Bolgár György interjúi a Galamusban - 2013. február 1.

• Nyomtatás

Részletek

2013. február 05. kedd, 04:36

Megbeszéljük

Bolgár György kérdései 2013. február elsejei műsorban

Mai műsorunkban megbeszéljük, hogy tizenöt percet kapott Orbán Viktor az orosz elnöktől, Putyintól. Igaz, olyan mondatot is kapott tőle, hogy Magyarország orosz prioritás. Tizenöt percre?

Másik témánk, hogy a miniszterelnök szerint a német E.ON gázüzletága megéri a vételárat, amely nyolcszázmillió euró körül van. Szakértők szerint viszont az értéke csak mintegy háromszázmillió. Vajon mi lehet a nem túl előnyösnek látszó üzlet mögött?

Ezzel is összefüggésben mit szólnak ahhoz, hogy Lázár János miniszterelnökségi államtitkár további harmincszázalékos rezsicsökkentést helyezett kilátásba, igaz, csak a jövő év nyaráig, tehát a választás utáni időpontig. Megindult a nagy ígérgetés?

Mi a véleményük továbbá arról, hogy a vagyonnyilatkozatok alapján Pintér Sándor belügyminiszter ötszázmillió forinttal lett gazdagabb tavaly eladott cégei jóvoltából, Orbán Viktornak pedig ötven négyzetméterrel nagyobb lett a budai háza? Kit érdekel?

És végül beszéljük meg, hogy a Szülői Hálózat bocsánatkérésre szólította föl Hoffmann Rózsa oktatási államtitkárt a lúdtalpas beszéde, illetve amiatt, hogy autója a napokban a rá várakozó diákok közé hajtott, és csak a szerencsén múlott, hogy nem történt sérülés. Rosszkor, rossz helyen a diákok?

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

A szülői hálózatról és a tárgyalás szükségességéről
Nádori Lídia, a Szülői Hálózat egyik alapítója

Bolgár György: - Mi ez a Szülői Hálózat?

Nádori Lídia: - Ez, mint a neve is mondja, egy hálózat, egy nem hierarchikusan felépített szervezet, amelynek az a célja, hogy összefogja, információval lássa el a közoktatásban részt vevő gyerekek szüleit, illetve ennél tágabban is lehet értelmezni, hogy általában a szülőket. Mert azt is nagyon fontosnak tartjuk, hogy bár most nagyon égető téma a közoktatás, nemcsak a közoktatásban jelenünk meg szülőként, hanem az egészségügyben is és az élet más területein is. Nem vagyunk bejegyzett egyesület, tartjuk egymással a kapcsolatot, és igyekszünk ott lenni, ahol éppen úgy érezzük, hogy a szülőknek is hallatniuk kell a hangjukat.

– De Ön ezek szerint több minőségében is jelen van, mert ahogy én tudom, az Oktatói Hálózatnak is az egyik alapítója.

– Nem, az nem én vagyok, akire gondol, az esetleg a Menyhért Anna, aki a Szülői Hálózatnak szintén alapítója, és emellett egyetemi oktatóként az Oktatói Hálózaté is, viszont lehet, hogy a Hálózat a Tanszabadságért...

– Jaj, bocsánat, tudtam, hogy hálózat, igen.

– ...nevű dolognak is... Igen, most hálózat hálózat hátán működik.

– Tényleg, miért van ennyi hálózat, ezeknek van valamilyen összefogó szervük is, vagy ez csak megtetszett az egyiknek?

– Ezek a dolgok szervesen alakulnak. Szerintem arról van szó, hogy fölébredtünk, fölébredt a civil társadalom, és anélkül, hogy különösebben strukturálni akarná bármilyen, tehát egyesületi, alapítványi és egyéb formában a tevékenységét, mégiscsak szeretne, szeretnék ezek az emberek azt, és én is közéjük tartozom, hogy ha valami módon tudnának egymásról, és erre ez a laza hálózati forma tűnik egyelőre a legmegfelelőbbnek minden problémájával és nehézségével együtt.

