Egy kis politikai filozófia


A magyar Országgyűlés disznófejű nagyura nemrégiben dühödt támadást intézett az Alkotmánybíróság ellen, külön is megtámadva korábbi meghatározó vezetőjét (a későbbi köztársasági elnököt), pedig akkor még előtte voltunk a választójogi szabályok alkotmányossági vizsgálatának és elutasításának. (Mellesleg ez utóbbi nem bizonyítja azt, hogy Magyarország jogállam lenne, csupán azt, hogy ennek még megvannak a formalitásai: a kormány nyíltan kimondta, hogy ha akarná, a szabályokat az alaptörvénynek hívott alkotmányba iktattathatná a kétharmados parlamenti többséggel, vagyis nem az alkotmánybírósági döntés miatt mond le róluk, hanem pusztán kalkulatív célszerűségből.) Bírálata szerint a testület működése, úgymond a parlamentarizmus alapelveit felrúgva, a törvényhozásnak „kvázi fellebviteli fóruma” lett, amely senkinek sem tartozik elszámolással: „És ezzel a helyzettel nemegyszer vissza is éltek, a láthatatlan alkotmány nevű istenség papjainak teokratikus hatalmát hozva létre a népszuverenitás felett.” A nagyúrnak láthatóan meg sem fordul a fejében, hogy ha az Alkotmánybíróság nem így működne, akkor a létezése egyáltalán fölösleges lenne, hiszen annak értelme éppen az, hogy a testület fölülbírálhatja az országgyűlési döntéseket. (Bár lehet, hogy eszébe jut, csak egyelőre még nem tartja célszerűnek kimondani.) A szóbanforgó korábbi vezetőt egyébként egynémely dolgaiért időnként magam is bíráltam, s a „láthatatlan alkotmány” fogalmáról például mindig is az volt a véleményem, hogy alkotmány csak egy van, az pedig látható; ha azonban azt értette rajta, hogy az alkotmánynak (mint általában a törvényeknek) nemcsak betűje van, de szelleme is, akkor a fogalom értelmesnek és helyénvalónak mondható. Hogy azonban a népszuverenitással ellentétben állna ez a helyzet, az nagy tévedés, s a következőkben éppen ezt kívánom bemutatni, persze nem a nagyúr számára, akinél ugyanis fordítva érvényesül a régi szabály: amikor az isten hivatalt adott neki, nemhogy nem adott neki észt is hozzá, hanem a korábban még meglévő eszét is elvette. Politikafilozófiai rövid fejtegetéseim az olvasóknak szólnak.

Az államhatalomnak különböző döntési fórumai vannak a hatalmi ágak megosztása, a fékek és ellensúlyok rendszerében, s mindegyik a népszuverenitás elve alapján működik. Éppen kölcsönös viszonyuk és egyensúlyuk garantálja, hogy a népszuverenitásnak egyetlen fórum se tudjon fölébe kerekedni, s hatalmát ne tudja korlátlan önkényeskedéssel gyakorolni. Ez magára a leginkább demokratikusnak tekintett fórumra: a népgyűlésre is vonatkozik. A múltkor már írtam arról, hogy az athéni demokrácia népgyűlése (a népszuverenitás közvetlen hordozója), amely egyszerre gyakorolta a legfőbb törvényhozói, végrehajtói és bírói hatalmat, mégpedig – ebből következően – bármikor tetszés szerint megalkotott és módosított szabályokkal, vagyis voltaképpen minden szabály nélkül önkényeskedve, hogyan sodorta végül katasztrófába az államot és a népet. Rómában ez azért nem történhetett meg, mert ott a szuverenitás két birtokosa, illetve hordozója, a szenátus és a nép (senatus populusque Romanus, SPQR) kölcsönösen korlátozta egymás hatalmát, mely tény – amint erre már Polybios rámutatott – a római res publica szilárdságának és fölemelkedésének legfőbb alapja volt.

