rss      tw      fb
Keres

Az E-2014 – ahogy én látom


Bajnai Gordon az ATV Szabad szemmel című műsorában beszélt az E-2014 előző napi évértékelőjéről, ahol hivatalosan is bejelentették, hogy párttá alakul a múlt év október 23-án szövetségre lépett három szervezet. A műsorvezető azt firtatta a beszélgetés elején, miért állította beszédében Bajnai, hogy az MSZP-nek nincs meg a kellő hitele és szakértelme a kormányváltáshoz. Bajnai válasza az volt, hogy egy egyértelmű politikai igazságot akart kimondani, miszerint Magyarországnak három dologra van szüksége, kormányváltásra, korszakváltásra és jó kormányzásra, mind a háromra együtt, különben a választók ismét csalódni fognak. Az MSZP-nek azonban nincs elég szavazója a kormányváltáshoz, nincs elég hitele a korszakváltáshoz, mert még nem volt elég ideje ahhoz, hogy egymaga lehessen ennek a hiteles képviselője. Még a 3. pont (nincs elegendő szakértelme) részletezése előtt a műsorvezető közbevetette, hogy az MSZP-nek jelenleg jóval több biztos szavazója van, mint az E-2014-nek – akkor mégis ki a hitelesebb? Bajnai erre azt mondta, nem hiszi, hogy ez a kérdés, mármint hogy nekik mennyi szavazójuk van, hanem az, hogy a végső elszámolásnál lesz-e elég szavazat. Hiszen a választójogi törvény összefogásra kényszeríti az ellenzéket a kormányváltás érdekében. Nekik pedig az a feladatuk, hogy a ma még bizonytalan szavazóknak vigyék el a remény üzenetét, hogy a kormányváltás lehetséges. A jelenleg bizonytalanokat ő úgy látja, mint akik 2010-ben azt mondták ki, hogy soha nem akarnak a szocialistákra szavazni, ma viszont már a Fidesz-rezsimtől is meg akarnak szabadulni. Őket kell megtalálni a korszakváltás ígéretével. Ehhez szükség lesz egy olyan erőre, amely az MSZP-től elkülönül, amely képes az MSZP-étől különálló programot képviselve elhitetni ezekkel a választókkal, hogy érdemes elmenni szavazni. (Vagyis, röviden összegezve, azt mondta: a hitelesség nem a szavazók számával mérhető, hanem tartalmi kérdés.)

Az újabb kérdésre. hogy vajon szükség lesz-e Gyurcsány Ferenc Demokratikus Koalíciójára is az együttműködésben, Bajnai válasza az volt: ez azon múlik, tud-e olyan politikai teljesítményt nyújtani a Demokratikus Koalíció, amivel azt a nagyon nagy elutasítottságot, amely a magyar társadalomban velük szemben fennáll, oldja. Neki eddig úgy tűnik, nem képes rá. Nem érzékeli, hogy lenne elegendő szavazó, aki a DK-t parlamentben szeretné tudni. (Vagyis, röviden összegezve: a hitelesség csak akkor tartalmi kérdés, és csak akkor nem a szavazók számával mérhető, ha az E-2014-ről beszélünk. Arról pedig nem beszélt, hogy vajon más potenciális csatlakozók számára is követelmény-e az E-2014 szerint, hogy rendelkezzenek akkora választói támogatottsággal, amely eléri a parlamenti küszöböt.)