– Ott vannak például a hallgatók is. Ugye az elmúlt hónapokban ez vált kifejezetten híressé és ismertté az országban, hogy van egy HaHa, a Hallgatói Hálózat, amely szinte a semmiből jött elő, és nagyon hatékonyan, nagyon látványosan, nagyon szókimondóan olyan fiatalembereket, olyan diákokat is megmozgatott, akik látszólag korábban nem is vettek részt tevékenyen a mondjuk oktatási közéletben. De mégiscsak léteztek, és amikor az érdekeik megkívánták, föl tudtak lépni. Van például kapcsolat a Szülői Hálózat és a Hallgatói Hálózat között?

– Hogyne, van kapcsolat, a hálózatok, a köz- és a felsőoktatásban érdekelt különböző társadalmi csoportoknak van egy meglehetősen szoros napi kapcsolatuk egymással, az Oktatói Hálózattal, a Hálózat a Tanszabadságért szervezettel, nagyon sok átfedés is van, hiszen nemcsak szülőként vagyok jelen én például a társadalomban, és így vannak ezzel sokan mások is. Na most a Hallgatói Hálózatnak „könnyebb a dolga”, nagyon nehéz a dolga, de a kommunikáció meg a céljai megfogalmazásának a szempontjából könnyebb a dolga, hiszen nagyjából a felsőoktatásban részt vevő hallgatók csoportját fogja össze. Szülőként ez egy sokkal-sokkal tágabb, megfoghatatlanul tág csoport. Én azt szoktam mondani, hogy tulajdonképpen az egész felnőtt társadalom szülő, mert ha épp nem szülő, hanem majd lesz, akkor is szülő, vagy ha nagyszülő, akkor is szülő, tehát mindannyian szülők vagyunk, akiknek valami közünk van a gyermekekhez, és szeretnénk, ha az ő érdekeik és jogaik jobban érvényesülnének, mint most.

– Abból a nyilatkozatból, amelyben bocsánatkérésre szólítják föl Hoffmann Rózsa oktatási államtitkárt emiatt a már-már hírhedt hájas, lúdtalpas beszéde miatt, az is kiderül, hogy létezik Középiskolai Hálózat is.

– Ez a legújabb, igen. A KIHA. Nagyon találónak érzem a nevet, mert az jut ember eszébe, hogy ki, ha ti nem, pontosan ezt fogalmaztuk meg egy évvel ezelőtt, hogy mi azt szeretnénk, persze, mi szülők vagyunk, és felnőttek vagyunk, és jártatjuk a szánkat, tehát a Szülői Hálózat 2011. őszén alakult, tehát idestova másfél éve, mi már akkor nagyon szerettük volna, ha a gyerekek megszólalnak, de senkit nem akartunk presszionálni. Azt szerettük volna, ha ők ezt maguktól kezdik, és íme, elkezdték, és ennek nagyon örülünk.

– Mi ez az incidens, amiről írnak a közleményben, hogy akartak volna ezek a KIHA-sok találkozni Hoffmann Rózsával, de az államtitkár nem volt hajlandó, sőt az autója még be is nyomult közéjük...

– Igen. Ugye azoknak a hallgatóknak a kedvéért, akik ezt nem követik annyira: amire az előbb utalt, tehát hogy hájas és lúdtalpas gyerekek vannak, és majd ezekből sovány és boltozatos talpú gyerekeket fog nevelni az oktatási kormányzat, ez Szegeden hangzott el, egy szegedi iskolában, ahonnan egyébként értesüléseink szerint hazaküldték a gyerekeket, hogy még csak véletlenül se zavarják meg a fórumot. Az, amire az előbb utalt, amikor KIHA-sok sorfala között hajtott el az államtitkár asszony, ez pedig most két nappal ezelőtt történt, a Kölcsey Gimnázium autókijárójánál. Egyébként készült erről egy körülbelül tízperces videó, Csillag Ádám készítette, és biztos meg lehet nézni a Vimeón vagy bárhol. Erről annyit tudok, mert tájékozódtam róla, hogy az államtitkár asszony kért egy találkozót a kölcseys tanárokkal, mégpedig azért, mert azt talán sokan tudják, hogy a Kölcsey Gimnázium tanári kara is kifejezte tiltakozását a legutóbbi hónapok intézkedései miatt, az államosítás miatt többek között. Kért tőlük egy találkozót, el is ment, és a KIHA-s gyerekek pedig értesültek erről, egyikük be is ment egyébként, illetve be akart menni erre a beszélgetésre, de nem engedték be. Viszont úgy tudom, a videóból – ha jól értettem –, hogy nyitva volt az ajtaja annak a teremnek, ahol ez a találkozó zajlott, és, és belehallgatott a KIHA-s aktivista abba a beszélgetésbe. Állítólag nem nagyon hangzott el semmi konkrétum, inkább lózungok, ígéretek, általánosságok. A gyerekek pedig egy fehér rózsával megálltak a kapukijárónál, azzal a szándékkal, hogy megállítsák az autót, és beszélgessenek az államtitkárral, de az autó továbbhajtott. Hát hogy tényleg ráhajtott-e az egyik KIHA-s lábára, vagy nem, vagy csak majdnem, ezt nem tudom, de magának az autónak a távozása nem volt egy jóízű dolog.

