rss      tw      fb
Keres

„Nemzetek Európája” – Az etnonacionalista nemzetkoncepció és annak demokratikus alternatívája – 3/2. rész


Első rész – Második rész - Harmadik rész



Írásom első részében leírtam, hogy az Orbán-kormány és a Jobbik nemzetkoncepciója fajelméletes koncepció, strukturálisan, szakkifejezéssel, az európai Új Jobboldal (köznyelven szélsőjobb) ideológiájába illik, és ezt a megállapításomat a jellemző strukturális elemek felsorolásával támasztottam alá. Ezek: az etnopluralizmus, valamint a völkisch-népnemzeti ideológia. Írásom második részében folytatom a jellemző strukturális elemek felsorolását, majd a harmadik részben demokratikus alternatívát kínálok.

Vér és föld mítosz (Blut und Boden Mythos, Blood and Soil Myth)

Az Új Jobboldal etnonacionalista ideológiája a „nemzetek” származási kategóriáját hangsúlyozza. A Fidesz, a KDNP és a Jobbik megközelítésében egyértelműen dominal a biologizmus, vagyis az az igyekezet, hogí kulturális vagy szociális kategóriákat a biológia segítségével magyarázzuk. „Népen” tehát közös származási és vérközösséget értenek.

Ebbe a kategóriába tartozik a „népcsoportok, etnikumok evolúciós elmélete” is, amit sokan képviselnek Magyarországon, s aminek nyomán kényszeresen keresik az egyes népek, népcsoportok, „etnikumok” (pl. a „magyarság”, a „cigányság”, a „zsidóság”) származási gyökereit. Ez a kényszeresség vezet a fent ismertetett logika szerint a fajelméletes gondolkodáshoz vagy rasszizmushoz. Ebből a logikából fejlődik ki az a 19. században kialakult és szociál- vagy kultúrdarwinizmus néven ismert feltételezés, hogy szociális vagy kulturális küzdelem folyik a túlélésért az egyes népcsoportok, etnikumok („fajok”) között, s hogy ebből a szempontból lennének gyengébbek, erősebbek, „alsóbbrendűek”, „károsak” vagy „felsőbbrendűek”. Ez a logika, vagyis a kulturális felsőbbrendűségre törekvés logikája vezet ahhoz a törekvéshez, hogy a „magyar erős nemzet” kellene hogy legyen. Ki kell mondanunk: ez fajelméletes logika.

A vér és föld ideológiájának megfelelően alakította a Fidesz-KDNP kormány az állampolgársági törvényt a „ius sanguinis” (származás joga) elv szerint, amely a demokráciával ellentétben áll. A származási etnikai népnemzeti közösség népen az „ethnos”-t érti, míg a demokráciafelfogásban a nép a „demos mint társadalom” szóra vezethető vissza. Az etnikai népfelfogás etnokráciához és etnocentrizmushoz vezet, amely egy etnikai csoport („magyarság”) uralmát jelenti (azok felett akik valami miatt eltérnek a „magyarság” lényegiségétől). Ennek megfelelően lehet ma mindenki magyar állampolgár, akiknek az ősei a történelmi Magyarországról származnak és valamilyen szinten beszélik a nyelvet.

A magyarországi kultúrában és kommunikációban a rendszerváltás óta (is) dominál az a felfogás, miszerint létezne egy „magyarság” mint etnikai, vagyis népnemzeti közösség. Hogy ez nemcsak a Fidesz-KDNP-re és a Jobbikra jellemző, annak az a bizonyítéka, hogy a „ius sanguinis”, tehát a származás elvén alapuló új állampolgársági törvényt az újonnan megválasztott országgyűlés 97,7 szazalékkal szavazta meg, vagyis a Szocialista Párt nagy része és az LMP is támogatta. Nyilván nem tudják, hogy pont az etnikai nép- és kultúrafelfogás az, amely az önmagában is, etnopolitikai mobilizáló (vagyis kirekesztéses) hatása miatt a társadalom radikalizálódásához vezet.


