rss      tw      fb
Keres

A madár nem ornitológus


Wilhelm Radloff - history.memphis.edu

Wilhelm Radloff (1837–1918) a nyelvtudomány történetének egyik nagy vesztese: 1891-ben ő vezette azt az expedíciót, amely Nyikoláj Jadrincev két évvel korábbi fölfedezését, a mongóliai Orhon folyó völgyében talált türk rovásírásos feliratokat vizsgálta újra, s aztán Radloff tette őket hozzáférhetővé a világ tudósai számára. Egy ideig természetesen ő maga is minden percében az akkor még megfejtetlen rovásjeleket  silabizálta, és karnyújtásnyira volt a céltól, amikor riválisa – akivel folyamatos levelezésben állt – 1893. december 15-én bejelentette, hogy sikerült kibogoznia a szövegek értelmét. A versenytárs a kor egyik legsokoldalúbb nyelvésze, a török nyelveket szintén kiválóan ismerő dán Vilhelm Thomsen volt, s bár a két tudós egymástól függetlenül és nagyjából azonos időben fejtette meg a feliratokat, az utókor, igazságtalanul, csak az egyébként szintén kiemelkedő nyelvészeti munkásságot hátrahagyó Thomsent tartja „a” megfejtőnek. Radloff ezzel együtt is a turkológia meghatározó alakja: a német születésű kutató diákként a berlini egyetemen tanulmányozta a keleti nyelveket, különös gyönyörűséggel az altaji nyelvcsoportba sorolt mandzsu-tunguz idiómákat, majd még ifjan Barnaulba, az Altaj Terület központjába utazott tanítani. Később Szentpéterváron segített a Néprajzi Múzeum létrehozásában, s aztán ő lett az intézmény igazgatója. Neki köszönhetjük a török nyelvek összehasonlító szótárának négy vaskos kötetét, de a török folklór megismertetésében is óriási szerepet vállalt. Szerencséjére csak hosszú évekkel 1918-ban bekövetkezett halála után, a harmincas években vádolták meg pánturkizmussal – így neki csak időleges „felejtést”, más turkológusoknak viszont keserves utolsó napokat és kivégzést hozott ugyanez a vád, például a szintén jó nevű Alekszandr Szamojlovicsnak.


Vilhelm Thomsen - wikipedia

Nos, Radloffhoz egy nap török látogató érkezett. A vendég azért jött, hogy elmondja az akkor már híres tudósnak a török nyelvekről szóló saját elméletét. Mikor aztán kiderült, hogy törökünknek sem a nyelvtudományról, sem a turkológiáról nincs fogalma, Radloff megkérdezte tőle:

– Miből gondolja, hogy Ön ezeket a kérdéseket meg tudja oldani?
– Hát hiszen turkológus vagyok.
– Turkológus? Miért gondolja, hogy Ön turkológus?
– Török az anyanyelvem, jól tudok törökül!
– Uram, Ön téved. Ugyanis attól, hogy valaki madár, még nem ornitológus!

Radloff „laikus típusú találkozása” nemhogy nem egyedi, hanem kifejezetten tipikus eset: a kívülállók gyakran hiszik, hogy a történelemmel, nyelvvel, irodalommal, néprajzzal, a társadalom vagy a kultúra kérdéseivel foglalkozó kutatók lényegében csak abban különböznek tőlük, hogy életvitelszerűen foglalkoznak azzal, amivel ők pusztán hobbiból. Ezért aztán amikor egy történész vagy nyelvész saját területe módszertani kritikáját fölhasználva, sok évszázad tudását összegző eredményeket és érveket ismertet, laikus vitapartnerei minden feszélyezettség nélkül kezdik ellenérveiket azzal, hogy „de szerintem” – és következhet bármi, a hiedelmek, benyomások, érzelmek alapján alkotott vélekedést egyenragúként állítják szembe a szigorú módszertannal kialakított megállapítással. Az atomfizikus, az agykutató vagy pláne a matematikus ritkábban találkozik ezzel a jelenséggel – újabban terjedőben van viszont, hogy egy-egy természettudományi, műszaki, de akár más témával foglalkozó nyelvtudományi területen működő, elismert – akár akadémikus – kutató, nyilván lazításképpen, egy kis őstörténészkedésre adja a fejét, „megfejt” ezt-azt, rovásírásos szövegtől nyelvrokonságig bármit. Úgyhogy Radloff történetét kiegészíthetjük: a madarakat távcsővel kedvtelésből figyelgető fogorvos sem ornitológus. Sőt: az ichthyológus sem az.