– Szóval hogy hátrébb, távolabb szorította őket, ahogy nyilván lassan kievickélt.

– Igen, illetve az iskola biztonsági őre közreműködött abban, hogy a gyerekeket távoltartsa az államtitkár autójától, ami számomra az előresiető engedelmesség szép példája, tehát amikor valaki úgy érzi, hogy neki hivatalból kötelessége megakadályozni azt, hogy egy politikus szóba álljon azokkal, akikért elvileg tennie kéne.

– Jó, hát én nem gondolom, hogy a biztonsági őr ilyenkor ott állhat tétlenül, nyilván ha valaki, például az iskolaigazgató vagy bárki azt mondja, hogy segítsen kiengedni az államtitkár asszonyt, akkor neki ez a dolga, hogy közbelépjen.

– Ebben Önnek igaza van, valószínűleg az államtitkár asszonynak kellett volna fölmérnie ezt a helyzetet, és kérnie a sofőrt, hogy akkor most álljon meg.

– Így van, pár percet szánjunk a gyerekekre.

– Letekerni az ablakot, pontosan, valószínűleg ez lett volna a legbölcsebb. Ez nehéz helyzet, én ezt megértem, és biztos ő sem volt a legjobb hangulatban, mert nem nagyon gondolom, hogy a kölcseys tanárok mást gondoltak aznap este a vele való beszélgetés folyamán, mint korábban, tehát ezt emberileg meg tudom érteni, de hát ez nem volt egy sikeres akció.

– Hát főleg a fehér rózsával, azt például az ember köszönettel elfogadja, és aztán pár percet beszél a gyerekekkel.

– Igen, erre is volt példa, hogy elfogadta, a szegediektől még elfogadta, a pestiektől már nem fogadta el.

– Ha a Szülői Hálózat egyik alapítója, és most láthatóan nagyon aktívan benne van abban, hogy megpróbálják az oktatásban érintettek valamilyen módon a véleményüket nyilvánvalóvá, egyértelművé és hallhatóvá tenni, mit gondol, milyen módszerrel lehetne az oktatás számos, komoly konfliktust okozó kérdését megvitatni? Mit kellene tenni akár a diákok, akár a tanárok, akár a szülők részéről, hogy a kormányt értelmes tárgyalásokra, dialógusra késztessék?

– Ez nagyon nehéz kérdés, mert ezt a kérdést már 2011 őszén föltettük magunknak, és mivel akkor még nem volt meg a köznevelési törvény, ezért úgy gondoltuk, és egészen komolyan gondoltuk, hogy még lehet tárgyalni, mert mindig, a kezdettől fogva és újra meg újra visszatértünk ehhez a kályhához, hogy tárgyaljunk. Tehát amikor azt látjuk, hogy gyerekek, bocsánat, nem gyerekek, tehát fiatalok, értelmes fiatal egyetemi polgárok kivonulnak az utcára, az nem azért van, mert balhéznak, hanem azért, mert a korábbi lépcsőfokok kimaradtak, nem volt társadalmi egyeztetés, nem volt szakmai egyeztetés, látszategyeztetések voltak!

– Miközben egy ilyen köznevelési vagy közoktatási törvény nem egy évre szól, hanem akár tízre, tizenötre!

