Az apai üknagymama és az anyai nagypapa
- Részletek
- Sándor Klára
- 2010. július 10. szombat, 05:02
„Régóta nem esett annyi szó a magyar őstörténetről, mint az utóbbi években.
A forrásoktól, de még a legelemibb alapismeretektől is magukat gondosan távoltartó lelkes rajongók őstörténeti művekkel árasztják el a könyvpiacot, társadalmi folyóiratok vitáznak, tudománytól eleve távol álló napilapok ankétoznak a magyar előidők alapvető kérdéseiről. A művelt magyar nagyközönség pedig tétován botladozik a délibábkergetőknek, a megszállott sámánkodóknak, a napi politika Sancho Pansáinak egyéni gusztusához, világnézetéhez szabott, egymással homlokegyenest ellenkező ’elméletei’ közt, és reménytelenül, kielégítetlenül keresi továbbra is a feleletet a nagy kérdésre: kik is vagyunk, honnan is jöttünk?”
Ezekkel a mondatokkal kezdődik A magyarság őstörténete című tanulmánygyűjtemény előszava, s ezek a sorok a sinológus-tibetista-mongolista-turkológus Ligeti Lajostól, a magyar orientalisztika egyik legjelentősebb alakjától származnak. 1943-ból.
A könyvet reprint kiadásban újra megjelentette az Akadémiai Kiadó 1986-ban, az akkor írt új előszóban Ligeti fölhívta a figyelmet arra, hogy a korai magyar történelem kutatása negyven év alatt sok újdonsággal szolgált – az előszó azonban továbbra is aktuális. Ma is. A helyzet változását a következőképpen jellemzi Honti László akadémikus, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezetője egy alig néhány hete megjelent másik könyv, A nyelvrokonságról című bevezetésében: „Ennek a kötetnek a létrehozását az indokolta, hogy a kommunista diktatúra összeomlása után, a véleménynyilvánítási szabadság beköszöntével a nyelvészeti dilettantizmus szinte hisztérikus epidémiává vált, amely a három finnugor államban [Magyarország, Finnország, Észtország] politikai felhanggal is társult [...]. A dilettánsok nem átallanak a kisujjukból elővarázsolt nyelvészeti ’igazságokkal’ előrukkolni, sőt legharciasabbjaik a célba vett közönséggel még azt is el akarják hitetni, hogy ők a diktatúra elszánt ellenfelei, míg a tudomány művelői kollaboránsok voltak, ezért kívánatosnak látszott az is, hogy egyik-másik dolgozat szerzője utaljon arra, hogy e derék honfiak e téren is ’turpisságot’ követnek el.”
A magyar nyelv eredetének kérdése tagadhatatlanul a nacionalista politika prédája – az volt már 1943-ban, s az azt megelőző évtizedekben is –, de távolról sem mindenki nacionalista, aki manapság „tétován botladozik” a politikával mélyen átitatott elméletek között. A faji felsőbbrendűséget hirdető politizálás indítékai nyilvánvalóak, amikor ideológiai alapon keresnek minél dicsőbb „ősöket” a magyarságnak – de miért képtelen elfogadni, vagy mondjuk úgy, belenyugodni a magyar nyelv uráli eredetébe az egyáltalán nem szélsőséges „művelt nagyközönség”?
A motivációk sokfélék – a válasz összetevőit veszem majd sorra alább röviden, az elkövetkező hetekben pedig részletesen.
Vannak szinte unalomig ismételt – bár valóban súlyos – okok: például hogy a finnugor eredet elutasítása kiválóan alkalmas az „igaz magyarság” demonstrálására, egy kis hazaárulózásra. Ez azonban csupán a felszín, újra meg újra megjelenő visszaélés a már említett ténnyel, hogy a széles nagyközönség sem könnyen fogadja el: a magyart a nyelvészek a világon mindenhol uráli nyelvnek tartják. Sőt, akik elfogadják, azok sem biztos, hogy tudják miért az – ezért is olyan könnyű adott esetben elbizonytalanítani őket.