Ebből a Bajnai-nyilatkozatból kiindulva fűznék észrevételeket az E-2014 rövid pályafutásának újabb állomásához, a párttá alakuláshoz, de főként az ehhez felkínált elméleti alapvetésekhez. Sajnálom, de a korszakváltás-teória már az elején megbicsaklik. Ezt illusztráltam az idézett – egymásnak látványosan ellentmondó logikájú – mondatokkal is. Ha karikírozni akarjuk, úgy fogalmazhatnánk, a korszakváltás ma praktikusan a gyurcsányítlanított jövőt jelenti. Márpedig a gyurcsányozás, mint a társadalom megosztásának egyik alapvetése, máig hatóan a Fidesz stratégiájának alappillére. Ehhez igazodni – tetszik, nem tetszik – a Fidesz számára kívánatos előítéletesség konzerválását jelenti. Lehet közben prédikálni bármiről, de ez a történet – és ezt szeretném sokszorosan hangsúlyozni – nem elsősorban Gyurcsányról szól, hanem a hazai ellenzék tehetségéről, helyzetfelismeréséről, kreativitásáról, autonóm döntési képességéről, önbizalmáról, határozottságáról.

A korszakváltásból, mint hallhattuk, Bajnai sem tudja már kihagyni az MSZP-t (nem is lehetne és nem is kellene), de van annak azért némi diszkrét bája, ahogyan elmagyarázza nekünk, miért nem fontos az E-2014 és az MSZP között meglévő, az utóbbi javára fennálló jelentős különbség a szavazói támogatásban, majd azt is elmagyarázza, hogy miért a szavazói támogatottság és nem a demokratikus értékek következetes képviselete, a konkrét teljesítmény a hivatkozási alap, ha arról van szó, mi Bajnaiék majdani választási pártjának viszonya a Demokratikus Koalícióhoz. Mi a viszonya Gyurcsányhoz, akinek kormányában az egyik legfontosabb tárcát Bajnai vihette, akinek megkezdett programját hajtotta végre miniszterelnökként, s a nyugodt kormányzás politikai feltételeit is Gyurcsány teremtette meg azzal, hogy egy kritikus hatalmi patthelyzetben a lemondásával is hajlandó volt katalizálni a folyamatokat.

Bajnai tisztában van azzal, hogy az MSZP nélkül nem lehet kormányt váltani, de tudnia kéne azt is, hogy győzelem esetén egy új kormányzás is csak az MSZP-vel együtt kerülhet szóba. Már csak ezért is furcsa, hogy szövetséget éppen azzal a párttal nem mer felvállalni, amely a hozzá legközelebb álló elvek és értékek alapján szerveződött, vezetőjének, kellő támogatottság híján, éppen ezeknek az elveknek és értékeknek a gyakorlati megvalósításába tört bele a bicskája miniszterelnöksége idején.

Miben áll vajon a politikai teljesítmény? Frakció nélkül, egy 7000 tagból álló, 106 választókerületben már jelen lévő párt felépítése egy év alatt annak számít-e? A DK-nak már ma megvan az az infrastruktúrája, amelyet az E-2014 még csak most akar megteremteni, pedig akár használhatná is a DK-ét. Megvalósított már számos olyan célkitűzést egy más politikai kultúra megteremtéséhez, amelyeket az E-2014 a korszakváltás előfeltételeiként szokott emlegetni: átlátható pártgazdálkodást, reális programot, minden olyan ígéret nélkül, amely nem tartható, vállalva a népszerűtlenséget is.

Mit jelent az „elutasítottság”, amire Bajnai hivatkozik? Ami fontosabb volna, mint ezek a tények? Nem mást, mint alkalmazkodást egy gátlástalan karakterrombolás eredményéhez, egy olyan politikához, amelynek az ereje abban van, hogy képes mindent és mindenkit megbélyegezni, lejáratni és ezzel magát a politikát megutáltatni. Az E-2014 rendezvényén a szónokok maguk hozták példák tömegét arra, hogy semmi sem az, aminek látszik. Hogy miként válnak a diákok, az éhségmenet résztvevői, a rokkantak, a szegények bűnbakká, lejáratás célpontjává. Minden új arc is lejáratható. Minden azt igazolja, hogy az ilyen politika ellen nem hatásos ellenszer a menekülés. Az, hogy egy féktelen lejárató politika mennyire eredményes, egyedül attól függ, hogy igazodnak-e hozzá azok, akik egyébként a normalitásban hisznek. Attól függ, hogy kishitűek-e vagy bíznak a saját erejükben.