Földrajzi származás (élettér igénylése)

A földrajzi származás kérdése a völkisch-népnemzeti ideológia fontos eleme, s együttjár az élettér igénylésével. Orbán Viktor már 2002-ben a határon túli és a magyarországi magyarok „gazdasági életterének” összekapcsolásáról beszélt.

Az élettér igénylése automatikusan maga után vonja a revansizmus problémáját, ugyanis a völkisch-népnemzeti ideológia sajátja, hogy az ország határai nem esnek egybe a nemzet, illetve a nemzetközösség, vagyis a népnemzet határaival. Az élettér határai nem azonosak a köztársaság határaival.

Amikor Orbán Viktor a 15 milliós magyar nemzetről beszél, akkor ennek a hátterében a revansista élettér-ideológia húzódik meg: „Az egész Kárpát-medencében, különösképpen a belmagyarok körében, a magyarországi Magyarországon egy olyan szemléletváltásra van szükség, amely a határon túli magyarok támogatása helyett a nemzetegyesítést jelöli meg fő célként. Az első tézis tehát, hogy Magyarország jövője nem a 10 milliós Magyarországban, hanem a 15 milliós magyar nemzetben van.”

Etnikai kultúra – zárt kultúra – zárt társadalom

A völkisch-etnikai nemzetkoncepció abból indul ki, hogy csak a „népiség” („magyarság”) közösségi magatartásmintái, a közös nyelv és a történelmi hagyományok tarthatják össze a „népiséget”, ezért a többi kultúrát, így a globalizációt is mint „idegenszerű beszivárgást” utasítja el. Minden „idegenszerű beszivárgást”, így a globalizációt is, fenyegetettségként él meg. A fenyegetettség érzése készteti az etnikai kultúra politikusait arra, hogy a kultura „tisztaságát” igyekezzenek megőrizni, ez azonban azonos a kultúra homogenizálásával, vagyis avval, hogy mindent az etnikai nézőpontnak rendeljenek alá. Csakhogy az etnikai nézőpont által az addig nyílt tárasadalom is „bezáródik” etnikailag, vagyis az etnikai kultúrakoncepció az úgynevezett zárt társadalom létrejöttének kedvez. Ez, mint fentebb írtam, a társadalom radikalizálódásához vezet. A kultúra tisztaságának megőrzése iránti igyekezet tehát konfliktusok és háborúk számára készíti elő a talajt, a nemzeti kulturális identitásra való hivatkozás pedig szeparatizmushoz és erőszakhoz vezet.

A globalizáció kihívásaira csakis a nyílt kultúra és a nyílt társadalom képes megfelelő választ adni, mert csak a nyílt társadalom és a nyílt kultúra szolidáris, empatikus érzékenysége képes elősegíteni az izoláció és a konfliktus helyett az összefonódást és a kölcsönös áthatást, a szeparálódás helyett pedig a megértést és az interakciót. A „zárt”, a nemzeti kultúra a diverzitás és a plurális, nyílt társadalom ellentéte, mert benne nem az egyén számít, hanem a közösség. A plurális társadalom nyílt kultúrája ezzel szemben az egyének, individuumok egymásmellettiségét, illetve a kultúrák bonyolult és folyamatosan változó módon egymásbaszövődő sokszínűségét hirdeti.

Balog Zoltán feltételezése, miszerint a „globális kultúra” vagy „európai kultúra” csak a „nemzeti kultúrák” által lenne elképzelhető, éppen ezért téves feltételezés, és a társadalom etnikai bezáródásának, a zárt társadalom létrejöttének, valamint a további radikalizálódásnak kedvez.

