Vári György írásához
- Részletek
- Lánczos Vera
- 2012. november 10. szombat, 07:47
Vári György írása alkalmat ad arra, hogy számos olyan gondolkodási sémát górcső alá vegyünk, amely axiómaként forog a közbeszédben, kellő alap nélkül, s bár erre soha senki nem tett kísérletet, könnyedén megkérdőjelezhető. Közülük ma a következőket venném sorra:
1. a közép azt jelenti, hogy jobbra úgy kell nyitni, hogy balra zárunk;
2. a demokratikus intézményrendszer kiüresedése csak a politikusok felelőssége;
3. az a hit, hogy a „hideg polgárháború” létrejöttéhez és állandósulásához két félre van szükség;
4. hogy egy más politikai kultúra csak új szereplőkkel valósítható meg, a régiek meg veszélyeztetik ezt a törekvést;
5. hogy a mai Fidesz-pusztítás (ami tévesen a kétharmad szinonimája ebben a sémában) a korábbi kormányok „bűnei” miatt, sőt egyenesen Gyurcsány miatt sújtja az országot.
***
Azt írja Vári György Mihancsik Zsófiának, aki Ferenczi Krisztina felvetését vitatja, miszerint az összefogásnak gátja lenne bizonyos személyek, esetünkben Kuncze Gábor csatlakozása: „Ferenczi cikke végtelenül udvarias és tapintatos bírálat volt, némi önmérsékletet kívánt csak Kunczétól. Annyit bátorkodott csak kérni, hogy legyen tekintettel Bajnai elképzelésére, aki ’erős közepet’ szeretne létrehozni, hogy megpróbálja megszólítani az orbánizmusban csalódott jobboldaliakat, részben szavazatmaximalizálási céllal, részben pedig azért, hogy befejezhessük végre a ’hideg polgárháborút’. Ez szerintem dicséretes törekvés, és Kuncze személye a legkevésbé sem segíti elő. Azok jó része pedig, akik máig is hívei Kunczénak, alighanem nélküle is eltalálnak az Együtt 2014-hez.”
Ez az okfejtés szerintem több sebből is vérzik. Először is Bajnai nem ezt mondja, ez nem Bajnai véleménye, hanem Vári Györgyé, arról, hogy szerinte mit jelent a „közép”, s ebből von le gyorsan következtetést személyekre vonatkozóan.
Vári szerint az erős közép úgy jön létre, hogy a ma még orbánisták is csatlakoznak hozzá, persze csak akkor, ha az olyan politikusok, mint Kuncze, nem vesznek részt benne, mert a ma még orbánistákat ez biztosan riasztaná.
Szerintem viszont Bajnai másfajta középről beszél. Ő azt mondta, hogy a frissen létrehozott szövetség ambíciója az, hogy összefogás jöjjön létre a demokratikus térfélen. Nem riválisa akar lenni pártoknak, hanem olyan felület, ahol minden demokratikus formáció, a saját identitását megőrizve, egyesítheti az erejét a közös cél érdekében. Ezért aztán, szerintem, a közép, ebben a közelítésben, nyitottságot jelent: minden irányból a demokratákra számít.
Vári szerint ahhoz hogy megnyerjék a ma még orbánistákat, az kell, hogy gazsuláljanak nekik, ráadásul némi cinizmussal úgy fogalmaz: „Azok jó része… akik máig is hívei Kunczénak, alighanem nélküle is eltalálnak az Együtt 2014-hez.” Vagyis demokratáknak véli Kuncze támogatóit, akiknek ott a helyük, de azt elvitatja tőlük, hogy Kunczét is demokratának tarthassák. Sőt, ezeknek az embereknek a demokratikus elkötelezettségére apellálva azt várja el, hogy találjanak el nélküle is az E-2014 mozgalomhoz, mert szerinte csak így lehet boltolni azokkal a ma még orbánistákkal, akiknek nem tetszene Kuncze. Persze Vári ezt nem mondja ki szó szerint. Bizonyára ki is fogja kérni magának, hogy ezt olvasom ki szavaiból. Sajnálom. Ez következik a szavaiból. Mert tévedés ne essék, és ezt Krémer Balázs cikke alapján jegyzem meg, aki szerint a Mihancsik–Vári-vita a felszínen marad, hogy bizony itt lényegi kérdésről van szó, a demokrácia-felfogásunk mögött meghúzódó morális elvekről.