Kinek kéne ezt a legjobban megérteni, ha nem annak, akit éppen most járatnak le közös plakáton Gyurcsánnyal, egy 200 milliós kampányban? Bajnai azt gondolja, hogy megúszhatja, ha nem megy ezzel élből szembe? Nagyon rossz volt hallani, hogy úgy beszélt ezekről a plakátokról, mintha egyedül szerepelne rajtuk, mintegy azt üzenve, hogy csak ő került rájuk vétlenül. Szerinte az „elutasítottság” elleni küzdelem a DK házi feladata, s majd ha jól megoldotta, akkor jelentkezhet. Nem gondol rá, hogy hasonló helyzetben, a környezet hasonló attitűdje mellett bárkit, őt is gyorsan leteríthetné a célzott karaktergyilkolás? Lehet-e korszakváltást hirdetni és ezzel egyidőben kiszolgálni az eddigi korszak legnagyobb hazugságát, kiszolgálni egy hazugság-mítoszra felépített megosztó stratégiát?

Én lelkesen fogadtam az E-2014 létrehozását, mert pontosan arra volt (lenne) szükség, amiért megszületett: közös felületre valamennyi ellenzéki erő egyesítéséhez, amit csak a mindent szimplifikáló, felszínes gondolkodás láttat arcvesztésnek, belesimulásnak valamiféle sémába. Mert minden a „mikénten” múlik. Ha egy együttműködést demokratikus elvek szerint és úton hoznak létre, nem jár feloldódással. Én elhittem, hogy lesz hozzá sok türelmük. Erre a jelre reagáltak a bizonytalanok is, hihetetlen aktivitással. Stílszerűen fogalmazva: ebben látták meg a reményt, az elég erős ellenzék reményét, amelynek a győzelmében reálisan bízhatnak.

Egyetértettem azzal is, hogy az LMP-t keresték meg elsőként, mert annak érdekében tett tudatos lépésnek véltem, hogy elősegítsék a mai választási rendszerben tökéletesen életszerűtlen pártstratégia, az LMP úgynevezett harmadikpólus-elmélete tarthatatlanságának a lelepleződését. De amikor az LMP nemet mondott, az E-2014 is megingott. Holott semmi sem változott, a célkitűzéséhez továbbra is ragaszkodhatott volna. Ezt a megingást azonban az MSZP éles szemmel észrevette. Felismerte – a bizonytalanok reagálásából, abból, hogy a saját szavazói átáramlottak a választási együttműködés lehetőségét megfogalmazó platformhoz –, hogy a szavazók már nem fogadják el az egyedül vágunk bele stratégiát. Ejteni fogják őket, ha nem alkalmazkodnak. Jó érzékkel nem a szembeszállás, hanem a „ha már meg nem akadályozhatom, akkor az élére állok” megoldás mellett döntöttek. Az E-2014 pedig lemaradt, mert nem akkor tette azt a nyilatkozatot, amelyet most fogalmazott meg Bajnai Gordon, hogy ugyanis az MSZP-re szükség van, de egymagában kevés. Nem kapcsolódott be az MSZP által kezdeményezett gazdaságpolitikai tárgyalásokba sem, vagyis – most fordított helyzetben – ők nem „ha már megakadályozni nem tudom, az élére állok” taktikát választották, ezzel a lépéshátrányuk nőtt. Holott  az együttműködés folyamatos demonstrálásával párhuzamosan nyílt vitákban is tisztázható, hogy melyek azok a kérdések, programpontok, morális elvárások, amelyekben mást, másképpen kell majd szerintük csinálni egy esetleges választási győzelem esetén az új kormányzás során. A formális elkülönültség üzenetét ítélik fontosabbnak, mert abban hisznek, hogy a bizonytalanok egy másik új pártra várnak, amelyre az MSZP helyett lehet szavazni. Csak éppen azt a körülményt hagyják figyelmen kívül, hogy a bizonytalanok száma akkor emelkedett meg újra és azonnal, amikor csökkenni kezdett az ellenzék egyesítésének a reménye.

