a rosszullétek, az anginás rohamok, amelyből az derült ki, hogy nem én döntök. A testem dönt helyettem. Az életenergiák döntenek, éppen erről beszélek, a nagy áramlás dönti el. És nekem azt kell csinálnom, ami el van döntve. De hát nincsen olyan világvallás, amelyik ne erről számolna be. Csak Istenként megnevezi a döntéshozót. Én nem nevezem meg, mert amióta visszatérítettek, még nagyobb bajaim vannak a megszemélyesített Istennel, hiszen ez megint csak materializálás. Olyasmit materializálunk, ami sejtésként vagy észleletként szenzuálisan bennünk él, de abban a pillanatban, amikor át akarjuk tenni, egymással meg akarjuk beszélni, kénytelenek vagyunk materiális formát adni neki. Éppen ezért nagyon nagy bajaim vannak vele, igyekszem elkerülni, hogy Istennek nevezzem. Mert abban a pillanatban az ember egy szakállas aggastyánra gondol.
– Ha ez így van, ahogy most megint elmondta, ha az igazi lét a halál után van, akkor a tömeges öngyilkosságot végrehajtó szektáknak van igazuk.
– Nem, nem. Ezek borzalmas erőszakot tesznek magukon és egymáson. Nem, ezeknek az embereknek abszolút nincs igazuk.
– Miért ne lenne? Elmennek a teljességhez, megfontoltan és önszántukból.
– Nem, nem. Én semmi ilyesmit nem helyeslek. Nem etikai meggondolásból nem helyeslem, hanem azért, mert ez nem a mi dolgunk. Mint ahogy a születés sem az én dolgom, ahogy a fogantatás sem az én dolgom, a halálom sem az én dolgom. Hát még a másik emberé.
– Magát idézem: „Már százszor önkezemmel véget vetettem volna az életemnek, ha nem lettem volna tekintettel azokra az emberekre, akiknek ez fájdalmat okoz”. Maga mondta!
– Nem feltétlenül erről van szó. Az én apám öngyilkos lett. Tudom, milyen súlyt helyezett ezzel rám. Én ezt a mintát nem akarom megismételni, az életem súlyát nem akarom áttestálni senkire. Ez egy elég egyszerű megfontolás. Ráadásul most már ettől a késztetéstől is nagyon messze állok, fényévnyi távolságra vagyok tőle. Persze, ha rossz helyzetbe kerülök, még mindig az öngyilkosság jut először eszembe, mint első megoldás. Ez mindenkinek eszébe jut, legalábbis Magyarországon sokaknak, sajnos. Először Polcz Alaine, Mészöly Miklós felesége, aki ugye pszichológus és hihetetlen élettapasztalattal rendelkező ember, tudatosította bennem, hogy ez egy rossz minta. És tessék leállni, ne tessék követni, mintegy kibeszélte belőlem. Az ember felnő, ne akarjon rossz mintát követni. Ne akarja továbbadni. És miután az egész életem arra irányult, hogy mindazt, amit az emberek dühből, irigységből és gyűlöletből adnak egymásnak tovább, lehetőleg ne adjam tovább – persze, hogy tovább adom, de lehetőleg ne adjam tovább –, hát akkor ezt se!
– Maga most kétféle erkölcsi megfontolásról beszél: az egyik az, hogy az édesapja öngyilkossága nagy súlyt rakott magára, és maga ezt nem akarja megismételni azokkal, akiket szeret. Az meg egy másfajta norma, hogy nem a mi dolgunk. Két különböző dologgal érvel.
