Stumpf András vaksi örömei
- Részletek
- Mihancsik Zsófia
- 2013. február 21. csütörtök, 06:17
Olvassák el a Heti Válasz újságíró-üdvöskéje, a Junior Príma- és Minőségi Újságírásért-díjas Stumpf András cikkét L. Simon László menesztéséről. Hogy lássák, mekkora bajban van, és a baj miatt mekkora logikai bukfencekre kényszerül az a publicista, akinek a gondolkodását, ifjú kora ellenére, velejéig áthatja a kádárista logika.
A politikai megbélyegzés, persze – „hiszteroliberális”-nak nevezni azokat, akik merészelnek másként gondolkozni és értékelni, mint amit a párt- és kormányirányvonal megkövetel – már a késői kádárizmusban sem volt kurrens harci eszköz. Az jóval korábbi és sötétebb időszakok szüleménye. De tény, hogy van hová visszacsatolniuk a mai pártelkötelezetteknek.
De a lényeg nem a szóhasználat, hanem a gondolkodásmód. Stumpf ugyanis azt állítja, noha láthatólag nem érti, miféle botrányos dolgot beszél, hogy egy rendszer (egy kormányzás) megítélésének nincsen érvényes külső, csak belső nézőpontja. Méghozzá a hatalomvédte bensőség attitűdjével – szintén a kádárizmus alapmagatartása, még ha a jelzős szerkezet Thomas Manntól való is –, amelynek feltétele a hatalom nemismerése (ha a beszélő hajlandó lenne megismerni, kénytelen lenne kritikailag viszonyulni hozzá) és a hatalomhoz tartozás tudata (noha a beszélő csak bármikor lecserélhető, apró használati eszköz, kis fogaskerék a hatalom önfenntartásának szörnyű gépezetében).
Az alapgondolat, Stumpf kiindulópontja, az, hogy a hiszteroliberálisoknak örülniük kellett volna, hogy egy olyan kulturális államtitkárt kaptak ettől a rendszertől, amilyen L. Simon volt, és ha „most olyan fazont kapnak a kultúra élére, amilyennek L. Simont igazságtalanul leírták, az szórakoztató lenne” (kis stilisztikai baki, hogy ez a mondat kétszer is szerepel a rövid cikkben – ami elkerülhető, ha leadás előtt az ember veszi a fáradságot meg az igényességet, és még egyszer elolvassa, amit leírt –, másodszor így: „legalább egy kicsit röhögök majd, ha olyan kultúrpolitikust kapnak a nyakukba hiszteroliberálisaink, amilyennek L. Simont igazságtalanul leírták”).
Miért is olyan jó kultúrpolitikus L. Simon?
Hát először is azért, mert nem azonosult az MMA-elnök Fekete György-féle művészetfelfogással. Hogy ezt honnan lehet tudni? Onnan, hogy „hétfőn délelőtt Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke találkozott az államtitkárral, utóbbi pedig megmondta, hogy az MMA által delegált tagokat kitessékeli a Vigadó jókora csúszásban lévő felújítását felügyelő alapítványból. Délután aztán jött a ’sem nem cáfolt, sem meg nem erősített’ hír: L. Simont leváltják. Kár. Nagy kár. Főleg ha igaz, amit a névtelenül pletykálók állítanak: az volt a baj L. Simonnal, hogy nem azonosult a Fekete György-féle művészetfelfogással”.
Ugye, ha egy államtitkár egy épület felújítását felügyelő kuratóriumból „kitessékel” bizonyos embereket, ez még nem mond semmit a művészetfelfogásáról. Hogy L. Simon erénye az volna, amit Stumpf állít, hogy – Feketével ellentétben – nem kizárólagos szempontja egy mű vagy művész megítélésében, hogy a „nemzet megmaradásának szempontjából hasznos”-e, hanem emellett a művészi színvonalat is fontosnak tartja, ezen az állításon viszont már el kellene gondolkoznia a jeles szerzőnek.
Fel kellene tennie és megválaszolnia azt a kérdést, hogy egy államnak, pontosabban az államot éppen irányító pártnak és ideológiának dolga és joga-e, hogy népnevelést folytasson, népnevelési célokat tűzzön ki, és az ezekhez passzoló művészi alkotásokat preferálja. A hiszteroidliberális – szabadságelvűnek nevezném – felfogás szerint például az állam dolga közös ügyeink intézése, méghozzá oly módon, hogy az ügyintézés lehetőség szerint minél kevesebb állampolgár meggyőződését, szabadságát és érdekeit sértse. Alkothasson szabadon, a saját iniciatívája és tehetsége szerint a művész, a közönség meg szabadon eldönthesse, számára melyik irányzat és mű vonzó. Az állam arra ügyeljen, hogy a művészeti önigazgatás intézményeiben – kiállítóhelyek, pénzelosztási módok stb. – egyik irányzat se szorítsa ki a többit (hiszen tudjuk, hogy az érdekek már csak így működnek, még a művészeti életben is). De hogy pártkinevezettek és állami csinovnyikok döntsenek művészi értékekről, vagy pártkinevezettek és állami csinovnyikok adminisztratív eszközökkel hozzanak uralmi helyzetbe egy „művészeti irányzatot”, ez utoljára a diktatúrának nevezett rendszerben volt szokás. Abban a rendszerben, amelyben egy politikai klikk mindent, nemcsak a művészi szabadságot, hanem minden egyes polgár életének minden egyes zugát, a gondolkodásától a hálószobájáig, a saját uralma fenntartásának rendelte alá. Ahogy Zsdanov elvtárs mondta: „A mi szovjet irodalmunk nem fél a tendenciózusság vádjától. Igen, a szovjet irodalom tendenciózus, mert az osztályharc korszakában nincs és nem lehet irodalom, amely nem osztályirodalom, nem tendenciózus, állítólagosan nem politikus.” (Csak tessék behelyettesíteni a szovjetet a magyarral, az osztályt meg a nemzetivel.) L. Simon és Fekete közt tehát pusztán annyi a különbség, hogy az egyik a népi agyak átmosását minőségibb eszközökkel képzeli el, mint a másik. Stumpf ezt tartja erénynek.
