Elzárkózás a nemzeti hagyománytól*
- Részletek
- Sándor Klára
- 2010. július 03. szombat, 05:43
Érdekes reakciókat vonzott Szőcs Gézának, a NEM kulturális államtitkárának megjegyzése arról, hogy ő maga is kíváncsi, vajon kiállja-e a finnugor rokonság tézise a genetika próbáját. Nem lett belőle vihar, bár mindenhol Európában lett volna. Nehezen képzelhető el, hogy ne lenne óriási felzúdulás abból, ha a brit kulturális miniszter megjegyezné, hogy kíváncsi, vajon a genetika igazolja-e, hogy az angol nyelv germán eredetű, esetleg a francia kultuszminiszter jelentené be érdeklődését az iránt, hogy a francia újlatin mivoltát vajon igazolja-e a genetika is. Kétlem, hogy szegény politikusra nem zúdulna rá a Királyi, illetve Francia Akadémia, lelkesen megtámogatva egyébként a kritikus közmédiumoktól.
Nálunk nem kell ilyen következményekkel számolni. A közmédia nyilván el van foglalva saját átlojalizálásával, ezt az előzmények alapján így vártuk, értjük. De mély csöndben maradt az MTA I. osztálya, amely az irodalmárokat és nyelvészeket fogja össze, egy árva hangot nem szólt az MTA Nyelvtudományi Intézete, és hallgatott a számtalan magyar felsőoktatási intézmény valamennyi elméleti, általános nyelvészeti, magyar nyelvi, nyelvtörténeti, uralisztika – és egyáltalán: bármilyen nyelvészeti – tanszéke. A megjegyzést elengedték a fülük mellett a történészek, a régészek és az archeogenetikával foglalkozók – ez utóbbi teljesen érthető, nekik egy ilyen kijelentés újabb forrásokat ígér, bolondok lennének lemondani róla, különben is, már 2008-ban tisztességgel megírták a Magyar Tudományban, hogy az archeogenetika fontos kutatásokat végez, de abból ugyan ilyen kérdésekre garantáltan nem lesz válasz.
És ez a méla csönd bizony rossz jel. Azt vetíti előre, hogy az Árpád-ház jelvényei, a korona, Trianon megítélése után a magyar nyelv korai története is pillanatokon belül bekerül a politikai törésvonallá züllesztett témák sorába.
Erre mindig nagy esély mutatkozott, és a szélsőjobb számára eddig is identitásképző elem volt a „finnugrizmus”-ellenesség: hosszú hagyományra építve lehet a zsigeri ellenszenvet szavazatokra váltani, hiszen a „finnugor rokonság” gondolata a 18. század óta képtelen helyet találni magának nemzeti identitásunkban – minél inkább jobbra billen a társadalom, annál kevésbé. A „halzsíros atyafiság” elleni tiltakozás különösen erős volt a millennium körüli identitásépítő évtizedekben – ezt az időszakot „ugor-török háborúként” is emlegetik –, a kommunizmus évtizedeiben viszont jórészt csak a magyar emigrációban volt jelen, legerőteljesebben Dél-Amerikában. A rendszerváltás után azonban nyomban hazaköltözött: a kilencvenes évek elején Szegeden már részt lehetett venni a Japán-Magyar Hídfő Társaság rendezvényén, ősmagyar lakomán és a Nagy Szittya Történelmi Kongresszuson is, megjelent a Szittyakürt és számos ezoterikus nyelvészkedő könyv. Ezek egyetlen közös mondanivalója az, hogy a „finnugrizmus” kommunista trükk, esetleg még Habsburg is, és lényegében tök mindegy, hogy japán, szkíta, ujgur, sumer vagy mik vagyunk, csak finnugor ne legyünk már, az Isten szerelmére. Az itt-ott felbukkanó Attila-sírok, a Barguzinban föllelt Petőfi, az ujgur paprikáscsirke-recept mint rokonsági bizonyíték, az elsüllyedt atlantiszi meg a szíriuszi kilenccsavarodó magyarok, pilisi földcsakrák és a negyvenezer éves magyar írásbeliség mellett a szakma a kötelező anti-finnugrizmusra is legyintett, elvégre tényleg nem maradna ideje kutatásokra, ha minden fantazmagóriát cáfolgatni akarna, miközben a fantazmagória-hívőket mélységesen nem érdeklik az észérvek meg a tudományos módszertan.