Ugyanis a szintén gyakran olvasható „majd megnézzük, ki mennyit hoz, mennyit visz” elmélet is arról szól, hogy fontosabb a ma még korántsem a demokrácia iránt elkötelezett jobboldaliak megnyerése, mint azok megbecsülése, akik már ma is azok, sőt ezeket az elkötelezetteket meghasonlásra is lehet kényszeríteni.
Az ilyen vélekedést nagy tévedés önmérsékletnek becézni, mert ez elvtelenség, ráadásul öncsalás. Ha a ma még orbánisták csak akkor hajlandók szembenézni azzal, amit az Orbán-kormány a demokratikus jogállammal tett, ha tiszteletben tartjuk az Orbán-kormány karaktergyilkos politikájának eredményeként létrejött érzületeiket, amelyek nem elvek és értékek következetes alkalmazásán alapulnak, hanem politikai propagandán, akkor mitől is lesznek ők a demokrácia valódi elkötelezettjei? Ha nem képes ilyen distinkcióra az E-2014, akkor nem fogunk tudni szakítani azzal a métellyel, amely leginkább mérgezi a magyarországi politikát, hogy ez végletesen manipulációra, hazugságra épül. És szerintem ez volt az elsődleges oka a jelenleg regnáló kormánypártok kétharmados hatalmának.
Értem én, hogy így elvész az a szép mítosz, hogy csak új arcokkal lehet új politikát csinálni. De ha nem azt kell elvárni a jövőben sem, hogy egy demokratikus kritériumrendszerhez viszonyítva ítélkezzünk politikai magatartásokról, személyekről, rendszerekről, visszamenőleg is, hanem továbbra is hamis beidegződésekhez igazodva, akkor a szembenézés a múlt hibáival elmarad. Márpedig a szembenézésnek mindenkire vonatkoznia kell!
Aztán: itt van a „hideg polgárháború” befejeződésének óhaja mint nyomós indok a szövetségre lépők zsűrizésénél. Csakhogy: a hideg polgárháborúhoz annak a Fidesznek a politizálása vezetett, amely 2002-ben azt hazudta, hogy csalás miatt nem nyert a választáson, miközben a választást maga felügyelte regnáló kormányként. Ezek után meghirdette „a haza nem lehet ellenzékben” doktrínát, s azóta végképp nem ellenfélként, hanem ellenségként kezeli a politikai riválisait. Nyíltan meg is fogalmazta ezt a stratégiát, amikor centrális erőteret hirdetett meg, és mára a kétharmadával gátlástalanul meg is valósította. Ebből következett, hogy aki ellenség, az negligálható, azzal nem kell vitatkozni, az nincs, csak mint megsemmisítendő objektum létezik. Ezzel egyszer és mindenkorra ki lehetett iktatni a demokratikus működésben nélkülözhetetlen értelmes politikai párbeszédet, versenyt. Így jutottunk el a mai helyzethez, amikor a biankó csekk kitöltésével hatalomra jutottaknak már végképp nem is kell törekedniük arra, hogy figyelembe vegyék, mit gondolnak mindazok, akikre a döntéseik vonatkoznak.