– Nem, mert ha abból indulnék ki, hogy az élet a csúcs, maga a gyönyör, a teljesség, akkor gondolhatnám azt is, hogy ha engem nem részesített a társadalom, a szerelmem, a jó Isten vagy bárki ebben a gyönyörben, akkor jogom van elhagyni ezt a siralomvölgyet. Csakhogy ez nem így van vagy én nem így gondolom. Meg aztán miért ne lehetne két különböző érvem is. A siralomvölgyet így is, úgy is elhagyom. Kézzelfogható tapasztalatom van arról az erőről, amit Rilke is áramnak nevez, holott ő nem volt a klinikai halál állapotában, s tényleg áram. Mindenki hallja a saját vérének az áramlását. Egy ember szíve, amennyiben hetvenes pulzussal számolunk, naponta százezernyolcszázszor ver. Százezernyolcszázszor huszonnégy óra alatt. Tessék elképzelni egy izmot, amelyiknek ezt hetvenkét évig ki kell bírnia. Hát most én ehhez mit szólhatok? Hogy van egy izomcsomóm, amelyik ezt műveli, amelyet erek táplálnak, és hallom ezt az örökös ütést, áramlást, ha csend van, akkor hallom... Jó nagy zajt csinálunk, hogy lehetőleg ne halljuk. Hát ehhez nekem nincs hozzátenni valóm. Miként a szimbolista költők, csupán ámuldozhatok és dicsérhetem. De hát ezzel a dicsérettel együtt is, az élet siralomvölgy, minden véges, minden, amire vágyunk, csak pillanatokra teljesíthető be, ha egyáltalán beteljesíthető, és mégsem lehetünk tisztességtelenek. Pedig azok szeretnénk lenni, és azok is vagyunk.
– Van értelme az életnek?
– Hogy az életnek van-e értelme, vagy nincs, ez egy fogas kérdés. Én erre nem tudok válaszolni. Nagyon szívesen válaszolnék, ha tudnék, de csak röhögni tudok rajta.
– Például lehet, hogy az élet értelme azoknak a feszültségeknek az élvezete, illetve a hiányuk miatti elkeseredés, amelyeket az életünk különböző helyzetei hoznak. Ehhez mit szól?
– Igen, értem én. Ez megint csak ahhoz az örök vágyhoz tartozik, hogy lecsapoljunk még valami kis többletet abból a – nem tudom máshogy kifejezni – extratúrból, abból a fantasztikumból, amit az jelent, hogy vannak olyan pillanatok az életben, amikor az ember a teljességet éli meg, boldogságnak nevezi, élevezetnek, és hogy van a halál, ami maga a teljesség, és hogy ez az egész szövevényes rendszer egy olyan törvényes rendnek engedelmeskedik – bizony, hierarchikusan elrendezett törvényeknek –, amelybe nekünk csak nagyon kevés betekintésünk és még kevesebb beleszólásunk van. És ezért van bennünk a fausti vágy, hogy akár az ördöggel szövetkezve is belelássunk és belebeszéljünk. Olyan komplexum ez, amelynek különféle részei, hierarchikus szintjei vannak, ezért az embernek differenciálnia kell. A praktikus élet nagyon keveset valósít meg, nagyon keveset igazol boldogsággal vagy élvezettel, nagyon keveset adományoz abból a teljességből, amelyből a sejtés szintjén valamennyien részesülünk. Ezért mondja az ember, nemcsak a zsidó-keresztény kultúrkörben, de az iszlámban vagy a buddhizmusban még inkább, hogy ennek, ami itt van, nincs jelentősége. A buddhisták számára nincs jelentősége, hogy itt élünk. Kalkutta egyik utcáján valaki meghal. Istenem, hát éhen halt. Ez csak Teréz anyát érdekli, aki Albániából jött. A kalkuttaiakat nem annyira. Egyik nagy világvallás sem tulajdonít akkora jelentőséget a személyes életnek, mint mi a keresztény kulturában. És minél nagyobb jelentőséget tulajdonítunk a saját személyiségünknek, annál nagyobbak a nehézségeink. Mert annál inkább egyedül vagyunk. Ők sokkal inkább együtt vannak, egymással együtt, és együtt az istenségeikkel. Még a kivételeikkel, az extremitásaikkal, a gonosztetteikkel is jobban együtt vannak, mint mi a sajátjainkkal. Legalábbis innen így látszik. Hogy aztán onnan hogyan, azt nem tudom.
„…mit tesz a fény…” Október 16-án Nádas Péter 1959 és 2003 közt készült fotográfiáiból nyílik kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!