Radloff a 19. század végén már nem ok nélkül mutatkozott ilyen magabiztosnak a nyelvtörténet kompetenciáját illetően – s a nyelvészeti ismeretek hiányából adódó dilettantizmust illetően sem. Noha a mai értelemben tudományosnak – ellenőrzöttnek, igazolhatónak, megbízhatóan működőnek – tekintett nyelvhasonlítás első képviselői csak a 18. század második felében jelentkeztek, az összehasonlító nyelvtörténet a 19. század első harmadától rohamos fejlődésnek indult, szerencsésen megtámogatva az Európa-szerte ébredező új nemzettudatok körüli lelkesedéstől, s ezzel összefüggésben a nyelvek sokfélesége iránt megnyilvánuló érdeklődéstől. Így aztán a század végére részletesen kidolgozva, számos vitában kiforrva, a széleskörű alkalmazás próbáját is kiállva lényegében készen állt az a módszertani eszköztár, amely azóta is használhatónak bizonyul. Ez nem azt jelenti természetesen, hogy ne lettek volna akkor is, azóta is tudományos csatározások a módszer finomítása érdekében, ne lennének akár nagyon súlyos ellentétek az egyes nyelvfilozófiai-nyelvelméleti iskolák között a változások elméletének, sőt a „nyelvrokonság” mibenlétének értelmezésében, a módszerek azonban, az alapvető eljárásokat tekintve, továbbra is érvényesnek és hatékonynak mutatkoznak.

Éppen ezek a módszerek, alkalmazási szabályaik ismerete különbözteti meg a szakembereket a dilettánsoktól. Tudom, hogy az összehasonlító történeti nyelvészet módszereinek olvasgatása nem a könnyed nyári lektűr műfajába tartozik, s a hőség enélkül is éppen eléggé megvisel bennünket, de a műkedvelő nyelvészkedés dilettantizmusát sajnos lehetetlen megérteni a módszertani alapvetés áttekintése nélkül. Azt mindenesetre megígérem, hogy csak a felszínt fogjuk karcolni – az alább ismertetett nyelvtörténeti eljárások finomságait hosszú éveken át tartó stúdiumokon sajátítják el a nyelvészek.

Mit tudott tehát Radloff, amiben török anyanyelvű vendége semmilyen jártasságot nem mutatott?

A nyelvek sokféleségét értelemszerűen korán fölfedezte az ember – az igazán izgalmas kérdésnek már több ezer évvel ezelőtt is inkább az látszott, hogy egyáltalán miért sokfélék a nyelvek, s miért nem azonos nyelven beszél valamennyi embercsoport. Sok nép mitológiája, többek között a Biblia is erre keresett magyarázatot. Az európai gondolkodásba a humanizmus hozott új, hamarosan győzedelmeskedő ideát: a 16-17. században csaknem minden nyelvet a héberre vezettek vissza.


II. Katalin cárnő Antropov festményén - wikipedia

A mitológiai-vallási elképzelések helyett a 18. században egyre több tudós igyekezett szekuláris megközelítést alkalmazni a nyelvi sokféleség értelmezésére, ennek következtében a legfőbb kérdés is megváltozott. Értelmét vesztette – legalábbis a régi felfogás szerinti jelentésben – a „miért sokfélék a nyelvek” kérdése, helyette a „milyen közös ősre vezethetők vissza a nyelvek” vált uralkodóvá. Ezen a ponton már elkerülhetetlen volt maguknak a nyelveknek az összevetése. Korábban ideológiai-teológiai megfontolások döntöttek a nyelvek osztályozásában, s ehhez a nyelvek sajátosságainak ismeretére ugyanúgy nem volt szükség, ahogyan ma sincs azok számára, akik ideológiai-teológiai alapon keresnek rokonságot. Jelentősen segítette a 18. századi tudósok munkáját a soknyelvű szótárak kiadása, különösen a II. Katalin cárnő rendeletének megfelelően összegyűjtött korpuszok a birodalom addig lejegyzetlen nyelveiről.