Kevesebbet szokás beszélni arról, hogy az akadémiai életben – részben a Sajnovics kora óta tartó megaláztatások miatt egyfajta revánsként, részben mégiscsak összefüggésben a „hivatalos” és a „pártállami” tudomány átfedéseivel – tényleg fölfedezhető a bigott „finnugrizmus” is. Korántsem általános, mint ahogyan a „hivatalos” és a „pártállami” tudományosság sem fedte egymást soha teljesen, s nem a magyar uralisztika legjobbjainál, nem is elsősorban az uralistáknál, hanem régészeknél, magyar nyelvtörténészeknél, történészeknél, néprajzosoknál érzékelhető olykor. Mindenesetre van hagyománya annak, hogy néha a magyar nyelv finnugor mivolta elleni támadásnak fogják föl a török vagy iráni kapcsolatoknak akár csak a vizsgálatát is. Ez pedig szintén nem tett jót a korai magyar történelem kutatásának.
Csak az akadémiai diskurzusban közhely, a közgondolkodásban nem tud gyökeret verni az a tétel, amely egyértelműen kimondja: a nyelv eredete sem a nép, sem a kultúra „eredetével” nem azonos, már csak azért sem, mert a nép és a kultúra esetében ilyenről nem is beszélhetünk, csak arról, hogy történetük során hogyan, milyen szomszédos népekkel és kultúrákkal kölcsönhatásban formálódnak. A nyelv természetesen szintén folyamatosan változik, de természeténél fogva lomhábban, mint a kultúra, és törések nélkül – ezért számít a nyelv a történelem korai korszakait illetően nélkülözhetetlen forrásnak: akár évezredekig őrzi a saját, már elfeledett kultúra, valamint a más nyelvekkel és kultúrákkal való találkozások lenyomatait.
Egyáltalán nem szokás arról beszélni, hogy az uráli vagy finnugor „eredetnek” a megszüntethetetlen politikai ellenszenvtől eltekintve sincs rá esélye, hogy a magyar identitástudat alapvető részévé váljon. Nemcsak mostanáig nem sikerült ez – a jövőben sem fog. Nem volt része a reformkorban kialakult magyar nemzettudatnak, helyzete azóta is reménytelen, egyre inkább az: a széleskörű kulturális ódzkodás már nem egyszerűen a magyar nyelv finnugor eredetének, hanem a két évszázada körülötte azóta zajló vitáknak is szól. S valljuk be: a „finnugor származás” egészen egyszerűen alkalmatlan identitásképző elemnek – mert alkalmatlan epikus témának. Önmagában is, hát még olyan vetélytársak mellett, mint a csodálatos gím által a kies hazába vezetett ősapák, a honszerző Árpád, nem beszélve a többszörösen isteni kiválasztottságnak örvendő Attiláról. A bronzkor halászó, gyűjtögető „finnugor” vadászai esélytelenül vennék föl a harcot az egyik legkedveltebb, több ezer éves eurázsiai származásmondával és az európai kultúra egyik legismertebb – legrettegettebb – hősével. Vadászunk nehezen válna hősköltemény tárgyává, nem tudunk róla mondákat, egykori hitéből csak az maradt meg, ha egyáltalán bármi, ami a későbbi évezredek során összeegyeztethető volt, pontosabban megerősítést nyert a nomád hitvilág motívumaiban. Így aztán kulturális emlékezetünkben semmi nyoma szegénynek.