A helyzet azóta messzemenően fokozódott: a „finnugrizmus”-ellenesség pártpolitikai majd parlamenti képviseletet kapott, s ezzel elérkeztünk az utolsó pillanathoz azt illetően, hogy megpróbáljuk a racionális diskurzus felé terelgetni a nyelv és a nép, a kultúra és a genetika, a történelem és a jelenkori identitás viszonyának kérdéseit. Ebben a helyzetben nem tesz jót, ha az akadémiai élet ücsörög a klubjaiban, és legfeljebb egymásnak morog kicsit, amikor immár nem szélsőjobbos rendezvényen hangzik el a finnugor elmélet genetikai próbájának ötlete, hanem kulturális államtitkári programként.
Tévedés ne essék: a felelősséget nem lehet a politikusokra kenni. Mindenkinek joga van a kíváncsisághoz, még akkor is, ha az ember államtitkár, nincs ezzel semmi baj, sőt azzal sincs, ha egy költő, az irodalom és nem a fűrészporos történeti nyelvészet embere nyilvánosan véleményt formál – egyébként sok ezer más laikushoz hasonlóan – egy tudományos kérdésről. Vannak, akik szerint ez azért kicsit kínos, szerintem nem föltétlenül, hiszen az ország kilencvenöt (vagy még nagyobb?) százaléka hasonlóképpen értelmezi a nyelvrokonságot. Ha kínos, akkor a magyar közoktatásra nézve kínos a dolog.
Az elmaradt reakciók viszont azt sugallják, hogy a politikai igazodás a kérdéssel hivatalból foglalkozók csöndben maradó többsége számára máris fontosabb, mint a saját szakmájuk becsülete. Nem hiányolok tüntetést a minisztérium előtt, sem kioktató, lekezelő nyilatkozatokat – csak udvarias, ámde egyértelmű, tiszta beszédet és állásfoglalást, annak jelzését, hogy a magyar humán tudományosság megbecsüli saját tudását, szakmáját, tanárait és tanítványait. A szakma felelőtlensége, ha sunnyog, és nem teszi világossá, hogy a nyelvészetnek ugyanúgy vannak szakmai szabályai, mint mondjuk a fizikának, és ugyanúgy sok tanulást igényel a művelése. Miképpen nem válhatnak politikai lojalitás kérdésévé az atomfizika alaptézisei, azonképpen nem lehet politikai lojalitás kérdése az sem, hogy mit gondolunk a magyar nyelv történetéről.
A reakciók azonban mégsem maradtak el teljesen: a megszólaló néhány nyelvészen kívül a közösségi portálokon, körlevelekben, blogokban azonnal megjelent a cikizés és az ellenharsogás. Ez önmagában szintén nem lenne baj, ha a cikizők és ellenharsogók ismereteik alapján esnének neki a délibáboskodásnak. Egyre inkább azt tapasztalom azonban, hogy az ellentámadás nem a józan ész és a tudás védelmében, hanem szintén politikai alapon érkezik – s ez már nem pusztán a magyar nyelv finnugor eredetére vonatkozik, hanem hun-hagyományra, székely írásra, Trianonra vagy bármi másra, amit a szélsőjobb nagy kedvvel tesz saját identitásának jelzőjévé.
Ez a „kesztyűfelvétel” pecsételheti meg végképp az érintett kérdések sorsát: a „nyelvrokonság” (székely írás, hun-hagyomány stb.) problematikája ugyanis innentől kezdve végképp kikerül a tudományos beszédmód hatóköréből, s áldozatul esik a politikai polarizációnak: nagy az esélye annak, hogy a politikai hovatartozás döntse el, ki mit gondol a magyar nyelv származásának kérdéséről. Talán már nem is a vészterhes jövő, hanem a kiábrándító jelen, hogy kialakuljon az a közítélkezési gyakorlat, mely szerint aki magyar, az nem finnugor – az egyik oldal szerint –, aki meg nem finnugor, az szélsőjobbos – a másik oldal szerint.
Pedig messze nem így van. Kutatási témáim – kezdetben a magyar nyelv honfoglalás előtti török kapcsolatai, aztán a székely írás – velejárója, hogy sok élénk fantáziájú tudóskodóval találkoztam már életemben. Személyesen is – ellentétben azokkal, akik épp a találkozások hiánya miatt könnyedén sztereotipizálják az ábrándos nézeteket vallókat szélsőjobbosnak. Kétségtelen, vannak közöttük másokat rágalmazó, fröcsögő politikai bérencek, vannak köztük megélhetési nacionalisták (tudjuk, az ősmagyar-biznisz jól fizet), vannak ordas eszméket vallók, vannak köztük elszánt hagyományápolók, és vannak kedves, lelkes emberek, teljesen ártalmatlan érdeklődők, akiket megszédít annak a lehetősége, hogy végre föltárul előttük a „titok”, s ősi dicsőségünk fényárral töri át az éji homályt.