Az első időszakban – még mindig a 18. század utolsó harmadában vagyunk – az összehasonlítás során föltárt hasonlóságokat szerves belső kapcsolat következményének tekintették ugyan, de nem a mai értelemben vett nyelvrokonságnak: ez utóbbi fogalom csak valamivel később kristályosodott ki, s vált el a nyelvtípusok szerinti fölosztástól. Ennek a „szerves belső kapcsolat” (és nem genetikai rokonság) fogalomnak a hatókörében tette megállapításait mind a jezsuita matematikus Sajnovics János, mind az erdélyi orvos Gyarmathi Sámuel – az ő szerepükről a további részekben bőven esik még szó, lévén az összehasonlító nyelvészet nemzetközileg igen megbecsült előfutárai, a hazai közvélekedés nem csekély része számára viszont sokszorosan elátkozott Habsburg- és muszkabérenc hazaárulók. Mindketten számos olyan tézist fogalmaztak meg a nyelvek hasonlóságával kapcsolatban, amelyek azóta is érvényesek.


Sajnovics János - Demonstratio Idioma Ungarorum et
Lapponum idem esse (1770) - wikipedia

Sajnovics matematikus, csillagász, Gyarmathi pedig orvos volt – az ő esetükben azonban még nem kérhetjük számon, hogy miért kontárkodtak bele egy egészen más tudományág dolgaiba, mert az összehasonlító történeti nyelvészet, amely a nyelvek korai történeti kapcsolataival, származásával foglalkozik, éppen csak alakulóban volt – többek között Sajnovics és Gyarmathi munkálkodása révén, s egyébként is erős impulzusokat kapott a természettudományoktól, olyannyira, hogy néhány évtizeddel később a nyelvet magát természeti jelenségnek tekintette az uralkodó nyelvfelfogás.


William Jones - wikipedia

A születőben lévő új tudományág William Jones (1746–1794) 1786-ban publikussá tett felfedézésétől kapta az első nagy lendületet. Jones filológus volt, a görög, latin, perzsa, arab, héber mellett igen fiatalon megismerte már a kínai alapjait is – élete végéig aztán tizenhárom nyelvet tanult meg nagyon jól, s további huszonnyolcat „elég” jól. 24 éves korára elismert orientalistaként tartották számon, ezért VII. Keresztély dán király angliai útja során személyesen látogatta meg, s kérte föl, hogy fordítsa le (franciára) a perzsa Mirza Mahdí történésznek, a nagy területeket meghódító Nadír sah egyik legfőbb belső emberének az uralkodóról írott könyvét. Jones a bölcsészeten kívül jogot tanult, a természettudományok matematikus apja szellemi örökségeként vették körül – a papa vezette be a π használatát a körkerület hányadosának jelölésére, egyébként Newton és a csillagász Halley közeli barátja volt. Jones jogi tanulmányainak köszönhetően került a bengáli legfelsőbb bírósághoz 1783-ban, egy évvel később Calcuttában megalapította az Ázsiai Társaságot, s élete utolsó évtizedében számos munkát írt Indiáról.

Jones 1786-ban az Ázsiai Társaságban tartotta azt az előadást, amelyet az indoeurópai nyelvek közti rokonság fölfedezésének tartanak, s amelytől az összehasonlító nyelvészet mint diszciplína megszületését is számítják. Jones arról értekezett, hogy a görög, a latin és a szankszkrit (valamint a gót, a kelta nyelvek és a perzsa) kétségtelenül rokonok, méghozzá genetikai értelemben. A korábbi szokástól eltérően egyik régi nyelvet sem tette meg a többi nyelv ősének, hanem közös ősre vezette vissza őket. Korábban ismeretlen szemléleti újítással még azt is hozzátette, hogy ezt a közös őst nem föltétlenül élő nyelvben kell keresnünk, akkor is kimutathatjuk az utódnyelvek segítségével, ha már nem létezik. Ezzel megteremtette az alapnyelv fogalmát – ez az a föltételezett egykori közös nyelv, amelyből a rokonnak tartott nyelveket származtatják.