– Még nem tudjuk, hogy milyen károkat okoz, még az is lehet, hogy rövid távon bizonyos kérdésekben visszább fog lépni az oktatási kormányzat, és ezzel szépen le is fogja szerelni a tiltakozásokat, illetve ezt nem jövő időben kéne most mondanom, hanem jelenben, hiszen ez már történik és történt, részben a hallgatókkal, részben a szakszervezetekkel. Tehát biztos majd egy kicsit fölemelik a pedagógusok fizetését, de attól még az a központosított gondolat, ami irányítja a központi tantervet, az megmarad a törvényben, és annak a hatásai nem látványosak, és nem rövidtávúak, hanem minimum középtávúak. Na most a kérdésére azért nehéz válaszolnom, tehát hogy mit tehetnek, mert ha most erre azt mondom, hogy bizony sztrájkolni kell, akkor ez egy nagyon radikális válasznak tűnik. Csak ennek előzményei vannak, mi nem ilyen magasról indítottunk, mi a tárgyalásos rendezés javaslatával indítottunk 2011 telén a Fogadóóra című rendezvényünkkel, ahol mi tényleg komolyan gondoltuk, hogy majd odajön hozzánk a Kossuth térre Hoffmann Rózsa, és tárgyal velünk, bármennyire megmosolyogtató is ez. Nem történt meg, nagyon sok minden nem történt meg, amiben párbeszéd kellett volna hogy legyen. Most ott tartunk, hogy bizony egyre radikálisabb tiltakozásokra kerül sor, egyre ingerültebbek a pedagógusok, a szülők, a gyerekek, nagyon nem örülünk ennek, és mi tényleg próbáltuk ezt megakadályozni. Ezt tudom erre mondani, de nem akarom az ördögöt a falra festeni, én még mindig bízom benne, hogy majd valahogy, nem tudom, valahogy mégiscsak tárgyalni tudunk, hát egyelőre nem látom...

– Szót érteni egymással, ez volna a lényeg!

– Ennek sajnos nem nagyon látom a jelét, illetve nekünk mint Szülői Hálózatnak ennél tágabb összefüggésben kell látnunk a feladatunkat. Tehát most egy protesztmozgalomnak nézünk ki, de nagyon szeretném hangsúlyozni, hogy a Szülői Hálózat nem protesztmozgalom szeretne lenni, hanem információs platform, a tapasztalatcsere platformja, a szakmai tanácsadás platformja, tehát nagyon-nagyon sok feladat van. Mi nem akarunk egyfolytában nyilatkozni és politikai színtéren fellépni, most éppen ilyen helyzet van, és most kénytelenek vagyunk ezt csinálni.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

Magas-e a gáz- és villanyár, magas-e az E.ON vételára?
Hónig Péter, a Bajnai-kormány közlekedési, hírközlési és energiaügyi minisztere

Bolgár György: - A mai újságokban is olvasható, tegnap pedig hallani is lehetett, hogy a miniszterelnökséget vezető államtitkár, Lázár János kijelentette egy fórumon, hogy a jövő év nyaráig harmincszázalékos további áram- és gázárcsökkentést tart szükségesnek, a miniszterelnök pedig ma egy rádióinterjúban megerősítette, hogy igen, a rezsiköltségek csökkentése továbbra is célja a kormánynak. Ennek a politikai oldalától most eltekintve, nézzük csak a szakmai hátterét és összefüggéseit: lehet olyat mondani reálisan, hogy másfél éven belül harmincszázalékos áram- és gázárcsökkentés legyen vagy lehet Magyarországon?

Hónig Péter: - Hát én a mai számokba nem tudok beletekinteni, de azon számok alapján, amelyek az én miniszterségem alatt volt, nehezen elképzelhető. Nekem az a véleményem, hogy akkor működik jól a világ, ha az emberek, ha valamit elfogyasztanak, akkor azért annyit fizetnek, amennyi annak az előállítási ára.

– Legföljebb azok fizetnek kevesebbet, akiket az állam valamilyen szociális megfontolásból megsegít, de nem az árban, hanem valami más támogatásban.

– Igen, én is azt gondolom, hogy aki ma nem tudja kifizetni a villanyszámláját meg a többi energia- és közműszámláját, az cipőt sem tud venni a gyerekének vagy legalábbis nehézségei vannak, mert kevés a jövedelme, és nekik valóban jár szociális alapon támogatás. De nem szerencsés, ha alanyi jogon támogatjuk például az energiaárakat, mert az a spórolásra, az energiatakarékosságra egyáltalán nem sarkallja az embereket, és olyanok is kapnak ebből a támogatásból, akiknek egyébként nincsen szükségük rá. És hát ugye kétféle fizető kereslet van ebben az országban, az egyik a fogyasztó, a másik pedig az adófizető. Na most ha a fogyasztó nem fizeti ki a megfelelő árat, akkor azt az adófizetőnek kell kifizetni valamilyen szolidáris megfontolásokból. Elképzelhető azonban, hogy az energiaáraknak lejjebb kell menni, mert a számítások ezt igazolják.