Az, hogy a szélsőjobb harcos hívei között kötelező anti-finnugristának lenni, nem jelenti azt, hogy mindenki, aki kételkedik a „finnugor-elméletben”, ahogy a kétkedők nevezik, szélsőjobbos lenne. Mert a nemzeti romantika iránti vonzódás nem politikai hovatartozás, de nem is szellemi képességek vagy jellem kérdése. Jó néhány felvilágosult, magas képzettségű, igen értelmes orvos, mérnök, matematikus – de akár nem nyelvész bölcsész – ismerősöm van, akik nem hadakoznak ugyan a „finnugor-elmélet” ellen, de annyira szeretnék, ha nem lenne igaz. Nem az alapján szavaznak egyik vagy másik politikai pártra, hogy melyik szolgáltat nekik csábosabb magyar krónikát, de enyhén elszomorodnak, ha azt mondom, hogy hát bizony nincs nyelvész, sem itthon, sem a világon máshol, aki a magyart ne a finnugor nyelvek közé sorolná. Ez van. Elfogadják, de azért jólesik nekik, ha hozzáteszem, hogy persze a honfoglaló magyarok kultúrája meg echte török volt, és hogy a nyelvek rokonságának a világon semmi köze nincs a népek rokonságához.
Uráli nyelvek
Külföldi barátaim erős értetlenkedéssel szemlélik e sajátos szociálpszichológiai jelenséget. Számukra egyszerűen értelmezhetetlen, miért lázong a 21. században egy ország az ellen, hogy az ő nyelvének az őse több ezer évvel ezelőtt mely más, ma élő nyelvek ősét beszélő népek közelében élt. Amikor az ember belekezdene a „halzsíros atyafiság” elleni berzenkedés elmagyarázásába, és hogy nem a nyelv eredetével van itt a fő baj, hanem azzal, hogy azt hiszik, akkor mindenféle bogyóevő, halfaló, műveletlen népek rokonai is volnánk, az értetlenkedés csak fokozódik. Mert hát a halzsíros atyafiság ma történetesen Európa „bezzeg-országát” jelenti, a minden szempontból éltanuló finneket. Mi a magyarok baja az ijesztő dinamizmussal élre tört finn gazdasággal, Európa egyik legkiegyensúlyozottabb demokráciájával, legbiztonságosabb szociális ellátórendszerével, az egész világon példaként emlegetett finn oktatási modellel? Komolyan a kirgizek, a kazakok, az özbegek lennének a példa, a maguk finoman szólva is „demokráciahiányával”, személyi kultuszával, etnikai türelmetlenségével? Mert ugye, ha a korai magyar történelem tudományos kérdés, akkor ideológiai alapon ne írjuk át. Ha meg ideológiai alapon akarunk rokonokat választani, a finnekkel garantáltan jobban járunk.
Na persze külföldi barátaimnak könnyű értetlenkedni. Ők nem „a tejillatú puszta” mondáin, a Tisza hullámai alatt hármas érckoporsóban pihenő, a halászlegény furulyáját hallgató nagy király meséjén, Zéta történetén, nem a csodaszarvas föl-fölvillanó, csalogató alakjának bűvöletében nőttek föl. Mi meg igen. A fene se akar ezekről lemondani az explozívák előtti denazalizációt kísérő zöngésedés kedvéért. Nekünk, orientalistáknak könnyű: kutatásunk tárgya százezerszer érdekesebb a sok blődségnél, amit a dilettáns irodalom összehord, úgyhogy egzotikum-igényünk bőségesen kielégül a tudományos munkálkodás által, szemben azokkal a tömegekkel, amelyeknek a finnugor nyelvrokonság miatt az egykori szókincs cirbolyafenyői meg a szabályos hangmegfelelések maradnak, a többes szám jelének eredetéről már nem is beszélve. Mindez Attila világhódítása helyett.
Itt az ideje, hogy érzékenyebbek legyünk a lélek dolgaira. A liberális és baloldali politikusokat mindenhol a világon azzal ostorozzák – joggal – a liberális és baloldali beállítottságú nyelvészek, hogy képtelenek elmesélni az embereknek, milyen világot szeretnének: a ráció könyörtelen uralma alatt megfeledkeznek arról, hogy a választók nem vázlatpontokba szedett, mégoly okos programokra szavaznak, hanem a jövő történetére. Nem költségvetési mutatók, autópálya-kilométerek, strukturális reformok érdeklik őket, hanem hús-vér emberek, jók és gonoszok, a saját életük és nem „az állam” nyűgei.