Az etnikai (nemzeti, népnemzeti) kultúra politikusai etnizálják például az emlékezetpolitikát is, amit azt jelenti, hogy az nem konkrét történelmi eseményekre hivatkozik, hanem legitimációját önkényesen és opportunistán rabolja össze a történelemből (WERZ 2000:8). Az emlékezetpolitika etnizálásának a kifejezője, amikor a Trianon-téma mint kvázi a „magyarság szenvedéstörténete” felülírja a holokausztot mint kvázi a „zsidóság szenvedéstörténetét”, vagy, mint a Terror Házában, a „magyarságot” a nemzeti szocialista Németország és a kommunista Szovjetunió szeplőtelen áldozataként állítja be. Mindkét motívum a holokauszt relativizálásához vezet. A „nemzeti szocialista és kommunista rendszerek által elkövetett népirtás” bűneinek párhuzamba állítása szintén ennek az évtizedek óta folyó etnikai, relativizáló emlékezetpolitikának az eredménye, amely 2010-ben bevonult a törvényhozásba is. A kulturális homogenizálási folyamat egy másik állomása a Műcsarnok beágyazása a Makovecz-féle Művészeti Akadémiába, s ennek a kifejezője Fekete György alapállása, amely „egyértelmű nemzeti érzést” követel meg és „fütyül erre a demokráciára”. Ebből az etnopolitikai (gyűlöletet szító) nézőpontból logikus is, hogy Konrád György külföldön nem „magyar”, hanem „magyarként elismert” író.

Etnocentrizmus – erőszakspirál

Az etnonacionalizmusban az „ingroup” permanens „homogenizálási nyomást” gyakorol mindenkire, akit „outgroupként” él meg, s ennek következtében amolyan „centrális erőtér”, vagyis etnocentrizmus (etnokrácia) alakul ki, amely az etnikai alapú kultúrafelfogás hatalmi eszközökkel történő keresztülvitelét jelenti, és etnonacionális diktatúrához hasonlít. Az etnocentrizmus a magát az etnikum igaz kepviselőjének hívő csoport („igaz magyar”, „igaz magyarság”) uralmát jelenti azok felett, akik valami miatt eltérnek az igaznak hitt „népiség” lényegiségétől, mert a „nemzet ellenségeiként” éli meg őket. Ezért az etnocentrizmus automatikusan erőszakhoz vezet, mert a fenyegetettség érzése miatt a védekezés a „nemzet ellenségeitől” való „megszabadulást” jelenti (BEER 2012: 11). A folyamatra nagyon jellemző az etnopolitikai mobilizáció, amely beinditja az etnikai erőszakspirált, s országon belül is és kívül is a nyílt erőszaknak, etnikai tisztogatásoknak, illetve harcoknak, háborúknak készíti elő a talajt. Hasonló tendencia volt megfigyelhetö a Weimari Köztársaságban: az etnopolitikai mobilizáció teremtette meg a holokauszt társadalmi bázisát.

Ez a fokozódó militáns hangvételben is megnyilvánul. Így például Orbán mondataiban is: „csatába bocsátkozni nem könnyű dolog. Az ember nem könnyen szánja rá magát erre. Még a magunkfajták se, akiknek pedig a foglalkozásánál fogva a puskaporszag meg a csata, meg az összeütközés szinte lételeme” – mondta 2009-ben.

A nemzeti identitás és a népnemzeti gyökerek különbözőségéről való szónoklás azt feltételezi, hogy a különböző etnikumok és azok kultúrái egymástól elszigetelten léteznek, és azt az etnocentrikus célt szolgálja, hogy a szónok a saját népét más népek fölé helyezze (Németország a németeké, Magyarország a magyaroké). Az újrasszizmus tehát alkalmasabb a tradicionális rasszizmusnál arra, hogy a társadalom szélesebb köreiben szolgáljon orientációs sémaként és vélt védelmet adjon egy olyan félelmeket és szorongásokat kiváltó helyzetben, amelyet a társadalmi átalakulások okoznak.

Az Új Jobboldal ideológiájában a saját „népnemzeti kultúra” szolgál az identitás alapjául, ezért kell ezen ideológia szerint különbséget tenni a „többi kultúra” és a „saját kultúra” között. Az Új jobboldal ideológiája általában az etnikai kultúrák egymásmellettiségét és egyenrangúságát hangoztatja, és nem szól a saját kultúra „felsőbbrendűségéről”, s ezt azért is teszi, hogy a többi kvázi erős nemzeti etnikumokkal vagy etnikai nemzetekkel együtt lehessen müködni. Ezzel szemben Magyarországon a kulturális felsőbbrendűség is szerepet játszik, amit a két világháború közötti kulturális felsőbbrendűséget hirdető Klebelsberg Kuno reneszánsza is bizonyít 2010 óta.