Rasmus Christiab Rask - wikipedia

A már említett Gyarmathi Sámuel (1751–1830) 1799-ben kiadott munkája abban jelentette a legnagyobb előrelépést, hogy az addig elsősorban divatozó szóhasonlítgatás helyett a nyelvtani szerkezetek hasonlóságát tartotta mérvadónak, rámutatva, hogy a szavakat könnyebb kölcsönözni egy másik nyelvből, mint a nyelvtant. Már Gyarmathi fontosnak tartotta – a későbbiekben természetessé válik ez a szempont – hogy a kölcsönszavakat meg kell különböztetni az eredeti szókincsből örökölt szavaktól, mert az előbbiek értelemszerűen nem lehetnek a nyelvek genetikai rokonságának bizonyítékai. Mindez a német Franz Bopp (1791–1867) 1816-ban megjelent munkája révén kiegészült azzal, hogy nem a mai alakokat érdemes összevetni, figyelembe kell venni, hogy az idők során a nyelv változik – szavak és nyelvtani elemek egyaránt. A dán Rasmus Rask (1787–1832) – ő 35 éves korára huszonöt nyelvet beszélt jól, s kétszer ennyi nyelv tanulásába fogott bele – vetette föl elsőként, hogy a hangok nem összevissza változnak, hanem szabályosan: azaz ugyanabból az egykori hangból egy adott nyelvben nem tetszés szerint lesznek másmilyen hangok, hanem a hang mindig ugyanazzá az új hanggá válik – ha nem, azt kivételnek kell tekinteni, és ésszerű magyarázatot kell rá találni.


Jacob és Wilhelm Grimm - wikipedia

Ezt a gondolatot fejlesztette tovább Jacob és Wilhelm Grimm (1785–1863, illetve 1786–1859). Ők nemcsak a népmesékből, hanem a német nyelvből, főként annak „romlatlan”, nyelvjárási változataiból remélték jobban megérteni és leírni a német néplelket. Az általuk fölfedezett Grimm-törvények – az indoeurópai és a germán között lezajlott, illetve a germán csoporton belül lejátszódott hangváltozások – újabb szabályosságot mutattak: azt, hogy egy-egy változás nemcsak egyetlen hangra, hanem egymáshoz közel álló hangokból álló hangcsoportokra is érvényes lehet. Nem sokkal később Alekszandr Vosztokov (1781–1864) hívta föl kutatótársai figyelmét arra, hogy amikor a szókészletet vizsgálják abból a szempontból, hogy vajon egy közös előd-nyelvből örökölte-e őket két rokonnak tartott nyelv, akkor nem mindegy, milyen jelentésű szavakat vetnek össze. A nyelvrokonság bizonyítéka csak az alapszókincs rokonsága lehet, azoké a szavaké, amelyek a sok ezer évvel ezelőtt élő emberek nyelvében is biztosan megvoltak: testrésznevek, rokonsági fokok nevei, alapvető fogalmakat jelölő szavak, az elődnyelvet beszélő ember természeti környezete, alapvető cselekvéseinek neve.


August Wilhelm von Schlegel - wikipedia

Párhuzamosan azzal, hogy az összehasonlító történeti nyelvészet elvei egyre letisztultabbá váltak, a nyelvek genetikai kapcsolatának, származásának vizsgálta végleg elvált a nyelvek típusokba sorolásától. August Schlegel (1767–1845), Friedrich fivére, maga is költő, kritikus és fordító, 1818-ban a nyelveket aszerint csoportosította, hogy a mondatban milyen eszközökkel fejezik ki a nyelvtani funkciókat. Ennek megfelelően három típust különböztetett meg: a „nyelvtani szerkezet nélküli”, a ragozó és az inflexiós nyelveket. Ez alakult tovább Wilhelm Humboldtnál (1767–1835). A század nyelvszemléletét alapvetően meghatározó filozófus, egyetemalapító, diplomata, oktatási miniszter, Goethe és Schiller barátja a nyelvtipológiában is olyan tekintélyt vívott ki magának, mint minden másban: ma is az ő típusai szolgálnak alapul a nyelvek nem rokonsági osztályozásához. Vannak nyelvek, amelyekben a nyelvtani viszonyokat elsősorban önálló szavakkal, elöljárószókkal, szórenddel stb. fejezik ki – ezeket izoláló (elszigetelő) nyelvnek nevezik, ilyen például a kínai, a vietnami, a tibeti vagy az angol. A másik típusba az agglutináló (ragozó, ragasztó) nyelvek tartoznak – ezeket jól ismerjük: a nyelvtani viszonyokat a szótő végéhez illesztett toldalékok mutatják, a magyaron kívül nagyon sok más nyelv tartozik ide, az uráli, a török, a mongol nyelvek, a japán, a koreai, de a legtöbb indián nyelv is. A harmadik pedig a flektáló (hajlító) nyelvek csoportja: ezekben a szótő megváltozása fejezhet ki idő- és módviszonyokat, többes számot és így tovább – mint a latinban, a görögben, a sémi nyelvekben. Sokáig egyfajta hierarchikus fejlődési sornak is vélték a típusokat: a legfejlettebbnek a flektáló, a legkevésbé fejlettnek az izoláló nyelveket tartották. Azóta tudjuk, hogy semmiféle értékkülönbség nincs az egyes nyelvtípusok között, annál is kevésbé, mert hogy tiszta nyelvtípusok sincsenek: minden nyelvben egyszerre lehetnek agglutináló, flektáló és izoláló megoldások, csak eltérő arányban. Másrészt történetük során a nyelvek fokozatosan típust is válthatnak.