Itt az ideje, hogy érzékenyebbek legyünk a hagyományainkra. Természetesen engem is zavar, ha egy politikai erő úgy dönt, hogy megpróbálja kisajátítani a magyar történelmi szimbólumok újabb és újabb elemeit. Az viszont kifejezetten dühít, ha a nemzeti szimbólumok és hagyományok kisajátításához a kisajátítást elszenvedő oldal ostobán asszisztál. A kisajátításhoz ugyanis két félre van szükség: az egyik einstandol, a másik meg ebbe beletörődve lemond a szimbólumról, lemond a saját mítoszairól, irodalmáról, kulturális örökségéről. Ezzel válhat politikai törésvonallá a kokárda hordása, a zászló kitűzése a nemzeti ünnepen, s adott esetben a székely írás, a hun hagyomány vagy Anonymus mondáinak egyáltalán a megismerése is.
Pedig a kisajátítás, az újabb ütközőpontok létesítése ellen egyetlen védekezés lenne: politikai hitvitából értelmes beszéddé fordítani a korai magyar történelemről – a magyar történelemről – folyó diskurzust. Ma ennek alig látszik esélye. Az egyik tábor megalapozatlan, igazolhatatlan ábrándokban él, sem a tudományos érvelés, sem az adatok, sem a sok évszázados magyar kutatás eredményei nem érdeklik, ugyanis nem tudni vágyik valamit, hanem hinni akar valamiben. Ezt a hitet, kötődést, ábrándozást alakítják politikai vonzalommá és voksokká a jobboldali pártok. Hihetetlenül könnyű dolguk van: a magyar közoktatás sem kritikusan gondolkodni nem tanít, sem élménnyé nem hajlandó tenni a tanulást, tehát ha valaki a tudásban örömöt keres, az nem a hivatalos tananyagban fog kutakodni. A magyar akadémiai élet néha megkísérel a nagyközönség számára is fogyasztható ismeretterjesztő könyveket kiadni, de keveset próbálkozik, és érzékelhetően nem is igazán sikeresen. Így mindazok, akikben minimális romantikus hajlam van, szívesebben fordulnak a mondákhoz, mint a számukra emészthetetlen szakirodalomhoz.
Az értelmes beszéd minimális esélye akkor foszlik végleg köddé, ha a jobboldal politikai riválisai és szimpatizánsaik elfogadják a jobboldali pártok forgatókönyvét, és megismerés helyett politikai dühvel vetik rá magukat a jobboldalnak oly kedves identitástémákra. Sajnos máris vannak jelei, hogy a jobboldal politikai riválisai és szimpatizánsaik sem több ismeretre és erre alapozott érvelésre vágynak, hanem megelégednek azzal, hogy aki korai magyar történelemmel, rovásírással, hun hagyománnyal foglalkozik, az minimum habókos, de leginkább gyanús, mert számukra már magukból a témákból is valamiféle kripto-jobboldaliság árad. Ez azért különösen szomorú, mert a reformkori nemzetalkotást s később a nemzeti hagyomány megteremtését liberális politikusoknak, szabadelvű értelmiségieknek köszönhetjük. Magyarországnak és a magyar liberalizmusnak is jót tenne, ha megismerné saját nemzeti és politikai örökségét.
Talán van mégis remény. A 2002-ben pártjelvénnyé koptatott kokárdát mára nagy nehezen sikerült visszaszereznie a nemzetnek – használjuk nyugodtan ezt a szót, hiszen mindannyiunké –, de az Árpád-ház zászlaja elveszett a gyalázat miatt, amit műveltek vele, a turul szintén, s előbb-utóbb ez lehet szegény székely írás és ne adj isten, a csodaszarvas sorsa is.
Sem hazudnunk nem kell, sem a forráskritikától eltekintenünk, sem kóklerkednünk. A magyar nyelv finnugor kapcsolatai nem állnak ugyanis ellentétben Attila örökségével: csak le kellene végre választanunk a történelmünket kulturális identitásunk történetétől. Ma a társadalom egyik része hároméves, és készpénznek veszi a regéket, másik része cinikus hétéves, aki azzal froclizza kárörvendően hároméves testvérét, hogy Mikulás nincs is. A vége garantáltan verekedés és bőgés, miközben a legtöbben meg ötévesek szeretnének lenni, akik vágynak a mesére, de már képesek fölfogni, hogy az nem a valóság. Kérdés, hogy lesz-e elég felnőtt írástudó, aki mindezt megérti.
* Cikkünk egy sorozat első darabja. A következő írásokat szombatonként olvashatják a Galamusban