– Milyen számítások lehetnek ezek ahhoz képest, amik akkor voltak, amikor még 2010 tavaszán Ön volt az illetékes miniszter? Hát eltelt mondjuk majdnem három év, azért a világ annyit változott volna, hogy a gáz- és a villany ára akár egyharmadával is lejjebb mehetne? Azt tudjuk, hogy nincs föllendülés Európában, ilyenkor az energiaárak, például a villamosenergia ára nem fölfelé megy, hanem inkább lefelé.

– Kétféle ár van, az egyik a versenypiaci ár, ugye Magyarországon is szabadpiac van, tehát a versenypiac működik, a másik pedig a hatósági árak, illetve árelemek. Ugye elvileg a versenypiacnak gondoskodnia kellene arról, hogy a lehető legalacsonyabb ár érvényesüljön, és ha ez nem így van, akkor ott valamifajta sanda szándék van, összebeszélnek a szállítók, ilyenkor a Versenyhivatalnak föl kell lépnie.

– Például a villamosenergiában hogyan, milyen szállítók beszélhetnének össze egymással, hogy magasan tartsák az árat, és hol nem tud az állam közbeavatkozni, vagy hol volna rá lehetősége?

– A versenypiacon nagyon nehéz, mert ott a lipcsei tőzsdei árak érvényesülnek, illetve az ahhoz képest való elmozdulás, márpedig azt nem tudják Magyarországon energiaszállítók befolyásolni. Tehát én azt gondolom, hogy a versenypiaci árak fedik a valóságot. A másik a hatósági ár, ahol ármegállapító felelőssége az Energiahivatalnak van. A mi időnkben ezt nagyon néztük, és az Energiahivatal megfelelően járt el. Ha most rosszul számol, akkor meg kell nézni, hogy miért számol rosszul. Elképzelhető az is, hogy valamifajta olyan szerződéses körülmények léptek föl, amelyek jogtalan bevételhez juttatják az energiaszállítókat, de én nem tudok ilyen szerződésekről. De ha vannak, akkor ki kell vizsgálni azokat, és meg kell szüntetni ezt a jogszerűtlen állapotot.

– Magyarán ha többet fizet valaki, mondjuk a fogyasztó a villamosenergiáért, mint amennyi indokolt volna, akkor lehet, hogy ebben az esetben éppen az állam és hatóságai a felelősek?

– Hát annyiban elképzelhető, hogy ha nem megfelelő szerződéseket kötöttek korábban, de hát ezeket a privatizációs szerződéseket ezeket alaposan megvizsgálták már többször és több szempontból, és nem találtak kivetnivalót, nem tudom, hogy azóta kötöttek-e újat.

– Na de akkor nincs mozgástér, hát nincs mozgástér, ha a versenypiaci árakat a lipcsei tőzsde árai határozzák meg, a másik oldalról meg a hatósági árban tegyük föl, hogy az állam, illetve az Energiahivatal nem követ el nagyobb el hibákat a különböző szerződéseivel, hát akkor hol a mozgástér, hol lehet harminc százalékot levenni az árból?

– Hát ha sem a fogyasztók, sem az adófizetők nem fizetik ki a megfelelő árat, akkor ezt csak a vállalatokon lehet leverni, a vállalatok meg majd eldöntik, hogy akarnak-e ilyen módon üzletelni, vagy nem, és akkor talán megteszik azokat a lépéseket, amelyeket az ő jogi feltételeik lehetővé tesznek.

– Már most is látjuk ennek a nyomát, mert ugye ez a mostani tízszázalékos rezsicsökkentés olyan következményekkel járt, hogy a vállalatok számára viszont emelték például a gázszolgáltatók az árakat.

– Mindenki megpróbál nyilván védekezni, mindenki a saját gazdasági érdekei szerint próbálja a legjobb eredményeket elérni. Én az utóbbi években a számokat nem követtem, azt tudom, hogy mi ugyanazt a molekula gázt égetjük el, amit mondjuk a németek és az osztrák fogyasztók, tehát annak az előállítási ára nem lehet sokkal alacsonyabb, mint ott, és a magyarországi energiaárak az európai átlag alatt vannak.