Az ipari társadalmak átlátható rendje a maga osztályaival, élesen szétváló iskoláztatási és kulturális szokásaival, a társadalmi elit szempontjából szépen berendezett értékvilágával rég a múlté. Az azonnali, helyi kötöttségektől függetlenül személyes és egyszerre bármennyi kapcsolatot teremteni képes információtechnika, a hálózottság, ezek révén a részvétel lehetőségének növekedése, vagy legalábbis ennek illúziója, egyrészt a demokrácia fogalmának átértelmezésével, másrészt értékrelativizálódással jár, ez utóbbi pedig az ezoterikus tanok terjedésének igen kedvez. A tudomány e változások egyik nagy vesztese: megszűnőben a tudósok privilegizált helyzete, a tudomány tekintélye foszladozik. A racionalizmus irányában táplált túlzott várakozás szükségképpen csalódásba torkollt, s visszacsapásként újra hódít az okkultizmus, az „alternatív tudomány”, az összeesküvéselméletek és egyéb zavaros tanok. Ez az állapot nyilván átmeneti, hiszen a tudományos eredményekre épülő fejlesztések, újítások, gyógyszerek, sebészeti eljárások, gépek, társadalmak, ha tökéletlenül is, de működnek, az ezoterikus zagyvalékok meg nem – lehet, hogy a fénnyel táplálkozók rém boldog emberek, de nem tovább néhány hétnél, akkor már a fényalagút következik. De bármennyire átmeneti az okkult-őrület, itt van a nyakunkon.
És hát a tudomány nemcsak tudást, sok befektetett munkát követel, hanem messzemenően nem is demokratikus, márpedig sokan tévesztik össze a jog előtti egyenlőség és az esélyegyenlőség követelményét a tehetség, tudás és szorgalom messzemenően nem azonos eloszlásával. A tudományban nincs kecske is káposzta is helyzet, legfeljebb a tudományon belüli paradigmák között. De nem lehet kompromisszumot kötni az evolúcióelmélet és a kreacionizmus között, és nem lehet kiegyezést keresni a magyar nyelv finnugor és szíriuszi származása között sem. Sőt, úgy értékelni sem lehet ezeket a nézeteket, mintha „versengő elméletek” lennének, amelyek közül mindenki tetszése szerint választhat, szimpátiája alapján. Az egyik ugyanis empirikus adatokkal működőképesnek igazolt módszerek alkalmazásával születik, a másik meg hasraütéssel. A ma érvényesnek tekintett módszerek, a segítségükkel kialakított teóriák lehetnek persze tévesek – ezt azonban csak új, szintén bizonyítottan működő módszerekkel lehet igazolni, nem pedig a túlburjánzó képzelet sületlenségeivel, amelyek legfőbb jellemzője, hogy pontosan ugyanilyen erővel lehet őket más hülyeségekre cserélni, merthogy nem tényeken és összefüggések megfigyelésén nyugszanak, hanem naiv elképzelésen és fékezetlen fantázián.
Az összehasonlító történeti nyelvészet módszereinek finomításán kétszáz év óta babrálnak a nyelvészek – paradox módon épp ezt a kidolgozottságot pellengérezik ki az ezoterikus nyelvészkedők, mondván, hogy a nyelvészek túlságosan „nyakatekert” szabályok szerint vetik össze a szavakat, mikor ott vannak a nyilvánvaló azonosságok: a keksz törökül is keksz, a beton meg beton, itt az ősi rokonság bizonyítéka. Kétségtelen, a 19. században kialakult nyelvtörténeti iskola eljárásai, szemlélete és megállapításai sokat változtak az eltelt idő alatt, de az alapok továbbra is stabilak – a rendszer működését pedig a jelenben zajló változások megfigyelése is igazolja.