A népnemzeti kulturális identitáson alapuló érvelés ugyan rövid távon képes elhitetni, hogy ilyen módon alkalmas a többi hasonló ideológiájú etnikai kultúrával való együttműködésre. A gyakorlatban ez azonban nehézségekbe ütközik, többek között azért, mert az élettér-ideológia és az ezzel együtt járó revansizmus automatikusan sérti a másik érdekeit, így konfliktushoz vezet.

A szociális kérdés mint nemzeti kérdés, mint a „magyarság kérdése”

Az Új Jobboldal ideológiájában nem a szociális egyenlőség elve a lényeg, hanem a „nemzetvédelem”, vagyis a népnemzet; Magyarország esetében a vélten létező magyarság védelme kvázi valamely „magyarellenes idegen érdekekkel” szemben. Amikor a kormány az EU-val és az IMF-fel szemben olyan szlogenekkel igyekszik magát megvédeni, mint hogy „Nem leszünk gyarmat!”, vagy ha azt hirdeti, hogy az IMF-fel szemben megvédi a nyugdíjakat, nem engedi a családi támogatások csökkentését vagy az ingatlanadó bevezetését, akkor a szociális kérdésekből nemzeti, illetve népnemzeti kérdést csinál, vagyis a szociális kérdést a „nemzetvédelem” ügyeként állítja be. Ez is az Új Jobboldal ideológiája. A „Nem leszünk gyarmat!” szlogen vagy Matolcsy fentebb említett kifejezése, amely az Európai Uniót „Európai Birodalom”-ként emlegeti, arra utal, hogy Magyarország esetében posztkoloniális traumáról is beszélhetünk: a társadalom nagy részében az elnyomó hatalom kivonulása után is tovább él az ellenségtől való félelem.

Itt kell megjegyezni, hogy ezen a ponton az Új Jobboldal ideológiája találkozik azzal a „baloldali”, Magyarországon szélsőbalként aposztrofált nézettel, amely a szociális kérdést szintén a „magyarság” ügyeként fogja fel és a „nemzetközi tőkét”, valamint a „kapitalizmust” teszi felelőssé a jelen magyarorszagi folyamatokért. Ez a nézet vezet az úgynevezett „baloldali antiszemitizmus”-hoz (HAURY 2002), ami nagyon elterjedt Magyarországon. Mind a baloldali antiszemitizmus, mind az Új Jobboldal „kapitalizmuskritikája” vagy „antikapitalizmusa“ a klasszikus politikai antiszemitizmushoz kapcsolódik (BARKAI 1995: 268).

A „nép” („magyarság”) jelentése

Alig van olyan kifejezés, amely gyakrabban fordulna elő az Új Jobboldal ideológiájában, mint a „nép” vagy a „népiség” (németül: Volk, Volkstum). Nem csoda, hiszen az Új Jobboldal ideológiája völkisch-népnemzeti, amelyben a „nép”, illetve a „népiség” jelenti a politikája kezdetét és célját, amelyben nem az idividuum a lényeg, hanem az ember mint egy meghatározott, de képzelt, tehát a valóságban nem létező kulturális közösség része. Az etnikai népről alkotott elképzelés a felvilágosodás utáni modernitás szüleménye, a szekularizáció velejárója, amelyben az istenhit egyfajta nemzethitté, vagyis a népnemzetbe vetett hitté alakult, s a modernitás okozta félelmek közepette nyújtott orientációs kapaszkodót. A „népnemzet” azonban nem más, mint fikció, vagyis a modernitáson belüli antimodern utópia, amely a pluralista társadalom ellentéte.