Párttá kellett szerveződniük, hiszen csak pártok indulhatnak a választáson, de ma már nem egyértelmű a kívülálló számára, hogy továbbra is inkább az együttműködés közös platformja, akar-e lenni ez a párt, vagy a már létező pártok riválisainak egyikeként képzeli el magát?

Közvetlen feladataik laza  körülírásából számomra most úgy tűnik, hogy ez utóbbiról van szó.

(Figyelem, ahogy a professzionális politikamagyarázók helyeslik ezt a taktikát. Valamiféle előválasztási szakasznak nevezik, amely szerintük szokatlan a magyar közönségnek, de nem baj az, mondják, ha az ellenzék ma még verseng, hiszen egy év múlva lesz csak a választás. Csakhogy ők is megfeledkeznek valamiről, amikor ezt a demokratikus körülmények közül kiragadott sémát nagy igyekezettel tuszkolják bele a hazai viszonyok értelmezésébe. Megfeledkeznek arról, hogy itt nincs már demokrácia, itt más a helyzet és a tét.)


MTI/Koszticsák Szilárd 

Értem én, hogy az Együtt 2014-en belül is vannak még érdekharcok, értem, hogy ezért van oly mértékben elhomályosítva a különbség a 2010 előtti és az azt követő hatalomgyakorlás között, értem, hogy az MSZP és az E-2014 között is szükségszerű pozicionálási küzdelem folyik, mert csak így  formálható nyomatékossá számos, a jó kormányzás érdekében elvárt feltétel.

De nem volt sok értelme annak az áldozatnak, az LMP szakadásának, amelyet a kilépők meghoztak, ha most annyi változik csupán, hogy egy tágabb körben várnak ugyanazok szavazatára, akiket az LMP-nek sem sikerült megszólítani, mert ez ugyanúgy zsákutcába vezet. Talán érdemes lenne szembenézni azzal a kérdéssel, hogy nem hiba-e a bizonytalanokat olyan csalódott jobboldaliként elképzelni, akik sohasem szavaznának az MSZP-re, és nem megfélemlített sokaságnak látni őket, akik azért passzívak, mert nem észlelnek elég erős ellenzéket, amelyet érdemes nyíltan felvállalni már a közvélemény-kutatók előtt is. Bizonyára vannak olyanok, akik tényleg soha nem szavaznának az MSZP-re, de szavaznának egy olyan ellenzékre, amelyben az MSZP-n kívül számukra elfogadható erők és célkitűzések is jelen vannak. Egyáltalán nem mindegy azonban, hogy az ellenzéki egység mikor válik számukra kézzelfoghatóvá. Egyáltalán nem biztos, hogy ebben a helyzetben az E-2014-nek egy ilyen szövetségben való részvételhez a klasszikus értelemben vett  pártépítési utat kell bejárnia. Mert viselkedhetne azonnal valóban választási pártként is, amely bár markánsan eltérő célkitűzéseket fogalmaz meg, nyitott mindenféle kooperációra, és ennek akár intézményes keretet is ad. Ez nem zárná ki a nyilvánosság előtt elővezetett programok és célkitűzések, morális elvárások és garanciák folyamatos vitáját, ellenkezőleg, növelné a bizalmat.


MTI/Koszticsák Szilárd

Ott voltam az Együtt 2014 szombati kormányértékelő rendezvényén, mert személyes benyomásokat akartam szerezni a hangulatról, a résztvevőkről, a reakciókról, az új párt önmeghatározásáról. Meglepetéssel észleltem, hogy hiányoztak a fiatalok. Ugyanaz a korosztály volt jelen, amely mindenütt. (Hogy milyen átfedéssel, az ellenőrizhetetlen.) Így Juhász Péter saját virtuális támogatóinak távollétében adta elő azt a beszédet sokadszor, amelyet már hallottunk tőle néhányszor a civilek kontra megélhetési politikusok témakörben. Egy dolog változott csak, ami tulajdonképpen logikai ellentmondás, hogy a végén ő is hangsúlyozta az összefogás elkerülhetetlenségét.