Azok közé tartoztam, akik megjósolták, hogy a Fidesz kétharmados győzelme után sem lesz béke, pedig sokan, tévesen, ezt remélték: ha engedik, hogy tegyék, amit akarnak, ezen az áron legalább nyugalom jön. Ezzel szemben a „háború” folytatódik, mert a kontroll nélküli politizálás igényéből világosan az következik, hogy nem képes és nem is fog nyugvópontra jutni addig, amíg a legkisebb olyan felület létezik, amely felett nincs hatalma, befolyása. Sőt, szeretné elejét venni, hogy valaha is legyen ilyen szegmens. Ezért nagy tévedés azt hinni, hogy ennek az állapotnak a létrejöttéhez nem elegendő egy szereplő, vagy azt, hogy véget vethet neki bármilyen, akár elvtelen gazsulálással tett gesztus is. És végtelen tévedés azt hinni, hogy ez a politika az erő demonstrálása nélkül megszűntethető. Sőt, arra kell felkészülni, hogy semmilyen mértékű választási győzelem nem fogja biztosítani azt, hogy ez a fajta politikai mentalitás elfogadja, ha kisebbségbe kerül.
Azt is írja Vári, Mihancsikkal vitatkozva, hogy nem gondolja senki úgy: „…nincs erkölcsi különbség a 2010 előtti kormányok és a jelenlegi között. Persze, hogy van, de nem ez a kérdés, hanem az, hogyan függ össze e kormányok ténykedése a jelenlegiével... Az intézményesült, vagyis a politikai működés normál állapotává váló (a szó legtágabb értelmében vett) korrupció épp azt bizonyította lépten-nyomon, hogy a törvény nem több írott malasztnál, hogy a dolgok valódi működését Magyarországon nem a jog szabályozza. A választópolgárok politikai rutinná vált átverése, a cinikus ígérgetések és az ezeket követő rendszeres kioktatások…” stb.
„Orbánnak megvan a dicstelen szerepe abban a történetben is, de komoly politikai analízis mégsem magyarázhat meg mindent a világon Orbán mértéktelen, démoni gonoszságával, amely a magyar demokrácia elháríthatatlan végzete volt, amelyből tehát semmiféle tanulságot nem lehet levonni.”
Vagyis lefordítva: igaz, hogy van különbség a 2010 előtti és utáni politika között, de azért nem oly jelentős, hogy ne lehessen szétteríteni a felelősséget, hogy ne lehessen hivatkozni a 2010 előtt kormányzó politikusok szintén hatalmas bűneire, annak érdekében, hogy kilökhessük őket a demokratikus összefogásból. Csak látszólag mellékes kérdés, csak látszólag néhány személyre vonatkozó ügy, hogy valóban szétkenhető-e a felelősség a mai állapotok bekövetkezéséért a 2010 előtti és utáni kormányok politikusai között. Mert többről van itt szó. De ehhez fel kell tenni a következő kérdéseket: Igaz-e, hogy a jelenlegi helyzet csak a politikusok felelőssége? Mi is a választóvíz? Tényleg nem húzható világos határ alkotmányossági vagy demokratikus kritériumok alapján politikai tettek és politikusi magatartások között? Én azt állítom, hogy van ilyen határ és jól megkülönböztethetőek a politikai magatartások a tekintetben, hogy beleférnek-e még egy demokratikus jogállam működésébe.
Ha már egy újságíró cikke (Ferenczi Krisztináé) adta az apropót a vitához, térjünk ki a sajtó és a közbeszéd formálóinak felelősségére is. A sajtómunkások és az elemzők hada, akik ezt a világos határt többségükben nem tartották elég fontosnak az elmúlt évtizedben ahhoz, hogy mércének tekintsék, vajon nem járultak-e hozzá mulasztásukkal a demokratikus kultúra romlásához? Van egy korszakos példája is ennek a negligenciának, a 2002-es választási csalásról szóló hazugság elfogadása. Ez a hazugság legitim „más” véleményként került a sajtó és az elemzők révén a köztudatba. Nem sikítottak fel, hogy itt a demokrácia alapjainak kikezdéséről van szó. Akkor vesztettük el először kicsit a köztársaságot.