A tettes-áldozati reláció megfordítása

Az etnopluralizmusnak azért is van jelentős szerepe az Új Jobboldalban, mert a nemzeti identitást nem a klasszikus, hanem a kultúrába bujtatott neorasszizmussal kapcsolja össze, ráadásul humán, antirasszista szándékot vindikál magának. Ebből a logikából kiindulva a „nemzetellenességet” értelmezi rasszizmusként (pl. németellenességként [antideutsch] vagy magyarellenessegként [antimagyar]).

Ha például Fricz Tamás politológus vagy a Jobbik képviselői a „belső ellenség” „magyarságellenességét”, vagy „antimagyarizmusát” említik, akkor egyértelműen arról a jelenségről beszélhetünk, amelyet a kutatások fordított tettes-áldozati relációként, magyarul fordított rasszizmusként jellemeznek. Ez azt jelenti (az antimagyarizmus felfogásában), hogy a kvázi rasszista támadások célpontjai nem valamely kisebbségek, hanem a többség („magyarság”). Amikor Fricz Tamás 2009-ben „Anti-antimagyar” címmel jelentette meg írását, akkor az első gondolatát a fordított rasszizmussal vezette be: „Az úgynevezett liberális értelmiség jeleseinek – Konrád György, Nádas Péter, Esterházy Péter, Tamás Gáspár Miklós – mondom: lépjenek fel a leghatározottabban a rasszizmus és a gyűlöletkeltés legújabb fajtája, a ’magyarozás’ ellen!”, írta, s mondanivalóját „az úgynevezett liberális értelmiség” antiszemita sztereotípiájával támasztotta alá. A bevezető gondolata tehát dekódolva annyit jelent, hogy a „zsidó liberális értelmiség támadja a többségi magyarságot”. Az utolsó mondatában szintén a fordított rasszizmust hívja segítségül, amikor azt írja: „De mindenütt – sajnos a mennyiségi szemlélet ’természeténél’ fogva – a többség nyomta, nyomja el a kisebbséget, eléggé el nem ítélhető módon. Ám mindez nálunk, a világon egyedülállóként, fordítva van: a többség válik a kisebbség általi megaláztatás tárgyává.”

A tettes-áldozati reláció megfordításának legfőbb eleme pontosan az a feltételezés, hogy valamely kisebbség gyalázná meg, nyomná el a többséget, amely többség – mint népnemzet – maga lenne a közösség. A többség mint népnemzeti közösség gondolata vezethet ahhoz a nézethez, hogy az „antimagyarizmust” vagy azokat, akiket a népnemzeti gondolkodók antimagyarként aposztrofálnak, „a magyarság ellen” elkövetett „közösség elleni izgatásért” fel lehet jelenteni. A tettes-áldozati reláció az utóbbi években rendszeresen megjelenik a „közszolgálati” médiumok csatornáin is. Ilyen volt pl. a 2012 májusában a Duna TV-n leadott négyrészes filmsorozat, a „Háború a nemzet ellen”, amely végig azt sugallja, hogy kvázi egy „zsidó összeesküvő hatalom” uralja a „magyar nemzetet”. De a tettes-áldozati reláció megfordításával lehetett a romák ellen is – immár több ízben – az elvben az ő védelmükre (vagyis a kirekesztett kisebbségek védelmére) létrehozott törvényt ellenük alkalmazni.

Az etnikai szemléletet a társadalomban a rendszerváltás óta eltelt időszakban sem sikerült demokratizálni. Mivel a benne rejlő etnomoblizálási képesség és húzóerő segítségével az etnikai szemléletnek az elmúlt évtizedekben sikerült átitatnia a társadalmat, vagyis egyre nagyobb társadalmi bázishoz jutott, ez tette lehetővé, hogy 2010-ben a deklaráltan népnemzeti kormány ekkora többséget kapjon. Ebben az értelemben a rendszerváltás óta eltelt időszakban hatalmon lévő összes kormány kultúrpolitikája hozzájárult a mostani helyzethez, mert nem volt képes megváltoztatni az etnikai szemléletet, épp ellenkezőleg, akarva, akaratlanul hagyta, hogy átitassa a társadalmat. A 2010-es választásokkal az etnikai szemlélet ketharmados kormányhatalmat kapott, a 2012. január 1-jén hatályba lépett Alaptörvény pedig a népnemzeti közösségfelfogást emelte alkotmányi rangra. Ennek a legjobb kifejezője a Preambulum első mondata, a „Nemzeti hitvallás”. Mivel ebben az Alaptörvényben individuum helyett a (nép-) nemzet jelenti a védelemre szoruló entitást, ez az említett „fordított tettes-áldozat reláció”-t eredményezi, vagyis olyan és hasonló ítéleteket tesz lehetővé, amelyekben az „antimagyar”-ként kikiáltott ellenséget lehet „közösség elleni izgatásért” feljelenteni. Ez a jelenség az etnokrácia, más szóval etnonacionalista diktatúra jellemzője.