Az egykori tévedések közül azonban néhány rendíthetetlenül tartja magát a köztudatban – és nem egy nyelvész fejében szintén. Az a szemlélet és metafora például, amely a nyelvek családjáról, rokonnyelvekről, utódnyelvekről beszél, és az azonos családokba sorolt nyelvek viszonyát családfával ábrázolja, gyakorlatilag kiirthatatlannak látszik, noha szinte már születése pillanatában éles kritikával illették, hiányosságait, alkalmatlanságát jól ismerjük. Nem olyan egyszerű azonban szembeszállni a meggyökeresedett elképzelésekkel, sem a tankönyvszerzők azon törekvésével, hogy minél látványosabb rajzokkal tegyék „láthatóvá” az elvont ismereteket – akkor is, ha a képeknek így nem sok közük lesz az elvont ismeretekhez. A legnehezebb viszont hatástalanítani egy jól kidolgozott, szépen terjeszkedő metaforát, mert ehhez a gondolkodás kényelmét kellene föláldoznunk, azt meg soha nem szívesen tesszük. (Ez most nem elmarasztalás, az ökonomikus gondolkodás az emberi elme nem ok nélkül kialakult sajátossága.)
Pedig a mi finnugor eredettel kapcsolatos nyűgeink jelentős része is ebből a szerencsétlen metaforából származik: a „nyelvrokonság” s a széles körben elterjedt „nyelvrokonaink”, sőt egyszerűen „rokonaink” (mondjuk a finnekre, észtekre vonatkoztatva) szóhasználat óhatatlanul azt sugallja, hogy nemcsak a nyelveink voltak egykor kapcsolatban egymással, hanem őseink is ugyanazok – hiába mondjuk hát el folyton, hogy „a nyelvek rokonsága nem azonos a népek rokonságával”, ha a metafora minden alkalommal újrafesti a hamis képet.
Márpedig mi legalább nyolcszáz éve úgy tudjuk, hogy a magyarok a hunok utódai – Európában már korábban is bizonyosan így kezeltek bennünket. Ahhoz, hogy megszabaduljunk ettől az elképzeléstől, többek között át kellene írnunk a Himnuszt, be kellene tiltanunk Arany és Gárdonyi nem egy művét, egy csomó meséskönyvet, rajzfilmet és mondát, cenzúrázni kellene Bonfinit, és megsemmisíteni a teljes magyar krónikairodalmat. Zrínyit, humanista és jezsuita szerzőket amúgy sem olvasunk, azzal nem lenne gond. A „hun származás” tudata olyan mélyen ágyazódott be a magyar kultúrába, hogy ugyanúgy lehetetlen kitörölni gondolkodásunkból, mint azt, hogy a rokon rokont jelent.
Az ellentmondás azonban föloldható. Ha tudjuk, hogyan alakult ki, milyen elemekből építkezik a hun legenda, hogyan vált kultúránk egyik alapelemévé, és azt is tudjuk, hogy mennyi mögötte az igazolható történeti háttér, máris előbbre jutottunk. Ha még azt is tudjuk, milyen szempontok alapján csoportosíthatók a nyelvek, mit jelent, ha két nyelvet „rokonnak” mondanak, s nem feledkezünk el arról sem, hogy semmilyen ellentmondás nincs abban, hogy a magyar nyelv alaprétege finnugor, illetve hogy a honfoglalás előtti magyar kultúra tőrőlmetszett töröknek mutatta a magyarokat a körülöttük élők szemében, s a magyar nyelvet is megrázó erejű török hatás érte, akkor még tovább léptünk. S végül, ha még azt is megtanuljuk végre, hogy nyelvünk és kultúránk nem pusztán örökségünk, hanem egyben történetünk forrása, még sincs egyiknek sem köze génjeinkhez, identitásunk pedig végképp a saját döntésünktől függ, az egyén és az etnikum (ha tetszik: nemzet) viszonylatában egyaránt – akkor tulajdonképpen célhoz értünk.
Akkor talán nem viselkedünk majd úgy, mint ha két testvér azon vitatkozna, hogy ki az „igazi” ősük: apai üknagyanyjuk-e vagy anyai nagyapjuk. Pláne, ha mindkettejüket más-más családból fogadták örökbe.
Előző rész: Elzárkózás a nemzeti hagyománytól
Sándor Klára sorozatának következő részét jövő szombaton olvashatják