– Ezt jó, hogy mondja, mert néha elhangzik olyan kijelentés is, hogy mi még többet is fizetünk, mint a nyugat-európaiak a villany- és a gázszámlában, hát hogy lehet, hogy itt nálunk drágább a gáz és a villamosenergia, mint a nyugat-európai országokban. De ezek szerint, azt mondja, hogy az átlag alatt vannak. Lehet találni olyan országot, ahol ugyan alacsonyabbak, de az átlag alatt van mégis a magyar árszínvonal.

– Hát a középmezőnyben szoktuk mutatni a magyar árakat, nyilván a jövedelemviszonyokhoz képest magasak, tehát én mindig azt a példát mondom, egyszer voltam egy konferencián, ahol a dán energiafogyasztásról volt szó: a dánoknál százharminc négyzetméter az átlaglakás, és ott az energiaköltségek a családi költségvetésnek körülbelül a három százalékát teszik ki, nálunk ötvenkettő-ötvenhárom négyzetméterre vesszük az átlaglakást, és szerintem az átlag családi költségvetésnek a tíz százalékát-tizenöt százalékát is elérik az energiaköltségek. Ez fáj, ezt én elismerem, de hangsúlyozom, hogy szociális módon, és nem alanyi módon adnék támogatást ezeknek a fogyasztóknak.

– Most attól függetlenül, hogy ennek az igazságossága mekkora, tehát hogy a szegénynek és a jómódúnak egyaránt rezsiköltség-csökkentést kínál a kormány, engem még mindig az izgat, hogy lehetséges-e a mostani tíz százalék után további harminc százalékról akár csak ígéretként is beszélni? Beszélni persze mindenről lehet, csak lehetséges-e a mai körülmények között, anélkül, hogy előre látnánk a jövő évi gazdasági helyzetet meg az energiapiaci helyzetet, lehet-e ekkora tartalék az energiaárakban?

– Hát ezt mondja meg az Energiahivatal, mondom, az én időmben, én már kétszer is voltam felelős az energiaárakért, akkor ennyi tartalék nem volt benne. Ha van benne, akkor azt ki kell szedni belőle, ha nincs, akkor majd meglátjuk a következményeket.

– Van azért más rezsiköltség is, például a víz- és csatornadíjak, ugye azt is hamarosan tíz százalékkal csökkenteni akarják, miközben, és ez a közműszolgáltatók további részére is vonatkozik, nemrégiben terheltek rájuk egy vezetékadót, ami földben, vízben, levegőben, mindenhol futó vezetékekre méterenként azt hiszem százhuszonöt forint pluszadó. Hallottam itt a rádiónkban egy szakszervezeti vezetőt, talán a Békés Megyei Vízművektől, aki kétségbeesetten mesélte el, hogy ez a pluszadó már nagyon súlyos helyzetbe kényszerítette a Békés Megyei Vízműveket, a vízszolgáltatót, mert például az ottani alkalmazottak már minden extrajuttatástól meg lettek fosztva, eltűnt a cég nyeresége, de ha még egy tízszázalékos rezsicsökkentéssel is megkínálja őket a kormány, akkor végképp nem tudja, hogy mi lesz. Akkor még az is lehet, hogy a céget be kell zárni, de hogy embereket el kell bocsátani, vagy a jövedelmüket továbbcsökkenteni, az szinte biztos. Szóval úgy látom ebből a példából is, meg feltételezem is, hogy hirtelen ekkora arányú csökkentésre és vágásra semelyik cég nem készült föl. Az Ön tapasztalatai milyenek?

– Az biztos, hogy erre nem készültek föl, és nyilvánvaló, hogy először megpróbálják a költségeiket valahogy minimalizálni. Ezek között a költségek között nyilván a munkavállalók szerepelnek meg a beszállítói partnerhálózat, tehát nyilván ezeket a költségeket csökkenteni fogják, újratárgyalják a beszállítói szerződéseket.

– Abbahagyják a karbantartást vagy a minimálisra korlátozzák, és így tovább, ugye?