Ezzel az ideológiával találkozhattunk Németországban a két világháború között, ez a felfogás vezetett minden másként gondolkodó üldözéséhez, elnyomásához, ezért üldöztek és nyomtak el a nemzeti szocialisták mindenkit, aki nekik idegennek tűnt: a politikailag másként gondolkodókat, a zsidókat, a szintiket és romákat, a mozgássérülteket, a homoszexuálisokat, a müvészeket, akik masképpen alkottak, a fiatalokat, akik modern zenét, dzsesszt vagy swinget hallgattak, vagy akik a saját életüket akarták élni. Egyszóval mindent, ami eltért a népnemzeti ideológia alapelveitől.

A népnemzet iránti vágy az egész társadalomra veszélyes és megosztja a társadalmat. Azok az emberek vagy mozgalmak, akik vagy amelyek a társadalomból közösséget akarnak csinálni, el kell hogy vegyék a tagjaik szabadságát és a sokszínűségét. A népnemzet kirekesztő nemzet.

Ellenségképek

Kik lehetnek azok az „antimagyar” ellenségek, akik nagy valószínűséggel számíthatnak legalábbis a feljelentéssel való fenyegetésre?

A völkisch-népnemzeti ideológia szempontjából minden olyan ember vagy csoport ellenségnek számít, aki vagy amely eltér a népnemzeti ideológiától. Így lesz ellenségkép, vagyis nemzetellenség a „kozmopolita”, „nemzetközi” vagy „univerzális”, „egyetemes” gondolkodásmódból, de így lesz ellenségkép a „köztársaság” maga is. A népnemzeti ideológia az univerzalizmus ellensége, s a kozmopolita, univerzálisan gondolkodó, köztársaságpárti emberben vagy embercsoportban a „zsidót” látja. Ezért tett kipát Károlyi fejére a Jobbik, ezért távolították el a szobrát. Ezért lehet – mint az „örök zsidó” – antiszemita támadások célpontja a köztársaságban gondolkodó Gyurcsány Ferenc, és ezért nem lesz kívánatos egyház az univerzálisan gondolkodó Iványi Gábor-féle Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség. De ezért lehet ellenségkép a határozottan nem népnemzeti Európai Unió is.

A neorasszista Új Jobboldal ellenségképei, sztereotípiái, amelyek kisebb-nagyobb különbséggel általában mindenhol megtalálhatók, a kapitalizmus, a bolsevizmus, a baloldali internacionalizmus, a kommunizmus, a liberalizmus, a kereszténység, a zsidóság és az iszlám.

Ezért lehet ellenségkép a „baloldali internacionalizmus”-ból Orbán Viktor számára, ez is oka annak, hogy azt állította 2005-ben a tusnádfürdői beszédében, rosszemlékű, magukat baloldalinak mondott rezsimekkel példálózva, hogy a baloldal rárontana a nemzetére: „a magyarok […] az elfajult és hűtlenné vált magyartól félnek a legjobban. A XX. században megjelent a modern baloldal Közép-Európában, aminek eredményeképpen, amikor a baloldal időnként erre lehetőséget kapott, akkor rárontott a saját nemzetére, így rontottak rá a sajátjaikra 1919-ben Kun Béláék, így rontottak rá a saját fajtájukra Rákosiék. Ugyanezt tették az ő modernkori kiadásukban 1956-ban azok, akik rárontottak a forradalomra. És nem ilyen harcias eszközökkel, de hát december 5-e is tulajdonképpen egy kormányzati rárontás a saját nemzetünkre.” „Kun Béla”, „Rákosi” és az „elfajult”, valamit a „fajta” kifejezések Orbán szövegének egyértelműen fajelméletesen antiszemita konnotációt kölcsönöznek.

