Simor András kurázsija
- Részletek
- Napi apró
- 2013. február 25. hétfő, 03:28
- Mihancsik Zsófia
Simor András „olyan elnöke volt egy független intézménynek, amilyennek lennie kellene minden független intézmény elnökének. Amikor a személyét és az általa vezetett intézményt politikai támadás érte vagy fenyegette […] egyszer sem a kulisszák mögött próbált alkudozni és kiegyezni a hatalommal. […] Ahhoz, hogy a jegybanki függetlenséget veszélyeztető politikát az Európai Bizottság korlátozni tudja, kellett Simor intézményvezetői kurázsija is” – írja Bundula István a Magyar Narancs legutóbbi számában.
Azt hiszem, e tekintetben példátlan és sajnos páratlan Simor András magatartása.
Független intézményeket két módon darálhat be egy totális ellenőrzésre és hatalmi piramis kiépítésére törekvő hatalom. Vagy úgy, hogy lecseréli a vezetésüket, és a saját céljait kiszolgáló vezetőket helyez az élükre, vagy úgy, hogy a régi vezetés behódol, legalábbis a „mentsük, ami menthető” magatartással önmaga számára is igazolja azt, hogy elvtelen és önfeladó alkukba bocsátkozik az erőszakos és totális uralomra törekvő hatalommal. Az ilyen hatalommal kötött alkukból ugyanis mindig a hatalom fog nyertesen kikerülni. Mert ha enged is néhány ponton, a lényeget illetően sohasem veszít: olyan sok és olyan lényegi ponton támad, hogy még ha az alkuk nyomán feladja is néhány hadállását, a függetlenség kisajátításában célhoz ér.
Így darálta be az igazságszolgáltatást, az Alkotmánybíróságot, a közmédiát, az önkormányzatokat, az iskolákat, mindent és mindenkit, akire és amire szemet vetett, és így fogja bedarálni a felsőoktatást és a vezetőcsere után a jegybankot is.
Ám nem sikerült bedarálnia Simor Andrást.
Persze, könnyű dolga volt a jegybankelnöknek. A magatartása nem több ezer pedagógus magatartásától függött, mint a pedagógus szakszervezeteké, amelyek tárgyalási pozícióit a képviseltek félelme (vagy a hatalommal való egyetértése) határozta meg. Magyar törvények, európai intézmények és normák sora, a piaci szereplők magatartása védte a függetlenségét. Nem úgy, mint a közmédiáét. Nem sikerült olyan ügyesen megosztani őt önmagával, ahogy sikerült (vagy sikerülni fog) a rektorokat és a diákszervezeteket. Nem volt szegény és nem volt pártalárendelt, mint az önkormányzatok nagy része. Nem volt gyáva, mint a bekebelezett független és nem független intézmények vezetőinek és dolgozóinak óriási többsége. Nem akarta felvásárolni a fél országot, mint némely magyar „polipok”, akik cserébe lelkifurdalás nélkül fekszenek be és fektetik be a rájuk bízott intézményt a legképtelenebb kormányzati elképzeléseknek is. És nem kellett féltenie a kenyerét sem, mint a magyar nép megfélemlített tömegeinek.
A bevett magyar minta szerint mégis úgy kellett volna eljárnia, hogy a hatalom hátsó szobáiban egy nagy elvi és sok kicsi konkrét alkut köt. Megalkuszik. A nagy elvi alku úgy szólt volna, hogy bizonyos kérdésekben megőrizheti a függetlenség látszatát, elkerülheti az ordenáré nyilvános támadásokat, talán még a fölött is szemet hunynak, ha a 75 százalékkal leszállított fizetését ilyen-olyan jogcímeken kiegészíti – cserébe csak annyit kérnek tőle, hogy ismerje el maga fölött állónak a kétharmadosokat, és ha szükséges, segítsen be az igazolhatatlan igazolásába. A sok kis alku meg abban állt volna, hogy a fontosabb lépések és irányvonalak kialakítása előtt mindig visszatér a hátsó szobába, és jóváhagyatja őket a főhatalom képviselőivel. Talán még azt is kiköthette volna, hogy csak Orbántól fogad el utasításokat, Matolcsytól, Vargától és a többi tekintélyes fideszes közgazdásztól – Rogán, Szijjártó, Kósa – nem. Talán még azt is kiköthette volna, hogy nem kötelező rendszeresen megjelennie a Videoton lelátójának VIP-páholyában.
Simor András nem így járt el, s e tekintetben valóban egyedülálló a mai Magyarországon (bár igazságtalan lennék, ha most nem említeném meg Szabó Máté ombudsman nevét, aki konzekvensen és hihetetlen munkabírással megy a saját feje, igazságérzete és jogértelmezése után, s nem érdekli, hogy ezzel rengeteg borsot tör a hatalom – no meg az Alkotmánybíróság – orra alá. Értsd: tutira nem választják újra). Simor nyugodtan fogadott minden támadást, higgadtan, tárgyszerűen, nyilvánosan, a formális szabályokhoz és garanciákhoz ragaszkodva megválaszolt, megcáfolt minden vádat, nem jelentette fel minden héten az információra éhes nyugati sajtónak a magyar kormányt, mint némely elődei tették, ha hibázott, elismerte, és nem üvöltözött politikai támadásról, nem öntötte el a pulykaméreg, amikor a legaljasabb módszereket bevetve huszonhatodszor gyanúsították meg ugyanazzal, nem vágta rájuk a kormányülések vagy a bizottsági termek ajtaját, mondván, hogy ilyen emberekkel ő nem áll szóba többet, hanem tette a pozíciójával járó kötelességét. És mindenekelőtt: nem futamodott meg sem az első pillanatban, sem az utolsóban. Még akkor sem, ha néhány nappal a leköszönése előtt ismét ő áll a gátlástalan hatalmi bosszú célkeresztjében, és ismét vele üzen a fővezér mindenkinek, akit illet, hogy ha nem akar így járni, jobb, ha behúzza fülét-farkát.
Simor András szakmai munkáját nem tudom megítélni, nem érem fel ésszel. De emberi és közszereplői magatartása előtt kalapot emelek, és azt kívánom mindannyiunknak, hogy ez a rettenetes fideszes négy év (meg előtte az ellenzékben eltöltött nyolc) sokakat ébresszen rá arra, hogy sem élni, sem hivatalt vállalni nem érdemes és nem szabad másként, csak úgy, ahogy Simor András tette.
(Mihancsik Zsófia)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!