– Létfenntartás lesz, igen. De én egyetértek azzal, hogy ha vannak tartalékok meg extraprofit ezekben a tételekben, akkor ezeket le kell faragni, de hogy lenne benne ennyi extraprofit, azt én nem látom az én tudásom szerint.

– Akkor még egy dolgot, ha megengedi. Itt az elmúlt napok, hetek egyik érdekes fejleménye, hogy az állam, illetve az MVM mint állami vállalat megvásárolja a német E.ON gázüzletágát. Elsősorban gáztározókról van szó, illetve arról, hogy az E.ON kötötte a gázvásárlási szerződést az oroszokkal, a Gazprommal. A miniszterelnök a mai rádióinterjújában közvetve megerősítette, hogy ez egy nyolcszázmillió eurónyi, akörüli tétel lesz, márpedig – és ez számomra érdekes jelzés volt – az MVM korábbi vezérigazgatója névvel, címmel két héttel ezelőtt olyan nyilatkozatot tett, hogy az egész nem ér többet háromszázmilliónál. Ilyet nyilván csak akkor engedhet meg magának egy nyilvános nyilatkozatban, ha erről ezerszeresen meg van győződve. De hát akkor hogy vállalhatja a kormány magára azt a felelősséget, hogy akár ötszázmillió euróval többet fizessen egy ilyen üzletért? Mi lehet emögött, van valami, vagy lehet valami, amiről mi nem tudunk?

– Hát először is ez egy hosszú történet, mert ugye azért vette meg az E.ON a gázüzletágat, mert a MOL eladta. Mert 2000-ben az árszabályozásnál olyan nagy veszteségei jelentkeztek a mesterségesen alacsonyan tartott árakból, hogy neki nem volt gazdaságos ezt az üzletágat fönntartani. Ott kezdődik a történet.

– Tehát az első Orbán-kormány egy kicsit megnyomorította a nagy magyar multit, a MOL-t.

– Hát akkor a MOL még be is perelte a magyar államot, de nem lehet a magyar államot perelni, úgyhogy akkor ez a per elült, és akkor eladták az E.ON-nak a gázüzletágat. Na most azóta a politika állandóan belenyúlt az energiaárakba, és ez állandóan valamifajta kompenzálási kötelezettséget jelentette az E.ON felé. Hogy ez most hogy áll, azt én nem tudom, de hát méregdrága jogászok meg gazdasági szakemberek ezt a dolgot megvizsgálták, meg valaki ezt alá fogja írni, hát nyilván nagy felelősség teljes tudatában teszik ezt.

– De ha kiderül erről, hogy ez egy többszörösen túlértékelt cég, és sokszorosan vagy másfélszeresen mondjuk túlfizették az árát, annak súlyos következményei lehetnek, nem?

– Mint általában. Ha az állam pénzét úgy költik el, akkor bizonyára ezért felelni kell, de hát én nagyon remélem, mert én számokat nem láttam, de nagyon remélem, hogy felelősségteljesen járnak el ebben az ügyben!

– És értelme egyébként van az egésznek? A miniszterelnök azzal hozta összefüggésbe, hogy így lehet a rezsiköltséget csökkenteni, ha minden a kezünkben van.

– Hát igen, mert akkor mi magunk szabályozzuk az árakat. Hogy aztán az állam jó tulajdonos lesz-e a vállalatban, az eldől, remélem, hogy igen, és akkor az extraprofitot lehet minimalizálni. Nyilván akkor az állam lemond erről az extraprofitról, illetve az ebből eredő adójövedelemről, és akkor ezzel kompenzálja a fogyasztókat. Tehát ebben van logika, az a probléma, hogy az állam tulajdonosként eddig nem volt túl sikeres a vállalkozásoknál.

– Szóval a történelmi tapasztalatok ennek nem adják meg az indokoltságát, de – ahogy hallom – Önben van bizonyos szkeptikus optimizmus is, hogy nem baj, próbáljuk meg, elvileg még talán ez sem kizárt. Maradjunk ebben?

– Hát nézze, maradjunk abban, hogy itt felelős emberek döntenek felelősséggel, a kézjegyükkel ellátják ezeket az irományokat, aztán majd meglátjuk. Ezt csak az tudja, aki látja a számokat, én nem látom, de ahogy hallom, tíz évig titkos lesz ez a megállapodás. Majd ki fog derülni tíz év múlva.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

• < Előző
• Következő >