Hogy a puszta többségi szavazások, amennyiben teljes korláttalansággal, vagyis önkénnyel alkalmazzák őket, hogyan vezetnek a „többség zsarnokságához” a modern demokráciában is, azzal kapcsolatban sokszor szoktunk utalni Tocqueville klasszikus művére. Én azonban most valaki egészen másra fogok hivatkozni, mégpedig a magyar jobboldalon közkedvelt, liberalizmusellenes Carl Schmittre, akinek morális kvalitásairól megírtam véleményemet A Gonosz birodalmai című könyvemben, jogfilozófiai műveltségét és éleselméjűségét azonban sosem vonnám kétségbe. Ő többek között a következőket írja a többségi, ezen belül a minősített (pl. kétharmados) többségi szavazások rendszerének elvi jellegű érvényességéről: „Az egyszerű többséghez járuló további szavazatkvantum követelményét nem a demokratikus alapelvekkel és még kevésbé az igazságosság, emberség és értelem logikájával lehet indokolni, hanem az adott szituáció gyakorlati-technikai mérlegelésével. ... Látszólag tehát a többségszerzés megnehezítése követelményének következtében minden esetre egy újfajta mindenkoriság és pillanatnyiság lép fel: a magasabb rendű törvény (alkotmány) akkor egyszerűen a mindenkori kétharmados többség mindenkori akarata. ... Nem lehet ünnepélyesen az alkotmány védelme alá helyezni a házasságot, a vallást, a magántulajdont, és egy és ugyanazon alkotmányon belül kinyilvánítani, hogy ezek legális módon félresöpörhetők. ... Minden, mégoly forradalmi vagy reakciós, romboló, államellenes, németellenes vagy istentelen cél is engedélyezett, és nem tagadható meg tőle az esély, hogy legális úton el lehessen érni.” (V.ö. Legalitás és legitimitás, II. fejezet, 1. pont.) Vagyis pusztán többségi szavazások, így akár kétharmados szavazások, még nem tesznek legitimmé, hanem csupán legálissá bizonyos célokat és törvényeket. Egy egyszerű, bár persze kiélezett, épp ezért könnyen belátható példával: ha a magyar országgyűlés holnap kétharmados többséggel az alaptörvénybe iktatná az emberevés szabadságát, attól az csak legális lenne, de nem legitim. És az országgyűlés számos olyan szabályt csakugyan törvénybe is iktatott, amely ugyan nem ilyen abszurd módon végletes, de hasonlóképpen illegitim. Erről szintén írtam már korábban (Legalitás és legitimitás I-II.).

Schmitt sajnos túlságosan jogpozitivista (az adott, ún. pozitív jogot mintegy fetisizáló) álláspontja nem teszi lehetővé számára, hogy meglássa e konstelláció végső elvi alapjait. Ez annál különösebb, mivel kedvenc politikafilozófusa, a nagy Thomas Hobbes művében megtalálhatta volna őket, ha akarja. Az ott „uralkodónak” nevezett szuverén ugyanis Hobbes szerint (és ez így is helyes szerinte) minden politikai hatalommal korlátlanul rendelkezik, így a törvényhozói, végrehajtói és bírói hatalommal is, mert a társadalmi szerződésben az emberek az összes ilyen jogukat átruházták rá, aminek következményeként: „[A]z uralkodó semmilyen cselekedetét nem lehet alattvalóival szemben elkövetett jogtalanságnak tekinteni, és senkinek se szabad igazságtalansággal vádolnia őt. ... Az uralkodó jogainak tehát csak az szab korlátot, hogy ő maga Istennek alattvalója, miért is köteles a természeti törvényeket megtartani.” (Leviatán, II. rész, 18, 21. fejezet.) Lám, a teokratikus szempont az egyébként megrögzött ateista Hobbesnál is megjelenik! A középkori skolasztikában ismert fogalom volt az „isteni jog” vagy „isteni törvény” fogalma, amelyet a későbbiekben a „természetjog” vagy „természettörvény” fogalmával helyettesítettek. És ezt különös módon már Szent Pál egyik híres passzusával is meg lehetett volna indokolni, a Róma-beliekhez (az ottani, akkor még jelentős mértékben zsidó származású keresztényekhez) írt első leveléből: „Mert mikor a pogányok, akiknek Törvényük nincsen, természettől a Törvény dolgait cselekszik, akkor ők, Törvényük nem lévén, önmaguknak törvényük.” (A Törvény itt a mózesi törvényt jelenti; ld. 1Róm 2, 14). Aki a jog hatalmának „teokratikus” jellege ellen uszít, az magát a jogot, magát a Törvényt tagadja.



Lendvai L. Ferenc



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!