A „tőke”, vagy a „nemzetközi nagytőke” önmagában is ellenségnek számít, ezért lehet ellenségkép a bankokból, a multinacionális vállalatokból vagy a nemzetközi tulajdonú szupermarketekből, és ezért lehet barát a nemzeti tőkét megtestesítő CBA-ból vagy a szintén nemzeti tőkéjű Széles Gábor-féle nagyvállalatokból és médiabirodalomból. Ha bárki a „nagytőke” vagy „nemzetközi nagytőke” ellen mobilizál, akkor nem lehet kétségünk afelől, hogy ki áll a sztereotip ellenségkép mögött. Már a német nemszeti szocialista NSDAP is a programjában a különösen veszélyes nemzetközi tőkét „zsidó” tőkének minősítette. Az Új Jobboldal „kapitalizmuskritikája” vagy „antikapitalizmusa” a klasszikus politikai antiszemitizmushoz kapcsolódik (BARKAI 1995:268).

A fenti levezetésből logikussá válik, miért merül fel újra és újra, rendszeresen a „kozmopolitizmus” mint – egyébként antiszemita – ellenségkép (SCHLÖR 1995:229) a kormány kommunikációjában. „A mi korunkban [...] a nemzeti létnek a lényegét veszélyezteti [...] [a] kozmopolitizmus”, mondta Semjén 2011-ben, s legutóbb, október 23-an Kövér László is „a magyarság számára történelmi tragédia”-ként értelmezte a „világpolgár orientációjú kozmopolita elit” megjelenését Magyarországon (Echo TV, Napi Aktuális, 2012. október 22).

De remélhetőleg az is világossá vált, hogy nem a kozmopoliták veszélyesek tehát a társadalomra, hanem a völkisch-népnemzeti ideológia, mert ez az ideológia automatizálja az ellenségképgyártást. Az antiszemitizmus a völkisch-népnemzeti, vagyis etnonacionalista, etnopluralista nemzetszemlélet állandó velejárója és kísérője, mondhatni az antiszemitizmus és az etnonacionalizmus ugyanannak az éremnek a két oldala. De a többi kirekesztési formát, így az anticiganizmust és a homofóbiát is a völkisch-etnikai nemzetszemlélet élteti.

Ebből következik az is, hogy az az ország, amelyben a völkisch-népnemzeti ideológia vagy az etnonacionalizmus elterjedt, önmagában termeli ki az ellenségképeket. Nem igaz és kutatások által is cáfolt az, amit Ungvári Tamás a december 2-i NEM tüntetésen mondott, hogy a náci (vagyis a nemzeti szocialista) ideológia import lenne. A náci (vagyis a nemzeti szocialista, etnonacionalista) ideológia Magyarország etnikai szemléletű kultúrájának a terméke.


Első rész – Második rész - Harmadik rész



Fotó: Fábián Éva

Marsovszky Magdolna a Fulda University of Applied Sciences óaradója, a Villigster Forschungsforum zu Nationalsozialismus, Antisemitismus und Rassismus e.V. tagja és a magyarországi Polgárjogi Mozgalom a Köztarsaságért vezetőségi tagja. Kultúrpolitikus, korábban tíz éven át a Németországi Kultúrpolitikai Társaság Bajor szekciójának vezetőségi tagja.


Korábban a Galamusban:

Hol vannak az antifasiszták Magyarországon?
Antiszemitizmus Magyarországon, avagy hogyan csaphat át egy ideológia erőszakba?
G-7
Daniel Cohn-Bendit, Orbán Viktor: ellentétes demokráciafelfogások
„Magyar identitás kontra nem magyar identitás” I-II. rész
Nem mindegy, ki tapsol a magyar kormánynak



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!