De vehetjük a Vári által is használt fordulatot „Orbán mértéktelen, démoni gonoszságáról” is, amely szintén közszájon forgó kifejezés évek óta: Orbán eufemisztikus felmentésére szolgál tényleges felelőssége alól. Démonizálni annyit tesz, hogy aránytalanul felnagyítunk rossz tulajdonságokat, mértéktelenül negatív színben tüntetünk fel valakit vagy valamit, indokolatlanul. Ellenben Orbán Viktor valóban a jogállam és a demokrácia lebontásán ügyködött már ellenzékben is. Mára faktum, hogy be is végezte. Hogyan lehet akkor, visszamenőlegesen is akár, a jogos kritikát vele szemben ezzel a kifejezéssel minősíteni? Egyetlen politikai bírálat sem volt túlzó, sőt, a valóság rácáfolt a legtúlzóbb megállapításokra is. Vajon a valóság pontos leírásának hiánya, a valóságos politikai elemzések helyett a közvélemény pártpolitikai megfontolásokkal való traktálása mennyit javított vagy rontott a magyar állampolgárok demokrácia-felfogásán?
Vagy nézzük „az ellenzéknek mindenhez joga van, de felelőssége az országért csak a kormánynak van” doktrínát! Annak a vélekedésnek például milyen üzenete van, amely jellemző volt a sajtóban is, a szakértők megszólalásaiban is, hogy nincs morális felelőssége egy ellenzéki pártnak, amikor népszavazást kezdeményez általa is szükségesnek tartott – ez azóta nyilvánvaló lett – reformok ellen? Ma már ismert az, ami korábban csak sejthető volt, hogy ugyanez a párt kormányon ugyanazt fogja, csak sokkal agresszívebben, ráerőltetni az országra. Történeti tapasztalatként ez vajon segített vagy rontott a demokráciába vetett bizalom alakulásában?
Ám ne hagyjuk ki a számvetésből magukat a jogállami intézményeket sem. Például az alkotmányosság legfőbb őrét, az Alkotmánybíróságot. Az Alkotmánybíróság átengedte a reformintézkedéseket megtorpedózó népszavazási kérdéseket, azokat is, amelyek súlyos alkotmányos aggályokat vetettek fel. Ez sorsfordító volt abban a ciklusban. (Ma már az is tapasztalat, hogy 2010 után ugyanez az Alkotmánybíróság eltűrte a saját megcsonkítását, alkalmazkodik beszűkített jogköréhez, és egyetlenegy alkotmánybíró sem áll fel tiltakozásul a székéből, hogy ez már elfogadhatatlan, amit velük művelnek. Ez segítette vagy rontotta egy demokráciadeficites ország polgárainak hitét a demokratikus jogállam ethoszában?
És beszéljünk a civilekről is! Ki is gátolta őket abban, hogy aktívabbak legyenek? Ki gátolta őket, hogy részt vegyenek önkormányzati üléseken, OVB-üléseken, bírósági tárgyalásokon, tüntetéseken a rasszizmus ellen, avagy nagy számú jelenlétükkel vegyék elejét, hogy a nemzeti ünnepeket kereplőzők, füttyögők verjék szét? Kevesen voltak ilyenek. Miért kell ma azt hazudni, hogy nem volt módjuk korábban nagyobb társadalmi kontrollra törekedni?
Vári György azt is írja, hogy Mihancsik Zsófia szerint „… a jobboldal híveinek egyedül kell levetkezniük az orbánizmust, nekünk, nem jobboldaliaknak ezzel nincs dolgunk. Az alapértékek kapcsán kialakulni remélt konszenzushoz nekünk nem kell hozzájárulni semmivel, az újságírók és az új mozgalmak képviselői után a jobboldaliak is nézzenek magukba, a mi feladatunk nem több annál, hogy erre alkalomról-alkalomra felszólítsuk őket. Így képzeli?”