Ugyanez érvényes Stumpf többi érvére is, amit L. Simon mellett felhoz.
„Korrekt próbált lenni a hiszterolibekkel is – igyekezett például feloldatni a ’független’ társulatok pénzének zárolását – ezeket aztán ki is fizette a kormány”, mondja Stumpf. Csakhogy L. Simon „gesztusát” megint kizárólag a rendszer belső logikájának kritikátlan elfogadása – a hatalom védte bensőség nézőpontja – alapján lehet „korrektségként” értelmezni. Akkor, ha sem a rendszert kiszolgáló államtitkár, sem a beszélő fel sem teszi a kérdést, jól van-e az úgy, ha egy hatalmi klikk önkényesen úgy dönt, hogy minden lehetséges közpénzt a saját rendszerátépítési céljaira von el. A rokkantnyugdíjasoktól és a segélyen élőktől éppúgy, mint a független színházi társulatoktól (miért is van idézőjelbe téve Stumpfnál a „független” szó? Talán azért, mert nem tekinti igazi függetlenségnek azt, ha valaki nem igazodik önként a hatalom igényeihez?). L. Simon beállt szolgálni egy diktatórikus elvű hatalomgyakorlást, és ezen belül, személyesen és nagylelkűen, „kivételt tett”. Jótékonykodott. Csakhogy az állami tisztségviselőknek nem ez a dolguk. Mármint ha az állam demokratikus és jogállami normák és garanciák közepette működik, nem a vezéri rémálmok és a hozzájuk rendelt önkény alapján. Stumpf azonban minden további nélkül leválasztja a rendszerről L. Simont. Mintegy istentől valóként tételezi a rendszer bizonyos intézkedéseit: az MMA nem Orbántól meg az alaptörvényétől, hanem istentől kapta kivételes felhatalmazását, Fekete sem Orbán, hanem isten kegyelméből ül ott, ahol (annak ellenére, hogy még a saját elnökségének a tagjai is megpróbálták távozásra bírni), és a független színházakat sem Orbán meg Matolcsy önkénye, hanem isten fosztotta meg a pénzüktől. És a végtelen és vitathatatlan hatalmú bölcs isten akaratával szemben egy szegény államtitkártól tényleg legfeljebb kármentésre futja, és már ahhoz is nagy bátorság kell.
Stumpf legszebb – és leginkább önleleplező – érve azonban ez: „L. Simon a kinevezési gyakorlat megváltoztatásának, a kötelező pályáztatás eltörlésének ötletével épp tett egy remek lépést az álszentségtől a korrektség irányába.”
Hát nem egészen. L. Simon a rendszer önkényét akarta normává emelni, amikor a pályáztatás feleslegességéről beszélt: Orbán rendszere ugyanis itt is egy hazugsággal, a pályáztatás demokratikus módszerével leplezi egyeduralmi hajlamait, törekvéseit és döntéseit. Orbán „tiszteletben tartja a demokrácia formáit, hogy alaposabban elárulhassa a lényegét” – azóta sem látta át ennél pontosabban a nyugati világ Orbán taktikájának a lényegét, mint a francia író, diplomata, Jean-Christophe Rufin tavaly januári írásában. L. Simon, és a nyomában Stumpf, tehát nem a rendszer önkényét kérdőjelezi meg – kiszolgálói attitűddel ezt nem is lehet –, épp ellenkezőleg, a diktatórikus működési elvet akarja természetesként, magától értetődőként, tehát nem leplezendőként feltüntetni.
Egykor a magyar annak örült, hogy Rákosit Nagy Imre követte a miniszterelnöki székben. Hogy 1956 után nem Gerő Ernő, hanem Kádár János lett a párt főtitkára. De örülni csak akkor lehetett, ha az embernek nem volt külső látószöge ahhoz a rendszerhez, amelyben csak jobb és rosszabb diktátorok közül választhatott. Ha a „geopolitikai realitások” – ifjabbak kedvéért: az a tény, hogy a szomszédos nagy szovjet birodalommal szemben mindössze ennyi mozgástér jut – nyomása alatt hajlandó volt örökre megfeledkezni a saját értékrendjéről, emberségéről, és főként életének összes szabadságvetületéről. Az viszont nem öröm, hogy ma, geopolitikai realitások nélkül is, pusztán egy hatalmával visszaélő megszállott előtt hódolva, az ismét újságírónak nevezett pártideológusok gőzerővel termelik újra a létező szocializmus világának vaksi örömeit.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!