Schiller, Wilhelm es Alexander von Humboldt, illetve
Johann Wolfgang von Goethe (Jena 1797 körül) - wikipedia

S ezzel nagyjából meg is vagyunk, ami az alapelveket illeti. A rokonság bizonyításához nem a nyelvek mai, hanem lehetőleg minél korábbi időszakra rekonstruált egykori állapotát kell összevetnünk, a felületes szóhasonlítgatás helyett az alapszókincsben kell jelentős mértékű egyezést találnunk, s az összevetés során nem érdekesek a kölcsönszavak, a hangutánzó szavak sem, hiszen ezek rokonságtól vagy kölcsönzéstől függetlenül több nyelvben is lehetnek nagyon hasonlóak. A rokonság bizonyításához elengedhetetlen, hogy a nyelvtani rendszerben is találjunk anyagi egyezéseket – vagyis nem elég, hogy mindkét nyelvben van mondjuk a felszólító módnak jele, fontos, hogy ezek visszavezethetők legyenek ugyanarra az egykori jelre. Mindkét esetben, a szavak és a nyelvtani elemek összevetésekor is, szabályosaknak kell lenniük a két nyelv közötti eltéréseknek: például ha az egyik mély hangrendű szóban h- felel meg a másik nyelv k hangjának, akkor a másik mély hangrendű szóban ugyanígy kell lennie. A finn kala magyar megfelelője hal, a kota megfelelője ház – ez utóbbi z-je ugyanazt a megfelelést mutatja, mint a potafazék, ez utóbbi szókezdő p-je a magyarban ugyanúgy f, mint a pää-nek megfelelő fej szóban. A puzzle-darabkáknak tehát pontosan kell illeszkedniük egymáshoz.

Az itt leírtakat elméletileg minden olyan magyar állampolgárnak tudnia kellene, aki az utóbbi néhány évtizedben érettségizett, elvégre a magyar nyelv rokonsága és ennek bizonyítékai jó ideje érettségi tétel. Persze ha az utópisztikus vágyak helyett a realitást nézzük, akkor tudjuk, hogy a magyartanárok jelentős része évtizedek óta kevés figyelmet fordít erre az anyagrészre, ha egyáltalán sort kerít rá – ha egyáltalán tart nyelvtanórát, s nem osztályfőnöki, vagy, jobb esetben, irodalom van helyette. Az mindenesetre elvárható, hogy legalább ezekkel az egyszerű – s természetesen nemcsak az uráli, hanem az összes többi nyelvcsalád esetében érvényesített – alapelvekkel legyen tisztában az, aki a magyar nyelv ősét keresgéli. Aztán lehet továbblépni az etimológiakészítés meglehetősen munkaigényes fogásainak elsajátításához, a történeti rekonstrukció különféle módozatainak megismeréséhez, a nyelvemlékek, rokonnyelvek alapos tanulmányozásához, a kapcsolódó tudományterületek – régészet, történelem, antropológia, néprajz, genetika – kutatásainak legalább az áttekintéséhez, fölhasználásához.

E tudás hiányában csak madarakról, s nem ornitológusokról beszélhetünk. Mindezek ismeretében viszont akár azt a kérdést is föltehetjük, hogy valóban rokonok-e a rokonok.

Előző részek:
Elzárkózás a nemzeti hagyománytól
Az apai üknagymama és az anyai nagypapa

Sándor Klára sorozatának következő részét jövő szombaton olvashatják


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!