Már megint a kereszténydemokraták!
- Részletek
- Lévai Júlia
- 2012. november 17. szombat, 02:05
Elképesztő, hogy miközben a kormány semmit nem tesz az együtt élő emberek (= családok) valódi problémáinak megoldásáért, sőt, az óvoda- és az iskolarendszer még működő elemeinek szétdúlásával, a munkanélküliség félrekezelésével csak tovább rontja a helyzetet, a kereszténydemokraták folyamatosan a legbornírtabb ideológiai hecckampányokkal, uszításokkal jönnek elő. Ráadásul az unortodoxia folyamatos harsogása közben kifejezetten ortodox megoldások mellett kampányolnak. Hol arról beszélnek, hogy a női önmegvalósítás legbiztosabb módja a gyerekszülés (Harrach), hol azzal igyekeznek megbélyegezni a nem állami-egyházi jóváhagyással működő családokat, hogy nem családok (az összes többi). És persze állandó, kedvenc célpontjaik a homoszexuálisok. Nemrég Rétvári Bence államtitkár (figyelem! nem 92 éves!) is innen „dobbantott”, amikor végül oda érkezett meg, hogy az általa kereszténynek tartott szempontok szerint kell átalakítani az egyébként világi törvényeket. Rétvári szemlélete szerint az jelenti az igazi áldozatvállalást, ha – ortodox módon – elmegyünk az anyakönyvvezetőhöz. Ha ugyanis – unortodox módon – ezt elmulasztottuk, akkor „rendezetlen viszonyban” élünk, és abba pedig az államnak bele kell szólnia: „utólagos rendezésére” kell ösztönöznie minket. Most pedig ismét az a legfőbb gondjuk, hogy miként lehet megtámadni a szabad együttélési formák egyenrangúságát, a lepapírozottakkal szemben.
Mondanám, hogy hagyni kéne az ideológiai cirkuszaikkal való foglalkozást, hiszen tényleg tűrhetetlen, hogy a közvéleménynek egyfolytában a középkor végén már tisztázott kérdések újrajátszásával kell foglalkoznia, és azt kell latolgatni, hogy a világi törvényalkotásban a Biblia legyen-e mérvadó, vagy inkább a társadalmi önismeret. De ők vannak hatalmon, és ki tudja, Orbán milyen taktikai megfontolásokkal jöhet még elő, így van veszélye annak, hogy a családjog eddig elért, viszonylag korszerű színvonalát is sikerül lerángatniuk a maguk posványos és nem mellesleg családellenes szintjeire.
Ezért inkább azt mondom, hogy vitatkozni ugyan fölösleges velük, hiszen meggyőzhetetlenek, azt viszont érdemes végigvenni, hogy egyáltalán milyen kérdéseket, állapotokat érint, amibe folyamatosan belenyúlnak.
Mindenekelőtt szeretném megnyugtatni azokat, akik attól félnek, hogy a bezápult agyú politikusoknak még mindig nagy a bázisuk, mondjuk az idősebbek körében, és ezért jelentős társadalmi támogatásra számíthatnak. Nos, nem számíthatnak, mert a mára nagyjából harmincöt-negyven százalékban szabad házasságban élő fiataloknak is vannak szüleik, akik többsége pártolja a gyerekei döntését. A felvilágosultak aránya tehát jóval nagyobb, mint első nekifutásra látszik. A szülők a háború utáni generációk tagjai. Sokan közülük a hetvenes években már maguk is szabad házasságban éltek, esetleg egyedül is szültek. (Ha nem lennék olyan udvarias, most ide írnám annak a mára véresszájú antiszemitává és keresztény kurzuspropagandistává züllött újságírónőnek a nevét, aki a mai értékrendje szerint egykor „zabigyereket” hozott a világra.) De ha sokan meg is maradtak a hagyományos házasságoknál, a tapasztalataik alapján akkor is pontosan tudják, hogy egyetlen együttélés erkölcsössége vagy erkölcstelensége sem az anyakönyvvezető jóváhagyó megjelenésén múlik. Idézem ez ügyben egy vidéki, hatvanas nő gondolatait úgy általában a házasságokról. Véleménye természetesen nem egy reprezentatív minta része, de mindenképp jellemző hozzáállás:
„Na de hát látod, mire jó a férfiaknak a házasságlevél? Arra, hogy azután húsz-harminc év elteltével otthon nyugodtan böfögjenek, akkora hasat eresszenek, hogy csak úgy rengjen, és este elfelejtsenek fogat mosni. Figyelmetlenek legyenek és gorombák, de amikor jól beittak és rájuk jön a kangörcs, akkor ne érdekelje őket, hogy vágyik-e rájuk a másik, vagy nem vágyik rájuk. Ők rád akarnak mászni, és a nőnek, ugye, aki mellettük van, házastársi kötelességei vannak. A papír megmondta, hogy mindenben késznek kell lennie a másik szolgálatára. A férj az férj, a feleség feleség. Arra szerződtek, hogy mindent elviseljenek egymástól. De nem vagyok egyoldalú, és mondom, hogy nézd meg a nőket is, azok is mit művelnek. Ugyanazt. Mert papírral már egyiknek se kell, egy picit sem kell megdolgoznia a másikért. A másik megbecsüléséért. A papíron ott van, hogy birtokon belül vannak, és kész. Ettől kezdve mindenki úgy ereszti el magát, ahogy tetszik. Úgyhogy én pártolom, hogy a gyerekeim papírok nélkül élnek. Meg lehet nézni őket. A menyem tíz éve van együtt a fiammal – mert nekem akkor is a menyem, ha nincs róla papír –, de nincs olyan nap, hogy reggel ne sminkelje ki magát és ne tornázzon, legalább valamennyit. Neki nem fog mindene lógni, mire klimaxos lesz. De olyan sincs ám, hogy a szájuk mocskos lenne! Én náluk még veszekedést, ordibálást nem hallottam. Ezek mindennap elölről kezdik megbecsülni egymást, mert tudják, hogy a másik a saját elhatározásából van velük, és nem azért, mert egy vadidegen ember előtt aláírt egy szerződést erről. A lányomnak most éppen nincs párja, de biztos vagyok benne, hogy vele is így lesz.”
Fogalmam sincs, hogy az illető egyébként liberális-e vagy bármi egyéb, csak azt tudom, hogy vidéki, középkorú, s az eddigi életét beosztottként dolgozta végig. A sorsa annyiban szabálytalanabb másokénál, hogy a férje a szokásosnál korábban halt meg, így még ötven se volt, amikor megözvegyült. Az otthoni, második műszakot kénytelen volt komolyan venni, tehát jó háziasszony, sőt, „konyhatündér” lett – és tessék, ez egyáltalán nem akadályozza meg őt abban, hogy a természetes együttélési megoldások híve legyen.
Amit elmondott a lepapírozott, „ortodox” házasságról, az persze éppúgy nem feltétlenül érvényes ezek mindegyikére, ahogyan a nem ortodox házasságokra vonatkozóan sem lehet általánosítani. Az együttélés az együttélés, abban mindig érvényesülhetnek tipikus mechanizmusok, amelyek azonban nem fátumok. Csupán jellemző mechanizmusok, egy olyan közegben, amelyben nem egy, hanem két vagy több ember tart fenn egy közös életteret, ami mindenképp folyamatos összehangolódást, figyelmet kíván. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy ki az a két ember. Ahol testvérek élnek együtt, ott azok keseríthetik vagy boldogíthatják egymás életét az önzéseikkel, figyelmetlenségeikkel vagy az ellenkezőjével, ahol meg melegek, ott azok.
Mindezek mellett egyre nagyobb divat, hogy amikor megérett rá a helyzet, akkor az addigi családjuk, barátaik adják össze a házasulandókat, a hivatalosság mellőzésével – tehát az alternatív rítus iránt igény is megszületett. Az ilyen rítusok végigvitele pedig szép és erős kötés. Nem minden ámen kimondásához kell anyakönyvvezető vagy pap. Akinek fontos, az fusson a hivatalba, de akinek nem, annak ez a hozzáállása ne befolyásolhassa a családja későbbi sorsát.
És itt jön a témakörnek az a része, amely viszont már valóban a politikusokra tartozna, és ahol volna elég tennivalójuk. Például azon kéne dolgozniuk, hogy ne álljon elő az a merőben méltánytalan helyzet, amelyben a szociális helyzetüket vagy az öröklésük rendjét eltérően szabályozzák a törvények az egyébként azonos körülmények között élők közül azoknál, akiknek másmilyen vagy semmilyen se volt az esküvőjük. Egyszerűen nevetséges egy együttélés startjának pillanatát kimerevíteni, és annak az egyetlen momentumnak az alapján dönteni az együttélés további harminc-negyven évének a következményeiről.
