Sikerek kovácsai


Nem mintha nem szokhattunk volna hozzá az elmúlt három évben, hogy kormányunk, kormánypártjaink és finoman az ő „holdudvaruknak” nevezett lakájhaduk ne az elért hatalmas sikerekről számolnának be folyamatosan, de az utóbbi időben mégis föltűnően megugrott a sikerek száma. Hogy hogyan kell és lehet sikerré kovácsolni és sikerként eladni mindent, ami egyébként tökéletes kudarc és katasztrófa, nos, ennek a mutatványnak igazi művészei a nevezett urak és hölgyek. A módszerek, mint mindjárt látni fogjuk, egyszerűek, mondhatni primitívek, de hát mindig a legegyszerűbb módszer a legjobb, a legprimitívebb módszer a leghatásosabb.

Ha például kétségbevonhatatlan statisztikák mutatják meg az ország kétségbeejtő gazdasági visszaesését, akkor vagy azt kell mondani, hogy az Európai Unió és az aszály az ok (mint annakidején is: az imperialisták aknamunkája és a rossz időjárás), vagy még inkább egyszerűen csak kijelenteni, hogy minden rendben van, az ország iránt óriási a bizalom, hiszen lecsökkent az államadósság, és a befektetők – szemben az ostoba vagy rosszindulatú hitelminősítőkkel – biztosnak tartják itteni befektetéseiket. Ennek nagyszerű bizonyítékai: a kormány már a tizenvalahányadik stratégiai megállapodását köti meg különböző cégekkel (normális országban ilyenre nincs szükség, a befektetők megfelelő föltételek esetén maguktól jönnek), a most kibocsátott devizakötvényt pedig viszik mint a cukrot, nyilvánvalóan nem lehet tehát bóvli (persze, a vásárlói pompásan keresnek rajta, mi meg a magas kamatainkkal jól ráfizetünk). Így aztán mi sem nyilvánvalóbb, mint hogy az IMF-re semmi szükség, ott is hagyjuk tehát – a cáfolatait meg a valóságosan fölkínált lehetőségekről és a valóságban nem létező követeléseikről úgyszintén elég egyszerűen letagadni. Amúgy is mindjárt elküldik a pokolba a renitenskedő jegybankelnököt (csak még gyorsan kihasználják a lehetőséget, hogy addig is párszor belérúgjanak), aztán jöhet a megfelelő ember, és élénkítheti a gazdaságot a devizatartalék unortodox fölhasználásával, habár némi ortodox mellékhatások mellett, mint amilyenek a növekvő infláció vagy a romló forintárfolyam. A foglalkoztatottsági mutató – látszólagos – javulásához viszont elég tényleges állásban lévőknek föltüntetni a közmunkásokat. Talán rájuk gondolva ígérték meg az egymillió új (köz)munkahelyet is.

A brüsszeli támogatások megszerzésében elért eredmény is csak addig látszik sikernek, amíg rá nem jövünk, hogy nem a kormány harcolta ki, hanem két – nemigen lelkesítő – tényező szimpla következménye: azért kell kevesebbet befizetünk, mert romlott a gazdaság teljesítménye, és azért kapunk többet, mert ugyanezért szükségünk van rá. Igazi sikerről akkor lehetne beszélni, ha annyit fizetnénk be és kapnánk vissza, mint mondjuk Németország... Úgyhogy nem is csoda, ha egy fő propaganda-szócső kijelenti, hogy mi valójában a helyünket keressük Németország és Oroszország között, mintha nem is lennénk benne két szövetségi rendszerben (az EU-ban és a NATO-ban) Németországgal együtt. De hát ez nyilván csak formalitás, és a formalitások nem sokat érnek. Nemcsak arról van szó, hogy a Németországban is – különleges történelmi okok folytán – alaptörvénynek nevezett alkotmányt ott senkinek nem jutna eszébe egy év alatt négyszer módosítani, ráadásul olyan képtelenségek beemelésével, amilyeneket elegendő lenne egy kormányrendelettel szabályozni. De például a médiatörvényt – a korábbi, tartalmi jellegű módosítások után – most azzal a Brüsszelből nézve nyilván nagy eredménynek látszó formalitással kell majd módosítani, hogy a Médiatanács elnökét ne a miniszterelnök, hanem a köztársasági elnök nevezze ki. Egy normális nyugati országban ez nyilván kardinális, elvi jellegű változást jelentene, de nem itt, Európa szélén. Hasonlóképpen a normális, vagyis becsületesen naiv és egyben megintcsak formális észjárás alapján lehet kimondani mondjuk azt, hogy a volt magánnyugdíjpénztári tagokat nem éri károsodás, ha befizetéseiket a bankjuk helyett majd az állam fogja szép rendesen visszafizetni nekik.

Kormányférfiaink és kormányasszonyaink (gondoljunk itt a felsőoktatás állítólagos reformjának és a közoktatás tényleges államosításának hatalmas sikereire!) tehát a győzelmek és a sikerek igazi kovácsai. És ha valaki azt gondolná, hogy ezek már megint afféle unortodox módszerek, bizony nagyot tévedne. Ez a sikerpropaganda ugyanis évezredek óta ismert és alkalmazott módszer, már annak idején a fáraók is pontosan így adták el sikerként a kudarcaikat. Egy-kétszáz éve pedig a módszer nevet is kapott egyik nagysikerű alkalmazójáról: az illetőt úgy hívták, hogy knyáz Grigorij Alekszandrovics Potyomkin.



Lendvai L. Ferenc



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!