Kónya Péter világosan beszélt. Példák sokaságával illusztrálta, hogy ez itt már nem demokrácia, és hogy a törésvonal demokrácia és önkényuralom között van. (Hiába, a Szolidaritás a mindennapi valóság legmélyebb bugyrait is ismeri.) Ehhez képest Bajnai Gordon helyzetleírását a reménytelenség kontra remény szimbolikájával én erőtlennek találtam. Bajnai nem használta az antidemokratikus jelzőt, sem az önkényuralom fogalmat. Nem azt mondta, hogy ma már nem az a kérdés, hogy jobboldali vagy baloldali-e egy politika, mert mindkettő lehet demokratikus, a lényeg az, hogy egy kormány tiszteli-e a demokrácia értékeit, megőrzi-e a kereteit. Ehelyett a tények és a szakértelem tiszteletét állította szembe az úgynevezett jobb- és baloldali megoldásokkal, ami igaz egy másik dimenzióban, de kevés itt és most, ahol az önkényuralmi léttel együtt járó félelem napi szintű jelenlétéről éppen ő beszélt hosszasan. Úgy írta le a megosztó politikát, amelyből mindenkinek elege van, mintha valami külső elemi csapás hozta volna ránk. Mintha nem ott kezdődött volna, hogy a haza nem lehet ellenzékben.

Bajnai szónoklata nem definiálta a korszakváltás fogalmát, de nem üzent többet, mint a harmadik pólus homályos rendszerkritikájának az átmentését. Ez elég lehet a harmadikpólus-ideológia híveinek, de nem elég jó, világos és határozott beszéd attól a politikustól, akiben ma Magyarországon sokan szívesen látnánk az ellenzék vezetőjét. Sajnálom, hogy azt kell mondanom, megint egy fontos állomáshoz jutottunk: ismét az MSZP előzött be. Mesterházy Attila ugyanabban az ATV-s műsorban azt és úgy mondta el, ahogy Bajnainak kellett volna: „Nekem nem Bajnai Gordon az ellenfelem, nem Gyurcsány Ferenc az ellenfelem, nem Schiffer András az ellenfelem, hanem Orbán Viktor az ellenfelem.” „A szövetségre szükség van, a közös pontokat kell keresni, nem pedig az ellentéteket, a nyilvános minősítés zsákutca, amely Orbán Viktor malmára hajtja a vizet.”

Ha ezek után az MSZP szavazóinak száma fog nőni, és az E-2014-é stagnálni, az nem azért lesz majd, mert Gyurcsányt eredményesen húzták rá Bajnaira, hanem azért, mert az Együtt „közös felület vagyunk” attitűdjét, a megalakuláskori eszmeiségét Bajnainak most nem sikerül elsődleges, mindennél fontosabb üzenetként közvetítenie. Pedig, az MSZP-nek tényleg nincs elég szavazója, tényleg sokan várnak olyan formációra, amelyben másra is szavazni lehet mellette, és tényleg nagyon nagy szükség van Bajnaiék szakértelmére is.

Még csak most álltak rá egy rossz vágányra, még könnyű visszatolatni, átállítani a váltókat és más pályát választani. Merni kell felvállalni, hogy élből szembeszállnak  a manipulációval, hogy ebben a kérdésben összezárnak. Fel kell vállalni a keményebb és világosabb fogalmazást, prioritásként kezelve azt, ami összeköti az ellenzék pártjait. Merni kell felvállalni, hogy a „mit és kit kell megtagadni” kérdésre adott válasz egyedül a képviselt elvektől és értékektől függ.



Lánczos Vera


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!