A családi létnek – teljesen függetlenül attól, hogy lepapírozott vagy alternatív formáiról van-e szó – a mai szociális és munkaügyi körülmények között megvannak a maga legkevésbé sem súlytalan problémái. Volna mivel foglalkozniuk a kereszténydemokratáknak, és volna honnan venniük a példákat is. Ugyanis jóléti válság ide vagy oda, a demokratikus országokban – éppen a válság kikerülésére – a családtámogatásokban a modernitást tartják életben, és nem az ortodoxiát. Köztudott, hogy a világban ott nőtt meg a gyerekvállalási kedv, ahol elősegítették, hogy a nők a szülés miatt ne essenek ki hosszan a munkájukból, és ahol az apákat is emancipálták szülőként. Tehát éppen fordítva van, mint ahogyan a bezápult agyú kereszténydemokraták gondolják: nem a szüléstől jön létre a női önmegvalósítás, hanem az önmegvalósítás teszi lehetővé a szülést.
Ahol mindkét szülő vállalhat részmunkaidőben munkát anélkül, hogy le kéne mondania a kisgyerek után járó állami támogatásról, ott sokkal gördülékenyebben létezik a szimmetrikus családmodell. Sok helyütt a szülők számára közösen igénybe vehető és egyúttal rugalmasan megosztható szabadságot biztosítanak a gyerekek születése után, a fizetett szabadságokat azonban csak úgy adják meg, ha azt egy ideig az apák is kötelezően felhasználják. Portugáliában például a szülők csak úgy kapják meg a teljes fizetéssel járó, huszonegy és fél hetes, szülés utáni fizetett szabadságot, ha mindkét szülő vállal minimum harminc napot. Ha ezt nem teljesítik, az összes fizetett szabadság lecsökken tizenhét hétre. Hollandiában az anyák külön igénybe vehetnek négy hónapot, de ez után a két szülőnek egyenlő arányban kell megosztania a fizetett szabadságot. Németországban a szülői szabadság tizenkettőről tizennégy hónapra hosszabbodik, ha az apa legalább két hónapot igénybe vesz.
Hol a magyar kormány koncepciója arról, hogy nálunk melyik modellt érdemes bevezetni?! Kik ügyködnek ezen a törvényjavaslaton, és hol tartanak a kidolgozásában?!
A konzervatív törvények miatt az Unión belül Magyarországon a legalacsonyabb a kisgyermekes anyák foglalkoztatottsága: az átlagos 55,8 százalékkal szemben nálunk az anyáknak csupán 31,3 százaléka dolgozott, amivel az utolsó helyen állunk. Emellett a részmunkaidős lehetőségek is itt a legkidolgozatlanabbak (mit tett az eltelt két évben ez ügyben a kormány?!), és ezért a szülés után még azok a felsőfokú végzettséggel rendelkezők sem maradhatnak benn legálisan a munka világában, akik a gyerekek alvásidejében, otthon is tudnának végezni valamennyi munkát. Éppen annyit, amennyivel a munkaadó is jól járna, az állami bevételek is szaporodnának és a szülők is megtarthatnák a nyitottságukat és rugalmasságukat.
Na de, mint látjuk, a magyar kereszténydemokraták nem azért vállaltak állami feladatokat, hogy az emberek jobban járjanak az ő tevékenységeik révén. A „jól járni”, de általában véve a pénzügyekkel, a gazdasággal is foglalkozni, az ő a szemükben alighanem valami alantas, undorító és nagyon prózai dolog. Az igazi mindig csak maga a szellem, a spiritualitás.
Amit még érteni lehetne, ha mindnyájan egy kolostorban lennének szerzetesek. De nem azt vállalták, hanem azt, hogy nagyon sok pénzért az állam ügyeit igazgatják.
Ennek fényében pedig igazából egyetlen kérdésünk lehet: miért is képtelenek arra, hogy azért a sok pénzért ne az anyag és a szellem kettévágását tekintsék a feladatuknak, hanem azt, hogy végre szellemes megoldásokat találjanak az anyagiakra?
A választ egyfelől a T. Olvasóra bízom, másfelől viszont a kérdést mint szembesítési lehetőséget ajánlom a közszolgálati, valamint az egyéb hivatásos kérdezők figyelmébe. Legalább tessék szíves lenni prezentálni a nézőközönség előtt, hogy az eddigi működésük során a kereszténydemokraták aztán végképp semmit sem csináltak a létező családok valódi gondjainak megoldásáért. De még az eszményiért sem, hiszen ma már a világban rég nem az az eszmény, amit ők a komplexusos agyukkal napra nap elképzelnek.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