Szó sincs arról szerintem, hogy Mihancsik azt gondolná, hogy csak a jobboldalnak kell tanulságokat levonni. Nekik az orbánizmus antidemokratizmusával kell szembenézniük, és a maguk szerepével abban, hogy ez még ma is a támogatásukkal működhet. A demokratikus térfélen meg azzal kell szembenézni, hogy nemcsak a politikusok felelőssége az, ahol tartunk.
A hazugságokat kéne végre abbahagyni, beleértve az öncsalásokat, a hamis mítoszépítést és az ezek érdekében tett hamis gesztusokat.
Mert hamis mítoszra épít új politikát az, aki azt állítja, hogy a folyamat, amely a demokratikus jogállam intézményeinek kiüresedéséhez vitt el, csak a politikusok felelőssége. Mindannyiunk felelőssége. Nem a Kuncze Gáborok és a Gyurcsány Ferencek sara csak, hogy a Fidesz kétharmadra tehetett szert. Mindazoké, akik azt hitték, a lelátón ülnek, és csak a szavazás a dolguk. És mint azóta kiderült, számosan még szavazni sem mentek el: azt hitték, nem szavazni, az nem döntés a kétharmad mellett. Dehogynem volt döntés! Az utánam a vízözön döntése volt, és ez be is következett.
Végül kitérnék még egy közkedvelt sémára, a „kinek köszönhetjük a kétharmadot” címűre. Erre a „trendi” válasz úgy szól, hogy az előző kormányok bűnei hozták ránk a „dögvészt”. A Fidesz (értsd ezen a mai pusztítását) egyenesen Gyurcsánynak köszönhető. Még pontosabban: az előző kormányok, de különösen Gyurcsány tehet arról, hogy ilyen a Fidesz, és ezt műveli velünk. Szeretném nyomatékosan hangsúlyozni: a Fideszt és a Fidesz rombolását a Fidesznek köszönhetjük. Egy kétharmados kormány sem lenne végzetes az országra, ha demokratáknak lenne kétharmaduk. A Fidesz saját jogon antidemokratikus, saját jogon él vissza a joggal. Saját jogon bontotta le a demokratikus jogállamot. Saját jogon rombolja szét a gazdaságot.
Sokan felhívták a figyelmet arra, még 2010 előtt, a Fidesz ellenzékben is jól beazonosíthatóan destruktív és antidemokratikus politizálása alapján, hogy kormányon sem lesz másmilyen. Ezeket volt szokás démonizálással megvádolni. De legyünk tisztában a lényeggel: nem lenne kötelező a kétharmad birtokában sem visszaélni a joggal, a hatalommal. Vagyis szembe kell nézni azzal a ténnyel is, hogy a magyar demokrácia, a magyar társadalom nem volt elég éber, amikor engedte, hogy egy ilyen párt teljhatalomhoz jusson. Behunyta a szemét a sajtó, az elemzők többsége és a civilek is, akik közül számosan nyilatkoztak azóta úgy, hogy nem tartottak a Fidesz kétharmadától, mert azt remélték, majd jó kormányzásra használja fel. Vagyis nem ismerték fel ennek a pártnak a politikai természetét.
Ennek a szembenézésnek az elmaradása áll amögött, hogy ma is a politikusokat kezelik kizárólagos felelősként, egyedül őket teszik meg bűnbakká. Ezzel is szakítani kell!
És ha már megint nem az értékek és az elvek fognak számítani, ha már megint nem a demokratikus minimum elfogadása, hanem kombinációk, gazsulálás, öncsalás, hamis mítoszok adják a fundamentumot, akkor miden marad a régiben, és az új arcok is el fognak használódni.
A közép nyitottságot jelent, jobbról is, balról is demokratákra vár. Az erős közép más politikai mentalitást feltételez, olyat, amely konszenzusra, kompromisszumokra épül. Az ilyen mentalitással viszont nem összeegyeztethető demokraták kirekesztése a demokrácia reparálásából.
Ez a válaszom Vári Györgynek, tisztelettel!
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!